Tisza István és a Habsburgok

2024.12.09.

Nánay Mihály

Tisza István pályafutása nem értelmezhető az uralkodócsalád tagjaihoz fűződő viszonya nélkül. A királyban, Ferenc Józsefben legfőbb szövetségesét találta meg a Monarchia fenntartása érdekében. A trónörökös Ferenc Ferdinánd a legveszélyesebb politikai ellenfele volt, mégis, miniszterelnöki tisztségétől IV. Károly trónra lépése után kellett megválnia. Rajtuk kívül még József Ágost főherceggel is több esetben találkoztak útjaik, akár az 1916-os nádorhelyettesi vita kapcsán, akár az 1918. októberi miniszterelnök-keresés során.

Milyen volt Tisza István kapcsolata a Habsburgokkal? Mi határozta meg I. Ferenc Józseffel való viszonyát? Miért került konfliktusba Ferenc Ferdinánddal, József Ágosttal és IV. Károllyal?

Ferenc József és Tisza István Forrás: Wikimedia Commons

A miniszterelnök és az uralkodó viszonyának közjogi keretei

Az Osztrák–Magyar Monarchiában a miniszterelnök pozíciója a valódi alkotmányos monarchiákhoz képest szokatlan mértékben az uralkodó bizalmától függött. Viszonyukat az 1867. évi VII. törvénycikk szabályozta, amelynek értelmében az uralkodó a végrehajtó hatalmat a kormány útján gyakorolja. Ennek ellenére Ferenc József többször is közvetlenül beleszólt a kormányzásba. Az uralkodó alapvető joga volt a kormány kinevezése és felmentése is: a választásokon győztes pártból nevezett ki a miniszterelnököt, azonban elegendő erővel bírt ahhoz, hogy saját jelöltjét segítse hatalomra, függetlenül a választások végeredményétől. (Mint ahogy azt az 1905-ös, a fennálló közjogi rendszert elutasító ellenzék győzelmével végződő választás esete is bizonyítja.)

A miniszterelnök kinevezése mellett az uralkodó még számos, alkotmányos rendszerben szokatlan joggal bírt, melyek ugyan nem közvetlenül a kormányfővel kapcsolatos viszonyát szabták meg, de közvetve mindenképp aszimmetrikussá tették a kormány és a király kapcsolatát. Ezek közül az uralkodónak fenntartott (felség)jogok – például legfőbb hadúr, főkegyúri jog – emelhetők ki, melyek a királyt a végrehajtó hatalom gyakorlása során is megkerülhetetlen tényezővé tették, sőt, kiélezett helyzetekben a parlamentáris kormányokra is ráerőltethette akaratát. Ugyanakkor épp a rendszer alkotmányossága folytán az uralkodó is rászorult a (neki megfelelő) miniszterelnök támogatására, mivel enélkül a mégoly széles jogköreinek az ellenére sem tudta az akaratát mindig keresztülvinni.

Tisza István Forrás: Wikimedia Commons

Ferenc József, Ferenc Ferdinánd és Tisza István

Ferenc József általában kétféle típusú politikussal, munkatárssal dolgozott együtt. Az egyik, akit személyes szimpátia, megfelelő származás vagy rang alapján ő maga választott (ilyen volt például Fejérváry Géza báró vagy Eduard Taafe gróf), a másik típus pedig akit a kiegyezés teremtette alkotmányos, népképviseleti rendszer emelt az uralkodóval kapcsolatban álló pozícióba (jó példa erre a polgári származású Wekerle Sándor), és így kényszer alakult ki az együttműködésre.

Tisza István ebből a szempontból átmenetnek tekinthető, hiszen az uralkodó már miniszterelnöksége előtt is adott a szavára, valamint politikai eredményeit is elismerte, ugyanakkor a markáns egyéniségű, kevéssé irányítható Tisza, frissen szerzett grófi címmel, „nyakas kálvinistaként” semmiképp sem számíthatott „hoffäig”-nek (udvarképesnek). 

