Rubicon 35

2025.02.24.

Varga Dániel

1990 februárjában, 35 évvel ezelőtt jelent meg az első Rubicon szám. A jeles évforduló megünneplésével egybekötve tartottak „békekonferenciát” a Főőrség épületében. Az orosz-ukrán háború árnyékában, a lassan meginduló béketapogatózások közepette az eseményen felszólaló szakértők azt mutatták be, hogy a történelem folyamán hogyan zajlottak a különböző véres konfliktusok szabályozott lezárása. Egyes nemzetközi és magyar példáknak a bemutatása mellett külön hangsúlyt kapott annak ismertetése, hogy az Egyesült Államokban hatalomra kerülő republikánusok milyen külpolitikát kívánnak folytatni a mostani ciklusban, illetve miképpen próbálják közelebb hozni orosz-ukrán háború végét.

(Varga Dániel beszámolója a január 24-én tartott Rubicon „békekonferenciáról”)

Bevezető előadások

Kardos Gábor, az ELTE ÁJK oktatója a békeszerződések és a nemzetközi jog kapcsolatát mutatta be konkrét példákon keresztül. Mivel egyesek szerint már az ókorban létrejöttek nemzetközi szerződések, így nemzetközi jog is régóta létezik már, amelynek alapvető részét képezik a békeszerződések. Az ilyen egyezmények aláírói azonban nem egyenlő felek, hiszen a béke pontjait a győztesek érdekei alapján határozzák meg. A békeszerződések ráadásul olyan nemzetközi szerződésnek számítanak, amelyek felülírják egyes országok belső törvényeit.

A trianoni békeszerződés kapcsolatban a jog oldaláról nézve több problémát is fel lehet hozni.

1. Elsődlegesen például azt, hogy a békeszerződés beleütközik a népek szabad önrendelkezésének a wilsoni elvébe. Azonban Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontja csak politikai elvek voltak, nem pedig jogi elvek – érveltek a győztesek.
2. Az Antant hatalmak egyes képviselői ígéretet tettek, hogyha a harcok Magyarországon gyorsan véget érnek, akkor a Nemzetek Szövetségének a tanácsa javasolhatja a revíziót, de csak abban az esetben, ha az érintett felek között egyetértés alakul ki. A magyar fél ezzel az ígérettel azonban nem tudott semmit sem kezdeni, így megtévesztésként hivatkoztak utólag erre, ezt a győztes hatalmak viszont elvetették.
3. A kisantant hatalmak hamis gazdasági, statisztikai és földrajzi adatokkal félrevezették a többi államot a béketárgyalások során. A magyar fél itt is hivatkozott a megtévesztésre, a probléma viszont az volt, hogy nem Magyarországot tévesztették meg ezekkel a kozmetikázott adatokkal, hanem a győztes hatalmakat.
4. Az antanthatalmak az 1918-ban Magyarországgal kötött fegyverszünetet nem tartották be, hanem a szerződés megkötése után is folytatták a benyomulásukat az ország területére (azaz jogsértés követtek el). Bár ebben van igazság, a problémát az jelenti, hogy éppen ezzel alig hozakodott elő utólag a magyar fél.

A békeszerződések között vannak „kemények” és „puhák” is. Az utóbbiak közé tartozik például az 1952-ben Japánnal megkötött szerződés, amely bár tiltott sok mindent, de messze nem volt olyan szigorú, továbbá az államot hamar visszaengedték a nemzetközi rendbe. A békeszerződések jelentős szigorodása az 1871-es, porosz-francia háborút lezáró frankfurti békétől kezdve figyelhető meg. Különösen az I. világháború utáni békékre igaz ez, amelynek hátterében az állt, hogy az Antant hatalmak meg voltak győződve az erkölcsi-morális fölényükről. Azzal érveltek, hogy Németország sok jogtalan lépést tett (például Belgiumnak, egy semleges államnak a megtámadása, vagy éppen a Lusitania elsüllyesztése), ezért járhattak el rendkívül szigorúan.

