Lonovics József, egy magyar „diplomata” a reformkorban

2024.12.20.

Bárány Zsófia

Lonovics József, csanádi püspök 1840–41-ben Rómában tárgyalásokat folytatott XVI. Gergellyel a vegyes házasság intézményéről. „Arra, hogy nyíltan beszéljek, szeretetteljesen ő maga szólított fel” – jegyezte fel a magyar főpap. Az egyházfő bátorítása után Lonovics a saját meggyőződéséből is fakadó javaslatainak kívánt érvényt szerezni, és végül sikerült is engedményeket kiharcolnia Magyarország számára a vegyes házasságokra vonatkozóan. A katolikus egyházfő a tárgyalást követően méltatta a magyar püspök tettrekészségét, tehetségét, valamint tudását.

Ki is volt Lonovics József? Milyen képességek kellettek ahhoz, hogy sikeresen megegyezzen a pápával? Hogyan zajlott a katolikus egyházfővel való tárgyalása?

Püspöki rezidencia és kápolna (Makó) Forrás: Wikimedia Commons

A család és a tanuló évek

Lonovics József 1793-ban Miskolcon látta meg a napvilágot, miként ő fogalmazott, polgári származású szülők gyermekeként. Három fiútestvérét név szerint ismerjük. János bátyja szintén papi pályára lépett, együtt voltak az egri szemináriumban is, ám őt fiatalon elvesztette a család. Tudomásunk van még Lonovics Imréről, aki a pesti egyetem egykori orvostanhallgatója volt, majd 1795-ben letartóztatták a jakobinus mozgalomban való részvételért. Élete végén Bihar vármegye főorvosa lett. Ferenc nevű testvérét ismerjük még, akinek a fia (szintén) Lonovics József, Csanád vármegye későbbi főispánja volt, és aki 1852-ben vette feleségül a nemzet csalogányát, Hollósy Kornéliát. A Lonovics‒Hollósy pár körül jelentős, javarészt írókból, színészekből, zene- és képzőművészekből, valamint politikusokból – Batthyány Lajos özvegye, Eötvös József, Podmaniczky Frigyes, Szapáry Gyula, Ráday Gedeon, Szigligeti Ede, Jókai Mór stb. – álló baráti kör alakult ki.

Lonovics József későbbi hírnevét alapos felkészültségével és pontos, precíz tudásával alapozta meg, amellyel már az egri szemináriumban kitűnt kortársai közül. A tanulmányi érdemjegyein kívül feljegyezték az alkalmasságát jelző egyéb tulajdonságait is. Lonovicsot a szeminárium első évében élénk, heves természetűként írták le, s alkalmasnak tartották a papi pályára. Másodévben már kiváló szónokként írtak róla, de még mindig ki lett emelve heves temperamentuma. A személyiségjegyek, valamint tanulmányok mellett Lonovics közösségi szolgálatairól is vannak ismereteink. Negyedéves szeminaristaként már vezetői pozíciót is betöltött: a tanulószoba vezetésében segédkezett, majd kórusvezetőként működött. A rektori jelentésekben az első két év után nem esik szó heves természetéről, inkább a jeles, derék jelzővel írták le magatartását.

A kortárs, az idősebb szeminaristák, illetve a vezetők (ductorok) feljegyzéseiben azonban személyesebb leírásokkal találkozhatunk. A források szerint házon belül és házon kívül egyaránt művelt viselkedésű, illetve többnyire finom, könnyed beszédű volt. A felszentelésre és a papi szolgálatra elkötelezett ifjúként írtak róla, bár olykori restségét is megemlítik a feljegyzések. Nem vonta ki magát a közösségi életből, az előírt imák vagy elmélkedések alól, jóllehet néha megtörtént, hogy késve csatlakozott a reggeli áhítathoz. A szeminárium szabályzatát figyelmesen betartotta. Mindamellett, hogy jó természetűnek tartották, szinte mindig utaltak heves temperamentumára, olykor kevélyebb lelkületére: hajlamos volt a vitára, a csípős megjegyzésekre, mások lenézésére, továbbá a „kelleténél jobban vágyott az igazság birtoklására” is. A ductorok szerint szorgalmasan tanult, nem játszott, nem dohányzott. Árulkodó lehet azonban az a megjegyzés, miszerint néha mást olvasott, mint amit kellett volna. Személyével kapcsolatban kiemelték humanitasát, humanista gondolkodásmódját.

