„…rám olvassák a csavargótörvényt.” Rejtő Jenő európai barangolásai (1927–1930)

2024.12.22.

Thuróczy Gergely

Amilyen népszerűek Rejtő Jenő művei, a nagyközönség oly kevés dolgot tud az író életéről. Az évtizedek során rengeteg legenda és anekdota rakódott alakja köré, és egyfajta „alternatív életrajz” kerekedett ki belőlük. Hogy csak a legismertebbeket említsük és egyszersmind cáfoljuk is: nem szolgált a Francia Idegenlégióban, és nem művei kézirataival fizetett a kávéházakban. Ugyancsak ennyire bizonytalan volt világlátottsága. Az egyik legenda szerint soha nem hagyta el Budapestet, a másik szerint viszont P. Howardunk valóban bejárta a világot, és szemtanúja volt számtalan általa megírt kalandnak. Mondhatni már-már csupán a visszaemlékezéseit írta meg, épp csak kicsit kiszínezte őket.

Hol járt pontosan Rejtő külföldön 1927 és 1930 között? Milyen élettapasztalatokat gyűjtött össze? És ezek hogyan köszönnek vissza későbbi híres regényeiben?

Rejtő Jenő: (1905–1943) Forrás: https://neokohn.hu/

Rejtő utazásai

Az 1905-ben Reich néven született pesti író járt külföldön, ám elsősorban Európában. Eljutott ugyan egy szomszédos kontinensre, nevezetesen Észak-Afrikába, ámde ez a terület jelentős része akkor még a francia gyarmatbirodalom része volt, így közigazgatásilag, de nagyrészt kulturálisan is Európának számított. (És nem, nem lépett be az Idegenlégióba, hogy aztán egy huszárvágással gyorsan leszereljen belőle, amiképp az regényhőseivel megesett…) Rejtő műveit vizsgálva elsőre világos lehet, hogy nem volt első kézből tapasztalata Fekete-Afrikából, az ottani klimatikus viszonyokról, a bennszülöttekről stb., ismereteit olvasmányaiból, újságokból és kalandos könyvekből merítette. Az általa meglátogatott, vagy épp csak útba ejtett számos ország nyomán is leszögezhetjük: széles látókörű embernek számított, legalábbis a korabeli magyar viszonyokat tekintve.

A három testőr Afrikában első kiadása. 1940. Forrás: Wikimedia Commons

Nyelvtudásáról csak hozzávetőlegesen alkothatunk képet, de az biztos, hogy németül jól tudott, franciául pedig közepesen. Egy fiatalkori leveléből kiderül, hogy már akkor önszorgalomból tanulta a franciát, míg a német iskolai tananyag volt. Egyébiránt akkoriban szinte mindenki tudott németül Budapesten – ha másképp nem, hát „konyhanyelvi” szinten. Második feleségével (Gábor Magda) 1937– 38-ban majd egy évet Olaszországban éltek, s egyik levele tanúsága szerint kinti varietéknek is dolgozott, azonban a fordítót meg kellett fizetnie (eme műveit nem ismerjük). Angolul viszont nem, vagy csak nagyon gyengén tudott.

Az I. világháború után már nem számított ritkaságnak a külföldi utazás az egyszerűbb emberek körében sem. Rejtő esetében pedig méltán föltételezhetjük, hogy a fiatalságra olyannyira jellemző kalandvágyon, nevezetességek és híres terek-épületek meglátogatásán túl más céljai is voltak. 1927–30 között bő 3 éven keresztül volt távol. Tudatosan készült az írói pályára, méghozzá a „komoly”, ha úgy tetszik, a magas irodalom berkeibe vágyott. Ehhez szűkösnek érezhette a Pest, vagy akár a magyar vidék nyújtotta élményanyagot. A három év soknak tűnik, akár egy stabil „külföldi munkavállalás” is beleférhetne, ámde Rejtő személyisége, és a kint tapasztalt körülmények, illetve lehetőségei azt eredményezték, hogy szerfölött mozgalmasan teltek a külföldön eltöltött hónapjai.

A nagy utazást követően egy egész kötetre való útinapló-szerűséget írt Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam címmel.  Műve – amely csak halála után több mint 50 évvel hagyta el a nyomdát – egy fiktív elemekkel kevert dokumentarista próza volt, olykor hosszú, esszéisztikus gondolatmenetekkel, (ön)ironikus megjegyzésekkel, amelyben így humor is akadt a sorok között. 1931 táján írhatta, párhuzamosan az Ujságban megjelent komor novelláival – ezek részben a Megyek… betéteinek vagy kiegészítéseinek tekinthetőek. A műve alapján 1927–30 között nagyjából errefelé járhatott Nyugat-Európában: Berlin, Bern, Zürich, Genf, Luzern, Hamburg/Altona, Prága, Bécs/Grinzing, Bourse, Párizs, Lyon, Milano, Fiume. Ámde korántsem volt fenékig tejfel ez a „nyomorbolyongás”, melynek során olykor albérletekben lakott sokadmagával, olcsó szállodákban, vagy olykor egyenest tömegszállásokon kellett meghúznia magát. Ha nem is éhezett, meglehetősen szerény életnívót engedhetett meg magának. Elsődleges célja irodalmi/színházi vonalon sikert elérni német nyelvterületen: akkoriban rengeteg magyar próbált szerencsét Németországban és Ausztriában, a hitleri időket megelőző Berlin az európai kultúra egyik fellegvára, a filmgyártás központja volt. Épp egy Rejtő-féle feltörekvő ifjú tehetségnek való terep… A Megyek Párizsba… kezdőfejezetében (1927 szeptemberére keltezve) így ír vágyairól és szándékairól:

