Az első világháború Savoyai Jenője

Kövessházi Kövess Hermann báró, cs. és kir. tábornagy pályafutása 

Ligeti Dávid

2024.10.23.

2024-ben kettős – születésének 170., halálának pedig 100. – évfordulója kapcsán is emlékezhetünk az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legsikeresebb hadvezérére, Kövess Hermann tábornagyra (Temesvár, 1854. március 30. – Bécs, 1924. szeptember 22.). Az erdélyi szász és magyar felmenőkkel bíró, evangélikus tábornok az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének utolsó főparancsnoka volt. 

Mely frontokon harcolt? Miért hasonlították őt a kora újkor egyik legnagyobb hadvezéréhez, Savoyai Jenőhöz? 1919-ben ellenforradalmár magyar katonatisztek mivel bízták meg őt, amit végül elutasított?

A katonai felmenőkkel rendelkező Kövess Hermann 1872-ben a Császári és Királyi Katonai Műszaki Akadémia elvégzését követően kezdte meg hadseregbéli szolgálatát hadnagyi rendfokozatban. 1876 és 1878 között a Monarchia vezérkari tiszti képzését végző bécsi Hadiiskola hallgatója volt. 1882-ben vezérkari századosként részt vett a dél-dalmáciai felkelés leverésében, de ütközetbe nem került. A boldog békeidők idején szolgált Nagyszebenben, Lembergben, Esztergomban és Krakkóban is. 1896. november 1-től ezredes, 1898. március 13-tól a cs. és kir. 23. gyalogezred parancsnoka, 1902. október 17-től a 15. gyalogdandár parancsnoka volt Innsbruckban, majd a bozeni cs. és kir. 8. gyaloghadosztályt vezette. Szintén 1902 őszén léptették elő vezérőrnaggyá. 1907. november 1-től altábornagy, 1911. június 24-től a XII. hadtest parancsnoka és Nagyszeben vezénylő tábornoka, 1911-ben gyalogsági tábornokká léptették elő.

Kövess Hermann a világháború kitörésekor Erdély védelméért felelt – jelentéseinek nagy szerepe volt az 1914. júliusi válság idején, hiszen Tisza István gróf, magyar királyi miniszterelnök épp a románok bizonytalan magatartása, valamint Erdély ingatag helyzete miatt ódzkodott eleinte egy Szerbia elleni háborútól. A német garancia mellett, amely Románia semlegesítését helyezte kilátásba, Kövess tábornok úgy vélte, hogy szükség esetén csapataival megoldható lenne Erdély védelme.

Miután az Osztrák–Magyar Monarchia július 28-án Szerbiának, augusztus 6-án pedig Oroszországnak hadat üzent, Kövess nagyszebeni hadtestét a keleti – akkoriban még inkább északinak hívott – frontra vezényelték a cári csapatok ellen. Itt részt vett a Lemberg környéki harcokban, ahol az osztrák–magyar erők súlyos veszteségek közepette visszavonulásra kényszerültek. Mindezzel együtt – miközben számos tábornoktársa dőlt ki a csatasorból idegösszeomlás vagy más egészségügyi baj következményeként – Kövess jó frontparancsnoknak bizonyult, aki számos kaotikus helyzeten lett úrrá. Egységét 1914 novemberében Porosz-Sziléziába csoportosították át, ahol meghatározó szerepet játszott a német 9. hadsereg jobbszárnyának védelmében, valamint a Német Birodalom ottani körzeteinek megóvásában az orosz betörési kísérlettel szemben.

Báró kövessházi Kövess Hermann tábornok Szerbiában, 1916 Forrás: OSZK / Történeti Fénykép- és Interjútár (FVC 0394)

Korábbi sikerei következményeként 1915. február 8-án egy seregcsoport élére nevezték ki, amelynek névadójává vált. Ez az egység fontos szereplője volt a kárpáti téli csatának, és többek közt neki köszönhető, hogy az orosz erők nem tudtak kitörni a magyar Alföldre. Jóllehet az 1915. május 2-ai gorlicei áttörésben nem vett részt, a frontszakadást követő galíciai tavaszi-nyári hadjáratban a központi hatalmak seregeinek jobbszárnyán előrenyomulva súlyos csapásokat mért az ellenségre, miközben az előző év késő nyarán–őszén elvesztett területek jelentékeny részét visszafoglalta. Sikerei csúcsát az ivangorodi erődrendszer elfoglalása jelentette.

