Szudéta-vidék: egy hányattatott sorsú közép-európai régió

2024.12.30.

Zahorán Csaba (NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet, HUN-REN BTK Történettudományi Intézet)

1945 májusában szinte még füstölögtek Berlin romjai, amikor az újjáalakuló csehszlovák állam hatóságai elrendelték a „Szudéta-vidék“ megnevezés használatának betiltását. A csehek alighanem elégtétellel fogadták az intézkedést, az ország német lakosai pedig a vereség újabb következményeként vehették tudomásul. Az utóbbiak között azonban olyanok is lehettek, akik a nem túl biztató jövő előjelét láthatták benne. Nem alaptalanul: május közepén már kezdetét vette a csehszlovákiai németek „spontán“ elűzése, amely hamarosan tömeges kitelepítésükbe torkollott. Az eufemisztikusan „transzferként“ („áthelyezés“) emlegetett eseménysor néhány év alatt szinte teljesen eltüntetett egy több milliós közösséget, végérvényesen lezárva a cseh–német együttélés közel nyolc évszázados történetét.

Hogyan alakult ki a németek által lakott régió? Milyenek voltak a cseh–német kapcsolatok a térségben a századok folyamán? Mi történt a II. világháború után a szudéta-vidéken élő németekkel, hova lettek „áthelyezve“?

Az északnyugat-csehországi Most (Brüx) gazdag kereskedő, majd iparváros volt. Az államszocializmus alatt azonban a bányászat áldozata lett: az alatta található szén kitermelése érdekében óvárosát az 1960-80-as évek között teljesen lebontották, lakosait pedig újonnan épített lakótelepekre költöztették. Középen a kevés megmaradt műemlékek egyike, a Szűz Mária mennybemenetele-templom látható, amelyet 1975-ben több mint 800 méterrel áthelyeztek. (Radek Miňovský felvétele, 2023)

A régió kiterjedése

A Szudéta-vidéknek nemcsak a nevét ítélték feledésre a csehek, hanem a jellegét és a múltját is. A II. világháborút követő évtizedekben a „cseh határvidék“ gyökeresen megváltozott, és többé senki sem akart emlékezni arra, hogy is festett korábban az egykori Sudetenland (csehül Sudety). Ám az ilyen önkényes döntések ritkán tartanak örökké. A térség még a németek nélkül is megőrizte számos jellegzetességét, és az említett rendelkezés ellenére ma is gyakran emlegetik az 1945 előtti nevén.

De tulajdonképpen mit is kell érteni a Szudéta-vidék alatt? Az elnevezés alapjában véve azt a térséget jelöli, amely az északkelet-morvaországi Ostravától húzódik végig Csehország északi, nyugati és déli határai mentén egészen a cseh–szlovák–osztrák hármashatárig, lakosainak többségét pedig – a kitelepítésükig – németek alkották. Noha ez a helyenként egészen elkeskenyedő, sőt megszakadó, máshol jelentősen kiszélesedő sáv mindig is szerves részét képezte az egykori cseh korona országainak, két tényező még napjainkban is markánsan megkülönbözteti a középső területektől. Az első a régió hegyvidéki jellege. Az Ausztria felé nyitottabb dél-morva részeken kívül az országhatárt végig kisebb-nagyobb hegységek alkotják, mintegy természetes védvonalként övezve a Cseh-medencét. A második sajátosság pedig a már említett német népességből, jobban mondva annak történetéből ered. A németek jelenléte ugyanis a középkortól kezdve meghatározta a terület történeti, gazdasági és kulturális fejlődését. Igaz, a modern nacionalizmusok elterjedése előtt az interetnikus viszony kevésbé volt releváns, ám az újkorban olyan körülménnyé vált, amely képes volt egyesíteni az egész határmenti övezetet.