Lonovics József Kriehuber Forrás: Wikimedia Commons

Még felszentelése előtt a jótékonyságáról ismert Fischer István egri érsek udvarába került, aki mellett betekintést nyerhetett olyan országos egyházi ügyek intézésébe is, mint amilyen például az 1822. évi nemzeti zsinat megszervezése volt. Később, sajóvárkonyi plébánosként szívesen időzött könyvei társaságában, illetve már ekkor érdeklődéssel fordult a közügyek irányába. Kanonoki kinevezését követően egyre több közéletet érintő feladattal bízták meg.

Lonovics: a művelt és öntelt politikus

Lonovics József az 1832–36. évi diétán az alsótábla első számú egyházi szónokává, sőt politikai vezetőjévé nőtte ki magát. „Az Egyházi rend is s azok közt különösen Lanovits [sic!] hervadhatatlan polgári érdem koszorut érdemeltenek” ‒ írta Kossuth Lajos országgyűlési tudósításaiban. A lelkiismereti szabadságról, azonos jogokról, felvilágosodásról gyakran beszélő egri kanonok tételét – „amit a törvény nem tilt, azt szabad” – az ellenzék elismeréssel fogadta.

A Karok és Rendek ülése Pozsonyban, A. J. Groitsch rézmetszete. 1837. Forrás: Wikimedia Commons

A nyilvánosság mellett magánlevelezéseiben is tetten érhető a politikai elhivatottság: komolyan foglalkoztatták a pozsonyi események, amelyekről gyakran írt barátjának, a későbbi kalocsai érseknek, Kunszt Józsefnek. Az országgyűlés vitáin túl egyéb területeken is igyekezett az országos közéletben részt venni, például asztaltársaságot szervezett ellenzéki vendégekkel, vagy könyvet adott ki az angol reformációról. Ebből az időszakból is vannak források, amelyek Lonovicsnak már szemináriumban jelezett humanitasáról, azaz műveltségéről, felkészültségéről, az emberi méltóság iránti tiszteletéről tanúskodnak. 1830-ban például Kazinczy Ferenc a következőképpen fogalmazta meg benyomását az egri papról: „Ez a fiatal és igen szép növésű, arczú, módú Kanonok Püspök lesz. Sallustnak sok helyét könyv nélkül tudá.” Deák Ferenc az alábbiakat írta róla sógorának, Oszterhueber Józsefnek 1834-ben: „Ujságunk kevés van, Lonovics az egri káptalan követe csanádi megyés püspök lett, s ezen itt minden ember örül, mert Lonovics jeles férfiu, még többre is mehet, mert 40 esztendős még nincs, munkás, emberséges, tudományos ember és társolkodása is felette kedves.” Széchenyi István 1836-ban pedig az „értelmes” (vernünftig) jelzővel illette naplójában az akkor már csanádi püspököt.

Lonovics József 1867-ben. Rusz Károly metszete Marastoni József litográfiája alapján Forrás: Wikimedia Commons

De úgy tűnik, a szemináriumban szóvá tett kevélysége, túlzónak vagy annak tűnő önbecsülése sem tűnt el nyomtalanul, amelyet jól mutat egy Bécsbe küldött titkos jelentés is. Az 1839–40. évi országgyűlésről készült beszámolónak az írója bár a megbízható emberekhez sorolta, (továbbá a tudományokban képzett, jótékony, szorgalmas főpapként jellemezte, akit erkölcsös emberként tartanak számon) a dicsérő szavak mellett azonban már megjelent kritika is személyével kapcsolatban: „és lelki testvérei szerint is a lelki és világi ügyekben nagyon használható, valamivel kevesebb hiú öndicsérettel, egyszer a királynak, az országnak és az egyháznak nagyon sok hasznot szerezhetne.” Julius Haynau táborszernagy elhíresült 1849. évi megnyilatkozása is erről a személyiségjegyről árulkodik: „[…] nagy lelki gyönyörűséggel akasztattam volna föl egy katholikus püspököt, a legszívesebben pedig ezt az önhitt Lonovicsot.”