„Berlin! Megyek meghódítani az életet, megyek fiatalon, tehetséggel, harcos kedvvel, új gondolatoktól impregnáltan, nagy invenciókkal neki a világnak, az életnek. Küzdeni fogok reggeltől estig. […] Igényeim nincsenek, első időben, ha kell, leszek bármi, és a többit meghozza a tehetség, a szorgalom. […] Berlin! Megyek meghódítani a nagy, fényes várost, ahol csupa hatalmas ház, fényes utca, munka produktivitás, alkotás, teremtés láza dübörög. Oh, milyen hatalmas a fiatalság, amely ilyen vakbiztonsággal, tehetségében elszántan belerohan az ismeretlenbe. Nem is veszem észre álmodozásomban, hogy rohan az idő, még sebesebben versenyezve velem a vonatnál, és egyszerre megszólalnak: »Útlevél- és vámvizsgálat…« Átléptem a Rubicont.”

A kevés Rejtő-fotó egyike Berlinből datálódik: 1928-ban kifejezetten elegánsan, polgáriasan öltözve látható. A minden bizonnyal kölcsönruhában készült fénykép vélhetően szülei megnyugtatására készült, mert ha tudták volna az igazságot fiuk körülményeiről, halálra aggódták volna magukat! Jellemző az útirajzában lévő egyik fejezetének címe: Nyomor (Vázlatok egy regényhez). Írásából kiderül, hogy pénze alig volt, de nem kerülte a kihívásokat, s szándékosan az élet sűrűjét akarta megtapasztalni. Erős fizikumát az egészségtelen életvitel és a nyomorgás azonban kikezdte.

Rejtő Berlinben

Főszereplőnk nem volt finnyás a pénzkereset terén, bármit elvállalt: például olyan alkalmi munkákat, amelyek kiterjedtek a feketemosogatásra, szobafestésre, továbbá dolgozott cementüzemben, kárpitossegédként, de volt „pacalrohasztó” is (az alapanyag porhanyósságának mesterséges úton való felgyorsítása) stb. Olykor szó szerint az utcán élt; nehéz életkörülményeiről így írt:

„Állandóan sietni kell, mintha hazafelé igyekeznék, mert megszólíthat a rendőr, és nincs bejelentőcédulám, amit az itteni rendőrség nagyon szigorúan vesz. Akkor is sietnem kell, ha sehol sem látok rendőrt, mert szokásuk kapuk alatt meghúzódni, és hosszasan álldogálva figyelni a járókelőket. Mondják, hogy sok kopott külsejű egyént szólítanak meg, és ha külföldi, akkor pénzt kell felmutatni, másképp beviszik. A hideg egyre fokozódik, és én kiskabátomban barometrumként reagálok a hősüllyedésre. A hó szüntelenül hullik, és most már lassan szűz rétegetek rak le, mert nincsenek járókelők, akik megbontsák. […] Az átázott ruhával testhezálló jégvermet visz az ember, nem képes gondolkodni, legfeljebb a melegről fantáziál, és megbékül az élettel, minden gonosszal, olyan jó érzésbe olvad fel benne a szenvedés, ha egy pár percig, amíg ki nem zavarják, megáll egy jó meleg mozi előcsarnokában. […] Mikor az ember órákon át, mint egy szervesen hozzátartozó dolgot viszi a hideget és megpróbál a kapu alá állni, villanyosra várakozók közé furakodni, és hiába minden, a hideg kínosan, lerázhatatlanul követi, csüng rajta, enni, aludni, pénzt keresni, jövőt építeni mind harmadrangú kérdéssé válnak: egy kicsit megmelegedni. Éjjel nincs pardon. Reggelig kell cipelni a hideget, roskadozva testetlen súlya alatt. […] A sok, sötét kapu és üzlet között azonban egyszer csak egy nyitva lévő helyiséget veszek észre. Három óra régen elmúlt. Mi az? Akármi, én ott valószínűleg úgysem lophatok a melegből, és húsz pfennigért valószínűleg nem árusítanak ott élelmiszert és vidító italokat. Odaérve egy embert látok az ajtóban, aki néhány érkezőtől igazolványt kér, és a kapu felett egy táblán ki van írva, hogy ez itt az éttermi és mulatói, valamint kávéházi alkalmazottak Verbandjának egyik helyisége, ahol szigorúan csak a szakma kötelékébe tartozók lesznek kiszolgálva, óriási! Meg vagyok mentve! Nem mintha a szakma kötelékébe tartoznék, hanem mert újságíró-igazolványom van, és azt fogom mondani, hogy riportot csinálok, ha az egyébként kifogástalan kiskabátom ellen különvéleményt jelent be, akkor is meggyőzöm szóval vagy kéréssel, de én innen nem megyek el, amíg nem adnak ajándékba egy kicsi meleget. […] Zsibongás, füst, lárma, kacajok, csörgés… Nagy táblák függnek mindenütt, amelyek eltiltják az egyesület helyiségében a kockázást és az éneklést. Így tehát meg fogom próbálni kockázás és éneklés nélkül kihúzni itt az éjszakát. Beülök egy üres páholyba és a rám hulló melegtől nyomban elemi erővel tör ki az álmosság, szememben, orromban olvadozó cseppek indulnak meg, forró leszek és köhögök. Percenként elalszom, de a félelem, hogy kiküldenek arra késztet, hogy valahányszor a pincér arra rohan, felnyissam a szememet.”