A Szudéta-vidék nem egy összefüggő, kompakt terület, hanem egy kifejezetten változatos régió. A terület felöleli az észak-morva és sziléziai bánya- és iparvidékeket, az északi hegyek síparadicsomait, az Elba-völgy nagyvárosait, az Érchegység ipari központjait és a nyugati gyógyfürdőket, továbbá a délnyugati erdőségeket és kastélyokat, végül pedig Dél-Morvaország lankás borvidékeit és festői kisvárosait. Radim Perlín cseh földrajztudós „gazdag” és „szegény” Szudéta-vidékre osztotta ezt a hosszan elnyúló határsávot. Míg az előbbibe az északi felét sorolta be, amelyet először textil- és üvegipara, majd bányái és nehézipara, valamint gyógyvizei tettek jómódú, nagymértékben urbanizált régióvá, a déli részek szegényebbek és rurálisabb jellegűek maradtak. De a térség nemcsak földrajzi és gazdasági, hanem néprajzi tekintetben sem volt egységes. Az egykor itt élő németek a cseh határokon túli németség csoportjaihoz kapcsolódva számos nyelvjárást beszéltek – sziléziait, szászt, bajort stb. –, és kulturálisan is különböző mintákat követtek, Bécstől Berlinig figyelve a német világot.

Mikulov (Nikolsburg) az egykor hagyományosan Bécs felé orientálódó dél-morva régióban fekszik. Várkastélya és belvárosa mellett zsidó gettójáról és a közeli borvidékről is híres, de magyar vonatkozásai is vannak: Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és II. Ferdinánd magyar király 1621-ben itt kötötte meg a nikolsburgi békét, továbbá itt született a neves építész, Fellner Jakab. Forrás: Wikimedia Commons

Ezt a rendkívül heterogén térséget a nemzeti eszme kötötte össze a 20. század elején. Ekkor kapta a nevét is, jóllehet a „Szudéták” kifejezést korábban is használták – egészen az újkorig Csehország északi vagy északkeleti hegységeit értették alatta. Eredete azonban nem teljesen egyértelmű, az egyik elmélet szerint a kelta „vadkanok erdejéből” jön, mások balkáni vagy ógermán származást valószínűsítenek. A csehországi németeket elvétve már a 19. század második felében is hívták „szudétanémeteknek”, ám ez a megjelölés csak a századforduló után kezdett el terjedni, amiben nagy szerepet játszott egy észak-morvaországi német nacionalista politikus, Franz Jesser. Korábban a Cseh- és Morvaországban élő németek – 1910-ben közel 3,5 millió fő – „német cseheknek/morváknak” nevezték magukat, a szudétanémet és a Szudéta-vidék kifejezés pedig Csehszlovákia létrejöttét követően vált általánossá.

Maga a határvidéki, viszonylag zárt német településterület vagy 26.000 km²-re terjedt ki, és hozzávetőlegesen ekkora térség kívánt élni a nemzeti önrendelkezéssel az első világháború végén is. Az 1938-as müncheni döntés, amely alapján Hitler követelésére Csehszlovákia átengedte Németországnak a Szudéta-vidéket, kb. 29.000 km²-nyi területsávot érintett vagy 3,8 millió lakossal. A hamarosan megalakuló Reichsgau Sudetenland azonban csak a régió északi részét tartalmazta: közel 22600 km²-t vagy 3 millió lakossal.

Erdőirtók és városalapítók – a régió középkori kialakulása

Mint oly sok vitatott történetű régió esetében, itt is felmerül a „ki volt itt előbb?” kérdése. A történészek szerint a mai cseh határvidéken már azelőtt megfordultak germánok, hogy a szlávok a 6. században meghódították a Cseh-medencét, ám a németek tömeges és tartós megtelepedésére csak jóval később, a cseh állam létrejötte után került sor. A Német-Római Birodalomba integrálódott Cseh Fejedelemségbe (majd Királyságba) hasonló okokból és módon érkeztek a németek, mint Közép- és Kelet-Európa többi, viszonylag ritkán lakott területére: főképp az uralkodók hívására jöttek, hogy benépesítsék a lakatlan régiókat és városokat alapítsanak. A Csehországba irányuló német bevándorlás a 13. században, a Přemysl-ház egyik legjelentősebb királya, II. Přemysl Ottokár alatt érte el csúcspontját. Az 1253–1278 között uralkodó Ottokár kezdeményezésére német telepesek újabb és újabb csoportjai érkeztek a királyság akkor még alig lakott, sűrű erdőkkel borított határhegységeibe. A németek erdőt irtottak, feltörték a földet, és falvakat, majd városokat hoztak létre a területen, illetve gyarapították a cseh magterület városi polgárságának sorait.

