Mindszenty József mint a magyar diaszpóra lelkipásztora

2024.09.06.

Kovács Örs

Mindszenty József bíboros 1971. szeptember 28-án hagyta el a Szabadság téri amerikai nagykövetséget, de azonmód Magyarországot is. Rövid római tartózkodás után 1971. október 23-án Bécsbe érkezett, és elfoglalta kért lakhelyét, a Pázmáneumot. Itt már nem volt fogoly, bár a magyar egyház irányítására innen sem nyílt valós lehetősége. Mindszenty csak az emigránsok által működtetett magyar egyházi közösségekkel találkozhatott, így az öt világrészen élő magyarok püspökévé vált. Kisebb-nagyobb megszakításokkal látogatta a világon szétszóródva élő magyarságot Torontótól Fokvárosig, San Franciscótól Ausztráliáig.

Milyen tényezők korlátozták Mindszenty tevékenységét? Mi volt a politikai célja a lelkipásztori utakkal? Miként változott meg szerepe élete utolsó éveire?

Mindszenty mozgástere

A Bécsben élő Mindszenty József jobb helyzetbe volt, mint a budapesti amerikai követségen. A személyi szabadságát visszanyerte, bár haza nem térhetett és nem foglalhatta el újra az esztergomi érseki széket. Hivatalában akadályoztatott volt. VI. Pál pápa azonban a magyar egyház helyzetét normalizálni kívánta, és a „keleti nyitás” politikájával a kommunista elnyomás alatt élő katolikus egyház helyzetét javítani kívánta. A Vatikán és a magyar állam között évek óta zajló tárgyalások alakulása sokban függött Mindszenty viselkedésétől, tevékenységétől. A pápai diplomácia éppen ezért igyekezett mindent megtenni a bíboros politikai megnyilvánulásainak visszaszorítása, árnyalása érdekében. A pápa azt kérte Mindszentytől, hogy pasztorális feladatokat csak a bécsi érsek, König bíboros hozzájárulásával gyakoroljon. A világban elszórtan élő mintegy másfél millió magyar fölött sem kapott joghatóságot. Mindszenty mindezek ellenére 1971. november 28-án írt egy félreérthető pásztorlevelet az öt kontinens magyarjaihoz, amely után minden nyilvános beszédének (még szentbeszédéinek is) elmondását előzetes engedélyhez kötötték. Mindszenty szinte cenzúra alá került.

A bíborost azonban nemcsak az egyház, hanem az őt befogadó és a semlegességére kényes osztrák politika is árgus szemekkel figyelte. Ausztria szociáldemokrata kormánya – de az ellenzéki Osztrák Néppárt tagjai sem – örültek annak, hogy Mindszenty Bécsbe érkezett. Az osztrák–magyar viszony megromlásától tartottak, de a Szentszék kérését végül nem akarták elutasítani. Kemény garanciákat követeltek, hogy Mindszenty ne folytasson politikai tevékenységet. A feltételeket a volt kancellár Josef Klaus így foglalta össze:  „a) ne azonosítsa magát egyetlen magyar emigráns párttal vagy politikai jellegű csoporttal sem; b) ne lépjen fel mint az emigráció politikai vezére; ne folytasson nyílt politikai polémiát a jelenlegi magyarországi kormánnyal és rendszerrel szemben.” Végül Ausztria befogadta a bíborost, sőt, még támogatást is kapott, amikor azt mondták, hogy jelenléte nem kellemetlen számukra, vagy bírálhatja a kommunizmust, de megfelelő – értsd: diplomáciai – stílusban.

A harmadik korlát az idős főpap fizikai állapota volt. Ekkor már komolyabb egészségügyi problémákkal küzdött, amely természetesen csökkentette munkabírását, munkaidejét. Ennek ellenére, amikor csak tehette energikusan dolgozott. Sok látogatója volt, általában olyanok, akik egyetértettek vele. Ez rontott a tájékozottságán, nem mindig kapott valódi tanácsokat. Mégis egy új szakasz nyílt Mindszenty életében.