A pincérszövetségből távozva már másféle „szállás” is várta, ahol szintén lehet aludni. Rejtő hajnalonta holmi metró-hajléktalanok életét is kipróbálta…

Az U betű már ki is volt világítva, a megőrzött 20 pfennigemből váltok egy jegyet, megyek az üres földalatticsarnokokon keresztül, és beülök egy kocsiba. Csodálatos, egyszerre nem vagyok álmos. Az üres kocsi zuhog velem a sötétben, és velem szemben addig olvasok egy reklámverset, amíg örök életemre megtanulom. […] Hirtelen világosság, fent vagyunk a magasban, erősen reggeledik, alattam az ébredező, szürke színű, hideg nagyváros és az üveg pályaházban már tömegek várnak. Elalszom. A földalatti villamos, később a párizsin is tapasztaltam, elsőrangú intézmény hajléktalanok számára. Amíg az ember el nem hagyja valamelyik pályaudvart, szabadon utazhat, bármennyit és bármilyen irányban a föld alatt. A végállomáson felkelt a kalauz, átszállok egy másik kocsiba, nyomban alszom tovább.

Külön érdekessége a Rejtő-életműnek, – ha hihetünk a Berlinben történtekről papírra vetett sorainak – hogy legalább 2 filmben is statisztált. Sajnos az egyik címét nem ismerjük, a másik nagy valószínűséggel beazonosítható, azonban nincs nyoma, hogy maga a film fennmaradt volna.  Az író a város részévé lett egykori falu, Staaken területén felépült filmgyárban dolgozott. Erről így írt:

„Reggel hatkor kint voltam Staakenben. Egy nyugdíjazott Zeppelin-hangárban történnek itt a felvételek. Óriási terület, egyszerre négy-öt filmgyár dolgozik benne anélkül, hogy zavarnák egymást, amellett összevissza magukra hagyott autók állnak benne, mert a szereplők autóstul rohannak itt a házba. Havas sztyeppék, hindu falvak, bálterem, a Potsdammer Platz vannak itt felépítve, egyik helyen táncvigalom van, a másik helyen gépfegyverrel lövöldöznek a rendőrségre, a harmadikon holdfényes szerelmi idill játszódik le, és mindenfelé pulóveres, micisapkás fiatalemberek rohannak, olajos munkások sercegtetnek szénszálas lámpákat, rendezők kiáltozzák segédemberek neveit szócsövekkel. Valóságos dzsungele a vezetékeknek, huzaloknak, köteleknek, drótoknak, reflektoroknak, gépeknek a földön mint végtelen anakondák nyújtóznak szerteszét a gumitömlők. Egy teljes oldala ennek a roppant építménynek felhúzható.

Az öltöző zsúfolva emberekkel, a dohos ruhák, a […] festékek édeskés illata összekeveredik, nagy a por, a lárma és a lökdösődés. Parókában, kifestve és ulánustiszti egyenruhában egy sohasem érzett hatalmas hulláma borított el a csömörnek és az életunalomnak. Mit keresek én itt, kimázolva, bohócnak öltözve, hiszen nekem elintéznivalóim vannak az emberiséggel, lovagias ügyem az irodalommal, hiszen én ide dolgozni jöttem, tanulni és cselekedni, hát mit keresek most, mint századrangú néma komédiás itt, ebben a söpredékben, ebben a poros dzsungelben, amely kulissza mögül nézett szerelmi jeleneteivel, gépeivel, sercegő, sziszegő világosságaival, enyvszagú, poros, színes és mégis köznapi mozgalmával olyan, mint maga a mechanizált élet? Egy ember rohan el mellettem, a hóna alatt egy könyv: Drehbuch [forgatókönyv]. Hirtelen visszafordul, rám rivall:

• Maga ulánus? Miért nem áll a többiekhez?

A többiekhez állok…

És már bent is voltam a hivatásban véglegesítést nyert comparserik [háttérszereplők] tömegében. […] Berlinben a statisztálás megélhetés, a lecsúszottak és a fel nem kerültek falat kenyere, sokszor kereskedők és iparosok mellékfoglalkozása. […] Ehhez a mesterséghez nem kell munkaengedély, adó- és betegsegélyező-kártya. Szellemtelen, tartalmatlan elfoglaltság, de húsz-huszonöt márkát, estélyi ruhában harminc-harmincötöt lehet megkeresni vele. Az ember megszokja a munka nélküli keresetet, és anélkül, hogy valami köze lenne a művészethez, művész és bohém természetet vesz fel, kávéházakban gubbaszt, titkos keserűségek támadnak benne, elzüllik, tönkremegy, és azt hiszem, legtöbbje belesodródik a nagyvárosi bűnözés valamelyik ágazatába, mert a munka, amelyet hivatás és ambíció nélkül végez, az demoralizálja. […] December hó vége felé a nyomor egyre nagyobb arányokat öltött. Alig volt felvétel, napokon át házaltam végig a Friedrichstrassét, és nem kerestem semmit. Végre jött egy tízmárkás kereset egy Bolváry-filmben, a Bush-cirkuszban kellett statisztálni, egyszerűen beülni a nézőtérre egy fél órára.”

Egy barátjának írott levelében romló egészségi állapotáról is beszámol Berlinből 1928 tavaszán. Ámde ez csak afféle ürügy vagy háttér, mivel egyfajta „kór-ars poeticát” fogalmaz meg: a művészet szolgálata, céljai elérése mindennél fontosabb.