A vitázó küldött

A házasságkötések tridenti zsinat szerinti meghatározott formája – köszönthetően a vallás- és lelkiismereti szabadság iránt egyre csak növekvő igény miatt – fontos vitakérdéssé vált a reformkori országgyűléseken. Az 1839‒40. évi diétához közeledve a keresztények közötti vegyes házasságok kapcsán a katolikus klérus egyre inkább törekedett volna az egyházfegyelem betartására. A liberális ellenzék azonban többek között a zsinati kihirdetés elmaradására hivatkozva  – így annak az érvényesség tagadva – próbálta a katolikus egyház dominanciáját csökkenteni. A kívánt vallási pluralizmus érdekében tehát az egyházfegyelem további visszaszorítását irányozták volna elő. Klemens Wenzel Lothar von Metternich államkancellár maga szerette volna rendezni a vegyes házasságok, azaz a katolikusok és a nem katolikusok frigyének ügyét Rómával, ám a pápai ellenállás miatt le kellett mondania tervéről. Az egyeztetés lebonyolításához egyházi emberre volt szükség, ezért választása a csanádi püspökre esett. Lonovics József félévet tartózkodott az Örök Városban.

Szent Péter tér, Róma, 19. század közepe Forrás: Wikimedia Commons

Ha nem is annyira szembetűnő módon, de a szemináriumban emlegetett heves temperamentum, a vitára hajlamos, olykor kevélyebb lelkület a római tárgyalások során is felszínre került. Egy alkalommal, jóllehet az egyházfő több kérdésben ellentétes véleményen volt a magyar főpappal, mégis megkérte őt a nyílt egyeztetésre a továbbiakban is, hangsúlyozva: „Tárgyaljuk az ügyet igaz testvérként magunk között.” Lonovicsra hatott a kérés, a következő megbeszélésen Luigi Lambruschini bíboros államtitkárnak ugyanis kifejtette megütközését a legutóbbi pápai beszélgetésen elhangzottak miatt.

Luigi Lambruschini, bíboros államtitkár 1836 és 1846 között Forrás: Wikimedia Commons

A bíboros próbálta meggyőzni a magyar főpapot, ám ő az ellenkező álláspontját védve határozott válasszal élt. Kijelentette például, hogy a későbbiekben a protestánsok szabad vallásgyakorlatukat a szentszéki döntésektől függetlenül a bécsi kormányzat fogja meghatározni. Érvelése szerint ugyanis: „kétségtelen joguk lévén a Protestánsoknak a német szövetség határai közt mindenütt vallásukat szabadon gyakorolhatni.”

XVI. Gergely figyelmét felkeltették Lonovics szavai, s a következő tárgyaláson – amikor a magyarországi viszonyok felől érdeklődött – arra kérte a magyar püspököt, hogy bátran fejtse ki érveit előtte, mintegy jogként nevezve meg a véleménynyilvánítást. „Arra, hogy nyíltan beszéljek, szeretetteljesen ő maga szólított fel, megjegyezve, hogy püspökként jogom van előtte nemcsak azt, amit üdvösnek tartok az egyház érdekében, hanem nézeteim okait is nyíltan előterjeszteni.” – írta Lonovics. Olyan is előfordult azonban, hogy a magyar főpapot nem engedte az egyházfő az adott téma további fejtegetésére. Amikor Lonovics például az örökös tartományokra is kérte a magyarországi engedményét, a pápa kijelentette, hogy erről nem kíván tárgyalni, sőt, dühös is lett a kitartó magyar főpapra: „lassanként előbbi [ti. a pápa] ingerültsége csillapodván […].” – jegyezte fel naplójába Lonovics. Mindemellett azonban XVI. Gergely kifejtette azt is, mennyire csodálja a magyar püspök „tettvágyát, tehetségét, tudását”.

XVI. Gergely portréja. 1844. Forrás: Wikimedia Commons

Egy másik alkalommal pedig a magyar püspök vette zokon az egyházfő elzárkózását egyik kérésével kapcsolatban, és éles kritikával illette a pápai Collegium Romanum-ot, a mai Gregorianumot: „[…] egyébiránt hallom, hogy a Seminarium főkép Profeszorainak tudatlansága miatt nem áll jó hírben.” De a kritika hangjai mellett olykor elkeseredéséről is tanúságot tesz a kiküldetés során keletkezett naplója. Feladatát Lonovics olykor vég nélkülinek látta, vagy úgy érezte, egyedül maradt abban. Minden vitázó hajlam, kritikus jellem ellenére azonban lelkes örömről írt például az első pápai találkozás előtt, illetve a tárgyalások során megérintették XVI. Gergely bizonyos mondatai, hiszen azokat szó szerint lejegyezte naplójába. Egyúttal elérzékenyüléséről vallott, amikor a saját pápai beiktatásának évfordulóján ajándékkal kedveskedett neki az egyházfő.