A perdöntő kérdés mégis az volt, hogy Tisza nyíltan lándzsát tört a dualista rendszer változatlan fenntartása mellett, az uralkodó így a Monarchia fennállásának megbízható támaszaként és biztosítékaként tekinthetett a magyar politikusra.

Ferenc József,az uralkodása folyamán teljesen függetlenítette magát személyes érzelmeitől, gondolataitól, így általában nem került közelebbi kapcsolatba, barátságba munkatársaival. Természetesen voltak olyan tanácsadói, akikkel szívesebben dolgozott együtt, de a szimpátia tagadhatatlanul megvolt Tisza irányába, ráadásul kevés olyan magyar politikus volt, akire ilyen mértékben támaszkodhatott. 

Tiszával kapcsolatos gondolkodását jól illusztrálja a két következő eset; a hadseregfejlesztés elfogadtatása után az uralkodó csak annyit mondott: „Nehéz Tiszával, de soha sem fogok megválni tőle.” Ferenc József másik, több helyen is idézett véleménye: „Minden tiszteletem Tiszáé, ő napjaink legtehetségesebb magyarja. De kérem, magyar, többet nem követelhetek tőle.” Ezt a gondolatot gyakran félreértik, azonban itt nem a magyarok megvetése érhető tetten. Az uralkodó szavai azt jelentik, tisztában volt vele, hogy a kiegyezés teremtette közjogi keretek között nem feszítheti túl a húrt, mert csak olyan magyar politikus tud hatékonyan dolgozni, akinek Magyarországon is megvan a támogatottsága.

Ferenc József 1915-ben Forrás: Wikimedia Commons

Tisza irányából hasonló jellegű szimpátiát figyelhetünk meg Ferenc József felé. A miniszterelnök nem az uralkodó személyét (például mint a szabadságharc vérbe fojtóját) támogatta és ismerte el, hanem tisztában volt az aktuális politikai helyzetből fakadó kölcsönös egymásrautaltságra. Ugyanúgy, ahogy Ferenc Józsefnek szüksége volt Tiszára a dualizmus fenntartásához Magyarországon, a magyar politikus is a kiegyezési rendszer változatlan megmaradásának garanciáját látta az uralkodó személyében. Tisza úgy gondolta, hogy a német és orosz veszély közepette, valamint az egyre aktívabb nemzetiségekkel szemben a magyaroknak szüksége van a Habsburg hatalomra, mint egyfajta védőernyőre.

Habsburg Rudolf halálát követően, miután nyilvánvalóvá váltak az új trónörökös, a magyarokkal kevésbé rokonszenvező Ferenc Ferdinánda Monarchia átalakítására irányuló tervei, különösen felértékelődött a Ferenc József nevével fémjelzett változatlanság és stabilitás. Mindezt jól illusztráljamutatja az 1912-es hadseregfejlesztéssel kapcsolatos vita, amikor is a magyar kormány eltérő törvényértelmezés miatt szembekerült az uralkodóval. Ferenc József magához kérette Tiszát és kilátásba helyezte lemondását, tulajdonképpen ezáltal megfenyegetve a magyar politikust. Ezek után Tisza a minisztertanácsban a következőképpen mutatta be a helyzetet:

„a legfelső kijelentés, ha valóra válna, oly súlyos csapást jelentene, s oly kiszámíthatatlan következményekkel járna nemcsak Magyarországra, de az egész Monarchiára nézve is, hogy ilyen körülmények között pillanatnyi habozásnak sem lehet helye, s mindent el kell követni, hogy az ilyen végzetes fordulat veszedelme a Nemzettől és a Hazától elháríttassék.”

Tisza végül az ellenzéki obstrukciót megfékezve keresztülerőszakolta az országgyűlésen a véderőfejlesztést.

A magyar politikus súlyos csapásként jellemezte tehát Ferenc Józsefnek az esetleges lemondását. Ferenc Ferdinánd uralkodása esetén viszont máshogy állt volna a kérdéshez, mivel, ahogy mondta: „Én kész vagyok akár királyom ellen is küzdeni, ha az alkotmányt bántja.” 