Szegedi operabemutató után. Rejtő igencsak robusztus alkat volt, közel 195 cm magas, kisportolt figura. Fiatalkorában nem csupán az obligát labdarúgás érdekelte, de rendszeresen eljárt ökölvívó-edzésekre is. A kevés fönnmaradt fotó egyikén egész fejjel magaslik ki környezetéből.

Rejtő Berlinben még csak 23 éves volt – de már „lerongyolt idegállapotot” emlegetett. Ez a neuraszténiára való hajlama a későbbiekben csak fokozódott, a II. világháború idején, a zsidótörvények és a túlhajtott életmód okán idegszanatóriumban is kezelték, míg végül kész idegroncs lett. Betegségéről így írt az útikönyvében:

„Diagnózis: általános nagy vérszegénység, szívneurózis, nagy nyugtalansága a bolygó idegeknek és valószínűleg a tél folyamán egy szívgyulladáson mentem keresztül, mit influenza közben nem lehet észrevenni. Ez nagyon megtámadta a szívet, a bolygóideg nyugtalansága szédülést és víziókat okoz. Bicsérdistának tartott az orvos, mert a szervezetem olyan, mint a klinikákon most gyakran megforduló bicsérdistáknak, akik a rossz táplálkozástól egészen leromlottak. Szóval teljes ideg és testi kimerültség a legvégső és legveszélyesebb fokon. Gratuláció és csodálat, hogy egyáltalán még életben vagyok. […] Nagyon veszélyes stádiumban vagyok. Rettenetes fizikumomat még így sem tudta valami halálos bajba kergetni az az életmód, ami más embert már évekkel előbb megölt volna, de most az utolsó állomáson vagyok. Nincs tovább. Nem Berlin tett tönkre. Azt mondta az orvos, hogy nem egy-két hónap, hanem évek hanyagsága és túlhajtott munkája, nyugtalan életmódja látszik meg a szervezetemen, és csak olyan szervezettel van remény egy eredményes gyógyulásra, mint az enyém, amely úgy látszik, rettenetes strapát állt ki évekig. […] Pedig fele cigarettát mondtam csak be, mint amit szívok, piálásról […] nem szóltam, nőről nem mondtam a valóságot […], az éjszakai írásnak csak a felét vallottam be. […] A hiba nem is itt Berlinben volt. Nekem nem szabadott volna olyan lerongyolt idegállapotban ide kijönni, mikor előre tudtam. […] Minden elképzelhető fészkes nyavalya, amit valaha orvosok kitaláltak, az belém kötött itt kijövetelem óta, hogy legyen mivel szórakozni, ha éhes vagyok, és amellett dolgozni is kellett, és a tanulást sem hagyhattam abba, az írást pedig nem lehet abba hagyni. […] Nem azért jöttem ide ki Berlinbe és szenvedtem végig olyan telet, amilyenre az újságok 5 éve nem emlékeznek, hogy tavasszal, az első reménnyel, az első orgonával éhesen és kiaszottan utazzak haza Pestre, én, akinek mindég a legnagyobb pofája volt, van és lesz is…[…] Azután rájöttem arra is, hogy én nem születtem ezért, hogy most ily hirtelen befejezzem. Meghalni nem is olyan rossz, de így most, ilyen értelmetlenül, ezt nem hiszem. Nagy hiba az is, hogy sokkal többet érzek, mint amennyit ilyen életmód mellett szabadna. Más ember fele annyit sem szenvedett volna dacára a rossz és rettenetes helyzetnek. Nem születtem csavargónak, tarhásnak, kis nebichnek, akinek a kaja minden. […] Csüggedésről, letörtségről vagy pláne öngyilkosságról neked sem írtam, mint ahogy nem írhattam ilyenről senkinek, mert szó sincs róla. Ambícióm, életkedvem van, hiszek és törtetek, legfeljebb vagyok olyan finom gondolkozású, hogy kétségbe tudok esni apró bitangságokon, amik mellett egy durvább idegzetű cinikusan elmegy, és ez nem élettapasztalat, hanem lélek, és még akkor is meglesz nálam, ha csupa rabló között fogok élni. […] Talán éppen ezért érint olyan közelről a hétköznap zöldségszagú piszka, mert olyan távol van tőlem. Hogy én elhagyjam magam, mint írod, ahhoz ez mind nagyon kevés. Kezemnek, lábamnak kellene törni ahhoz, hogy feladjak csak egy jottányit is abból, amit magam elé tűztem. Példa erre eléggé az, hogy még a haláltól sem ijed meg az én nagy élni akarásom, és minden orvosi prognózis ellen megyek tovább a célom felé. […] Amit a halálommal kapcsolatosan írtam, az csak pedantéria volt, de nem halálba készülődés. Furcsán érzem magamat, rosszul vagyok, rossz bőrben, és ha eszembe jut a halál, ez nem elkeseredés, csak egy eshetőséggel való számolás.”

A weimari köztársaság (1918–1933) utolsó néhány évében, de leginkább Berlinben (dacára a gazdasági világválságnak) virágzott a művészet, irodalom, a filmgyártás, a szabad szerelem. Mindezek mellett azonban már megfigyelhető volt a hitleri hatalomátvételt megelőző, egyre növekvő társadalmi feszültségek. Hiába a „hitlerájhoz” képest jóval nagyobb szabadság, a hatóságok ébersége nem lankadt: a „népellenőrzés”, a „csavargószűrés” működött, amiképp erről Rejtő is gyakran megemlékezett. Tizenöt évvel később, a világháború idején írott Az utolsó szó jogán c. írásában (1967-ben posztumusz jelent meg) sokkal indulatosabban, „in situ” taglalta a jelenséget: a céltalan, fanatizálható tömegek felhorgadását, szándékosan nevek és nemzetek (így a németek) felemlegetése nélkül. Pedig ő első kézből tapasztalhatta meg Németországot és Berlint, s a háborús hisztéria idején még nyilvánvalóbb a weimari szabad állammal szembeállítható, ordító kontraszt.