A Moldva-parti Český Krumlov, német nevén (Böhmisch) Krummau a Szudéta-vidék ritkábban lakott dél-csehországi részének egyik központja volt. A kisváros festői fekvésének, romantikus utcácskáinak és monumentális várkastélyának köszönhetően 1992-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára. A Šumava-hegység (Böhmische Wald) kapujában lévő Krumlov várát a középkorban jelentős cseh nemesi családok birtokolták, utolsó tulajdonosaitól, a Schwarzenberg családtól 1947-ben kobozták el. Forrás: Fortepan / Gwen Jones, 1966

A német településterület a 15. századra már kiterjedt a határvidék nagyobb részére, de magában foglalt több, Csehország belső részein található várost és német nyelvszigetet is, például a közép-csehországi Kuttenberget (Kutná Hora), Morvaország központját, Brünnt (Brno) vagy pedig a cseh–morva határon fekvő iglaui (jihlavai) enklávét. A főváros, Prága is jelentős német lakossággal bírt. Bár a német „szigetek” nem tartoztak a szorosan vett határvidékhez, a modern kor nacionalizmusa mégis a Szudétákhoz sorolta őket, lakóik pedig később osztoztak is a szudétanémetek sorsában.

A német többségű régió sajátossága már a 15. századi cseh vallási reformmozgalom, a huszitizmus kibontakozása idején megmutatkozott. Bár a források beszámolnak német nyelvű huszitákról is, a határvidék nagyobb része nem csatlakozott Husz János követőihez, a huszita háborúkban pedig kitartott Luxemburgi Zsigmond mellett, elkülönülve az „eretnek” cseh országrésztől. A térség német jellegének erősödéséhez a későbbi fejlemények is hozzájárultak: újabb német telepesek érkezése a 16. században, a cseh nemesség meggyengülése és részben külföldiekkel való „lecserélése” az 1620-as fehér-hegyi csata után, az észak-csehországi ipar erőteljes fejlődése Szilézia elvesztését követően, végül pedig a Habsburgok modernizációja és németesítése a 18. század végétől. Az utóbbi folyamat ugyanakkor már párhuzamosan zajlott a „nemzeti ébredéssel”, amely a következő évszázadban nyílt és egyre elkeseredettebb rivalizálásba torkollott a cseh és német nacionalisták között.

A nyugat-csehországi Karlovy Vary (Karslbad) gyógyvizei már a középkor óta ismertek voltak, a 18. századra pedig a település messze földön ismert fürdővárossá vált. Olyan személyiségek fordultak meg itt, mint Goethe, I. (Nagy) Péter, Beethoven, Bismarck, Chopin vagy Marx. Virágkora ugyan az első világháborúig tartott, de jelenleg is kedvelt idegenforgalmi célpont, minden évben megtartott nemzetközi filmfesztivállal. Forrás: Wikimedia Commons

Két nacionalizmus határvidéke

A 19. század folyamán a csehországi „tartományi patriotizmust” a cseh és német, egyaránt kizárólagosságra törekvő nacionalizmus váltotta fel. Az eddig együtt vagy egymás mellett élő csehek és németek egyre gyakrabban fordultak egymás ellen a nemzeti eszme nevében, különösen ami a kulturális és politikai elitcsoportokat illeti.

A modern cseh nemzetépítés egyik központi dilemmája némileg emlékeztetett a magyar nacionalizmuséra: a csehek ugyanis a német többségű területeket is magukban foglaló történelmi államkereteken belül képzelték el nemzeti, vagyis nyelvi és kulturális emancipációjukat, illetve a Habsburg Birodalmon belüli önkormányzatukat. A csehországi németek – különösen a „nagynémet” koncepció hívei – viszont attól tartottak, hogy ez veszélybe sodorná csehországi dominanciájukat, amit egyaránt igazolni látszott a cseh polgárság erősödése és több, korábban német jellegű város fokozatos csehesedése. A vidéki népesség nagyarányú beköltözése következtében ebben a korszakban vált cseh többségűvé például a dél-cseh Budweis (České Budějovice), és nőtt a csehek aránya Brünnben is.

