Befejeződnek a komáromi tárgyalások – sikertelen kísérlet a trianoni határok tárgyalásos revíziójára

1938. október 13.

2024.10.16.

Szarka László

Miután Horthy Miklós kormányzó és Kánya Kálmán külügyminiszter 1938 szeptembere folyamán több levélben, jegyzékben fordult a nagyhatalmak képviselőihez annak érdekében, hogy a világháborús konfliktussal fenyegető szudétanémet kérdéssel együtt a csehszlovákiai magyar kérdésben is hozzanak határozatot, a német és olasz vezetőknek sikerült elérniük, hogy a szeptember 30-ára virradó éjszakán megszületett müncheni egyezmény záradékában a magyar és a lengyel kisebbség ügye is szerepeljen. A szerződés kiegészítő nyilatkozata lehetőséget adott arra, hogy három hónapon belül az érintett felek a 70 ezer fős lengyel, illetve a 650 ezer fős szlovákiai és kárpátaljai magyarság kérdését bilaterális, tárgyalásos úton rendezzék.

Milyen területek átadását akarta elérni a magyar fél? Mi volt a csehszlovák küldöttség végső ajánlata? Miért végződött kudarccal a tárgyalássorozat?

Az 1938. szeptember 30-ára virradó éjszakán megszületett müncheni egyezmény kiegészítő nyilatkozatában az alábbiak szerepeltek: „A négy hatalom [Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország] kormányfői kijelentik, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségek kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelen levő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz.” Még ugyanezen nap a lengyel, október 1-jén, majd 3-án a magyar kormány jegyzékben szólította fel a csehszlovák felet a kétoldalú tárgyalások mielőbbi megkezdésére. 

A magyar külügyi jegyzék követelte a magyar politikai foglyok elengedését, a csehszlovákiai magyar katonák leszerelését, közös csehszlovák-magyar rendvédelmi alakulatok létrehozását és két vagy három magyarlakta város szimbolikus átengedését. Imrédy Béla miniszterelnök engedélyezte, hogy a magyar hadsereg vezérkarának támogatásával diverzáns szabadcsapatokat szervezzenek, amelyek a csehszlovák határon átlépve lokális fegyveres akciókkal igyekezzenek szintén nyomást gyakorolni a csehszlovák félre a mielőbbi határmódosításról szóló megegyezés érdekében. 

Az első Csehszlovák Köztársaság végnapjai

A brit-francia megbékélési politika oltárán feláldozott Csehszlovákia kétségkívül rendkívül nehéz helyzetbe került. A müncheni döntés alapján október első hetében zajlott le az öt zónára osztott, közel 30 ezer négyzetkilométernyi csehországi Szudéta-vidék német katonai elfoglalása. A lengyel kormány ultimátumát pedig Prága elfogadta: Varsó felszólította a cseh vezetést, hogy ismerje el Lengyelország jogát a lengyel többségű 830 négyzetkilométer nagyságú cseh-sziléziai területekre. A Syrový-kormány meghátrált, és október 2-án a lengyel hadsereg először a határ által kettéosztott város, Český Těšín (lengyelül: Czeski Cieszyn, magyarul: Tessény) cseh részét foglalta el, majd október 4. és 11. között a lengyelek által Zaolzie néven jelölt cseh-sziléziai régió többi részét is.

Csehszlovákia nyelvi térképe, 1930 Forrás: Wikimedia Commons

A csehszlovák politikai életben nagy zűrzavar támadt. München előtt lemondott Milan Hodža miniszterelnök és kormánya. Október 5-én távozott hivatalából, majd pár nappal később Angliába emigrált Edvard Beneš köztársasági elnök. S végül lemondott a magyar–csehszlovák tárgyalások előkészítésében partnernek bizonyuló Kamil Krofta külügyminiszter is. Mindezt tetézte, hogy október 6-án Zsolnán a szlovák pártok képviselői elfogadták a Szlovákia autonómiájáról szóló határozatot.

