Milan Hodža miniszterelnök a csehszlovák válság éveiben

2024.12.22.

Szarka László

Kevéssé ismert tény, hogy a magyarországi politikában szocializálódott nemzetiségi politikusok közül 1918 után többen fontos pozíciókat töltöttek be saját nemzetállamaik közéletében. A Csehszlovák Köztársaság miniszterei közül az a Milan Hodža jutott a legmagasabbra, aki 1910 előtt még a magyar országgyűlés tagja volt. A szlovák nemzetiségű politikus 1935 és 1938 között három alkalommal kapott kormányfői megbízást.

Mit érdemes még tudni Milan Hodžáról? Hogyan próbált kiegyezni a Csehszlovákiában élő nemzetiségekkel a hitleri Németország árnyékában? Milyen következtetésekre jutott a kisnemzeti Közép-Európa jövőjére vonatkozóan?

Milan Hodža mellszobra Kulpinban Forrás: Wikimedia Commons

A dunai alternatívák politikusa

Milan Hodža 1878-ban a tiszta szlovák Turóc megyei Szucsány (Sučany) községben, evangélikus lelkészcsaládban született. Unokaöccse volt az 1848–49. évi szlovák felkelés egyik vezéralakjának, – a mai szlovák irodalmi nyelvi normát Štúrral és J. M. Hurbannal közösen megalapozó – Michal Miloslav Hodžának. Besztercebányai, soproni, nagyszebeni, budapesti és kolozsvári tanulmányai után 1899-től a Budapester Abendblatt parlamenti tudósítójaként ismerkedett meg a politikai újságírás titkaival. Egyetemi hallgatóként a budapesti Slovenský spolok (Tót Kör) titkára volt. Közéleti karrierjének első igazán fontos állomását az jelentette, hogy 1903. július 4-étől Slovenský týždenník címmel húszezres példányszámban radikális ellenzéki hetilapot indított. Ez az újság igazi néplapként működve – a helyi tudósítói hálózatának segítségével – rövid idő alatt áthangszerelte a felföldi és az alföldi szlovák kisvárosok közvéleményét. Szakított a hagyományosan Turócszentmártonból irányított konzervatív és russzofil csodaváró passzivitással. A békéscsabai Áchim Andrással és a szövetkezeteket alapító szakolcai Pavol Blahóval ígéretes parasztpárti mozgalmak elindításában vállalt szerepet.

Gyakran írta és mondta, hogy a magyarországi nemzetiségi politikában mindig is több vasat kell a tűzben tartani. Az elsők közt csatlakozott a századforduló éveiben megszerveződött cseh–szlovák egységmozgalomhoz, illetve a magyarországi nemzetiségek együttműködését szorgalmazó kísérletekhez. Mi több, nyitott volt a Ferenc Ferdinánd trónörökös környezetében kialakult belvedere-i „Műhely” felé is, megpróbálva kitapogatni a trónváltástól remélt nemzetiségpolitikai reformok lehetőségeit. Az 1905. és 1906. évi országgyűlési választásokon pedig a délvidéki szerbek és szlovákok által lakott bácskai választókerületben mandátumot szerzett.

Milan Hodža 1908-ban Forrás: Wikimedia Commons

A magyar parlamentben a nem magyar képviselők táborának integráló, dinamikus személyiségeként annak a Parlamenti Nemzetiségi Klubnak lett a titkára, amely megpróbálta összefogni (Parlamenti Nemzetiségi Párt néven) a román, szerb, és szlovák nemzeti pártokat. Jóllehet, ebbéli törekvései csak részeredményekkel jártak, 1918 után már mint vezető csehszlovák agrárpárti politikus gyakran hivatkozott arra, hogy a kisantant államok együttműködésének alapjait éppen a magyar parlament Nemzetiségi Klubja, illetve a Parlamenti Nemzetiségi Pártja rakta le.

