Mindszenty József utolsó útjai

Balogh Margit – Török Csaba

2024.11.05.

Mindszenty József bíboros-prímás, esztergomi érsek az Apostoli Szentszék és a magyar kormány megállapodásának köszönhetően 1971. szeptember 28-án hagyhatta el Magyarországot. Az a három és fél év, ami hátra volt még Mindszenty életéből, a másfél millió magyar emigráns körében végzett lelkipásztori látogatásokkal, illetve emlékiratainak gondozásával telt el. Kisebb-nagyobb megszakításokkal járta a világot, Európán túl felkereste a földgolyón szétszóródott magyarokat Torontótól Fokvárosig, San Franciscótól Új-Zélandig.

Utolsó nagy külföldi útját már érseki hivatalából letéve tette meg: 1975. április 9. és 25. között Dél-Amerikába látogatott. Az utazás első felében a magyar bíborost Venezuela bíborosa, H. Quintero nyugalmazott érsek látta vendégül Caracasban. A helyi katedrálisban tartott nagymisén a magyar egyházi méltóság üdvözölte a mintegy négyezer fős magyar kolónia részben nemzeti viseletben megjelent tagjait, és meleg köszönetet mondott Venezuelának, amely 1956 után oly sok magyarnak adott új hazát. Itt született Mindszenty utolsó nagy körlevele a világ magyarságához, amelyben az emigráció tagjainak kötelességévé nyilvánította identitásuk megőrzését.

Mindszenty József 1974. május 6-án Forrás: Wikimedia Commons / Holland Nemzeti Archívum

Az út értékelése teljesen eltérő a forrásokban. Ruzsik Vilmos franciaországi magyar főlelkész, aki Mindszenty kisérője volt az utazás során, diadalmenetről számolt be visszaemlékezésében. A mártír főpapot lelkesen üdvözlő tömegekről írt, akit kézről kézre adtak a helybéli potentátok, sőt, még Perez államelnök is fogadta. Az ottani osztrák nagykövet jelentése mérsékeltebb volt ennél, őszerinte ugyanis „a hivatalos Venezuela semmiféle tudomást sem vett a bíboros látogatásáról. A sajtó kommentár nélkül tudósított a bíboros prédikációjáról. Csupán egy politikai hetilapban jelent meg egy méltatás a bíboros személyéről, példaként beállítva rendíthetetlen akaratát.”

A dél-amerikai út második felében, 1975. április 21. és 26. között Mindszenty Kolumbia fővárosában, Bogotában tartózkodott. Hasonlóan a korábbi útjaihoz, a katolikus hierarchia egy része üdvözölte, másik része pedig tartózkodóan fogadta. A bíborost az érseki palota helyett a Szent Mihály katolikus egyházközségnél szállásolták el, amely a városban élő németajkú katolikusok gyülekezete volt, és Mindszenty ottlétének köszönhetően hirtelen rendkívül népszerűvé vált. A bíboros fáradhatatlanul tette a kötelességét: elsőáldozást tartott, bérmált, misézett, nagyszabású szentbeszédet mondott, a szállásán éjfélbe menően fogadta a néhány száz fős magyar közösség tagjait és a helybélieket is. Nem sajnálta az időt a honfitársaival való beszélgetésekre és a körükben folytatott lelkipásztori teendőkre. A helyi közösség lelkierejét erősítette, hogy a bogotái főegyházmegye, sőt, korábban egész Kolumbia védőszentje a magyar Árpád-házi Szent Erzsébet, akinek koponyacsont-ereklyéit máig a bogotái katedrálisban őrzik.