A trónörökös valóban az alkotmányos rend átalakítását tervezte, ráadásul a magyarok kárára, és mivel ennek Tisza lett volna az elsődleges gátja, ezért felmerült benne a magyar miniszterelnök elmozdítása. Hogy miként zajlott volna le kettejük konfliktusa, sosem derült ki a végzetes szarajevói merénylet miatt.

Ferenc Ferdinánd Forrás: Wikimedia Commons

IV. Károly és Tisza István kapcsolatának kezdetei

Ferenc Ferdinánd 1914. június 28-i halálával a Monarchia új trónörököse Ferenc József oldalági rokona, testvérének unokája lett. Károlynak a trónra lépéséig kevésbé ismert a vélekedése Tisza Istvánról. Az azonban köztudott, hogy messzemenőkig elkötelezett volt a Monarchia átalakítását, főképp demokratizálását illetően. Véleményét jól illusztrálja a következő idézet: „a lövészárkokból hazatérők egy jobb Ausztriát akarnak. Máskülönben egy újabb forradalom fog kitörni, méghozzá nem 1948-ban, hanem sokkal előbb.” Emellett pedig a háború kitörését követően hamar eljutott arra a következtetésre, hogy mihamarabbi békét kell kötni. 

Ezen célkitűzések megvalósításához bizonyára nem Tisza István volt a legmegfelelőbb magyar miniszterelnök.

Károlynak mind elvi, mind pedig személyes fenntartásai is lehettek Tiszával szemben. (A magyar miniszterelnök például kiselőadásszerű memorandumot intézett hozzá a magyar alkotmányról, valamint erős egyénisége sem kelthetett pozitív benyomást az új uralkodóban). Tiszát pedig aggodalommal tölthették el a még csak két éve trónörökössé előlépett és ezért viszonylag kevéssé ismert Károly tervei a Monarchia átalakítását illetően, ráadásul fiatal életkora miatt tapasztalatlannak is tekintette.

A trónváltás nem kedvezett Tisza pozícióinak, hiszen az új uralkodó kezdettől fogva más politikát kívánt folytatni, mint elődje, és ezt nem feltétlenül veleaz ő közreműködésével képzelte el, bár 1916-ban még nem merült fel a menesztése. Visszatetszést keltett azonban, hogy a magyar miniszterelnök Ferenc József halála után rögtön Bécsbe utazott, hogy kieszközölje IV. Károly mihamarabbi koronázását, remélve ezáltal a Monarchia bármiféle esetleges átszervezésének megakadályozását (melyre biztosíték volt a koronázási hitlevél elfogadása), továbbá szolgálatait is fölajánlotta az ifjú királynak.

A korábbi évszázadokban a koronázási szertartás során az egyházi vezetőkön kívül a nádor is tevékenyen részt vett. 1848-ig ez nem okozott különösebb problémát, hiszen a nádori pozíciót hellyel-közzel betöltötték, vagy az uralkodóval kötött kompromisszum jegyében új nádort választottak amennyiben betöltetlen volt a Magyar Királyság legmagasabb rendi hivatala. 1848 óta azonban az uralkodó nem jelölt ki új nádort, sőt, fel sem merült, hogy ezen a helyzeten változtasson, hiszen a kiegyezést követően az ország élén felelős kormány állt, mellyel a nádor jogköre összeegyeztethetetlen. A nádorválasztást pedig elhalasztották, így ez a méltóság de facto megszűnt. 

A koronázási szertartás viszont nem változott a kiegyezés miatt, így azt a megoldást választották, hogy egy napra – 1867. június 8-án –nádorhelyettest választottak Ferenc József trónra emelésekor idősebb Andrássy Gyula gróf személyében.

1867. június 8 Ferenc József koronázása Forrás: Wikimedia Commons

Károly koronázása során is ehhez a gyakorlathoz nyúltak vissza, abbanarról viszontazonban nem sikerülttudtak megegyezni a Parlamentben, hogy ki legyen a nádorhelyettes. 

