Választójog Európában 1900 és 1945 között

2024.12.20.

Horváth Attila

„Az emberek sosem hazudnak annyit, mint vadászat után, háború alatt, vagy választások előtt” – állítja egy Otto von Bismarcknak tulajdonított idézet. A választójog az alkotmányjognak talán legátpolitizáltabb része. Elvileg általánosnak, titkosnak, egyenlőnek és közvetlenek kell lennie, azonban a valóságban ezek a szép elvek sokáig még papíron sem érvényesülhettek. A választójog konkrét szabályozását szinte mindig nem elvont doktrínák, hanem tisztán politikai érdekek mentén határozták meg.

Hogyan alakult a választójog kérdése a 19–20. század folyamán? Milyen problémák, „trükkök” merültek fel vele kapcsolatban? Milyen választási rendszerek működtek a két világháború között Európában és 1940-re hol maradt még alkotmányos berendezkedésű állam?

Választás Németországban. 1932. Forrás: Wikimedia Commons

Választójogi problémák, trükkök

A polgári jogegyenlőség bevezetése önmagában nem vonta maga után hosszú ideig a politikai jogok terén is az egyenlőséget. A XIX. században a legtöbb európai országban léteztek különböző cenzusok, illetve a nők eleve nem kaptak választójogot. Vagyoni cenzust azzal próbálták igazolni, hogy csak a vagyoni helyzetüknél fogva független emberek tudnak önállóan dönteni. Nincsenek anyagi szempontból kiszolgáltatva, mint pl. a mezőgazdasági cselédek, gyári munkások. Egyenlő szavazati jog pedig egyértelműen sérült a plurális választójognál, azaz amikor egyesek szavazata többet ért másokénál. (Lásd például Belgiumban 1919-ig, Ausztriában 1907-ig és Angliában 1928-ig.) 

Manipulálni lehetett a választásokat, a szavazatok egyenlőségét azzal is, hogy tudatosan különböző méretű egyéni választókerületeket alakítottak ki. Például 1929-ben az Egyesült Királyságban a romfordi (Essex megye) választókerület 125.754 lakosa ugyanúgy egy képviselőt választott, mint a durhami kerület 27.211 (többségében bányász) választója. Franciaországban 1928-ban pedig a selyemhernyó tenyésztéséről híres Florac 22.338 szavazója éppen úgy egy képviselőt választhatott, mint Corbeil választókerület 137.718 lakosa. Ennek révén még az is megtörténhetett, hogy azok a pártok szereztek több mandátumot, akikre kevesebben szavaztak. A titkosságot pedig sokáig azért nem tudták bevezetni, mert sokan nem tudtak írni-olvasni.

Választási plakát Nagy-Britanniából, 1929 Forrás: Wikimedia Commons

Egyéni és listás választási rendszer

Már a választási rendszer kiválasztása is nagymértékben befolyásolhatja egy ország politikai berendezkedését és azt is, hogy két párt vagy több párt fog versenyezni a voksokért. Angliában először az egyéni választókerületi rendszert vezették be, a rendi korszak továbbélése révén.  Az ország területén annyi választókerületet alakítottak ki, amennyi képviselői hely van a parlamentben. 

Előnyei: Közvetlen kapcsolat a jelöltek és a választópolgárok között. A választók akár személyesen is megismerhetik a képviselőjelölteket. A képviselő, bár a nemzetet képviseli, de figyelemmel kísérheti a választókerület lakosságának a problémáit és tud lobbizni az érdekükben. Ami a legfontosabb: stabil többségi kormány létrejöttét segíti elő.