„No és itt a kultúra. Ez bennünket tárgyilagosságra kötelez. Hogy ki követi el az igazságtalanságot, az ma is hatalom kérdése, de a hatalom birtokosától elvárják az emberek, hogy szónoklatok és irományok útján a tömeg permanens rossz lelkiismeretét megnyugtassa. Az az igazi hatalom, amely bebizonyítja a helytelenről, hogy helyes, a saját javunkra elkövetett igazságtalanságról, hogy igazságos és egyféle híg, de nagyon fűszeres nedűvel átitatott Eszme nevében látszólag következetes, és természetes közérdekű cselekedetté hígítja önző erőszakosságainkat. Az ilyen hatalom a tömeg számára azon illúzió forrása, amelytől berúgva, az igazság nevében, elkövetheti a legnagyobb igazságtalanságokat is. Sőt. Csalódott, kétségbeesett vagy tengődő tömegek ilyen irányú közös lelki kereslete az egyetlen igazi forrása a részeg hatalomnak. A semmiből is hatalom lesz, ha valaki meggyőz egy tömegnyi keserű életű embert, hogy jogában áll jogtalanságot cselekedni. Ha nem, úgy marad a semmi. Adjál nékem, jelentéktelen, rossz életű embernek, fogalmakat, szókat és gyújtást, hogy emberi mivoltom cáfolása nélkül, emberi mivoltomat megtagadhassam számomra előnyös jogtalan cselekedetek idejére, és lelki következményeire, akkor Eszme vagy és Vezér!” (Az utolsó szó jogán)

Rejtő Bécsben

Rejtő az osztrák fővárosba 1929 késő őszén érkezett, és 1930 télutójáig maradt. A „nyomorkörút” egyik leghosszabb és legemlékezetesebb állomása a Bécs külterületén elhelyezkedő Grinzingben eltöltött téli hónapok voltak egy barakkvárosban. Rejtő jobb híján telepedett meg itt ideiglenesen, Európa megannyi országából összeverődött politikai emigránsok, köztük magyarok körében. A napjainkban igen divatos kisvárosi hangulattal bíró településrész, bortermelők-kimérések sora 100 évvel ezelőtt egész mást árasztott magából. Az itteni rettenetes állapotok „ihlették” többek közt a Csontbrigád c. P. Howard-regény (1940) emberi mivoltukat elvesztő legénységének leírását. Ízelítőül álljon itt egy „intenzív kivonat” a Rejtő által megéltekből:

„A háború alatt hadikórház volt. […] Egymás mögött és mellett elhelyezett szabályos kunyhók. Gorkij tollára való az egész. […] A nyomorúság megrendítő képe, kisemberek roppant színtelen tragédiáinak titáni szimfóniája. […] A barakkok szemközt gúnyolva minden politikát, megoszlanak kommunisták, horogkeresztesek, cionisták és hajléktalanok között. Egy kis pikantéria, hogy a horogkeresztes barakk éppen szemközt és négy lépésnyi távolságról néz farkasszemet a kommunista barakkal. A lakók nem érintkeznek egymással, legfeljebb a külön nemen lévők állítják fel néha újra az avult tételt a mindent legyőző szerelemről, amely felülemelkedve a politikai ellentéteken, futó viszonyokat sző a két barakk fiatalabb korú lakói között. Ezekben az esetekben a kommunisták szokatlan megértésről, és a horogkeresztesek nagy demokráciáról tesznek tanúságot. Veszekedés itt máig alig volt a két barakk között. Szegény emberek, kirongyolt életek, szomorúak és roppant szegények […], köszönés nélkül és igen szótlanul mennek el egymás mellett, de titokban talán szimpatizálnak egymással, talán kölcsönösen sajnálják egymást, mert a sötétség, a doh, az éhség és a kilátástalanság egyiknél sem enyhül a politikai állásfoglalástól, amit legtöbben el is felejtettek itt a hínárban.  […] A szemétdomb mintegy százméternyi frontot foglal el az árok hosszában, a barakk előtt. […] Dudva, bojtorján, szétburjánzott gizgaz, cserjék, akácfák és vadgesztenyék képezik a barakkhoz tartozó terület flóráját. Az egyes barakkok előtt külön bádog szemétládák állnak, de ezt nemigen használják, mert lépten-nyomon kisebb és nagyobb szemétdombok: bádog, étel, rongy és egyéb hulladékok tarkítják a terepet. […] Darabokban hullik a plafonról a vakolat, pállott, bűzös minden fal, csak úgy ontja a miazmát, a nyavalyát, a halált minden porcikája az épületnek. A szobák részben korható deszkapadlózattal, részben döngölt földdel vagy linóleummal vannak alapozva. Az oldalfalak vastagsága néhány centiméter, minden sóhaj áthallatszik a szomszédból. Ezek az emberek itt érthetően igen kevés esztétikai érzékkel bírnak, viszont életük alapfeltétele, hogy elfelejtsék a higiéniát, a minimális emberi életnívót. […] A nagy háború idején, midőn nem lelkileg, hanem testileg roncsolt emberek menedékéül szolgáltak a grinzingi barakkok (valószínűleg jobb karban), voltak itt mosdóhelyiségek, teakonyhák, társalgók. […] Csak egy fürdőszoba van minden barakkhoz, ahol fürdeni nem lehet, de van egy használható vízcsap. […] A patkányok és az egerek, de főként az utóbbiak, itt teljesen személyes szabadságot élveznek, senki sem bántja őket, senki sem törődik velük, szaporodhatnak vidáman, egészséggel. […] Éjjel harsogó rágcsálás indul meg a szobák minden sarkában. […] Senki nem törődik ilyen csekélységgel. Ájultan alszanak, vagy kimerülten virrasztanak. Patkány? Egér? Nagyobb férgek rágták itt ki az életeket. […] Természetesen ugyanitt alszanak, főznek […] , a szellőztetés télen teljesen lehetetlen. […] Aki nem látta, annak hozzávetőleges fogalma sem lehet ezekről a dolgokról, aki nem érezte, aki nem nézett ilyen csontig szikkadt kifejezéstelen arcokba. Közülük sem mindegyik bírja sokáig, és nem egy […] ember költözött el innen a túlvilág bizonyára komfortosabb barakkjaiba, ahol azok kapnak menedékjogot és lakást, akik a Földről is emigráltak. (Megyek Párizsba…; A barakk. Bécs, 1929. december)