Tisza magától értetődőnek találta, hogy mint a magyar miniszterelnök, ő az egyedül hivatott személy a pozíció betöltésére. A nehéz háborús helyzet miatt pedig különösen fontosnak találta, hogy a koronázásban, mint az egyik legfőbb közjogi aktusban, tevékenyen részt vegyen, ezáltal erősítve a miniszterelnöki hivatal tekintélyét. Egyik levelében ezt a következőképpen fejtette ki: „Nem engedhetem az ország előtt elfoglalt pozíciómat csorbíttatni, mert kötelességmulasztás nélkül nem nézhetnék el olyan hátraszorítást, mely csökkentené a közügy szolgálatában való akcióképességemet.”

Ki legyen a nádorhelyettes?

A korabeli magyar politikában a szimbólumok kiemelkedő fontossággal bírtak, így az ellenzék óriási dühvel támadt az önjelölt leendő nádorhelyettes ellen. Ráadásul a bécsi pápai nuncius is arra hívta fel a buzgó katolikus uralkodó figyelmét, ne engedje, hogy egy „kálvinista” miniszterelnök segédkezzen a koronázásnál. Az ellenzék, ifjabb Andrássy Gyula gróffal az élen kifejtette, hogy Tisza nem a nemzetet képviseli, hanem csak egy pártot, és nem lenne összeegyeztethető az 1000 éves hagyományokkal, hogy a politika itt szerepet játsszon. Andrássy kijelentette, elképzelni is szörnyű lenne, hogy „a politikai harcokban többnyire piszkos, többnyire korrupt és csaknem mindig durva eszközökkel győző a maga zsákmánya körébe vethesse Szent István koronáját.”

Ellenjelöltként egységesen a népszerű József Ágost neve merült fel, azzal az indokkal, hogy a főherceg egy pártpolitikán felül álló, köztiszteletben álló személyiség, aki ráadásul az utolsó magyar nádorok leszármazottja is volt. Ugyanakkor többen támadhatónak, sérelmesnek találták, hogy a magyar király koronázásakor a Habsburg család egy tagja segédkezzen. A főherceg megtisztelőnek találta és örömmel fogadta az ellenzék felkérését, szívesen eleget is tett volna neki – hiszen kifejezetten szerette az ünnepi eseményeket, ahol rangjához méltóan szerepelhetett –, ám látva Tisza hajthatatlanságát, inkább önként visszakozott, hogy ne származzanak még nagyobb bonyodalmak az egyébként is kellemetlen ügyből.

 Ezek után Tisza köszönetét fejezte ki József főhercegnek, de egyúttal jelezte azt is, hogy ha nem lépett volna vissza önként, akkor ő szólította volna föl rá, arra hivatkozva, hogy „a miniszterelnök képviseli a nemzet akaratát és nem állhat félre ebben az esetben.”

József Ágost Forrás: Wikimedia Commons

A főherceg december 7-én fejtette ki a véleményét IV. Károlynak, miszerint Tisza valóban nem ideális jelölt, mivel túlságosan megosztó egyéniség, ő maga pedig nem vállalhatja a megtisztelő feladatot, mert a saját jelöltségét az ellenzék támogatása miatt a miniszterelnök nem fogadhatja el. Helyette azt javasolta, hogy nádorhelyettesnek a főrendi házból egy minden vitán fölül álló személyiséget kellene választani. A gondolatmenet azonban hibás volt, mivel Tisza nem pusztán amiatt nem fogadta el József Ágost jelölését, mert az ellenzék támogatása állt a főherceg mögött, hanem azért, mert kizárólag saját nádorhelyettesi részvételét tartotta elfogadhatónak.

 A miniszterelnök álláspontját legérzékletesebben a Képviselőház december 15-i ülésén indokolta:

„Személyi vonatkozású kérdésekben nem szabad más szempontot ismerni, mint azt, hogy mit kíván a közérdek. Ezelőtt el kell némulni minden más tekintetnek; a nagyravágyás, a dicsvágy és érvényesülés szempontjának éppen úgy, mint a hiúság ama finomabb nemének, mely abban tetszeleg magának, hogy az önzetlenség, a lemondás mezében tűnjék fel olyankor is, midőn a közérdek rovására esik.”