Budapesti misszió

Hodžát az első világháború kitörése után előbb besorozták, majd sok más magyarországi nemzetiségi politikushoz hasonlóan – állandó rendőri megfigyeltetés céljából – internálták. Kiváló bécsi összeköttetéseinek köszönhetően veszprémi kényszerlakhelyéről 1916-ban Bécsbe került, ahol előbb a hadügyminisztérium katonai levelezéssel foglalkozó osztályán, majd több más szlovák politikussal a katonai sajtóirodában kapott munkát. Közben befejezte tanulmányait és doktori címet is szerzett.

Politikai pályafutásának utolsó, s egyben leglátványosabb magyarországi epizódja akkor kezdődött, amikor a Monarchia felbomlása után a prágai csehszlovák kormány őt küldte Budapestre a szlovákok kiválásával kapcsolatos „likvidációs ügyek” kezelésére. Az 1918. november 23-án Budapestre érkező Hodža, aki franciául is anyanyelvi szinten beszélt, azonnal felvette a kapcsolatot a budapesti antant-misszió vezetőjével, Vix alezredessel. Vele folyamatosan egyeztetve elérte, hogy a Károlyi-kormány – a kezdeti sikeres katonai akciók és a csodaszernek gondolt belgrádi katonai egyezmény megkötése után – 1918. december 6-án demarkációs megállapodást kössön a csehszlovák kormány megbízottjával. A prágai kormánynak és a párizsi békekonferencia előkészítésébe bekapcsolódó Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszternek küldött budapesti jelentéseiben ugyanakkor egyértelműen azt az álláspontot képviselte, hogy „Szlovákia a fegyverszüneti megállapodást követően jogilag többé nem tekinthető Magyarország részének.”

Pártpolitikus, miniszter és miniszterelnök

Milan Hodža politikai pályafutásának következő húsz éve a csehszlovák agrárpárt, a prágai kormánypolitika, a cseh–szlovák viszony, a dunai államok együttműködése, illetve a nemzetiségi kérdés alakításával telt el. 1919 és 1920 között kétszer volt a Csehszlovákiához került területek jogi egységesítését felügyelő minisztérium vezetője. 1922 és 1926, majd 1932 és 1935 között mezőgazdasági, 1926 és 1929 között pedig vallás- és közoktatásügyi miniszterként tevékenykedett. T. G. Masaryk, az államalapító csehszlovák köztársasági elnök 1935. évi visszavonulása előtt Hodžát bízta meg a kormányalakítással. A szlovák nemzetiségű politikus miniszterelnökként pár hónapon keresztül – a korábbi külügyminiszter, Edvard Beneš köztársasági elnökké való megválasztása miatt – még a külügyi tárcát is irányította.

Milan Hodža 1935-ben Forrás: Wikimedia Commons

Az 1935. évi csehszlovákiai kormány- és elnökváltást követően a helyi belpolitikai életben – természetesen nem függetlenül az európai nemzetközi viszonyok gyors ütemű átrendeződésétől, kiváltképp a hitleri Németország egyre fenyegetőbb és agresszívabb fellépésétől – heves politikai vitákat váltottak ki a két évtizeden át megoldatlanul maradt nemzetiségi kérdések. Ez utóbbiak közé tartozott mindenekelőtt Szlovákia és Kárpátalja autonómiájának problémája, amelyhez az 1933. évi hitleri németországi fordulatot követően a szudétanémet-kérdés csatlakozott.