Venezuelában a sajtó visszafogottan írt a látogatásról, Kolumbiában viszont meglehetősen élénk volt a médiavisszhang. Nagyszámú fotó, cikk és kommentár jelent meg, a tévécsatornák hosszú interjút készítettek a látogatóval. Politikai kérdésekben a bíboros a legnagyobb visszafogottságot tanúsította. Az egyedüli megjegyzés, amit megengedett magának ebben a témában, az egyik interjú készítőjének kérdésére vonatkozott: vajon ki fog-e robbanni a harmadik világháború? Mindszenty azt válaszolta, hogy szerinte abszurd volna, ha a világ két háborút követően még egy harmadikba is belecsúszna. Csak a nem nyilvános beszélgetéseken ment bele a magyarországi helyzet kritikájába és beszélt a békepapságról, a még börtönben lévő lelkészekről, a külföldi egyházi irodalom megnehezített beviteléről, a korlátozott papi utánpótlásról és a vallásoktatás nehézségeiről. Zárt körben élesen bírálta a magyarországi kommunista rezsimet és a Szovjetuniót. De még itt is kitérően válaszolt az érseki székből való letételét, vagy a Szentszékkel való nézeteltérését firtató kérdésekre.

A dél-amerikai klíma és az önkizsákmányoló munkatempó felettébb megviselte Mindszenty idős szervezetét. A hazaúton már olyan rosszul érezte magát, hogy kísérete arra gondolt, megszakítják az utat és a marokkói Casablancában kórházba szállítják. Végül erre nem került sor, de a bécsi orvosi vizsgálat – daganatos megbetegedést diagnosztizálva – műtét szükségességét állapította meg. Komplikációtól senki sem tartott, ám a 83 éves bíboros legyengült szíve nem bírta ki a sebészi beavatkozást. A bécsi irgalmasok kórházában halt meg délelőtti operációja után, 1975. május 6-án, 14 óra 15 perckor.

A gyászjelentést Franz König bécsi bíboros érsek adta ki. A koporsót a bécsi Szent István-dóm középhajójában helyezték el. Mielőtt lezárták volna, beletették az édesanyja fényképét, a csehimindszenti sírjáról egy marék földet, és egy követ a tituláris templomból, a Santo Stefano Rotondóból. Gyászmisével május 9-én búcsúztatták, amelyet König bíboros mutatott be. A temetést 1975. május 15-ére tűzték ki. Ausztriában ugyanezen a napon ünnepelték az osztrák államszerződés 20. évfordulóját, s erre hivatkozva távol maradt az apostoli nuncius, valamint az osztrák katolikus püspöki kar nagy része is. A diplomáciai testületnek fenntartott padsorok is foghíjasan maradtak. Megjelent azonban az európai és magyar főnemesség, köztük Habsburg Ottó felesége, Regina von Habsburg, Albrecht herceg Bajorországból, az Esterházyak és a pármai Bourbonok.

A temetési szertartást egyenes adásban közvetítette az osztrák televízió. A mariazelli gyászmisét közösen celebrálta Döpfner müncheni és König bécsi érsek, László István burgenlandi és Johann Weber grazi püspök. A világ magyarjainak nevében Ádám György müncheni magyar főlelkész búcsúzott. König bíboros érsek szavai szerint Mindszenty egy új mártírtípust teremtett, a vér nélküli „fehér vértanút”, aki évtizedeken át hordozza a nyomorúság keresztjét, aki mindent feláldoz azért, hogy lelke parancsával összhangban élhessen, és akinek nem vethetik szemére, hogy megtagadta hitét, Istenét, hazáját.

Magyarországon Mindszenty halálának csupán néhány semmitmondó sort szenteltek az újságok. A katolikus egyház csak titokban gyászolta őt. Temetésére a magyar püspökök közül senki nem utazhatott ki, bár ezt kérni se nem akarták, se nem merték. A halálát követő napokban a budapesti Mátyás-templomra kitűzték ugyan a fekete lobogót, de nem Mindszenty, hanem egy agg segédlelkész halála miatt. Mintha Magyarország számára Mindszenty már kiutazásakor, 1971 őszén meghalt volna. Lékai László apostoli kormányzó állami engedélyt kapott, hogy körlevélben tájékoztassa az esztergomi főegyházmegye papságát VI. Pál pápa részvéttáviratáról és az arra adott válaszról. Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke javasolta annak engedélyezését, hogy az esztergomi érseki palotára és a bazilikára a temetés napján kitehessék a fekete zászlót.