A parlamenti szavazás kimenetele a munkapárti többség fényében nem lehetett kétséges: 210:103 arányban a képviselőház Tisza Istvánt választotta nádorhelyettessé.

IV. Károly koronázása Forrás: Wikimedia Commons

József Ágost és Tisza István

A főherceg a nádorhelyettesi vita ellenére Tisza vezetői képességét továbbra sem vonta kétségbe. Ezt jól bizonyítja, hogy 1917 tavaszán az uralkodónak több alkalommal is azt tanácsolta, hogy ne váljon meg miniszterelnökétől. A főherceg azt mondta Tiszáról, hogy „a becsület útjáról sosem fog letérni”, illetve „nagyszerű erélyes és igaz magyar”. 

Az 1916. decemberi koronázástól sem sértettségből maradt távol, hanem azért, mert úgy tájékoztatták, hogy jövetele nem kívánatos, pedig szívesen részt vett volna a ceremónián:

„A koronázás napja! Nagymise és Tedeum. Kimondhatatlanul boldogtalannak érzem magamat, hogy nem szabad ott lennem… Román földön vagyok, amikor Tisza fiatal királyomnak a fejére teszi Szent István koronáját! Egész belsőm Budapestre vonzott, ahonnét forrón szeretett magyar hazámnak legnagyobb ünnepéről, magyarságomért engem nem szívelő tábor kitiltott. Mondhatom keserű emléket hagy örökre lelkemben e koronázási nap! Oly igaz örömmel s ragaszkodással ajánlottam föl neki a legönzetlenebb szolgálataimat s készültem e nagy ünnepre s ime az egész világ előtt megszégyeníttettem! De ne gondoljunk erre…”

A főherceget távol tartó „tábor” bizonyára nem Tisza István köre volt. A magyar miniszterelnök  ugyanis azt állította, hogy még kellemetlenebb volt számára, hogy a neves Habsburg nem volt jelen a nagy ünnepségen. 

A miniszterelnök szerint az ellenzéknek jött jól, hogy a főherceg távol maradt a koronázástól. Mint Tisza írta: „Császári és Királyi Fenséged távolléte nagyon fájdalmasan érintett engem; azt a célukat Andrássyék mindesetre elérték, hogy keservessé tegyék reám nézve az álláspontom melletti megmaradást.” A főherceget „nem szívelő tábort” azonban nem a magyar ellenzék sorai között, hanem sokkal inkább az uralkodó környezetében kell keresni.

1917 januárjában József Ágost még mindig az okokat latolgatta: „Sokat töröm azon a fejem, hogy vajon miért rendeltek Badenbe? Hogyan egyeztethető össze azzal, hogy a koronázásra nem volt szabad mennem, amit 36 óra leforgása alatt megjárhattam volna és most egy olyan utat kell megtennem, mely legkevesebb 5 napba kerül???” Az utasítás pontos okait nem tudjuk, elképzelhető, hogy a népszerű Habsburg jelenléte kellemetlen lett volna az új király számára, vagy éppen az uralkodó nem akarta, hogy a nádorhelyettesi vita folytán kialakult helyzetben a főherceg jelenlétével politikai indulatokat gerjesszen a koronázás ünnepén. 

A királyi herceg véleményét összegezve álljon itt egy idézet beszédéből, melyet 1929. április 22-én egy Tisza Istvánról megemlékező eseményen mondott el:

„Mindannyiszor, hogy vele tárgyaltam, azzal a végtelenül megnyugtató benyomással váltam el tőle, hogy a legegyenesebb úton, az őszinte, leplezetlen igazmondás útján haladó, acélos jellem, akivel szemben csakis a legmesszebbmenő bizalom és őszinteség helyes és lehetséges. Minden más az ő kristályjellemének sziklafalába kell, hogy ütközzék. És még egy benyomást hagyott mindannyiszor bennem, azt, hogy határtalan az ő önzetlensége és áldozatkészsége a magyar hazával szemben.”