Hátrányai: Nagyon nagy számú töredékszavazat keletkezik. Például, ha három jelölt indul: az A. jelölt 40%-ot, B. jelölt 30%-ot kap, C. jelölt szintén 30%-ot kap, akkor hatvan százaléknyi szavazat elveszett! Például Angliában 1922-ben és 1924-ben a Konzervatív Párt úgy nyert, hogy nem volt többsége. A győztes mindent visz. Kis pártok esélytelenek. Hosszú távon kétpártrendszert alakít ki, ami bizonyos értelemben behatárolja az állampolgárok választási lehetőségeit, hiszen általában csak két párt között választhatnak. Lásd: angolszász országok: Egyesült Királyság, USA, Brit nemzetközösség, India, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Dél Afrika. Könnyen manipulálni lehet a választásokat a választókerületek méreteivel és területük meghatározásával. (Ezt hívják modern szóval gerrymandering-nek, azaz választókerület-manipulációnak) 

Hogyan lehet ellopni egy választást Forrás: Wikimedia Commons

Lajstromos vagy más néven listás választási rendszer jellemzője, hogy gyakorlatilag csak annak a képviselőjelöltnek van esélye a parlamentbe való bejutásra, aki valamelyik párt tagja, mivel a választópolgárok nem egyes képviselőjelöltekre, hanem pártlistákra szavaznak. 

A párt pedig szervezi a kampányt, a médiát és dolgozza ki a programot.

Előnyei: Elhanyagolható számú a töredék szavazat, valóban arányos képviseletet hoz létre és több párt versenyezhet.

Hátrányai: Nincs közvetlen kapcsolat a képviselőjelöltek és a választó polgárok között. Ezen az elven még akkor se sokat tudnak korrigálni, ha nem kötött listát alkalmaznak. Nagyon sok párt alakulhat, hiszen országos szinten könnyen el lehet érni néhány százalékot. Nehéz stabil kormánykoalíciót létrehozni. Több párt programját kell egyeztetni. A miniszterelnök nehezen boldogul a más pártokból delegált miniszterekkel. A kis pártok felértékelődnek. Akár egy ötszázalékos párt is lehet a „mérleg nyelve,” ezért sérül az arányos képviselet. Emiatt szinte állandóak a kormányválságok: például Franciaországban a III. köztársaság idején átlagosan 10 havonta volt kormányválság. 1919 és 1939 között 6 havonta. Ugyanez a helyzet Olaszországban is. Ezt a problémát némileg a választási küszöbbel próbálták megoldani. Magyarországon az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokról szóló 1919. évi XXV. néptörvény vezette volna be a listás választási szisztémát, de e jogszabály alapján nem tartottak választásokat. (Majd 1945-ben és 1947-ben a Magyar Kommunista Párt nyomásgyakorlása révén tartottak listás választásokat.)

Az úgynevezett vegyes rendszert ezeknek a problémáknak a kiküszöbölésére alakították ki, amely egyesíteni próbálja a szisztéma előnyeit. Ebbe az irányba tett lépéseket Magyarországon a svájci mintát is figyelembe véve az 1925. évi XXVI. tc. A tisztán vegyes választójogi rendszert hazánkban a rendszerváltozás óta alkalmazzuk.

Rákosi Mátyás az 1945-ös nemzetgyűlési választások idején. Forrás: Fortepan – Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény

Választás Magyarországon

Hazánkban először az 1848. évi V. törvénycikk rendelkezett a népképviseleti választásokról, amely révén a magyar állampolgárok több mint 10%-a kapott szavazati jogot. Ez relatíve jobb aránynak bizonyult, mint a korabeli Anglia, Ausztria és Poroszország választójogi szabályozása. A XX. század elejére azonban ez a helyzet jelentősen megváltozott. Európa nyugati és északi területein fokozatosan kiterjesztették a választójogot, a magyar politikai elit viszont attól tartva, hogy a kiegyezéssel szemben állók kerülnének többségbe, inkább konzerválni próbálta az addigi feltételeket. 

Az I. világháború a választójogra is nagy hatást gyakorolt. A frontról hazatérő katonáktól már nem lehetett megtagadni a szavazati jogot, hiszen életüket, testi épségüket kockáztatták hazájukért. Ezen a téren az élenjáró országok, Ausztria, Csehszlovákia és Németország a lakosság 50-60%-nak adta meg a választójogot. A nők a hátországban való helytállásukkal harcolták ki maguknak ezt a fontos állampolgári jogot. Angliában 1918-ban a 30. életévüket betöltött férjezett, vagy önálló háztartást vezető nők kaptak szavazati jogot. Magyarországon az 5985/1919. számú miniszterelnöki rendelet alapján a 24 éven felüli írni-olvasni tudó nők kapták meg a szavazati jogot. Ezzel szemben Franciaországban csak 1946-ban, Belgiumban 1948-ban, Svájcban 1971-ben és Liechtensteinben pedig 1984-ben kaptak a nők választójogot.