Mindszenty maga kívánta, hogy Mariazellben, a híres Mária-kegyhelyen temessék el, miután 1974 végén az ottani szerzetesi elöljáró jelezte neki, hogy a bazilikában van egy üres sírhely Szelepcsényi György (1595–1685) magyar prímás-érsek sírja mellett. Temetése után így lett Mariazell a magyarok kétszeresen is népszerű zarándokhelye. A sírt – Mindszenty végakaratának és életéhez méltóan megfelelően – egyszerűre, mégis méltóságosra alakították, a vörös márvány fedőlapba vésett aranyozott kereszt fölé ennyit véstek: „Josephus Cardinalis Mindszenty, Archiepiscopus Strigoniensis, Princeps Primas Hungariae, MDCCCXCII–MCMLXXV.” (Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, magyar hercegprímás, 1892–1975).

A sír mindig tele volt virágokkal, koszorúkkal, nemzetiszínű szalagokkal. Az esztergomi bazilika sekrestyései egy különös mementót is elhelyeztek itt: azt a hetedik (püspöki) gyertyát, amely a prímás utolsó nyilvános szentmiséjén, karácsony napján a főoltáron égett. Ebbe beleégették a dátumot: 1948. december 25. (A gyertya az újratemetéskor visszatért Esztergomba, jelenleg a kincstárban tekinthető meg.) A bíboros 1973. november 17-én megfogalmazott végrendeletében azt kívánta, ha „a moszkvai hitetlenség csillaga” lehull a magyar égboltról, vigyék haza földi maradványait Mariazellből Esztergomba, a prímások végső nyughelyére. A német nyelvű gyászjelentés nem, de a magyar utalt is erre, ahol Mariazellről mint a nyugalomra helyezés „ideiglenes” helyszínéről lehetett olvasni.

Mindszenty bíboros hamvait végül 1991. május 3-án szállították haza. A közvélemény egy része késlekedőnek ítélte az egyházat, amiért a mártír miniszterelnök, Nagy Imre újratemetése (1989. június 16.) után még közel két évet várt ezzel. Mások épp ellenkezőleg gondolták: mivel a szovjet csapatkivonás 1990 tavaszán megkezdődött ugyan, de az utolsó szovjet katona csak 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot, ezért a hamvak hazahozatala elhamarkodott volt.

Az exhumálás ellen a bíboros korábbi másodtitkára, Mészáros Tibor tiltakozott a leglátványosabban: odaláncolta magát a sírhoz, ahonnan csak rendőri erővel lehetett elszakítani. Mészáros úgy értelmezte Mindszenty végakaratát – bár ez így nem szerepelt benne – hogy a testét addig nem lehet hazaszállítani, amíg az utolsó orosz katona is el nem hagyta Magyarországot. Fellépése – bár a fél világ odafigyelt rá – eredménytelen maradt és május 4-én az esztergomi bazilika érseki kriptájában ünnepi gyászszertartással végső nyugalomra helyezték Magyarország utolsó hercegprímását.

A döntést az is motiválta, hogy közelgett II. János Pál pápa magyarországi látogatása, amelynek első napján, 1991. augusztus 16-án Róma püspöke Esztergomban mutatott be szentmisét. Egyértelmű volt a magyar egyházi vezetők vágya: szerették volna, hogy a pápa a mise előtt imádkozhasson Mindszenty József sírjánál (amint ezt korábban Mariazellben már megtette). Az újratemetést Opilio Rossi bíboros végezte, aki 1971 és 1976 között Bécsben szolgált nunciusként.