Október 8-án Ungváron létrejött a Podkarpatszka Rusz Nemzeti Tanácsa, amely első nyilatkozatában „az önrendelkezéssel és önkormányzattal bíró összes ruszin terület egyetlen törvényes képviselőjévé” nyilvánította magát, és követelte, hogy az autonóm tartományban a hatalmat adják át a Bródy András vezette autonóm kárpátaljai kormánynak. Ilyen körülmények közt az Imrédy-kormánynak minden követ meg kellett mozgatnia annak érdekében, hogy az újonnan kinevezett Syrový-kormány külügyminiszterével, a római követségről hazahívott František Chvalkovskýval megegyezzenek a tárgyalások komáromi helyszínében és október 9-i kezdőnapjában.

Ugyanezen a napon Kánya külügyminiszter táviratilag arra utasította Sztójay Döme berlini magyar követet, hogy közölje a német kormánnyal, a tárgyalások sikertelensége esetén a magyar kormány elrendeli az általános mozgósítást. Erre abban az esetben kerülne sor, ha a csehszlovák kormány nem fogadja el azt az elvet, hogy a magyar többségű területeket Magyarországhoz kell visszacsatolni. A magyar diplomácia attól tartott ugyanis, hogy a német- és lengyellakta területek átadása után Prága a magyar igények elutasítására vagy tartós időhúzásra rendezkedik be. A csehszlovák kormány ugyanakkor sürgette a briteket, hogy járjanak közben Budapesten a magyar igények mérséklése érdekében, ami elől London ugyanúgy kitért, mint ahogyan a magyar igények nyílt támogatása elől is. Éppen ezért a magyar követek a nagyhatalmak támogatását kérték tárgyalások mielőbbi megkezdése érdekében.

Az 1938. október 1-jei magyar jegyzéket újabb sürgető jegyzékek követték. Budapest a tárgyalások előfeltételeként a következő követeléseket fogalmazta meg: „az összes magyar politikai foglyok szabadon bocsátása, a cseh hadseregben szolgálatot teljesítő magyar katonáknak haladéktalan szabadságolása, hogy lakóhelyükre térhessenek vissza, vegyes parancsnoksággal helyi rendfenntartó osztagok szervezése, a visszabocsátandó területek átadásának jelképezésére két határváros, illetve helység magyar csapatok által leendő megszállása [sic!]” Végül október 7-én döntés született a tárgyalások 9-ei megkezdéséről.

A két küldöttség és a tárgyalások kezdete

A Kánya Kálmán és Teleki Pál miniszterek által vezetett magyar küldöttség tagja volt Péchy Tibor és Pataky Tibor államtitkárok, Wettstein János prágai magyar követ, Kuhl Lajos követségi tanácsos, Sebestyén Pál miniszteri tanácsos, a magyar jegyzőkönyvek vezetője, Andorka Rudolf vezérkari ezredes, Szegedy-Maszák Aladár, a berlini magyar követség, majd a külügyminisztériumi titkára, valamint Teleki Pál három titkára, a statisztikus Thirring Gusztáv, valamint Hantos Gyula és Kardos Béla. A csehszlovák delegációt a három nappal korábban Zsolnán megszületett autonóm Szlovákia kormányának elnöke, Jozef Tiso, illetve Ivan Krno, a szlovák nemzetiségű csehszlovák külügyminiszter-helyettes vezette. A küldöttségben fontos szerepet játszott még Ferdinand Ďurčanský, szlovák belügyminiszter és Rudolf Viest tábornok. A küldöttség szakértői élvonalbeli szlovák értelmiségiek, például Anton Granatier a Szlovák Liga vezetője, Branislav Varsík és Daniel Rapant történészek voltak. Ők mindhárman a dél-szlovákiai nemzetiségi viszonyok elsőrangú ismerőinek számítottak. Kárpátalját előbb a kormányzóvá kinevezett Ivan Párkányi tárca nélküli miniszter, majd Edmund Bacsinszkij, a kárpátaljai autonóm kormány belügyminisztere képviselte a csehszlovák küldöttségben.