A „cseh kiegyezés” kudarca miatti cseh frusztrációk és a németek aggodalmai egymást gerjesztették, így nem csoda, hogy a Monarchia utolsó évtizedeiben fokozódott a cseh–német feszültség. A konfliktusok pedig nemcsak a hivatalos nyelvhasználat és az oktatás kérdéseiben, hanem gazdasági területen is megnyilvánultak. Például a nacionalista ellentétek miatt bojkottálta a csehországi németek többsége az 1891-es országos kiállítást, sőt 1906-ban saját kiállítást szerveztek az észak-csehországi Reichenbergben (Liberec), ahol bemutatták az ún. „német Csehország” gazdasági és művészeti vívmányait. Az elkülönülés igénye is terjedt. Liberec német vezetése már 1897-ben felvetette, hogy a város lehetne egy létrehozandó csehországi német kerület, Deutschböhmen („Német Csehország”) székhelye, de az elmérgesedő ellentétek ennél jóval radikálisabb megoldási javaslatokat is szültek. Mind cseh, mind német részről megfogalmazódott, hogy egyszer és mindenkorra meg kellene oldani a cseh–német együttélés kérdését: a másik teljes vagy részleges kitelepítésével, esetleg kisebb területek átengedésével kombinálva.

A központi hatalmak első világháborús veresége és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása új helyzetet teremtett. Csehszlovákia 1918. október 28-i kikiáltása után gyorsan léptek a német politikusok is: Bécsben már másnap összegyűltek a csehországi német képviselők, és elhatározták a Reichenberg székhelyű Deutschböhmen autonóm tartomány megalakítását „Német-Ausztrián” belül. Egy nappal később Észak-Morvaországban egy újabb tartomány jött létre, Sudetenland néven, Troppau (Opava) központtal, amit Nyugat-Csehországban Böhmerwaldgau követett Böhmisch Krummau (Český Krumlov), Dél-Morvaországban pedig Deutschsüdmähren, Znaim (Znojmo) székhellyel. A Német-Ausztriához való csatlakozás ugyanakkor e területek Németországgal való egyesülését, azaz a nagynémet elképzelés megvalósulását is előrevetítette. A csehszlovák politikusok azonban ragaszkodtak a történelmi Csehország integritásához, és ahogy megszervezték az új állam haderejét, azonnal hozzá is láttak a szeparatista határvidék pacifikálásához. Ez helyenként, mint például Brüxben (Most) fegyveres ellenállásba is ütközött, de az év végére az egész Szudéta-vidéken sikerült megszilárdítani a prágai kormány hatalmát, amit már az 1919. tavaszi zavargások sem tudtak megingatni.

A mai cseh–lengyel határon, az Elba forrásvidékén elterülő Óriás-hegység (Krkonoše, Riesengebirge) környékét az 1945-46-os kitelepítésekig túlnyomóan németek lakták. A hegyek alatt virágzott a textilipar, a 18. század végétől pedig a gazdag polgárok jóvoltából elkezdett kialakulni a modern turizmus is. A síelés itteni meghonosításában Johann Nepomuk Franz von Harrach gróf szerzett nagy érdemeket, aki a 19. század végén Norvégiában járva figyelt fel a sílécek praktikusságára. A nyári túrázók és a téli síelők igényeinek kiszolgálására a hegyek között számos menedékházat és üdülőépületet emeltek, amelyek közül sok még napjainkban is áll. Forrás: Wikimedia Commons