Néhány extrém eset is előfordulhat a békeszerződések kapcsán: például, ha két ország között nem jön ilyen létre. Szovjetunió és Japán között nem jött lére békeszerződés, de ennek ellenére a két állam sok egyéb más szerződést is kötött már egymással. Itt tehát elviekben fennmaradt a hadiállapot, de erőszakos cselekményekre mégsem került sor. Ehhez hasonló eset, hogy néhány közép-amerikai állam utólag fedezte fel, hogy hadiállapotban állnak az NSZK-val. Ennek hátterében az állt, hogy mivel igen hamar kivonultak a versailles-i béketárgyalásokról, így hadiállapot továbbra is fennmaradt az érintett államok között. Ez a gyakorlatban azt jelenti tehát, hogy létrejöhet békeállapot békeszerződés nélkül is.

Németh György, az ELTE BTK Ókortörténeti Tanszékének az oktatója az ókori görög békék négy típusát mutatta be. Például a peloponnészoszi háborút lezáró „egyezmény” (Kr. e. 404) gyakorlatilag egy békediktátum volt, amely során a vesztes mindent elvesztett. Az athéniaknak le kellett rombolniuk a várfalukat, 12 hajó kivételével át kell adni a flottájukat, vissza kellett engedniük a politikai menekülteket, de ami fontosabb, hogy a béke megkötésétől kezdve ugyanazt kellett tekinteniük ellenségnek és barátnak, mint a spártaiak.

Következő példa az „ekekheira” (a kezek visszatartása) volt. Az olümpiai béke idetartozik, amikor is a görög államok szerződést kötöttek egymással annak érdekében, hogy az ünnepi játékokra igyekvő versenyzők és nézők sértetlenül eljussanak Olümpiába, és utána haza. (Ezt azonban nem mindig sikerült betartani). Az ekekheira egyben tűzszünet is volt: amikor ilyet kötöttek, az nem azt jelentette, hogy véget ért a háború, hanem azt, hogy (átmenetileg) véget ért a vérrontás.

Létezett az úgynevezett Szümmakhia is, amely olyan egyoldalú békekötést jelentett, amelynek értelmében fegyveres szövetség jött létre a felek között: a vesztesnek a jövőben követnie kell a győztest háború esetén, de ezt fordítva nem volt igaz.

A közös békét nevezték koiné eiréné-nek, mely több fél kötött meg egymással. Ezek során bevontak egy olyan hatalmat is, amely képes volt a béke betartatására. A Kr. e. 386-ban kötött béke esetében a perzsa király, II. Artaxerxész vállalta ezt a szerepet. A megkötött szerződés kimondta, hogy a görög államok legyenek innentől békében, illetve legyenek függetlenek is (ami a gyakorlatban azt jelentette. hogy Athén oszlassa fel a szövetségi rendszerét.) II. Philipposz makedon uralkodó – mint külső hatalom – Kr. e. 338-ban ajánlotta azt a görögöknek, amennyiben aláírják vele a békét, akkor együtt kifoszthatják majd Perzsiát…

Hahner Péter, a Rubicon Intézet főigazgatója Napóleon békekötési „szokásait” mutatta be. Bár a neves hadvezér és uralkodó fektette le a modern Franciaország alapjait, a külpolitikában olyan sikertelennek bizonyult, hogy az külön magyarázatra szorul. Tárgyalási „technikájáról” sokat elmond, hogy például a campoformiói békekötés tárgyalása során porcelánokat vágott a földhöz. Az 1802-es amiensi béke megkötésekor Franciaország soha nem volt annyira erős, mint akkor. Sokak szerint ha 1803-ban meghal Napóleon, akkor ma Franciaország legsikeresebb államférfiai között tartanák számon. Hiába kérte Talleyrand, hogy kössön nagyvonalú békét, Napóleon nem állt le, állandóan provokálta ellenfeleit. Olyan békekötéseket hozott tető alá, amelyek elfogadhatatlanok voltak a másik fél számára, így nem csoda, hogy aztán a korábban legyőzöttek később mindig szembeszálltak Napóleon birodalmával: 1812-ben gyakorlatilag Európa minden hatalma harcolt már Franciaország ellen.