A Bethlen István gróf vezette kormány először 1922-ben egy rendelettel, majd az 1925-ben meghozott XXVI. törvénycikkel némileg szűkítette (nagyjából 10%-al) a választásra jogosultak körét. Magyarország ezzel európai viszonylatban nagyjából a „középmezőnybe,” Belgium, Franciaország és Svájc szintjére került. A választójogi rendszer korlátozását és egyéb biztosítékok beépítését a szélsőséges nézeteket valló pártokkal szembeni védekezéssel indokolták. Ez a fajta veszély valóban fennállt. Oroszországban 1917-től, Olaszországban pedig 1922-től kezdték kialakítani a kommunista, illetve a fasiszta diktatúrát.

Választási rendszerek Európa-szerte

Németországban, ahol széles körű választójogot vezettek be, állandósultak a kormányválságok. 1919. február 13-tól 1930. március 30-ig 16 német kormány működött átlagosan 6-6 hónapig. Ezt a folyamatos, anarchiával fenyegető helyzetet tudta kihasználni a hatalomra jutás érdekében az Adolf Hitler vezette náci párt.

Választási plakátok a Németország weimari korszakából. Forrás: Wikimedia Commons

Ausztriában 1919-ban a nőkre is kiterjedő általános, titkos és közvetlen választójog alapján választották meg az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, majd 1920-tól a kétkamarás parlament alsóházát. A folyamatos politikai konfliktusok azonban megbénították a demokratikus intézményrendszert, majd erre reagálva Dollfuss kancellár tekintélyelvű kormányzást vezetett be. A következő évben a kormányt felhatalmazták arra, hogy rendeleti úton vezesse az országot, majd 1934-ben a képviseleti rendszert korporatív elvek alapján alakították át.

Az újra függetlenné vált Lengyelországban a francia III. köztársaság alkotmányához hasonló berendezkedést alakítottak ki, amely törvényszerűen egy instabil kormányzati rendszert eredményezett. Ennek következtében 1918 és 1926 között 15 kormány váltotta egymást, átlagosan öt hónapos hivatali idővel. A pártpolitikai küzdelmekbe belefáradt lengyel társadalom jelentős része elfogadta, hogy a széles körben népszerűségnek örvendő Józef Piłsudski 1926-ban magához ragadja a hatalmat és tekintélyelvű irányítása alá vonja az államhatalmi szerveket. A nagy lengyel államférfi csak így tudta elérni, hogy a lenyel állam megőrizze a stabilitását.

Magyarországot a két világháború között olyan országok vették körül, ahol többé-kevésbé sérült a demokratikus választójog. Csehszlovákiában elvileg széles körben biztosították a választójogot, de a magyar nemzetiségű lakosságot diszkriminálva alakították ki a választókerületeket. Így egy magyar mandátumhoz a szlovákéhoz képest átlagosan 40%-al több szavazat kellet. A szenátori mandátumhoz Prágában 73.949, Érsekújvárott 105.504, Kárpátalján pedig 143.007 szavazat volt szükséges. A választások ellenőrzéséből is kizárták a magyar nemzetiségű lakosokat. Húsz év alatt egyetlen magyar sem kerülhetett a csehszlovák államigazgatás magasabb szintű pozícióiba. A Közigazgatási Bíróság pedig 1923-ban adminisztratív eszközökkel a magyarok ezreit fosztotta meg a községi illetőségüktől, így a választójoguktól is.