Hodža miniszterelnökként 1935. novembere és 1938. szeptembere között – az első Csehszlovák Köztársaság legnehezebb három esztendejében – megpróbálkozott a lehetetlennel. Az ország kisebbségi rendeleteinek, törvényeinek egyfajta összegzéseként elképzelt nemzetiségi statútum előkészítésével megpróbálta lefékezni és tárgyalásos megoldásra késztetni a Hitler ötödik hadoszlopává vált, és az 1935-ös választásokon mindenkit megelőzve a legtöbb szavazatot szerzett Szudétanémet Párt vezetőit. Ezzel párhuzamosan sűrű tárgyalásokat folytatott az Andrej Hlinka vezette Szlovák Néppárt képviselőivel, meg akarván nyerni őket az ismételt kormányba lépésre. Olyan cseh–szlovák megállapodást készített elő, amely megalapozta volna a szlovák autonómia kialakítását. Anyanyelvi szinten beszélt magyarul, így az Egyesült Magyar Párt vezetőivel tárgyalva egyértelművé tette, hogy az egyre radikálisabb szudétanémet politikával való megegyezésen múlik, hogy a magyar, ruszin és lengyel kisebbség esetében milyen megoldások születnek majd.

Csehszlovákia 1930-as nyelvi térképe Forrás: Wikimedia Commons

Beneš köztársasági elnökkel együttműködve arra törekedtek, hogy a külpolitikailag egyre inkább elszigetelődő Csehszlovákiát a nemzetiségi viszonyok konszolidálásával, a kisantant szövetség kibővítésével megerősítsék a fenyegető európai válság kirobbanása előtt.   Ennek érdekében Kurt Schuschnigg osztrák kancellárral, továbbá a két kisantant-partnerrel – a román és a jugoszláv vezetéssel – egyeztetve Magyarországot is meg akarta nyerni dunai tervének. Hodža – párizsi diplomáciai támogatást élvezve – a közép-európai agrárállamok tömörülését és együttműködését kívánta elérni annak érdekében, hogy a régióban egyre csak nagyobb befolyást szerző Németországot ellensúlyozni lehessen. A budapesti vezetés azonban elutasította a Hodža-tervet.

A szudétanémet kérdés a csehszlovák válságban

Milan Hodža első kormánya széles koalíciós támogatásra, a parlamenti pártok mandátumának kétharmadára támaszkodott. Három különböző összetételű kormány miniszterelnökeként kezdettől fogva próbált átfogó elképzelést az asztalra tenni a multietnikus köztársaság nemzetiségi viszonyainak újraszabályozására. Összhangban a közép-európai kisállamok összefogását célzó dunai tervével, 1936-tól kezdve igyekezett lelket lehelni abba a decentralizációs elképzelésbe, amely az erősen centralizált Csehszlovákia nemzetei, kisebbségei és etnikai régiói számára jelentős jogkiterjesztést eredményezhetett volna. Ezt a szándékát az 1936. november 10-i kormányprogramban is megfogalmazta, amit a kormánypártok mellett – némi fenntartással – maga Beneš köztársasági elnök is támogatott.

Edvard Beneš Forrás: Wikimedia Commons

Az 1937. február 18-i kormány­ülésen Hodža – az együttműködésre hajlandó, de tömegbázissal nem rendelkező német pártok vezetőivel egyetértve – meghirdette a nemzetiségi ki­egyezés programját. Aligha véletlen, hogy 1937 nyarán jelentős összeggel támogatta a komáromi Jókai-szobor elkészítését, az alapkő letétele alkalmából pedig közel egy óra hosszú magyar nyelvű beszédben méltatta a nagy magyar író örökségét. Miközben a szlovákiai magyar részről csak a kormánybarát politikusok támogatására számíthatott, igyekezett folyamatosan kapcsolatban maradni az ellenzéki Egyesült Magyar Párt vezetőivel, Esterházy Jánossal és Jaross Andorral is. Hodža a kiegyezési program keretében a hárommilliós szudétanémet kisebbség által lakott határvidék gazdasági megsegítését, az ottani szociális és egészségügyi helyzet javítását, valamint a közigazgatás nemzetiségi arányszámokhoz igazított átszervezését kívánta elérni.