Jozef Tiso és Kánya Kálmán Forrás: Magyarország története 1918-1919, 1919-1945. Ránki György (főszerk.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976, 121. kép

A tárgyalások 1938. október 9-én este 7 órakor a Csehszlovákiához tartozó Észak-Komárom vármegyeházában kezdődtek. Az előzetes magyar feltételek teljesítése körül kialakult éles vitában kiderült, hogy Tiso igyekezett a küldöttség álláspontját az autonóm Szlovákia szempontjaihoz igazítani. Jóllehet, Kánya kérdésére, hogy kivel is tárgyal a magyar delegáció, a szlovák miniszterelnök kénytelen volt egyértelművé tenni, a csehszlovák kormány szlovák politikusokból és szakértőkből álló delegációja ül az asztal mellett. Közéjük tartozott a csehszlovák jegyzőkönyv készítője, a kassai származású Anton Straka, a csehszlovák jegyzőkönyv készítője, a budapesti követség korábbi csehszlovák kulturális attaséja is. Straka feljegyzése szerint a legkönnyebben az Ipolyság és a sátoraljaújhelyi vasútállomás szimbolikus átengedésében egyeztek meg az első napon. Ennek megfelelően az Andorka Rudolf és Viest tábornok vezette katonai albizottságok megállapodtak a két terület Csehszlovákiához tartozó részének átadásáról.

A magyar delegátusok Forrás: HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont kézirattára – Rónai András hagyaték. Külön publikálva: Szarka László – Sallai Gergely – Fedinec Csilla (szerk.). Az első bécsi döntés okmánytára (MTA BTK Történettudományi Intézet, Budapest 2016) c. kiadvány DVD mellékletében

A magyar határmódosító javaslat

Az álláspontok részletes ismertetésére az október 10-i plenáris ülésen került sor. A magyar követelésekről a Teleki Pál által előterjesztett jegyzék az 1910. évi népszámlálás eredményei alapján követelte a magyartöbbségű területek visszacsatolását Csehszlovákiától. (Éppen úgy, ahogy a müncheni egyezmény kiindulópontjául is az 1910. évi osztrák népszámlálási adatok szolgáltak.) Teleki bemutatta a Felvidék nemzetiségi viszonyait feltüntető 18–19. századi statisztikák és térképek egész sorát, s természetesen az 1921, illetve 1930. évi csehszlovák népszámlálások ezektől igen erőteljesen különböző számsorait is. Mindezekhez a szóban forgó területek részletes – az anyanyelvi, illetve a csehszlovákiai nemzetiségi adatok községenkénti – térképes ábrázolása is rendelkezésére állt a magyar küldöttségnek, amely be lett mutatva a szlovák félnek.

Kiderült azonban, hogy a Felvidék anyanyelvi, nemzetiségi adatainak elemzése helyett Tisóék a tárgyalásos megállapodást a dél-szlovákiai és dél-kárpátaljai magyarság autonóm jogi státuszának felkínálásától remélték, és legfeljebb csak a csallóközi kompakt magyar településterület átadására voltak hajlandók. Tiso eleve elutasította, hogy a dualizmuskori tömeges magyarosodás és magyarosítás eredményeit rögzítő 1910-es népszámlálás megfelelő kiindulópontul szolgált volna. A magyar fél viszont részletesen dokumentálta a Csehszlovákiához került magyar többségű területeken lezajlott tömeges etnikai kolonizációt, a magyar anyanyelvű zsidóság önálló zsidó nemzetiségként való számbavételét, s mindazokat a statisztikai manipulációkat, amelyek az érintett régiók városainak etnikai arculatát rövid húsz év alatt radikálisan megváltoztatták. Összességében a magyar területi követelések 830 magyar többségű községből 812-re, a 13 magyar többségű városból pedig 12-re terjedtek ki. Az együttesen 14 153 km2 területen 1910-ben 1 090 569 lakos élt, akik közt 848 969 (77,9%) mondta magát magyar anyanyelvűnek. Rajtuk kívül 147 294 (13,5%) szlovák és 63 925 (5,9%) német anyanyelvű személyt élt akkor az adott térségben.