E tényeknek köszönhetően Kövess volt az egyik legnépszerűbb hadvezető a Monarchia hátországában, különösen Erdélyben – Máramarossziget, illetve Nagyszeben díszpolgárává választotta. A gyalogsági tábornok egészen 1915 kora őszéig a keleti hadszíntéren harcolt. Ekkor a központi hatalmak Tersztyánszky Károly lovassági tábornokot – néhány napos parancsnoksága után – leváltva a cs. és kir. 3. hadsereg parancsnokává nevezték ki, egy nagy balkáni hadjárat előkészítéseként. Kövess így szeptember 19-től e hadsereg élén vett részt a Szerbia elleni hadjáratban, amely fényes sikert hozott és az ország teljes megszállásához vezetett. A tábornok ezt követően Montenegró és Észak-Albánia elfoglalásában is kivette részét. Sikerei nyomán 1916. február 26-án cs. és kir. vezérezredessé léptették elő, majd a délnyugati frontra vezényelték. Itt fontos szerepet játszott a dél-tiroli offenzívában, amely a Monarchia első ellentámadása volt az olaszokkal szemben. Bár a támadás végül kudarcba fulladt, nem sok híja volt, hogy az Isonzó mentén küzdő olasz hadseregeket bekerítsék.

I. Károly osztrák császár és Kövess Hermann 1917 augusztus 6-án Forrás: Wikimedia Commons

Miután az olaszokat tehermentesítő Bruszilov-offenzíva két cs. és kir. hadsereget felmorzsolt, Kövesst ismét a keleti hadszíntérre küldték, majd 1916. október 15-től a 7. hadsereg parancsnokává nevezték ki. A vezérezredes ekkor a bukovinai hadszíntéren harcolt, segítve az Erdélyben előbb védekező, majd ellentámadást indító központi hatalmak erőit – így közvetve jelentős szerepe volt a román offenzíva elhárításában. 1917 nyarán erői a Kerenszkij-offenzíva során sikerrel védekeztek az oroszokkal szemben, majd ellentámadásuk révén sikerült a Monarchia teljes területéről kiverni az ellenséget. Ekkor úgy tűnt, hogy a keleti fronti háborút megnyerte a dualista állam. Kövesst 1917. augusztus 17-én tábornaggyá léptették elő, ennek révén pedig a Monarchia legszűkebb tábornoki elitjének lett tagja. Szintén ebben a hónapban kapta meg a Mária Terézia Katonai Rend parancsnoki keresztjét is. 1918. január 15-től az 1. és 7. hadsereget magában foglaló hadseregcsoport parancsnoka volt, amely a román frontot ellenőrizte. Miután Románia kapitulált, a hadseregcsoportot is feloszlatták és a 64 éves Kövesst felmentették. Túl sokáig azonban nem pihenhetett, mert az antant 1918. őszi balkáni offenzívája megindulásakor reaktiválták és egy – ismét róla elnevezett – hadseregcsoport parancsnokságával bízták meg 1918. október 10-én.

E kinevezésre súlyos krízis miatt került sor. Az antant szeptember 15-én áttörte a zömében bolgárok által védett balkáni frontot. Kövess úgy vélte, hogy a jelentős túlerővel támadó ellenséget az Al-Duna vonalán fel lehet tartóztatni. A tábornok némi erősítést is kapott a délnyugati hadszíntérről, miközben a balkáni front nyugati szakaszán küzdő cs. és kir. erők rendezetten vonultak vissza észak felé. A Monarchia még mindig több erőt tudott felvonultatni a Balkánon, mint 1914-ben, ekkor azonban 26 antant hadosztály nyomult előre észak felé. Kövess így sem látta reménytelennek, hogy megvédje a Monarchia déli határát. Egy október 9-én kelt levelében így fogalmazott:

„Feladatom nem könnyű és kellemes, mivel mindenből hiány van. Ilyen nehéz helyzetben nem voltam a világháborúban. De a kishitűség nem az én asztalom és Isten segítségével megkísérlem, hogy a lehetetlent lehetségessé tegyem.”

A tábornagy védelmi tervei az antant sikeres, október 24-én az olasz fronton megindított támadása révén váltak lehetetlenné, különösen a Károlyi-kormány megalakulása után, amely a harc azonnali leállítását kívánta a balkáni harcvonalon is.

Kövesst október 22-én az olasz frontra vezényelték volna. A délnyugati hadszíntérre azonban már a kaotikus hátországi körülmények miatt nem jutott el, a Monarchia összeomlásakor így a balkáni hadszíntéren ragadt.

IV. Károly a padovai fegyverszünet megkötése előtt, november 2-án hajnalban átadta a cs. és kir. haderő főparancsnoki tisztét a Vezérkar főnökének, Arz vezérezredesnek, aki ezt nem vállalta és Kövess kinevezését javasolta, mivel az aktív tábornagyok közül utóbbi volt a rangidős. 1918. november 3-tól így Kövess vezette az AOK-t (hadsereg-főparancsnokságot), annak 1918. december 20-val történő felszámolásáig. Bécsi állomáshelyére azonban csak november 9-én jutott el. December 1-jén ‒ a Monarchia tábornoki karával együtt ‒ nyugállományba helyezték. Ezt követően Bécsben élt 1924-ben bekövetkezett haláláig.