Hitler a szudétakérdés miatt 1938 februárjától kezdve – különösen a március 12–13-án végrehajtott Anschlusst követően – egyre gyakrabban és kíméletlenebbül támadta a prágai kormányt. Hodžának szembesülnie kellett azzal, hogy a német külpolitikai tervek szempontjából nem a nemzetiségi viszonyok rendezése, hanem éppen ellenkezőleg, a szudétakérdés kiélezése és az ország destabilizálása vált elsődleges feladattá. Konrad Henlein, a Szudétanémet Párt elnöke április 23–24-én Karlovy Varyban (Karlsbadban) követelte egyebek közt a cseh nemzet és a szudétanémet nemzetiségi közösség teljes egyenjogúsítását, a német terület egészére kiterjedő önkormányzatiságot, valamint a német nemzethez és a német „világnézethez” való kötődés jogát.

Konrad Henlein Forrás: Wikimedia Commons

A fenyegető német hadmozdulatokra 1938. május 21-én Prága részleges mozgósítással válaszolt. Ebben a kritikus helyzetben hiába készültek a nemzetiségi statútumnak egyre több engedményt felkínáló változatai, érdemi előrelépés nem történhetett. Hodža statútumtervének német elutasítása eleve borítékolható volt, különösen azt követően, hogy 1938. június 7-én a Szudétanémet Párt önálló államjogi tervezetet nyújtott be „A belpolitikai viszonyok újrarendezésének vázlata“ címmel. A tervezetben Henleinék 19 olyan német önkormányzati terület kijelölését követelték, ahol az állami közigazgatás minden területén a helyi többség elve érvényesült volna. Hodža június közepén arról tájékoztatta Heinleint, hogy statútumtervezetet és a szudétanémet elképzeléseket a további tárgyalásokon közös vezérfonalaként kívánják  kezelni. Kézzel fogható eredményt azonban nem sikerült elérni.

Meddőnek bizonyult a londoni kormány közvetítőjeként Prágába érkezett Runciman lord kísérlete is, hogy megegyezésre juttassa egymással a csehszlovák kormányt és a szudétanémet vezetőket. Ma már lehet tudni a tárgyalások kapcsán, hogy a szudétanémet delegáció a hitleri instrukcióknak megfelelően az elméleti esélyét is kizárta  a belső megoldásnak. A cseh–német egyeztetések Hitler és Henlein szeptember 2-i berlini tanácskozása, illetve az egymás után kirobbantott csehországi helyi konfliktusok miatt teljesen zsákutcába jutottak. Nyár végére a szudétanémet probléma megszűnt belpolitikai kérdés lenni. A megoldást 1938 szeptemberében már a nyugati szövetségesek és a Harmadik Birodalom között körvonalazódó, Németországot végül etnikai revízióra feljogosító megállapodása jelentette.

Német csapatok bevonulása a Szudétavidékre Forrás: Wikimedia Commons

A szlovák autonómia kérdése

Az Anschlusst követően a szlovák autonomisták is szakítottak korábbi visszafogott stílusukkal. A Köztársaság 1918. októberi létrejöttének húszéves jubileumát a Hlinka-féle Szlovák Néppárt vezetői a követeléseik radikalizálására, mozgalmi és politikai hátterük kibővítésére próbálták felhasználni. Ez utóbbi részeként az érintettek – félretéve a korábbi óvatoskodást – újragondolták a német–magyar–szlovák „kisebbségi” együttműködésben rejlő lehetőségeket. 1938 tavaszán kiderült, hogy a szlovákok számára sem bizonyult elégségesnek Hodža decentralizációs elképzelése és a nemzetiségi statútumtervben testet öltő nemzetiségpolitikai filozófiája.  A Hlinka örökségét folytató Jozef Tiso, a Szlovák Néppárt új elnöke a tárgyalásokon kezdettől fogva ragaszkodott ahhoz, hogy a szlovák autonómia ügyét ne tekintsék kisebbségi kérdésnek, s a cseh–szlovák viszony államjogi rendezése a német, magyar és lengyel kérdéstől elkülönítve történjen.