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1921-ben kiadott alkotmányát a nemzetiségek jelentős része nem támogatta. A magyar nemzetiségű lakosok az 1921. évi választásokon nem is vehettek részt. A jugoszláviai választójogi törvény látszólag tökéletes, hiszen minden 21. életévét betöltött állampolgárt megilleti a szavazati jog. Azonban a választójogi névjegyzék összeállítását a hatóságok manipulálták. Emiatt csak 1922-ben alakulhatott meg a Magyar Párt, de csak 1927-ben sikerült a félmilliós magyarságnak az országgyűlésbe képviselőt juttatni. Ez a helyzet sem tartott sokáig, hiszen 1929-ben minden pártot betiltottak és királyi diktatúrát vezettek be. Jugoszláv Királyság olyan rendőrállam lett, ahol a politikai gyilkosságok mindennapossá váltak. Az 1931-ben visszaállított látszatparlament egyik felét nyílt szavazással választották meg, a másik felét a király nevezte ki. Ugyancsak az uralkodó nevezte ki a miniszterelnököt és a minisztereket, akik csak nekik tartoztak felelősséggel.

Romániában az I. világháborút követően a politikai elit kezdettől fogva a nemzetiségeket másodrendű állampolgárokként kezelte, ha egyáltalán megadta nekik az állampolgárságot. A magyarok az 1919-es választásokon nem vehettek részt, mert kihagyták őket a választási névjegyzékből. 1922-től elvileg általános, egyenlő és közvetlen választásokat tartottak, de a választókerületeket a magyarokra hátrányos módon alakították ki. Sok helyen a nemzetiségeket továbbra is kihagyták a névjegyzékből. A különböző manipulációk következtében 1922-es választásokon csak egy magyar képviselő jutott be a képviselőházba. Néhány pótválasztással javult csak valamelyest ez a helyzet. A román pártok nem programok, hanem hatalmi pozícióknak megfelelően szerveződtek. A választási kampányok során pedig magyarellenes kijelentésekkel igyekeztek egymást túllicitálni. Az alkotmányos hagyományokkal nem rendelkező országban állandó gyakorlattá váltak a legkirívóbb választási csalások. Az 1930-as évektől egyre erősebben fasizálódó rendszer tucatjával alkotott meg olyan törvényeket, amelyek szűkítették a nemzetiségek jogait. 1936-tól két évig nem hívták össze az országgyűlést, 1938-ban pedig a király vezetésével olasz mintájú korporatív rendszert vezettek be, amit Ion Antonescu tábornok diktatúrája követett.

Román választási plakátok, 1932 Forrás: Wikimedia Commons

Két ellentétes példa a függetlenségüket visszaszerző országok vonatkozásában: Finnországnak az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után hosszú harcokat követően sikerült kivívnia az önállóságát. Az 1919. évi helsingforsi alkotmány deklarálta a népszuverenitást és egykamarás országgyűlést hoztak létre. Svéd mintájú többpártrendszert és parlamentarizmust vezettek be. Arányos, széles körű választójogi rendszert alakítottak ki. A nők már 1906-tól – a világon elsőként – rendelkeztek választójoggal. Ennek következtében a nők aránya hagyományosan magas a finn országgyűlésben. Mivel nincs parlamenti küszöb, viszonylag sok párt tudott bejutni a parlamentbe, emiatt azonban gyakoriak voltak a kormányválságok.

Bulgária ezzel ellentétes esete: a közel ötszáz éves török hódoltság következtében a balkáni országban nem alakulhattak ki alkotmányos, parlamentáris hagyományok és önkormányzatok. A tényleges hatalmat a végrehajtó hatalom gyakorolta. Az 1923-as katonai államcsíny után Bulgáriában állandósultak a válságok. Betiltották a politikai pártokat, felszámolták a politikai szabadságjogokat.

A fenti példákat figyelembe véve arra a következtetésre lehet jutni, hogy a II. világháború kitörését követően, 1940-re – Dánia, Norvégia, Luxemburg, Hollandia, Belgium és Franciaország eleste után – Európában már csak az Egyesült Királyságban, Írországban, Svédországban, Finnországban, Svájcban, illetve Magyarországon maradt meg az alkotmányos berendezkedés.