A Varsói Szerződés csapatainak inváziója Csehszlovákia ellen – francia szemmel

1968. augusztus 21.

2024.08.21.

Kovács Örs

A „prágai tavasz”, az „emberarcú szocializmus” kísérlete a Varsói Szerződés csapatainak bevonulásával vereséget szenvedett. A következőkben nem magyar, vagy éppen a szocialista tábor, hanem egy nyugati ország, nevezetesen Franciaország szemüvegén keresztül reflektálunk a prágai tavasz nyári eltiprására. A prágai események ugyanis megbuktatták De Gaulle francia elnök keleti nyitás politikáját, és a hidegháborúban ellehetetlenítettek egy harmadik hatalmi tömb létrehozását. Az események alakulása komoly hatást gyakorolt a francia belpolitikára, ez is beilleszkedett De Gaulle 1969-es lemondásához vezető folyamatba.

Miként kell értelmezni a Brezsnyev-doktrínát? Mit jelent a francia „kelet nyitás” politikája? Milyen hatásokkal járt a prágai tavasz eltiprása a francia kül- és belpolitikára nézve?

A Brezsnyev-doktrína működése 

1965. szeptember 29-én Leonyid Iljics Brezsnyev a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) Központi Bizottságának ülésén fogalmazta meg azt, hogyha a szocializmus akár egyetlen országban is veszélybe kerül, az veszélyt jelenthet az egész szocialista táborra. Ezért a Szovjetuniónak, mint a „legerősebb és legfejlettebb szocialista hatalomnak” joga van beavatkozni annak a „testvérországnak” a belügyeibe, ahol a szocializmust veszély fenyegeti. Ez a gondolat a következő években sem felejtődött el, de a nemzetközi körülmények miatt évekig nem fenyegetett az a veszély, hogy a doktrína a gyakorlatban is alkalmazásra kerüljön.

1968-ban azonban Alexander Dubček csehszlovák pártfőtitkár reformjai többek között lazítottak a cenzúrán. Ennek következtében jelent meg a Kétezer szó című csehszlovák értelmiségek által jegyzett kiáltvány, amelyben a rendszerrel – annak diktatórikusságával és bürokratizmusával – kapcsolatos problémákat emelték ki. Amikor a Varsói Szerződés csapatai „testvéri segítségnyújtás” keretében augusztusban lerohanták Csehszlovákiát, ezt a szöveget is a forradalom antikommunizmusának bizonyítékaként hozták fel. 

A Szovjetunióban 1956 óta fokozott volt a félelem minden ellenőrizetlennek tartott reform kapcsán. Miután a Kádár János közvetítésével zajló szovjet–csehszlovák tárgyalások nem jártak eredménnyel, a gyakorlatban valósították meg Brezsnyev szocialista biztonságról szóló elméletét. A Szovjetunió mellett, az NDK, Lengyelország, Magyarország és Bulgária egységei vettek részt az akcióban. Mintegy 27 hadosztály, majdnem félmillió katona, ezer repülőgép és nagyjából hat–hétezer tank lépte át a csehszlovák határt. Magyarország 12 500 katonát, 155 harckocsit, 200 löveget, 2 000 egyéb járművet adott az akcióhoz. A magyar alakulatok a számukra kijelölt Vág-Duna-Ipoly által határolt területet szállták meg, ahol tíz helyőrséget hoztak létre.

A bevonulás után a Szovjetunióban újra elővették a korábban megfogalmazott gondolatokat, és lényegében ekkor született meg a „hivatalos” Brezsnyev-doktrína. Összefoglalását Sz. Kovaljov adta közre a Pravda 1968. szeptember 26-i számában, majd Brezsnyev 1968. november 13-án, Varsóban elmondott beszédében ismertette a róla elnevezett doktrínát. Maga a doktrína az imperializmus támadásának kivédésére szolgált, mert minden egyes szocialista ország ellen induló külső és/vagy belső támadás az egész szocialista közösséget veszélyezteti. Így a közösségnek kell fellépni a szocialista szuverenitás védelmében. Brezsnyev szerint három fronton kell fellépni: 1. a kommunista pártok szerepének erősítése az egyes országokban; 2. erősíteni kell a szocialista országok közösségét; 3. erősíteni szükséges a szocialista országok egységes fellépését kapitalista hatalmakkal szemben. Így jutunk el a doktrína lényegéhez: ha veszély fenyegeti a szocialista tábor bármely országát, akkor az nem belügy, hanem az egész „szocialista tábor” problémája, ezért joguk van beavatkozni a veszély elhárítása érdekében.