Bár a háború utáni Európa új rendjének egyik alapja – Woodrow Wilson amerikai elnök kezdeményezésére – a nemzeti önrendelkezés elve lett, az antanthatalmak nem engedték meg, hogy az a németek esetében is maradéktalanul érvényesüljön. Ennek egyszerű oka volt: Németország ugyan elvesztette nyugaton Elzász-Lotaringiát, keleten pedig Lengyelországnak kényszerült átadni területeket, az Osztrák–Magyar Monarchia németségének önrendelkezésével viszont kiegészült volna Ausztriával és a cseh határvidékkel. A győztesek nem fogadhatták el, hogy a vesztes Németország megerősödve kerüljön ki a szörnyű háborúból, amelynek egyik fő felelősévé tették meg. Ausztriának így önállóvá, a Szudéta-vidéknek pedig Csehszlovákia részévé kellett válnia. Ezt a döntést voltak hivatva legitimálni a csehszlovák békedelegációnak azok az ígéretei is, amelyek méltányos, „svájci mintájú” berendezkedést helyeztek kilátásba a kisebbségek vonatkozásában. A csehországi németek félelmei tehát beteljesültek: az addig alárendelt pozícióban lévő csehek fennhatósága alá kerültek egy – Szarka László találó kifejezésével – „multietnikus nemzetállamban”, ahol 1921-ben az összlakosság 23,4%-át (Cseh- és Morvaországban 30,6%-át) alkották.

Csehszlovákia 1930-as nyelvi térképe Forrás: Wikimedia Commons

Az első köztársaságban

Saját önrendelkezésük meghiúsulását követően a csehszlovákiai németek eleinte a passzív ellenállást választották, és az alkotmányozásból is kimaradtak. Csehszlovákia vezetői azonban tisztában voltak azzal, hogy a nagyszámú és gazdaságilag is erős német közösség nem maradhat ki a közéletből, így folyamatosan igyekeztek bevonni a kormányzásba német politikusokat is. A csehszlovákiai német politikai képviseleten belül idővel két nagyobb irányzat alakult ki. Az „aktivisták” – elsősorban szociáldemokraták, agrárpártiak és keresztényszocialisták – hajlottak a prágai kormánnyal való együttműködésre, míg a nemzeti (nagynémet) alapra helyezkedő „negativisták” elutasítottak minden kompromisszumot.

Liberec (Reichenberg), a szudétanémetek észak-csehországi központjának 1930-as térképe. Forrás: Wikimedia Commons

A kezdeti nehézségeket követően a Csehszlovák Köztársaság konszolidálódott, és a háború utáni első évtizedben úgy tűnt, hogy képes békésen integrálni a Szudéta-vidéket és a németeket. A birodalmát vesztett Ausztriához, valamint a gazdasági és politikai válságok sújtotta weimari Németországhoz képest Prága viszonylagos stabilitást és jobb életkörülményeket tudott nyújtani a német kisebbségnek. A német aktivista pártok képviselői 1926-ban beléptek a kormányba, és egészen az első köztársaság 1938-as végéig lojálisak maradtak a demokratikus berendezkedéshez.

A csehszlovák törvények és a párizsi kisebbségvédelmi szerződés előírásai ugyan viszonylag sok jogot biztosítottak az ország kisebbségei számára, ugyanakkor erőteljesen érvényesült a csehszlovák nemzetállam-építés is, ami számos esetben sértette a kisebbségek – így a németek – érdekeit. A Szudéta-vidéken különösen a cseh tannyelvű iskolák és a cseh nemzetiségű hivatalnokok számának gyarapodása zavarta a németeket, a német földbirtokosokat pedig a földreform érintette hátrányosan. Bár régiójukban a németek többé-kevésbé zavartalanul folytathatták életüket, egyes nyelvhasználati korlátozásokkal az első köztársaság – Zdeněk Kárník cseh történész szerint – végül utolérte a sokat kárhoztatott Monarchia gyakorlatát. Ez tulajdonképpen érthetővé tette a korábbi dominanciájukat elvesztő németek elégedetlenségét.