A lelkipásztori utak céljai

Mindszenty az őt ért korlátozások közepette a kitörés lehetőségét az öt kontinensen élő magyarsággal kapcsolatos lelkipásztori munkában látta. Szeretett volna létesíteni a külföldi magyar katolikusok részére egy egyházi szervezetet, de erre nem kapott engedélyt. Mindszenty odament, ahová hívták. És hívták őt mindenhova, mert az emigrációban élők számára Mindszenty sok esetben a kommunizmus előtti Magyarországot jelentette. Mindszenty ismerete az emigránsok által ismert Magyarországtól nem sokban különbözött, leszámítva személyes szenvedéseinek, bebörtönzésének kínjait. Sem Mindszenty, sem a menekült magyarok többsége nem rendelkezett tényleges, mindennapi tapasztalattal Kádár országáról, így sokkal többször a vágyaikból és reményeikből éltek.

Mindszentynek ezek a meghívások erőt adtak, újra fontosnak érezhette magát, és a hívektől kapott szeretet és tisztelet gyógyírt jelentettek megpróbáltatásaira. A magyar nemzeti gondolat közvetítése, a kommunizmus bírálata és a szovjet hadsereg távozásával újra megvalósuló szabad Magyarország vágyának kifejezése, mint visszatérő motívumok jelentek meg beszédeiben. Mindszenty sokaknak a nemzeti függetlenséget szimbolizálta, így adott reményt a hosszú ideje emigrációba kényszerült honfitársainak. A bíboros pedig immár vallási hovatartozás emlegetése nélkül minden magyart igyekezett megszólítani. 

Az utak során mindig érdemes azt megfigyelni, hogy kik fogadták, vagy éppen kerülték el a bíborost. Általában az őt meghívó püspökök, egyházi méltóságok szívesen mutatkoztak vele. Talán még érdekesebb, hogy ki kerülte el látványosan a Vatikáni Zsinat reformjaihoz képest konzervatívabb felfogású magyar bíborost. Közülük kiemelendő például Suenens Belgium prímás érseke, bíborosa, aki az egyházi reformok egyik fő szószólója volt, és Mindszentyvel szemben teljesen mást képviselt. A politikai elit tagjai általában szintén kerülték Mindszentyt, mert az enyhülés éveiben tartottak országuk és a keleti blokk államai közötti kapcsolat romlásától.

Jó hangulat, kevés eredmény

Az első útjai Németországba, Belgiumba és Portugáliába vezettek. A prédikációi – olykor a cenzúra által kihúzott mondatok nélkül is – sikeresek voltak. Belgiumban Mindszenty részt vett az 1956-os forradalom emlékére szervezett meneten és a végén megkoszorúzta az ún. „Magyarok Keresztjét” is. A fatimai látogatása jóval visszafogottabb volt. Itt a pápai nuncius ugyan fogadta Mindszentyt, de többet nem mutatkozott vele az ott tartózkodása idején. Mindszenty pedig olyan gesztusokat tett – például felkereste IV. Károly és Horthy Miklós sírját is – amely Magyarországon provokációként volt értelmezhető. Sőt, találkozott az egykori kormányzó fiával is. A Szentszék kifejezte neki nemtetszését, hiszen ezek mind kiállásként voltak értelmezhetőek a kádári Magyarország ellen, és nehezítették a vatikáni–magyar tárgyalásokat is.   

1973-ban két nagyobb lélegzetvételű utazása volt egy kisebb németországi és nagy-britanniai alkalom mellett. A brit útja nem volt igazán sikeres, még szentmiséin sem vettek részt annyian, mint számított rá. A kommunistaellenes politikai megnyilvánulásokból itt sem volt hiány – például találkozott Churchill unokájával és egy őt fogadó 130 tagú parlamenti delegációval is –, amely értelemszerűen árnyat vetett a vatikáni–magyar kapcsolatokra. 