Kövess Hermann, 1854–1924 Forrás: Wikimedia Commons

Kövess kiemelkedő szerepet tölthetett volna be 1919-ben Magyarországon. Március elején ugyanis ellenforradalmár magyar katonatisztek keresték fel, hogy vállalja a Károlyi-rendszerrel szemben álló magyar alakulatok parancsnokságát. Bádoki Soós Károly vezérőrnagy, valamint Lehár Antal ezredes elsősorban Kövess rangidős voltára, magyar honosságára (állampolgárságára), valamint a tábornagy első világháborús teljesítményére hivatkozott. Három nap gondolkodási időt követően a tábornagy elutasította a megkeresést, elsősorban életkorára, valamint arra hivatkozva, hogy gyengén beszélt magyarul. Állítását egyébként szolgálati lapja is alátámasztja, amely Kövess magyar nyelvismeretét „a szolgálat igényeinek megfelelőnek” minősítette. Ez a mai viszonyok között A2–B1 körüli szintnek felelne meg.

További problémát jelentett, hogy valahogyan el kellett volna jutnia Szeged‒Arad vidékére, amely a magyar ellenforradalom bázisát jelentette. Ehhez be kellett volna lépnie a formálódó Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba, ahol viszont persona non grata volt háborús szerepe okán ‒ Belgrád még kiadatását is követelte Bécstől, hogy aztán háborús bűnösként ítélhessék el. Egy opciója maradt még az utazásra: repülőgéppel kelhetett volna át Magyarországon keresztül, ezt azonban nem vállalta. Kövessből így nem lett politikai tényező és hazánkba csak 1920 nyarán utazott el először. Ekkor merült fel, hogy a tábornagy vezetésével küldjön hazánk csapatokat a lengyelek megsegítésére, de erre magyar katonai intervenció hiányában természetesen végül nem került sor.

A tábornok az összeomlást követően a magyar állampolgárságot választotta és magyar nyugdíjából Bécsben élt. Ez nem volt példa nélkül abban az időben: jól megfigyelhető módon a Monarchia katonai elitje gyakran választotta a császárvárost otthonául, annak ellenére is, hogy az osztrák fővárosban sokszor jóval ellenségesebb közegben lehetett élni, mint Budapesten.

A Nagy Háború legtöbb hadvezetőjéhez hasonlóan Kövess egészsége is megsínylette a harcokat. Érrendszeri betegségek támadták meg és végül stroke-ban halt meg. Bécsben bekövetkezett halála után a tábornagyot a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra. Ennek hátterében erős magyar identitása állt, amelyet az is bizonyított, hogy mindhárom fiának magyar nevet adott: egyikőjük, Géza, a tábornagy háború utáni életét így foglalta össze: „1918 és 1924 között is maradt, aki mindig is volt, császárhű, svarcgelb k. u. k. tiszt, egyszerre osztrák és magyar, aki az egész 1918-ban elsüllyedt és felosztott Habsburg Birodalmat hazájának tekintette.” Mindemellett a háború folyamán egyértelműen magyar honosságú tábornokként tekintettek rá, amit az is bizonyított, hogy IV. Károly az osztrák nemesi címmel bíró Kövesst 1917-ben magyar bárói rangra emelte.

Kövess sokak véleménye szerint a Monarchia legeredményesebb hadvezére volt az első világháborúban. Számos kortárs beszámoló hasonlította őt a birodalom történetének talán legeredményesebb parancsnokához, Savoyai Jenő herceghez, aki több kritikus kora újkori háborúban védte meg a Habsburg Birodalmat, illetve növelte annak területét. Kövess világháborús működése során nagy vereséget nem szenvedett és egyike volt azon kevés tábornokoknak, akik 1914 nyarán hadsereg- ill. hadtestparancsnoki beosztást betöltve lényegében a konfliktus végéig parancsnoki beosztást tölthetett be. A harctéren kiváló parancsnoknak bizonyult, aki több ízben kritizálta a haderőt, mivel ‒ megfogalmazása szerint ‒ az számos „neurotikus” hadvezetővel rendelkezett.

Korábban láthattuk, hogy kiemelkedő teljesítményt nyújtott a Monarchia összesen négy hadszínterén. E tekintetben teljesítménye egyedül József Ágost főherceg tábornagyéval vethető össze. Kövessnek mind 1914-ben – amikor a XII. hadtestet vezette – mind 1916 nyarán nagy szerepe volt az orosz gőzhenger megállításában, és a Bruszilov-offenzívát követően ő szervezte újra a Monarchia keleti fronton lévő haderejét. Kijelenthető, hogy mind offenzív, mind defenzív harcokban megállta a helyét. Főparancsnoki kinevezésére már egy teljesen reménytelen helyzetben került sor, így feladata lényegében az AOK felszámolására korlátozódott. 1919-es döntése egyszersmind lehetővé tette Horthy Miklós altengernagy felemelkedését, és későbbi kormányzói kinevezését.