Miért nem volt képes Napóleon nagylelkű békét kötni? Erre ő így adta meg a választ Metternich osztrák külügyminiszternek:

„Az önök uralkodói, akik a trónon születtek, akár húsz csatát is elveszíthetnek, mégis visszatérhetnek fővá­rosaikba! Én nem tehetem meg ugyanezt, mert csak egy felkapaszkodott katona vagyok! Uralmam egyetlen nappal sem élné túl erőm elvesztését, amikor kiderülne, hogy már nem kell tartani tőlem.” Máskor pedig így fogalmazott: „Öt-hat család osztozik Európa trónusain, s nem örültek, hogy egy korzikai is az asztalukhoz telepedett. Csak erővel őrizhetem meg ott a helyemet, csak akkor fogadnak el egyenlőnek, ha lenyűgözöm őket. Birodalmam megsemmisül, ha megszűnök félelmetesnek lenni.”

Hahner Péter szerint Napóleon érvei egyszerűen nem volt igazak, hiszen például még azt is elérte, hogy a Habsburg–Lotaringiai-házból kapjon feleséget. A nagy hadvezérnek és uralkodónak bizonyosan valamilyen kisebbrendűségi komplexusa lehetett, minden bizonnyal az alacsony származása miatt. (A magassága nem lehetett ok, hiszen a korszakban az átlagosnak számított.) Végül a győzelemre törő szövetséges hatalmak már nem Napóleonnal, hanem a francia elittel kívántak már békét kötni. A vezérlőelv a békekötés során legitimitás lett, azaz a történelmi fejlődés során létrejött államalakulatok restaurálása.

A mai szemmel nézve a győztesek igen nagylelkűek voltak Franciaországgal. Ennek hátterében reálpolitikai megfontolások álltak, miszerint nem kívántak bosszúvágyat kelteni a még mindig is erős Franciaországban. A másik ok a demokrácia hiánya lehetett: Európa uralkodóinak és az általuk kinevezett minisztereknek ekkoriban egyáltalán nem kellett „elszámolniuk” a történtekkel alattvalóik előtt, nem kellett bizonygatni, hogy megérte-e ennyi áldozatot hozni a győzelemért. A győztesek arisztokratákhoz illő nagylelkűséggel viselkedhettek a legyőzöttekkel szemben.

Magyar példák

Oborni Teréz, az ELTE BTK Történettudományi Intézetének az oktatója az 1538-as váradi béke létrejöttét mutatta be. Az alapkonfliktust az adta, hogy a mohácsi csata után a magyar nemesség, a rendek két királyt választottak, így két legitim (a Szent Koronával is megkoronázott) uralkodója lett az országnak (Szapolyai János és I. Ferdinánd). Mindkét fél az egyedüli királyi címet akarta, azaz a másikat kiszorítani, lemondásra kényszeríteni. 1529-re mindenki számára világos lett, hogy katonai eszközökkel nem tudják egymást eltávolítani a hatalomból. 1530-tól Jagelló I. „Öreg” Zsigmond mediátorságával megkezdődtek a tárgyalási sorozatok, amelyek eltartottak egészen 1538-ig. A fő problémát az jelentette, hogy mindkét fél kétségbe vonta a másik legitimitását.

A tárgyalások során mind Szapolyai, mind I. Ferdinánd hívei az egyház kegyeit keresték. VII. Kelemen azt tanácsolta a Habsburgoknak, hogy engedjenek a másik félnek, hogy aztán már együtt összefogva harcoljanak a törökök ellen. Magyar oldalról többször is elhangzott az a vélemény, hogy lehetetlenség az, hogy a királyság fennmaradjon két király vezetése alatt, így muszáj a megegyezés. A magyar taná­csosok Ferdinándhoz írott emlékiratukban így fogalmaztak: „semmi remény sincs, hogy Magyarország fennmaradjon, ha nem egy királya van”.

1535-ben egy bécsi tárgyalást követően fegyverszünetet kötöttek a felek, de a megoldáshoz nem sikerült közelebb jutni. 1536-ban V. Károly a diplomatái révén bekapcsolódott a tárgyalásokba. Szapolyai követei keresték fel a Német-római császárt, mivel úgy látták, hogy Ferdinánddal tárgyalni értelmetlen. Ezen kívül a lengyel oldalról is történt beavatkozás a gyorsabb békekötés érdekében. Így jutunk el az 1538-as váradi békéhez, amelynek értelmében mindkét uralkodó elismerte a másikat királynak, továbbá a meglévő status quo alapján felosztották egymás között az országot. Bár Szapolyai birtokolta a Magyar Királyság nagyobbik részét, mégis belegyezett abba, ha gyermeke születik is, az általa uralt részek Habsburg irányítás alá kerülnek. (A békekötés pillanatában Szapolyainak nem volt sem felesége, sem gyermeke.) Kiemelendő, hogy a magyar rendek nem voltak tisztában a békekötés minden részletével, továbbá törvényerőre sem emelkedett a diplomáciai okirat a magyar országgyűlésen. 1540-ben ráadásul Szapolyai úgy végrendelkezett, hogy a királyi címet az éppen megszületett fia örökölje. A váradi béke a következő mintegy másfél évszázadban az erdélyi fejedelmek és a magyar királyok közötti kötélhúzás alapját jelentette.