IV. Károly és Tisza 1917-ben, a miniszterelnök menesztése

Az új uralkodó béke- és reformterveinek megvalósítását a hajthatatlan miniszterelnökkel nem tartotta megoldhatónak. Súlyosbította a helyzetet Tisza gyors felajánlkozása, illetve ragaszkodása a nádorhelyettesi pozícióhoz, melyet az uralkodó sem vett jó néven. Az említett tényezők miatt IV. Károlyban megérett a döntés, hogy meneszti miniszterelnökét és mást keres helyére. A változások általános tendenciáját jól mutatta Burián István külügyminiszter, Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök és Ernest von Koerber osztrák miniszterelnök felmentése is.

A király már januárban elhatározta Tisza leváltását, melyet a hozzá audienciára érkező József főhercegnek is elmondott: „Tisza nekem nem igen tetszik már, nem felel meg nekem… én Tiszát nem akarom, elejtettem és ezért keresek egy másikat”. A főherceg 1917. január 21-én érkezett Badenbe, a Monarchia új főhadiszállására. A katonai helyzet megbeszélése után Károly előadta, hogy Tiszában megingott a bizalma és új miniszterelnököt szeretne. József főherceg nem értett egyet az ötlettel, mondván, „nem szabad most Tiszát ejteni, mert Fölséged nem talál ma olyan politikust, aki ilyen nehéz időkben őt helyettesíteni, jobban mondva pótolni tudná.” A királyt azonban elhatározásától nem lehetett eltántorítani, sőt, felajánlotta a miniszterelnökséget a főhercegnek. József Ágost erre nemet mondott, hiszen parlament által támogatott miniszterelnök csak pártvezérként lehetett, ami pedig rögtön szertefoszlatta volna a politikán felül álló tisztaságát és népszerűségét. 1917. február elején a király lemondásra szólította föl Tisza Istvánt, de az uralkodó kénytelen volt feladnia a tervét, mivel a miniszterelnököt a pártja továbbra is szilárd többséggel támogatta. 

IV. Károly a Szent István-rend ornátusában Forrás: Wikimedia Commons

IV. Károly kísérlete ugyan meghiúsult, de a király és miniszterelnöke közötti ellentétek az elengedhetetlen reformokkal kapcsolatban nem szűntek meg. Április 28-án levélben utasította Tiszát, hogy terjessze ki a szavazójogot, azonban a miniszterelnök az 1913-as reformra hivatkozva csak lényegtelen változtatásokat helyezett kilátásba. Korlátozott javaslatait mind a parlamenti, mind pedig a parlamenten kívüli ellenzék óriási felháborodással fogadta, ami meggyőzte arról a királyt, hogy nem várhat tovább Tisza menesztésével. Miután az uralkodó jelezte, hogy nem tudja elfogadni a kormány választójogi „reformját”, Tisza és a kabinet beadta lemondását (május 21.).

A továbbiakban a volt miniszterelnök és az uralkodó közötti kapcsolat meglehetősen hűvös maradt. Említésre méltó, hogy IV. Károly 1918-ban azzal bízta meg Tisza Istvánt, hogy járja be a Monarchia délszláv területeit. Itt a magyar politikus azzal szembesült, hogy a nemzetiségi igények már aligha elégíthetők ki. Tisza életének utolsó napjaiban is találkozott József főherceggel, aki 1918. október végén próbálta összeállítani a lemondó Wekerle-kabinet helyébe lépő új kormányt. A főherceg ekkor is fölajánlotta Tiszának a miniszterelnöki széket – minthogy továbbra is meg volt győződve a politikusi rátermettségéről –, ám Tisza helyesen látta a helyzetet és József főhercegnek csak annyit mondott, hogy az adott helyzetben ő már csak olaj volna a tűzre. Ez volt az utolsó alkalom, amikor Tisza István az uralkodócsalád egyik tagjával találkozott.