A nagyobb utak közül az egyik Kanadába vezetett, ahol a helyi magyarok látták vendégül, miközben találkozott az összes helyi érsekkel is. Mindszenty járt Montrealban, Torontóban, Winnipegben, Calgaryban, Vancouverben, és mindenhol a magyar nép kereszténységének ezeréves fennállását ünnepelték. Beszédeiben a család, az iskola és a magyarság megtartásának összefüggéseit boncolgatta. Kiállt az abortusz ellen. Jelenléte pedig mindenhol felvillanyozta a helyi magyarságot. Az egyik résztvevő így emlékezett Mindszenty hatására: „Az emigrációs magyar egység életre kelt. Halottnak hittük sokáig. […] Azt gondoltuk csak az én eszmém, az én ötletem, az én pártom, az én baráti köröm tudja megmenteni a magyar egységet.” Az idézet az emigrációban élők problémáira is rávilágít, amelyekre Mindszenty megjelenése csak kérész életű hatást gyakorolt, és semmit nem oldott meg.  

Ezen látogatása során az Egyesült Államokba is töltött pár napot, ahol azon álmát akarta megvalósítani a New York-i püspök segítségével, hogy legyen egy magyar segédpüspöke a magyar közösségnek. A területen kívüliséggel rendelkező püspök akár lehetne az ő alárendeltje, így létrejöhetne Mindszenty vezetésével egy emigráns egyház. Ez természetesen sem az amerikai, sem a vatikáni érdekekbe nem illett bele, így diplomáciai szempontból Mindszenty útja eredménytelen maradt. Mégis segített rajta minden ilyen alkalom, mert végre újra emberekkel, magyar hívekkel találkozott, akik őszinte csodálattal vették körbe állhatatos hitéért, kitartásáért az elviselt megpróbáltatások után.

A bíboros-prímás december első felében Dél-Afrikába utazott, ahol az öt nagyobb városban lakó mintegy 1500–2000 főnyi magyarság nagy szeretettel várta. A dél-afrikai körút Johannesburgban kezdődött, és Fokvárosban ért véget. Érdekes epizód volt, hogy itt Mindszenty egy idős református asszonyt is felkeresett a kórházban. Ez is arra utalt, hogy ekkor már nem számított neki a felekezeti hovatartozás, csak a magyarság.

1974-ben, miután VI. Pál letette őt az esztergomi érseki székből, sort kerített még egy nagy amerikai körútra, amely majdnem két hónapig tartott. Az út az amerikai magyarok körében nagyon sikeres volt, Mindszenty viszont eddigre már semmiféle politikai vonzerővel nem rendelkezett. Tisztelték életútja miatt, de minden fontos kérdést kerültek, mikor vele találkoztak. A rendkívül zsúfolt program során számtalan nagyvárost felkeresett Detroittól Los Angelesig, San Franciscotól New Yorkig. Járt Washingtonban, ahol azonban vezető politikussal nem találkozott. Clevelandben – ahol a legnépesebb volt a magyar emigráció – számos magyar intézményt is felkeresett. Mindenhol fogadásokon vett részt, miséket tartott. Olykor nemkívánatos témákat is említett, hiszen kritizálta a Szent Korona hazahozatalának ötletét. Mindenhol sikert aratott, amerre járt, de érdemi hatást már nem gyakorolt az eseményekre. 

Ugyanígy történt utolsó útjain is: 1974 októberében Ausztráliában, 1975 áprilisában pedig Venezuelában és Kolumbiában. A hivatalos politikai körök igyekeztek kerülni a bíborost – bár a venezuelai elnökkel volt egy rövid találkozása – aki mindenhol ugyanazokat a témákat járta mindig körbe: a magyar nyelv és identitás megőrzése, az 1956-os forradalom emlegetése és a kommunista rendszer bírálata. Dél-amerikai útja felerősítette betegségeit, így visszatérése után Bécsben egy andrológiai műtétre került sor, amelynek során szíve nem bírta el a beavatkozást. 1975. május 6-án Mindszenty József elhunyt.