Magyar követelések, csehszlovák ellenjavaslatok 1938 októberében I. Forrás: ld. feljebb

A szlovák fél természetesen az 1930. évi adatokat tekintette alkalmas kiindulópontnak, ezt azonban Telekiék a fenti okok miatt határozottan elutasították, ugyanúgy, mint a kompromisszumként felmerült 1880-as népszámlálás alternatíváját is. A szlovákok kezdettől fogva a Pozsonyra, Dévényre is kiterjedő magyar követeléssel érveltek, mint az indokolatlanul maximalista magyar igényekre. Az 1918 előtt mindvégig német többségű város esetében a legutolsó magyar népszámlálás szerint a magyarság aránya meghaladta ugyan a 40%-ot és csak 15% volt a szlovákok aránya. Húsz évvel később a dinamikus növekedésnek indult település a több tízezer cseh betelepülővel, a zsidó nemzetiség külön regisztrációjával és egyéb statisztikai manipulációkkal a város „csehszlovák” többségűvé vált.

Az október 9-i vasárnap esti első plenáris ülés azzal ért véget, hogy Kánya Kálmán felolvasta a magyar kormány követeléseit tartalmazó francia nyelvű jegyzéket, amelyet Krno követ tolmácsolt szlovák nyelvre. Ebben a magyar fél a kölcsönös megegyezés alapján kijelölt határmódosítást a két ország közti jóviszony megteremtése szempontjából kulcsfontosságúnak tartotta. Hasonlóképpen nagy súlyt helyezett a szlovák és a rutén nemzet önrendelkezési törekvéseinek elismerésére is, amelyet népszavazásokkal tartott kivitelezhetőnek.

A Teleki Pál által felolvasott diplomáciai jegyzék szerint: „Magyarországnak mindig is az volt a szilárd politikai célkitűzése, hogy megteremtse a békés egymás mellett élés feltételeit népeink között a Kárpát-medencében. A Magyar Királyság kormánya szeretné hinni, hogy a prágai kormány tudatában van mindazoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket Magyarország az elmúlt években tett e cél eléréséért. A Magyar Királyság kormányának szilárd meggyőződése, hogy ennek a régiónak a tartós békéje csak úgy teremthető meg, ha Csehszlovákia új határait gyorsan rögzítik, s a csehszlovák államot a területén élő összes nemzetiség kívánságainak megfelelően alakítják újjá. Ezért Magyarország a legnagyobb rokonszenvvel viseltetik a szlovák és rutén nép követelései iránt, amelyek arra irányulnak, hogy érvényt szerezzenek azon joguknak, hogy szabadon dönthessenek jövendő sorsukról. A Magyar Királyság kormánya úgy véli, hogy e jog gyakorlásának egyedüli módja a két nép számára külön-külön tartott, nemzetközi ellenőrzés mellett zajló népszavazás lenne, s e népszavazás a leghatékonyabb módon járulna hozzá a magyar, szlovák és rutén nép közötti béke megteremtéséhez.”

A jegyzék természetesen a magyarok által lakott területek visszaszerzését tekintette elsődleges célnak: „E kérdéssel kapcsolatban Magyarország a német és lengyel népességgel egyenlő bánásmód elve alapján alakítja ki álláspontját. A négy nagyhatalomnak a közelmúltban Münchenben tartott találkozóján is ez az elv érvényesült a döntések meghozatala során. Magyarország az egyenlő jogok elve alapján kéri Szlovákia és Kárpátalja magyarlakta területeinek feltétel nélküli visszacsatolását, ugyanazon a módon, ahogyan az a németek és a lengyelek által lakott területek esetében is történt.” Ezt követően pedig a katonai albizottság döntött az Ipolyság és Sátoraljaújhely Csehszlovákiához tartozó részének visszaadásával kapcsolatos tennivalókról és határidőkről.