Jozef Tiso Forrás: Wikimedia Commons

1938. július 1-jén Beneš kezdeményezésére el is kezdődött a tartományi önkormányzatiság kiterjesztését és újraszabályozását célzó alkotmányjogi munka, amelyben a köztársasági elnök mellett Hodža miniszterelnök és Ivan Dérer igazságügy-miniszter játszott fontos szerepet. A Csehország, Morvaország, Szlovákia és Kárpátalja tartományi önkormányzatok törvényhozói, végrehajtói jogkörökkel való megerősítését Beneš külön törvényben kívánta szabályozni. Úgy gondolta, hogy egy ilyen lépéssel elejét tudja venni a szeparatisztikus szlovák autonómiatörekvésenek, illetve az ország egységét szolgáló alternatívát tud felkínálni Tisóéknak. A szlovák autonomizmus atyjának, Andrej Hlinkának 1938. augusztusi halála után azonban tovább radikalizálódott a szlovák néppárt jobb szárnya. A Prágában kidolgozott első két önkormányzati törvényváltozatot a szlovákok eleve elutasították, márpedig a szövetséges nagyhatalmak előtt a németkérdésben kapituláló Beneš számára különösen fontossá vált a szlovák megegyezés ügye. Abban reménykedett, hogy a németek 1938 szeptemberi, már valószínűsíthető leválása után a cseh, szlovák és ruszin többségű területeken sikerülhet megőrizni a cseh–szlovák államiságot.

Az államjogi terv harmadik változatáról azonban szeptember utolsó hetében sem kezdődtek el a Beneš által remélt cseh–szlovák tárgyalások. Ez pedig azt jelentette, hogy a szudétanémet területek leválását rögzítő müncheni egyezmény után már nem a prágai szándékok, hanem a Szlovák Néppárt elképzelései szerint haladt tovább az autonómia ügye. A csehszlovák válság 1938. augusztus–szeptemberi forró periódusában egyértelművé vált, hogy a csehszlovák kormány forgatókönyvét minden érdekelt figyelmen kívül hagyta. A szeptember 18-i brit–francia ultimátum elfogadását követően Hodža és Beneš hiábavalóan reménykedett a szlovák autonomistákkal való megegyezésben.

Közép-európai üzenet amerikai emigrációból

Politikai pályafutásának utólagos összegzésére Hodža amerikai emigrációjában, folyamatosan betegségekkel küszködve vállalkozott. „Federation in Central Europe. Reflections and Reminiscences” címmel 1942-ben megjelentett – magyarul 2004-ben „Szövetség Közép-Európában” címmel kiadott – könyve egyfajta szellemi végrendeletnek is tekinthető. Saját 1918 előtti magyarországi, illetve a két világháború közti csehszlovákiai törekvéseit bemutatva arra a következtetésre jutott, hogy csak a kisnemzeti Közép-Európa népeinek önkéntes szövetkezése tudja felszámolni azt a gazdasági és nagyhatalmi kiszolgáltatottsággal jellemezhető állapotot, amelybe 1918 után került. Szerinte ez a fajta a közép-európai társulás akkor sem válik feleslegessé, ha az európai kontinens egészére sikerülne egyszer a föderalizmust fő rendezőelvként elfogadtatni.

Milan Hodža portréképe 1936-ból Forrás: Wikimedia Commons

Könyvének záró soraiban – két évvel 1944 júniusában bekövetkezett halála előtt – hitet tett amellett, hogy Közép-Európa kizárólag a felelősségteljes demokrácia alapelveire támaszkodva szabadulhat meg saját gonosz szellemeitől. S erre szerinte azért is lesz mindig nagy szükség, mert a stabil európai biztonsági szerkezetnek – a nyugati demokráciák mellett – mindig is szüksége lesz egy megbízható közép-európai pillérre is.