A franciák „keleti nyitás” politikája 

A vietnámi háború ellenére az 1960-as évek második felét az enyhülés időszakának szokták nevezni. 1968 reményekkel teli év volt. Az Egyesült Államokban elnökválasztási év lévén, a jelöltek versengése árnyalta az amerikai diplomáciát. Egyre többet foglalkoztak a polgárjogi mozgalom kérdéseivel, míg a Tet-offenzíva a vietnámi háborúban kiváltotta a háborúellenes mozgalmak erősödését. Mindez a Vietnámról szóló párizsi tárgyalások megindítását eredményezte az amerikaiak és Észak-Vietnám kommunista vezetői között, ami egy lépés volt a béke felé. 

Közben egy tiltakozó hullám söpört végig Európán, különösen az NSZK, Olaszország és Franciaország egyetemistái követeltek nagyobb szabadságot, több életörömet maguknak és több lehetőséget saját életük irányítására. Mindez szervesen illeszkedett az amerikai egyetemi tiltakozásokhoz és a polgárjogi mozgalmakhoz, megteremtve a teenager-buisnesst és a teenager idolokat, a különleges tiltakozó módszerekkel együtt. Ezek a mozgalmak – különösen a májusi párizsi események – bátorították a prágai tavaszt is. Azt a különbséget természetesen érdemes kiemelni, hogy Csehszlovákiában a diktatúra megváltoztatása, míg nyugaton a működő demokráciák reformja volt a cél.

De Gaulle elnök (1958–1969) az enyhülés idején a kontinentális vezető szerep biztosításához a szovjetektől remélt támogatást. Párizs nem szerette volna, hogy a németek túlzottan megerősödjenek, ezért a német újraegyesítést csak lassan és nagy nemzetközi ellenőrzés mellett kívánta. A folyamatot arra kívánta felhasználni, hogy a világpolitika vezető pozíciójába juttassa Franciaországot. Ez a Szovjetunióhoz és a kelet-euróapai országokhoz történő közeledést jelentette, azzal a céllal, hogy felrobbantsa a tömbök egyensúlyára épülő amerikai, biztonságpolitikát, illetve a szovjetek szempontjai szerint zajló párbeszédet kelet és nyugat között.  De Gaulle egy Atlanti-óceántól Urálig terjedő, Moszkva és Párizs irányította Európát képzelt el. A francia külpolitika elutasította a kommunizmust és a szabadpiaci kapitalizmus mögött található szellemi áramlatok jelentős részét is. A de gaulle-i grandeur (nagyság) két célt takart: az erős államon, hadseregen alapuló nemzeti függetlenséget, és a nemzetközi status quo – Jalta, Truman-doktrína – megváltoztatását. Sem a belügyekbe, sem az európai ügyekbe nem tűrte el a két szuperhatalom beleszólását. Ideája az egyenlőség megteremtése volt, amelyet a nemzeti függetlenség megerősítésétől várt. Ez indokolná a nemzetek feletti szervezetek fellazítását, akár a NATO-ról, akár a Varsói Szerződésről volt szó.  