Mint oly sokszor életében, a bécsi bajban is a Nő, pontosabban a nők siettek segítségére.  Nyugat-európai vándorlásai során élettársa, jólszituált „Solvejgje” és átmeneti barátnője is nem egy akadt. Bécstől búcsúztában szerelmének írott személyes vallomásából kiderül, hogy ő is elkapta a kor rettegett (és gyakran halállal végződő) betegségét, a spanyolnáthát.

„Bizony sokfajta őrültséget követtem el újra, és mondhatom a befejezés, az influenza volt a legártatlanabb az egészben. […] Mit mondjak magának? Európa legjelentősebb közegészségügyi intézményeiben igen szívesen látott vendég voltam. Egy átmeneti lendületet adó injekciót jelentett számomra az a végtelenül jóságos, kedves asszony, aki a maga helyét töltötte be nálam itt Bécsben. Most azonban, hogy búcsúzom innen, és megyek új odisszeák után, nem fáj őt itt hagyni, és ha körülnézek, az egész világon sehol sem találnék valakit vagy valamint, amit örömmel keresnék fel vagy vájva hagynék ott. Gyenge vagyok még, bár egészséges. Vértelenségemtől zúg a fejem, és az inaim néha megcsuklanak, de most már pár nap csak. Ebben a gyengeségemben, szédülékenységemben sokszor gyermeknek érzem magamat, és ernyedt, bicepszekben tehetetlen két karomat kinyújtom a látóhatár felé nagy vágyakozással, arcomat a lemenő nap bíbor gloire-jához tartva Ginzing felett, egyedül, mint akit itt felejtettek a vártán.” (Megyek Párizsba…, Levél)

Önzés vagy a szentül megfogadott önmegvalósítás hajtotta küldetéstudat – netán a kettő együtt érhető tetten e soraiban? Kétségtelen, hogy a későbbiekben sem lett az a „lecövekelős” típus, 1935 –1940 között két rövid életű házasságot is „lezavart” – tudniillik mindkettő még a hivatalos válás előtt különélésbe torkollott. Maradt a munka, a Rejtő- és P. Howard-művek sorjázása a pesti placcon: az alkotás, és ennek nyomán életében a pénzkereset volt szinte az egyetlen állandóság. Utóbbi nem utolsó sorban azért, mert szerencsejáték-függőként többnyire vesztett (ami nem épp az élethosszig tartó házasság záloga…). Írói öntudatban tehát, mindentől függetlenül, élete végéig nem volt hiány, s ennek nyomait már korai írásaiban is tetten érhetjük.

Rejtő Jenő Forrás: NAT

Az egyre zaklatottabb életet élő, idegileg kikészült írónál 1940 végén telt be a pohár. 1941 elején keletkezhetett „szakítólevele”, melyből az alábbi idézet származik, és rávilágít arra, hogy a nagy nyugati kiruccanás nem szűkölködött keserves momentumokban… Egyszersmind nyilvánvaló, hogy pályakezdésének kevéssé ismert darabjaira, a szociografikus novellákra igencsak büszke volt. Íme az „élettapasztalati sűrítmény” összefoglalója, írói öntudattal nyakon öntve!

„Engem hét napig vertek a rendőrök a Rossauerländén Bécsben, ahol titokban mindenki Heimwehr [osztrák náci] volt, amiért előadásokat tartottam a Magyar Proletkult Egyletben, és azt fejtegettem, hogy Bismarck szántszándékkal figyelmen kívül hagyta a Frankfurti Diéta kapitulációját csak azért, hogy vérrel kovácsolja össze a német egységet, és lövethessen. Ezért engem úgy megpofoztak, hogy süket voltam napokig. És maga, Édes Uram, még nem tudta akkor, hogy mi a munkatábor, amikor én toloncúton Tarvisióból Klagenfurtba kerültem, ahol a rabok télen fát vágnak a börtönudvaron. Ezt színes riportban megírtam Az Ujságnak. A családom levegő után kapkodott, amikor megjelent. De Wallesz Jenő levélben kért Az Ujság vasárnapi számaiba hasonló írást. És mind közölték. És épp olyan feltűnést keltett, mint most a Howard, pedig sem trópus, sem légió, sem kaland nem volt benne, csak elvásott hamburgi utcák, ócska, piszkos marseille-i menhelyek, és hasonlók. És megírtam azt is, hogy milyen a börtön Zürichben, ahol engedély nélküli házalásért ültem két hetet.” (Rejtő Jenő levele Müller Pálhoz, 1941 eleje)