A nemzeti feszültségek az 1930-as évek elején váltak ismét komoly problémaforrássá, amikor a gazdasági világválság megtörte Csehszlovákia addigi dinamikus fejlődésének lendületét. A válság különösen erősen sújtotta az iparosodott Szudéta-vidéket, és a németek azzal vádolták a prágai kormányzatot, hogy az nemzeti alapon diszkriminálja őket. A vélt és valós nemzeti sérelmekhez hozzáadódott az elszegényedés és létbizonytalanság, mindezt pedig sikeresen használták ki a negativista erők. Noha a kormány betiltott egyes autoriter és nacionalista eszméket hirdető pártokat, a Németországban előretörő, majd hatalomra jutó nemzetiszocialisták programja Csehszlovákiában is népszerűségnek örvendett. Igaz volt ez az 1933-ban, Konrad Henlein által megalapított Szudétanémet Hazafias Front tagságára is. A formáció két évvel később felvette a Szudétanémet Párt nevet, és ugyan a nyilvánosság előtt lojális volt a köztársasághoz, és nacionalista-autonomista programmal lépett fel, a későbbiekben egyre nyíltabban közeledett a nácikhoz. Ez különösen annak a fényében bizonyult baljós fejleménynek, hogy a Szudétanémet Párt a harmincas évek közepére nemcsak a legerősebb csehszlovákiai német politikai erővé vált, hanem az 1935-ös parlamenti választáson – több mint 1,2 millió szavazattal – az összes pártot megelőzte, beleértve a „cseh” pártokat is. (Igaz, a választási matematika eredményeképpen a második helyezett – cseh – agrárpárt végül egy képviselői mandátummal többet kapott.)

A Szudéta-válság és a német megszállás

A Szudéta-vidék körüli 1938-as válság, amely alig húsz évvel a nagy háború vége után újabb konfliktus kirobbanásával fenyegetett, gyakorlatilag bele volt kódolva a versailles-i rendezésbe. Felszínre hozta ugyanis a békeszerződés egyik önellentmondását, a vesztesek – jelen esetben a németek – önrendelkezésének a sérülését. Bár Adolf Hitler kiállása a szudétanémet törekvések mellett valójában saját hódító ambícióit szolgálta, a Szudéta-kérdés mégis alkalmasnak bizonyult a Csehszlovák Köztársaság megroppantására.

A Szudéta-vidék német ábrázolása. Forrás: www.sudetenland.georgetchronis.com

A prágai kormány nem sokkal a nácik németországi hatalomra kerülése után egy határmenti erődrendszer létrehozásáról döntött, amely a Franciaországgal és a Szovjetunióval kötött katonai szövetséggel együtt szavatolta volna Csehszlovákia biztonságát. Az építkezés azonban lassan haladt, a Német Birodalom agresszív revizionizmusa és az egyre inkább az NSDAP befolyása alá kerülő Szudétanémet Párt radikalizálódása nem hagyott elég időt Csehszlovákiának. Az Anschluss után Hitler következő célpontja Prága lett, amihez a szudétanémet-kérdésen kívül kapóra jöttek a cseh–szlovák ellentétek és Magyarország, valamint Lengyelország területi igényei is. Közben Konrad Henlein és társai is fokozták a nyomást: 1938 áprilisában Karlsbadban (Karlovy Vary) gyakorlatilag elfogadhatatlan követelésekkel álltak elő.

A Szudéta-vidéken ekkor már folyamatos volt a cseh–német feszültség, a régió az év során két katonai mozgósítás, egy helyhatósági választás és egy felkelés színterévé vált. Az utóbbi már a válság utolsó szakaszának nyitányát jelentette 1938. szeptember közepén, amikor a szudétanémetek vezetői a határvidék destabilizálásával akarták kikényszeríteni a megoldást. Noha a prágai kormány véget vetett az akciónak, és elszántan készült a Németországgal szembeni védekezésre, a csehek magukra maradtak: nyugati szövetségeseik kétségbeesetten próbáltak elkerülni egy újabb háborút, míg a kilátásba helyezett szovjet segítség Lengyelország miatt ígérkezett problematikusnak (Csehszlovákia nem volt határos a Szovjetunióval). Prága ugyan hajlott a kompromisszumra, és komoly autonómiát helyezett kilátásba a német kisebbség számára, ám a háttérből ekkor már Hitler diktált, akinek a célja Csehszlovákia megsemmisítése volt. Végül brit közvetítésre Münchenben találkozott a brit és a francia kormányfő, valamint az olasz és a német diktátor, hogy – a csehszlovák delegáció nélkül – döntsenek a Szudéta-vidékről. Hitler szeptember 30-án elérte, Nagy-Britannia és Franciaország pedig jóváhagyta, hogy Prága engedje át a német többségű területeket a Német Birodalomnak. Edvard Beneš csehszlovák elnök kénytelen volt elfogadni a müncheni ultimátumot, és kiüríteni a határvidéket. Miközben cseh és zsidó menekültek tömegei, valamint német antifasiszták özönlöttek a belső területek felé, október elején a horogkeresztes zászlókkal feldíszített Szudéta-vidéken ünneplő tömegek és elhagyatott erődök fogadták a bevonuló német csapatokat és Hitlert. A régió északi feléből rövidesen megszervezték a Sudetengaut, élén Konrad Henleinnel, míg a déli részeket beolvasztották Németországba.