De Gaulle folyamatosan lépett a szovjetek felé, és külpolitikájának csúcspontja volt, amikor a franciák kiléptek a NATO katonai együttműködéséből 1966-ban. Ráadásul Vietnám és a Közel-Kelet kérdésében is a szovjetekhez hasonló álláspontjuk volt, de Moszkva nem igazán tudott/ akart adni cserébe valamit.  De Gaulle ugyanis a katonai tömbök felbontásához, a vasfüggöny lebontása érdekében az európai biztonság megteremtéséhez keresett partnert. Speciális kapcsolat kiépítésére törekedett Moszkvával, és az 1966-os megállapodások modellt kívántak nyújtania különböző társadalmi berendezkedésű országok együttműködésére. A szovjetekkel közös érdekük volt az amerikai befolyás csökkentése Európában. A szovjetek viszont a nyugati hatalmak kohéziójának gyengítését látták a francia törekvésekben. A NATO-ból való kiválással igazából a szovjetek szemében Franciaország veszített a jelentőségéből. De Gaulle lengyelországi és romániai útján azonban felismerhette, hogy a szovjet táboron belüli mechanizmusok máshogy működnek, és a szovjet szövetséget a szatellitállamok nem adhatják fel. Ennek ellenére – ahogy a magyar külügyben is látták – a franciák folytatták a „szocialista országok külpolitikai elgondolásaihoz legközelebb álló külpolitikát”.

A prágai tavasz hatása a francia külpolitikára

A prágai bevonulás megkérdőjelezte az enyhülés francia modelljét és De Gaulle európai külpolitikai koncepcióját is, valamint elodázta Európa újra egyesülésének esélyét. A szovjet tankok megjelenése Prágában azért jelentett törést, mert ennek révén még azoknak is muszáj volt elítélni a szovjet lépést – a demokrácia elvei, eszméi miatt –, akik amúgy a gazdasági és a politikai egység megteremtésén dolgoztak kelet és nyugat között. A szovjetek pedig világossá tették, hogy nem fognak annyi függetlenséget megengedni a kelet-európai országoknak, mint amennyit azok akarnak. Mégis gyakori volt, hogy a szovjetek nyilvános elítélése mögött a szovjet diplomáciát gyakran nyugtattatták azzal, hogy az együttműködés nem fog megszakadni.

Ugyanakkor a prágai bevonulás világosan kijelölte a francia külpolitika határait is. A nyugat–keleti kapcsolatokról ismételten a „nyugat–nyugat közi” kapcsolatok váltak prioritássá. Az eddigi vádak – miszerint De Gaulle megosztja a nyugati szövetséget – elkezdték érvényüket veszteni, hiszen a nyugati szövetségen belüli együttműködés erősítése vette kezdetét, különösen Pompidou elnökségével 1969 tavaszán. A prágai bevonulás a francia külügy nézőpontjából csak átmeneti zavart okozott, de a francia–szovjet kapcsolatok nem épültek le, mivel ez lényegében egyik félnek sem volt érdeke.

Ma elég egyértelműnek látjuk, hogy a katonai akció következményeként a blokkok Európája erősödött meg. Az 1967-es közel-keleti válság után ez újabb alkalmat teremtett arra, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok az Európában fennálló helyzet megerősítéséhez kapjanak újabb muníciót. Azaz visszaszorítsák a nemzeti szuverenitásra épülő európai egységről szóló álmokat. A német kérdés eltérő megítélése miatt amúgy sem lett volna esély a szovjetekkel történő együttműködésre. A szovjet politika, még az enyhülés szakaszába lépve is, alapjaiban az „ők és mi” ellentétpárra alapozódott, és úgy tekintett a nemzetközi kapcsolatokra, mint egy zéró összegű játékra. Az 1968-as év eseményeinek – különösen a májusi párizsi diáktüntetések, és az azt kísérő sztrájkhullám okozta gazdasági és szociális nehézségek – hatására francia külpolitikai mozgástér szűkült, minden nemzetközi tényezőtől függetlenül. A prágai tavasz leverése igazából a keleti nyitás politikájának újragondolását kényszerítette rá a franciákra, és a szovjet fenyegetés erősödésének érzete miatt a nyugati szövetséggel való szorosabb együttműködés került ismét előtérbe.