Október 10-én a délután kezdődött második plenáris ülésen előbb a határincidensek kérdését vitatta meg a két küldöttség, majd már-már parttalan vita folyt arról, hogy miért nem lehet tisztán etnikai alapon határokat kijelölni, s arról, az 1910-es adatsorok miért nem elfogadhatóak a szlovák fél számára.

Tiso arra figyelmeztetett, hogy nem lenne szerencsés, ha Trianonhoz hasonló diktátum születne: „Megértjük, hogy Trianon fájdalmat okozott, és éppen ezért közülünk senki nem akar egy újabb Trianont. Ebből a szempontból kell megvizsgálni a helyzetet, ki kell-e cserélni a kisebbségeket, nehogy újabb félreértésekre kerüljön sor. Pozsony és a Duna Szlovákia számára létfontosságúak. Érsekújvár környéke és a Garam-mente vegyes lakosságú. Nyitra vidékén épül az ipar, és ez nem hadiipar, hanem polgári. Ennek az iparnak kiútra van szüksége a Dunához, és ezért a komáromi kikötőnek nyitva kell lennie a Nyitra, a Garam és a Vág folyók völgyei felé. Ezen az alapon akarunk tárgyalni, és ezen érdekeket figyelembe véve kell megállapítani a határokat. Nem akarunk senkit sem elnemzetietleníteni, ugyanakkor a szlovák nemzetnek szintén szüksége van útra és térre a szabad lélegzetvételhez.” 

Október 11-én csak szakértői tanácskozás zajlott Teleki és Daniel Rapant vezetésével. Éles vita alakult ki a vegyes etnikumú területekről, többek közt Nyitráról, Kassáról és a kárpátaljai városokról, a zsidóság nemzetiségi besorolásáról. Teleki a következőképpen érvelt: „Az az elv, hogy a népesség viszi magával a területet, mindenekelőtt Trianonban érvényesült. Ez nem a mi ötletünk, és mi nem is állunk ezen az állásponton. Mi az igazságtalanságokat akarjuk kiigazítani. A zsidók nevében sem Önök nem beszélhetnek, sem én. Én az 1910. évi statisztikát védelmezem, és amennyiben nem tudnánk megegyezni, akkor döntsön a nép. Ez azonban az egyéb nemzetiségekre is vonatkozna. Nem kerekítettem ki katonai szempontból a határokat, és ez a határ katonailag nem is jó. Mi ezzel megbékéltünk, elvégre barátságra törekszünk…” 

Csehszlovák ellenjavaslatok

Az első csehszlovák ellenjavaslatot Tiso csak a tárgyalások negyedik napján, az október 12-én délben kezdődött negyedik plenáris ülésen terjesztette elő: előbb a csehszlovákiai magyarság autonóm státuszának bevezetését javasolta. Miután Kánya ezt mint rossz viccet, élesen elutasította, sor került az első területi alapú csehszlovák ellenjavaslat beterjesztésére is. A csehszlovák delegáció vezetője ekkor a Pozsony szomszédságában fekvő négy német és horvát falu kivételével felajánlotta az északról a Kis-Duna által határolt csallóközi területet. Ezt is azzal a feltétellel, hogy Komáromban csehszlovák szabad kikötő létesülhet. Teleki válaszként kijelentette, hogy a Kis-Dunától északra fekvő mátyusföldi kompakt magyar vidék éppúgy nem maradhat Csehszlovákiában, mint a Garam- és Ipoly-völgy magyar települései.  Éppen ezért azt tanácsolta, hogy a magyar részről javasolt új határvonalat egészében tekintsék át részletesen. Krnóék azt válaszolták, hogy a csehszlovák küldöttség október 12-ére részletes területi javaslatot terjeszt be, amely az 1930. évi csehszlovák népszámlálás nemzetiségi adatait tekinti alapnak.