Lonovics esetében érdemes megemlíteni elmésségét, humorát is, hiszen arról szintén ismeretes volt a pályatársak előtt. A római misszió idején is akadtak derűs pillanatok. Első római értesítőjét a magyar udvari kancellárnak, Majláth Antalnak írta. A magyar nyelvű, közvetlen hangvételű levelében a pápai találkozás mellett derűs humorral jellemezte szállását, saját nyelv-tudását, illetve tette szóvá az itáliai állam időmérését is:

„küldetésem eredetéről s céljárol részszint rosz, azaz magyaros deák, részszerint még roszszabb olasz nyelven elébe [ti. pápa] terjesztettem. […] legnehezebben szokok az idő számláláshoz, s épen ma tevém egy cardinális előtt azon észrevételt, hogy miután mi a Gregoriánum Calendarium bevételé által elfogadtuk a Rómaiaktól az esztendő forgását, ők is elfogadhatnák tőlünk legalább az óra járását.”

Ez a levele azonban nem csupán a közvetlen hangvétel miatt jelentős. Egyáltalán a tény, hogy az első, Rómából íródott összefoglalóját a magyar kancellárnak címezte, sokatmondó, miként az is, hogy ebben magát egyértelműen diplomataként jelöli meg. Mint írta: „[…] nagyobb azonban már Exc[ellen]ciádtól sem tellhet, mint midőn oly emberből, mint én vagyok, diplomatát csinált” De nem csak ezzel emelte ki küldetésének magyar diplomáciai arculatát. Beszámolt arról is, hogy kijelentette a bíboros államtitkárnak: püspöki képviselőként nem, de királyi megbízottként a magyar állapotok végett fog javaslatokkal élni. A tárgyalások során is ismert volt a pápai udvarban, hogy a magyar püspök nem a püspöki kar, hanem saját meggyőződése alapján és kormánya nevében kéri az engedményeket. Erről Lonovics így írt Metternich titkárának: „Helyzetemet az is nehezíti, hogy még nem tudom pontosan, hogy az itt tett javaslataimat, bár igazságosak, Esztergomban elfogadják-e; mindenesetre legbensőbb meggyőződésemen alapulnak.” (Érdekesség egyúttal, hogy néhány évvel később immár politikusként arról beszélt a magyar diétán, hogy nem a nemzet vagy a kormány képviseletében, hanem a püspökök leveleinek kézbesítőjeként volt jelen Rómában.) Lonovics József római kiküldetése végül sikerrel járt: Magyarország engedményeket kapott az Apostoli Szentszéktől a vegyes házasságokra vonatkozóan. Emellett több diplomáciai-egyházpolitikai területen is történt előrelépés az Apostoli Szentszék és a Habsburg Monarchia kapcsolatában.

Az 1840-es évek második felében felmerült egy újabb római kiküldetés terve. Ezt a missziót ugyancsak Lonovicsra bízták volna. 1848-ban V. Ferdinánd egri érsekké nevezte ki, azonban hivatalát nem foglalhatta el. 1849-ben lemondatták püspöki székéről. Julius Haynau táborszernagy nyomására azzal vádolták, hogy 1848-ban részt vett a feloszlatott országgyűlésen, október 28-án aláírta a püspöki kar uralkodóhoz intézett feliratát, és hozzájárult a császári sas levételéhez a temesvári dómról. 1850 januárjában a melki apátságba internálták, 1853-tól Bécsbe költözhetett.  Itteni tartózkodása alatt tudományos tevékenységet folytatott, továbbá kapcsolata Széchenyi Istvánnal ismét megélénkült. Lonovics ténylegesen csak 1860-ban térhetett vissza Magyarországra, a következő évben már részt vett az országgyűlésen. 1866-ban kalocsai érsekké nevezték ki, súlyos torokbetegsége azonban megakadályozta abban, hogy betöltse a hivatalt: 1867. március 13-án hunyt el.