A gyászszertartás teljesen más körülmények között zajlott le, mint az 1975-ös mariazelli „ideiglenes” nyugalomra helyezés. A hazatérés egyfajta diadalúttá vált, amelynek állomásain a magyarországi és külföldi egyházi méltóságok mellett a fiatal Magyar Köztársaság közéletének vezetői, a diplomáciai testületek tagjai is nagy számban megjelentek. Amikor május 3-án a koporsó átlépte az osztrák–magyar határt, Franz König és Paskai László bíboros, valamint a két ország vezetői búcsúünnepséget tartottak. Ezen a napon a magyar prímás kifejezte, milyen jelentőséget tulajdonít az újratemetésnek: „Esztergomi sírja legyen a világon szétszóródott magyarság lelki találkozóhelye, azoknak a vallási és nemzeti értékeknek az őrzője, amelyekért annyit fáradozott egész életében.”

Az esztergomi szertartáson Habsburg Ottó a magyar történelem nagyjai, Szent László, Hunyadi János és Zrínyi Miklós sorába illesztette Mindszenty kiállását és bátorságát, külön kiemelve, hogy „alázatosan engedelmeskedett legitim egyházi feletteseinek”, bár ez „véres sebet ütött lelkén”. Záró szavai szimbolikus keretbe helyezték a Mindszenty-tiszteletet: „Ma, amikor hamvai megtérnek hőn szeretett hazája földjébe, tudjuk, hogy Mindszenty és meggyötört nemzete győzött: Magyarország szabadságát neki is köszönhetjük, mert tartotta bennünk a hitet és a reményt, hogy Isten igazságáé lesz az utolsó szó. Mindszenty József Nagypéntekre elhozta nekünk a feltámadást.”

II. János Pál pápa augusztus 16-án mondott szavai megerősítették ezt a mind jobban kibontakozó tiszteletet: „Esztergomi találkozásunk alkalmával, magyarországi látogatásom kezdetén, szeretnék szívből tisztelegni a boldog emlékű Mindszenty József kedves és tisztelettel övezett emléke előtt, aki a Krisztushoz és az Egyházhoz való hűség s a hazaszeretet ragyogó példáját hagyta ránk. Neve és emléke örökké áldott lesz.”

Mindszenty József síremléke Forrás: Wikimedia Commons / Espino Family

Mindszenty kétségtelenül hatalmas űrt hagyott maga után. Sok múlott azon, hogy kit neveznek ki utódjául az esztergomi főegyházmegye élére. Az esztergomi érsek személyéről végül a magyar–szentszéki tárgyalások újabb, 1975. november 26. és 29. közötti római fordulóján állapodtak meg. A Szentszék 1976. február 12-én nevezte ki Lékai Lászlót – Mindszenty veszprémi püspök egykori titkárát – esztergomi érsekké. Február 24-én megtörtént az ünnepélyes beiktatás, ami azt jelentette, hogy Lékai Magyarország prímás érseke lett, és átvette a magyar katolikus püspöki kar elnöki tisztjét is. Az eljárásrend megmutatta a pápa személyes érzékenységét: bár az esztergomi szék egyházjogilag üresedésben volt, VI. Pál nem nevezett ki új érseket sem Mindszenty életében, sem a gyász időszakában. Mindebben az a személyes érzület is tükröződhet, amelyről Agostino Casaroli írt emlékirataiban. A bíboros VI. Pál pápa szolgálatának „legfájdalmasabb eseteként” hivatkozott a magyar prímás nyugdíjazására.

Lékai kiválasztásában jelentősége lehetett annak, hogy a püspökök közül ő kompromittálta magát legkevésbé a rezsimmel történő túlzott barátkozással. Az új prímás tekintélyét növelte, hogy VI. Pál pápa nem sokkal kinevezése után, 1976. május 24-én bíborossá emelte. A magyar katolikus egyház vezetésének újból keresnie kellett a lehetőséget a talpra állásra és az államhoz való viszony újradefiniálására – immár a múltat szimbolizáló, ám lassan legendává váló Mindszenty bíboros nélkül.