Csehszlovák erődítmény az észak-morvaországi határvidéken. A francia Maginot-vonal mintájára tervezett csehszlovák erődrendszert 1935-ben kezdték építeni, de 1938-ra csak kis része készült el. Többféle típust építettek, a gyalogsági bunkerektől a korszerű erődökig, ám használatukra végül nem került sor, mivel szinte az egész rendszer a Szudéta-vidéken húzódott, és a müncheni döntést követően a régióval együtt Németországhoz került. Forrás: Wikimedia Commons

A csehszlovák demokratikus rendszer München után bomlásnak indult, az ország pedig – a szlovák autonómia megadása, valamint a magyar és lengyel területi követelések teljesítése után – kiszolgáltatottan várt sorsának beteljesülésére. Bár Franciaország és Nagy-Britannia garantálta az önállóságát, mégis hallgatásba burkolóztak, amikor néhány hónap múlva, 1939 márciusában Hitler Prágát is Németországhoz csatolta, megalakítva a Cseh-Morva Protektorátust.

A második világháború idején Csehország a birodalom hátországának számított, amelyre germanizáció várt. A cseh eliteket változatos módokon igyekeztek megtörni: míg a kollaboránsoktól megkövetelték a német háborús erőfeszítések maradéktalan kiszolgálását, az ellenállásra terror – börtön, koncentrációs tábor, kivégzés vagy tömeggyilkosság – volt a válasz. A több mint hatéves megszállás alatt olyan frusztráció és gyűlölet alakult ki a németekkel szemben a cseh társadalom nagyobb részében, amelyre a háború után nem volt nehéz építeni.

Végjáték: a szudétanémetek kitelepítése

A német kérdés kitelepítéssel történő „megoldását” már az emigrációban szervezkedő, Edvard Beneš vezette csehszlovák politikusok elhatározták – nem kis mértékben a megszállt országból jövő radikális hangok hatására. Annak ellenére, hogy a németek között számos antifasiszta is volt (az emigrációban például Wenzel Jaksch szociáldemokrata politikus), a csehszlovák elit a szudétanémetekre a kollektív bűnösség elvét alkalmazta, és még a háború vége előtt elérte, hogy a szövetségesek jóváhagyják eltávolításuk tervét.

A konkrét intézkedéseket az 1945 áprilisában elfogadott kassai kormányprogram alapozta meg, amelyet egy sor kormányhatározat és elnöki dekrétum követett. Ezek szinte minden csehszlovákiai németet megfosztottak állampolgárságától és tulajdonától, és a legkülönfélébb módokon korlátozták az életüket. Németország vereségét követően azonnal megkezdődött a németek elűzése, ami 1945 májusa és júliusa között – a csehszlovák hatóságok támogatásával – etnikai tisztogatás formáját öltötte, önkényeskedéssel, leszámolásokkal és valóságos pogromokkal. A leghírhedtebbek közé tartozott az Ústí nad Labem-i mészárlás, a „brünni halálmenet” vagy a Přerov melletti vérengzés. Az erőszakos cselekedeteknek 20-30 ezer halálos áldozata lehetett. A cél egyértelműen az volt, hogy minél gyorsabban minél több német hagyja el az országot.