A „vegzált csavargó”

1931 júniusában az Ujságban közreadott Sötét utasok című novellája egy afféle „road-movie”-szerűség, melyben erdélyi sorstársával egy (amerikai, azaz földimogyoróval teli) hajófenékben potyautasokként tartanak Afrika felé, valahol a Földközi-tengeren. Minden bizonnyal valós történések állhatnak a háttérben. A hánykolódás során unaloműzésként fölidézi otthonát, s ennek során a nosztalgiánál és honvágynál is több olvasható ki e sorokból: a hazaszeretet… Akárcsak eme novellájában, legtöbb irodalmi művében kerüli a zsidóság témáját, holott származása okán idővel „hivatalosan” is zsidónak számított (ami a világháború idején a halálához is vezetett – 1943 elején nyoma veszett a Don-kanyarban, a 2. magyar hadsereg jogfosztott munkaszolgálatosaként). Itt is, mint oly sokszor, egy pesti író rajongó vallomását olvashatjuk a városról.

„- Te! Voltál már Pesten? – kérdeztem hirtelen.

– Igen, öt évig nevelkedtem egy nénémnél a Dohány utcában.

Budapest, Dohány utca. A Földközi-tengeren, az afrikai partok közelében, éjszaka, egy hajófenékben. Ijesztően groteszk.

– A sziget, barátom! A klubházak zászlóit lengeti a szél, vidám tavaszi járókelők áradata és mindenféle muzsika…

Mintha egy nagy könnytelen nyomás engedett volna fel bennem, jótékony keserves zokogással úgy beszélek egyre fájóbb szívvel, tikkadtan, mohón, kihagyó lélegzettel, mintha minden érzésemet egyszerre akarnám elmondani, ami ennél a szónál feltódul bennem éjszaka a Földközi-tengeren: Budapest. És az Erzsébet körút, ívlámpásan, porosan… A Duna-korzó, az Angolpark… érzem, hogyha világos lenne, akkor most megmutatnám annak a leánynak a fényképét. […] Egy nagy, sötét mozivászon áll előttem. És a retinámról élénk filmek vetülnek rá: kis budai vendéglők kerthelyiségei, kedves arcok, az Oktogon és a Keleti pályaudvar, a fasori fák alagutat képző, összehajló dús lombjai. Tudom, hogy érinthetetlenül puha ez a játékos sötét, és mégis, mint csecsemő, aki mit sem tud a dimenziókról, kinyújtom a kezemet, hogy megfogjam a Lágymányost. Hol van innen az a furcsa, szomorú, megbabonázott város, ahol az emberek már olyan régen alusszák járva Csipkerózsika évszázados álmát, és ki tudja, mikor ébrednek fel? Nem tudom, hogy mi az, ami fáj, talán honvágy, talán a magyar röghöz való könyörtelen determináltságom hirtelen reám hulló, aszfaltos szomorúsága.” (Ujság, 1931. június 18.)

Rejtő Jenő emléktáblája szülőházának falán. Budapest VII. kerület, Hevesi Sándor tér 5. Forrás: Wikimedia

A Bedekker csavargók számára című kötetben – a Megyek Párizsban…-tól eltérően – rövidebb novellák olvashatóak. Ezeknem nem turistaként, hanem számkivetett, olykor szó szerint üldözött, hatóságoktól vegzált csavargóként tekintett a világra s benne önmagára, de azért a humort se mellőzte. Bizonyságképp részlet a kötetkező fejezetből:

„Minden ember idegen, aki külföldön tartózkodik. Külföld alatt azokat az országokat értjük, ahol más nyelvet beszélnek, más kosztot főznek, és a rendőrség ellenőriz bennünket. Azt nagyon nehéz meghatározni, hogy az ember hol van otthon. Viszont az, hogy hol van idegenben, fel sem sorolható tömeges variációval. Nem egzakt, de találó arra a kérdésre, hogy kicsoda, hol és mikor idegen, így felelni: majdnem mindenki, majdnem mindenütt, majdnem mindig. Ezzel szemben a tapasztalatlan utazó idők múltán rájön arra, hogy fordítva is lehet definiálni. Az ember jóformán sehol sem idegen, de ezt sajnos általában csak akkor érzi, mikor olyan helyen van, ahol az idegenforgalom sokkal nagyobb csoportot jelöl meg. Budapesten például az ember idegennek érzi magát felperese ügyvédjénél, ahol először van életében, és tíz percig tárgyal dr. Rezeggel a halasztás miatt. Párizsban rájön, hogy ő alapjában véve magyar és dr. Rezeggel szemben nem idegen, hanem honfitárs, akinek a lakásában viszonylag otthon volt. […] Az európai idegeneket három csoportra szoktam osztani. Az első csoport rangban és sorrendben a társasutazás gyűjtőfogalom alá tartozó, úgynevezett általános idegenforgalom-külföldiek képezik. Ezek mindenütt idegenek. Nem lehet tudni, hogy hol a hazájuk, mert olyan öltözékben járnak, amely a világ minden táján alkalmas arra, hogy csoportosulást idézzen elő. Hangosan beszélnek, mutogatnak, barátságos mosollyal integetnek idegen embereknek az utcán, és feltűnő ismertetőjelük, hogy állandóan egy Kodak fényképezőgép lóg le a hasukig. Lehet, hogy az ágyban sem teszik le. […] A második csoporthoz az egyszerű, külföldön dolgozó hivatalnok, mérnök, nyomdász vagy rajzoló tartozik. Itt él évek óta csendesen, szerényen. Bántja ugyan, ha furcsán vigyorognak rá, mert metéltnek vágja össze a spagettit, de nem törődik vele, tisztában van a népszokások relativitásával, hogy Budapesten viszont a külföldit csodálják, amikor kanalából csavarja fel a méteres tésztákat. Csendes, szerény, nem kérkedik azzal, hogy idegen, sem azzal, hogy otthonosan érzi magát idegenben, esetleg a mellényzsebében magával visz egy kis paprikát, vagy feltűnés nélkül otthagyja a kevert salátát, nem dicséri hangosan az országot, amelyben él, és nem szidja titokban. Tudja, hogy ő idegen, örül, ha pénzt keres. Nem kérkedik a saját nemzeti szokásaival, ha ez feltűnést kelt, de nem is ölti magára az idegen ország legősibb szokásait, ami esetleg olyan bántó benyomást tesz, mint valami karikatúra. […] Van azonban egy különös típus, amelyik alkalmazkodik. Az okos. A szónak abban a különösen torzított értelmében, amely a határozatlan névelő indokolatlan használatával képezi a rendes melléknévből az argót. Ez a barátom, akiről alább szó lesz, ilyen határozatlan névelőt kapott Budapesten az eszét dicsérőjelző mellé. Ő egy okos. Ő az, aki nyomban asszimilálódik, ha megérkezik valahova. Kiszáll a vonatból, átadja poggyászát egy hordárnak, vesz egy újságot, és már asszimilálódik. Lehajtja a kabátgallérját, vagy felhajtja, aszerint, hogy körülötte mi a népszokás. Megfigyeli, hogy a hölgyet ebben az országban jobb oldalra engedik-e, vagy mindig a járda belső oldalára. Megfigyeli, milyen jelvényt viselnek az emberek a gomblyukukban, milyen nekidőléssel könyökölnek a pulthoz, ha eszpresszót isznak, hogy emelik a karjukat üdvözléskor, és hány órakor reggeliznek. Mindezt híven lemásolja, kedvenc ételeivé avatja az idegen ország nemzeti eledeleit, és miután felépült első gyomorhurutjából, abba a kissé ódon, de nagyon tiszta kávéházba jár, ahol a város őslakói még a saját honfitársaiktól is elkülönülnek.” (Bedekker csavargók számára; Idegenek)

Rejtő utazásainak lett egy hatalmas hozadéka: a megerőltetések, a számtalan kihívás, az itt szerzett élményanyag alapozta meg a jó évtizeddel később írott műveit, a máig népszerű humoros P. Howard-könyveket. A „társadalom alulnézetből” lépten-nyomon visszaköszön regényeiben, ám egy fontos adalékkal: a hasonlíthatatlan Rejtő-i nyelvi humorral átitatva. 1932-től kabarészerzőként bukkan föl a pesti színpadokon, utóbb bohózatok és operettek (társ)szerzőjeként lesz népszerű, miközben saját nevén a Világvárosi regények sorozatban kalandos történeteket is közread. 1936–37-ben két humortalan P. Howard után (A pokol zsoldosai, Menni vagy meghalni) beköszönt a pesti humorral „meghekkelt kalandregények” kora. 1938-tól a Novánál megjelenő pengős regényei (A fehér folttal kezdődőleg), humoros művei a korabeli lektűrök, krimik kliséinek tárházából merítve teszi nevetségessé őket – valójában ponyvaparódiák. És mindehhez kellettek a csavargólét során megélt drámai szituációk, az ott látott, a társadalom peremén tengődő alakok, bűnözők stb., akikből hasonlíthatatlan Rejtő-i irodalmi figurákat teremtett.

A Piszkos Fred, a kapitány első kiadása. 1940. Forrás: Wikimedia Common

De mint minden utazás, a hároméves nagy kiruccanás is véget ért egyszer – a Nagy Keserves Útikaland nem hozta meg a vágyott áttörést, nem vált Berlinben foglalkoztatott íróvá. Ám a sikertelen karrierépítésen túl a honvágy, a főváros igézete is közrejátszott hazatértében. Ilyen kvalitású és mentalitású, a magyar nyelvhez, a pesti humorhoz ennyire kötődő íróként csakis idehaza volt esélye sikeressé válni. Reich Jenő, Rejtő, Gibson Lavery, P. Howard – Pé, mint Pest…

A Megyek Párizsba… rövid zárófejezete a Nagykörút. Budapest, 1930 címet viseli:

„És ezen a nagyszerű körúton állok megint. Sokszor csináltam már kalandos dolgokat. […] De sohasem volt még oly kalandos ötletem, mint most, midőn Milánóból Budapestre jöttem. […] Miért jöttem én ide vissza? Mi kényszerített erre az előreláthatólag balvégzetű lépésre? Mi vár itt rám, mi helyem van itt, mit csinálok holnap és főképpen ma? Nem tudom, de fájdalmas boldogság fog el. Valami hasonló érzés lehet anyának lenni. Fáj és balsejtelemmel tölt el, és mégis boldog vagyok, Budapest ez…”

Rejtő számára egyenesen „A Nagykörút a világ szimbóluma.” – 1930 nyarán érkezik haza. Ámde ami ezek után következik, az már egy másik (pesti) történet…