A francia politikai elit egy része szerint a NATO-tól való eltávolodás ugyanis komoly hiba volt, mivel a force de frappe (a francia atomfegyverek) képtelen önálló védelmet biztosítani. Az USA nélkül kiszolgáltatottak a Szovjetuniónak. Éppen ezért a skandináv államokhoz és Franco Spanyolországához hasonlóan erősíteni kellene az együttműködést a NATO-val, lassítani az esetleges amerikai csapatkivonásokat Európából, és nagyobb részt kéne vállalni a katonai együttműködésből. Valójában az atlantista vonal képviselői, a Közös Piacba történő brit belépés szorgalmazói jártak jól a prágai tavasz leverésével. Azaz a francia külpolitika de gaulle-i útjának eltérítői nyertek az eseményekkel. Hosszabb távon viszont a németek átvették a francia külpolitika helyét Brandt révén a keleti tömbben. 

A prágai tavasznak a francia belpolitikára gyakorolt hatásai is jelentősek voltak. A májusi tömegmozgalmak megfékezése érdekében a gaulle-ista kormányzat rendszeresen riogatott a kommunista veszéllyel. Utólag a prágai agresszióban igazolva látták a veszélyt, hiszen szerintük a Francia Kommunista Párt is behívta volna a szovjet csapatokat. Ugyanakkor a szélsőbalos, anarchista csoportok – melyek fő mozgatói voltak a májusi történéseknek – elítélték a Varsói Szerződés akcióját. Miközben a gaulle-izmus a külpolitikában komoly sebeket kapott, belpolitikában önmaga igazolásaként használhatta fel ugyanazt az eseményt.

A Brezsnyev-doktrína (1968. november 12.) deklarálása nyilvánvalóvá tette, hogy a Szovjetunió nem engedi meg a szocialista tábor egységének további lazulását. A kínaiakkal történt szakítás után a csehszlovákiai intervenció egy újabb presztízsveszteséget jelentett, amelyből a szovjet diplomácia ismételten „a kemény kéz politikájának” alkalmazásával kívánta a kiutat megtalálni. Ez a politika nem csak a szocializmus védelme érdekében történő katonai-politikai beavatkozást tartotta elfogadhatónak, hanem a KGST-n belüli szorosabb gazdasági együttműködést is szorgalmazta. 

A francia politika ugyanakkor továbbra is elutasította a blokkok közötti együttműködést, és az államok közötti kétoldalú kapcsolatok fejlesztését kívánta folytatni. Azonban újra kellett elemezniük a csehszlovák válság után a helyzetet. A franciák értékelték (1969. március 13.) a kelet-közép-európai kisállamok politikáját is a saját szempontjukból. Egyértelműen megállapították, hogy a Szovjetunió normalizálni akarta a helyzetet a „korlátozott szuverenitás” elve alapján, amely alól egyedül a románok próbálták kivonni magukat. Náluk a rendszer belső szigora és a vezetők nacionalizmusa még jobban megerősödött. Lengyelországban a változás Gomulka számára a hatalom átmeneti, újbóli megerősítését eredményezte, míg Bulgáriában a gazdasági reformok leálltak, vagyis a két ország a belpolitikai vonal „megkeményítését” összekapcsolta a szovjet külpolitika iránti hűség hangoztatásával. Ezen országokhoz viszonyítva Magyarország egy köztes helyet foglalt el, a kérdést igyekezett egyértelműen lezártnak tekinteni és egy mérsékelt vonalat követni. A magyar vezetők hangsúlyozottan kiemelték, hogy nem változtatnak a politikájukon és elsősorban a gazdasági reform kérdéseire helyezték a hangsúlyt. Összességében megállapították, hogy a keleti országok alapvető célja maradt a nyugati országokkal kialakult kapcsolatok továbbvitele.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a francia „keleti nyitás” politikája irányváltásra kényszerült. A francia politika legnagyobb hibája az volt, hogy viszonylag kevés, gyakorlatban is működő kapcsolatot tartott fenn a szocialista országokkal (azok egy része pedig inkább érzelmi alapon működött), így nem tudta kompenzálni a hagyományos német befolyást, amihez a francia vállalatok felkészületlensége is társult. Így az 1970-es évekre ismét a franciák szokásos érdektelensége dominált külpolitikai téren ebben a térségben.