A csehszlovák szakértők közül Varsik azt tanácsolta, hogy ezt a második csehszlovák területi javaslatot úgy dolgozzák át, hogy az a maximális engedmények logikáját kövesse. Ez azonban nem kapott politikai támogatást, így az október 13-án reggel 9 órakor megkezdődött ötödik plenáris ülésen a harmadik csehszlovák ajánlatot vitatták meg, amely a csallóközi improvizáció után az első érdeminek számító területi javaslat volt. Ez Csallóköz mellett az akkori államhatárhoz kapcsolódó, meglehetősen ötletszerűen kiválasztott kistérségek szűkkeblű kínálatát jelentette. Erre a magyar küldöttség rövid tájékozódás után határozottan elutasító választ adott. Teleki a térképmelléklettel ellátott csehszlovák javaslatot így kommentálta: „Ezek aztán vicces határok. Nincs betartva az alapelv. A határok több helyen is teljesen lehetetlenek. Túszokként akarnak magyarokat megtartani. Nagyon sok magyart csakis a vasúti összeköttetés miatt vágnának el. Nyitra környékén kompromisszumra lesz szükség. Tovább, kelet felé a határok teljesen lehetetlenek. Ezt teljesen a magánvéleményem. Ez egy rossz vicc, és remélem, hogy az urak maguktól is jobb véleményre jutnak.”

Magyar követelések, csehszlovák ellenjavaslatok 1938 októberében II. Forrás: ld. feljebb

A javaslat kapcsán kialakult heves vitában Ďurčanský belügyminiszter úgy érvelt, hogy az előterjesztésben szereplő határmódosításokkal érhető el, hogy: „annyi magyar maradjon Szlovákiában, amennyi szlovák lesz Magyarországon. Ez a nemzetek egyenrangúságának elve. Nem igazodhatunk kizárólagosan csakis az etnikai elvek szerint. Mindegyik nemzet védi a saját érdekeit.” Teleki azonban ezt az érvelést eleve irreálisnak tartotta, mert az a kisebbségek túszként való kezelését eredményezhetné. Ďurčianský válaszában a lakóhely szabad megválasztását, s végső soron az önkéntes magyar–szlovák lakosságcsere ötletét is alkalmasnak tartotta volna a kölcsönösen igazságos határok kialakítására. „Végül is a csere lehetősége itt mindenki számára megmarad, aki haza akarna térni. Éppen ezért most úgy kell megállapítani a határokat, hogy a későbbiek folyamán sor kerülhessen a cserére.” – fogalmazott Ďurčianský.

Bebizonyosodott az is, hogy a vitatott városok – Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár, Munkács –  esetében a két fél álláspontja kibékíthetetlenül ellentétes maradt, ami már a tárgyalások alatt mindkét felet arra döbbentette rá, hogy a megoldást a magyar–csehszlovák határ esetében is a müncheni nagyhatalmaktól kell majd kérni. Már a komáromi napok alatt elkezdődött a német és részben az olasz kormánykörök meggyőzése. A csütörtöki délelőtti plenáris ülést Kánya Kálmán így összegezte: „A viták túlságosan elhúzódtak, közeledés nélkül. Ezen az alapon nem tárgyalhatunk. A magyar delegáció nem terjeszt be további javaslatot. Kisebb módosításokkal számolt a saját javaslatán, de ahhoz hasonlóra, amilyen a csehszlovák javaslat, egyáltalán nem volt felkészülve.”

A tárgyalásos határmódosítás kudarca

Miközben Kánya és Teleki a sikertelen csütörtök délelőtti kudarc után Budapestre utazott, ahol a minisztertanács a tárgyalások megszakításáról döntött, a pozsonyi rádióban harcias nyilatkozatot olvastak be: 