Ústí nad Labem központjának egy része, az Elbán átvezető Edvard Beneš híddal. Az egykori Aussig ma is jelentős iparváros, a németek kitelepítéséig a Szudéta-vidék egyik központjának számított. A két világháború közötti időszakban éveken át a szociáldemokrata Leopold Pölzl polgármester vezette, aki a Csehszlovákiához való hűség jelképeként kezdeményezte, hogy az 1936-ban átadott új Elba-hidat a hivatalban lévő elnökről, Edvard Benešről nevezzék el. A híd azonban a háború után, 1945. július 31-én tragikus események színtere lett: az ústí-i mészárlás során számos német nemzetiségű személyt taszítottak róla a folyóba. Ústí városképét nagymértékben megváltoztatták a második világháborús károk, valamint az 1945 utáni bontások és építkezések. 2021 óta a városi múzeum ad otthont „A mi németjeink“ nevű kiállításnak, amely a csehországi németek és a cseh–német együttélés történetét mutatja be. (Zahorán Csaba felvétele, 2024)

Az úgynevezett „vad kitelepítésnek” nevezett időszaknak a győztes nagyhatalmak potsdami konferenciája vetett véget, amely augusztus 2-án hozzájárult a németek áthelyezéséhez – egyúttal pedig szabályozta is annak módját. Az elűzés innentől „szervezett kitelepítésként” folytatódott, és 1946 végére a németek túlnyomó részét eltávolították Csehszlovákiából. Kivételt csak egyes antifasiszták, szakemberek és a vegyes családok tagjai kaphattak. A távozók csak minimális ingóságot vihettek magukkal, minden tulajdonuk a csehszlovák államé lett. A kitelepítettek főleg Németország nyugati megszállási övezeteibe, továbbá a leendő NDK és Ausztria területére kerültek. A legtöbben Bajorországban találtak új otthonra, ahol később számos egyesületet alapítottak, és komoly befolyásra tettek szert a helyi politikai életben.

A szudétanémetek – valamint a náci koncentrációs és haláltáborokban meggyilkolt zsidók és romák – helyére cseh és szlovák telepesek érkeztek az ország belső vidékeiről, továbbá több tízezer külföldi cseh (például Volhíniából), valamint Dél-Szlovákiából internált magyarok tízezrei (igaz, az utóbbiak nagy része később hazatért). 1947 közepén, a határvidék „megtisztítása”, majd újbóli benépesítésének megkezdése után a térség lakossága még több mint 800 ezerrel volt alacsonyabb, mint 1945-ben, a megmaradt németek aránya pedig a korábbi 82%-ról (2,7 millióról) 6%-ra (160 ezer főre) csökkent. Bár a nagy kampányokkal támogatott „cseh honfoglalás” eredményeképpen a Szudéta-vidék városainak többségében idővel sikerült betölteni a németek helyét, számos falu és tanya teljesen elnéptelenedett.

A szocialista Csehszlovákiában a régió a nehézipar fellegvárának számított, ami együtt járt a környezetszennyezés fokozódásával. Az északnyugati területeken hatalmas tájsebek tanúskodtak az intenzív szénbányászat terjedéséről, a hőerőművek füstje pedig nemcsak az Érchegység erdőit pusztította, hanem az ipari központok lakóinak életét is megkeserítette. A térség történetéről az új lakók általában nem sokat tudtak – sokan nem is akartak tudni róla –, a hivatalos narratíva pedig az „áruló fasiszták” megbüntetéséről, a nyugatnémet revizionistákról és a szocializmus építéséről szólt. Így nem csoda, hogy a főleg német épített örökséget elhanyagolták, a szocialista modernizáció pedig számos helyen érzéketlen beavatkozásokkal alakította át a városok szerkezetét.

Mindez csak az államszocializmus 1989 végi bukása után kezdett megváltozni. Jóllehet a határvidék nagy részét erőteljesen sújtotta a gazdasági szerkezetváltás, ami több válsággóc kialakulásához is vezetett, a régió egyre inkább zárkózik fel a belső területekhez. A cseh társadalom bizalmatlanságát és a kitelepítettek Németországban élő leszármazottainak sérelmeit az elmúlt évtizedekben mérsékelték a cseh–német történelmi megbékélés irányába tett gesztusok és kezdeményezések, míg a múlt iránti közönnyel történészek, társadalomtudósok, civil szervezetek és lokálpatrióták próbálják felvenni a versenyt. Hosszú idő után így esély van arra, hogy a cseh–német viszony és a régió történetének kritikai újraértelmezése következtében az eltűnt Szudéta-vidék legalább virtuálisan újjászülessen.

(Jelen írás a Nemzetközi Visegrádi Alap által támogatott „Nationality of a region“ c. kutatás keretében készült)