„A legújabb fejleményekről arra kell következtetnünk, hogy a békés megoldás lehetősége zsákutcába került. Magyarország erőszakkal fenyeget bennünket arra az esetre, ha ultimátumszerű követeléseit nem teljesítenénk. Már eddig is bebizonyítottuk a magyaroknak, hogy eddigi egyéni akcióik, amelyekkel a Szlovenszko területére való behatolást megkísérelték, kudarccal és emberáldozattal végződtek és hogy a szlovák katonaság egy emberként áll készen a szlovák határok megvédésére. […] A magyarok ne számítsák el magukat, amikor hadseregünk létszámának csökkentésére és ne ragadtassák el magukat meggondolatlan cselekedetekre, mert immár nemzeti hadseregünk szilárd egységként várja az események alakulását. Vegyék tudomásul azt is, hogy az egész hadsereg szilárdan áll a szlovák kormány mögött. A szlovák hadsereg lábhoz tett fegyverrel vár!”

Október 13-án a magyar minisztertanács rendkívüli ülésén megszületett a döntés a tárgyalások befejezéséről. A Komáromba visszatérő Kánya Kálmán az este hétkor kezdődő ülésen magyar nyelven és a Tisónak átadott francia nyelvű jegyzékben tájékoztatta erről a csehszlovák küldöttséget:

„Amint már ismételten kijelentettük, mi a legjobb, legőszintébb szándékokkal és abban a biztos reményben jöttünk ide, hogy a lehető legrövidebb időn belül sikerülni fog olyan megegyezésre jutni, amely biztos alapra helyezi az országaink között fennálló viszonyt. Sajnos, ez a reményünk nem ment teljesedésbe. […]  Hangsúlyozottan ki kell azonban emelnem, hogy az új határokra nekünk ma reggel átnyújtott ellenjavaslat annyira eltér a mi felfogásunktól, hogy az újjárendezés alapelvét illetőleg oly űr tátong a két delegáció által képviselt álláspont között, hogy annak áthidalását, meggyőződésünk szerint, ezektől a tárgyalásoktól nem remélhetjük. Ezért a magyar kormány elhatározta, hogy a tárgyalásokat a maga részéről befejezettnek tekinti és Magyarország Csehszlovákiával szemben fennálló területi követeléseinek mielőbbi rendezését a müncheni jegyzőkönyvet aláíró nagyhatalomtól kéri.” 

Tiso szlovák miniszterelnök a magyar kormány döntését tudomásul vette és így a mindössze tíz percig tartó hatodik, záró plenáris ülés 19.10-kor véget ért. A vármegyeházáról távozó magyar küldöttséget a tárgyalásokat végig feszülten figyelő komáromiak köszöntötték, s a tiszteletükre elénekelt magyar himnuszt kalapjukat levéve hallgatták végig. A tárgyalások konzekvenciáit a csehszlovák fél október 14-én a prágai Külügyminisztériumban vonta le – szintén a nagyhatalmak, s különösen Németország támogatását remélve. A prágai értekezleten azt hangsúlyozták, hogy különösen a szlovákiai és kárpátaljai népszavazás, illetve Pozsony és Kassa kérdésében nem lehetett semmilyen engedményt tenni. És persze abban is reménykedtek, hogy Anglia és Franciaország – a régi szövetségesnek kijáró előzékenységgel – támogatni fogja a csehszlovák álláspontot.

A november 2-ai első bécsi döntésig ennek megfelelően mindkét kormány mindent elkövetett a nagyhatalmak meggyőzése érdekében. Az október 24-én megszületett harmadik csehszlovák javaslat a vitatott városok és alig 300 km2 kivételével megegyezett a magyar területi követeléssel. A német és olasz ígéreteket azonban Budapesten ekkor már megbízhatóbbnak tartották, mint a megegyezéses megoldást öt napon át blokkoló csehszlovák ellenjavaslatot. A tárgyalásos határrevízió a sikertelen komáromi egyezkedésekkel az alternatív történelem témaköréhez tartozik. A bécsi döntés után kötött államközi szerződésekbe bekerült reciprok nemzetiségpolitika már sokkal inkább a világháborút követő etnikai tisztogatások, kényszermigrációk, kényszer-asszimilációk előtt egyengette az utat, mintsem az igazságos és békés határmódosítások előtt.