Bagi Zoltán, Győr Megyei Jogú Város Levéltárának az Igazgatója a zsitvatoroki békéhez (1606) vezető rögös utat mutatta be. Mind a Habsburg, mind az Oszmán fél a belső problémák, feszültségek levezetése érdekében kezdett bele a háborúba, illetve ezzel együtt a konfliktus idején folyamatosan keresték egymással a megegyezés lehetőségét. Bizonyos, hogy már 1593-ban (azaz a háború kitörése után két évvel) eljutott egy levél Prágába. Vélhetően egy olyan ajánlat szerepelt benne miszerint ha a Habsburg Birodalom lemond a magyar királyságról, illetve elküldi az elmúlt években elmaradt „ajándékot” a török félnek, akkor béke lehet. Ezt azonban a Habsburgok elutasították.

Már 1597-től történtek harctéri (béke)egyeztetések: ez teljesen újdonságnak számított, hiszen korábban a békekötés lépései általában valamelyik birodalom székhelyén zajlottak. A két fél alig bírta a véres konfliktust: míg az Oszmán Birodalomnak keleten kellett háborúznia, addig a Habsburgoknak a Bocskai-féle rendi mozgalommal kellett szembenéznie. A török fél ahhoz kötötte a béke megkötését, hogy előbb rendeződnie kell a Habsburgok és a magyar rendek kapcsolatának. (A zsitvatoroki béketárgyalások során ott ültek Bocskai képviselői is.)

A nagy nehezen megszületett békeszerződés (amely gyakorlatilag a hadszíntéren született meg) kimondta, hogy innentől kezdve nem kell évente adót fizetnie a Habsburgoknak a béke fenntartása érdekében – ezt felváltotta egy egyszeri nagy értékű ajándék. Magához a ratifikációig azonban még további két évet kellett várni, mivel a török fél nem volt hajlandó úgy megkötni a békét, hogy az két egyenlő fél között történik meg. Még további sok diplomáciai ügyeskedés kellett ennek az elfogadtatásához, végül azonban olyan megoldás született, aminek köszönthetően lehetővé vált a békeszerződés folyamatos meghosszabbítására, egészen az 1660-as évekig.

Mészáros Kálmán, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főmunkatársa a szatmári békét mutatta be, amely a „nemzeti köztudatban” nem a jó megegyezések közé tartozik. Kiemelendő azonban, hogy maga Rákóczi is hajlott már a békére, igaz, amikor már a béketárgyalások zajlottak és ő lengyel földön tartózkodott, akkor éppen visszakozott a megegyezés lehetőségétől. A tárgyalásokat kuruc részről Károlyi Sándor vezette, aki azt a feladatot kapta, hogy húzza az időt. Ezt 1711 januárjától egészen áprilisig sikerült is elérnie, ekkora vált azonban egyértelművé, hogy a békét akkor is meg kell kötni, ha Rákóczi nem jön haza. Ennek oka az volt, hogy egyszerűen nem voltak már meg a szabadságharc folytatásának a katonai és diplomáciai feltételei, a kuruc részről már közel volt a teljes összeomlás. A békekötők azzal „mentették” úgymond magukat, hogy ők nem „hazaárulók” voltak, hanem csak „fejedelemárulók”.

Habsburg oldalról Pálffy János volt a főtárgyaló, ami jó választásnak bizonyult, hiszen magyar lévén a kurucok inkább megbízhattak benne. A szatmári béke megkötésekor már a vége fele tartott a spanyol örökösödési háború. Előrelátható volt, hogy a Habsburgoknak a spanyol örökségről le kell mondaniuk, így Magyarország szerepe felértékelődött, és fontossá is vált a pacifikálása. Mindkét félben abszolút megvolt a kompromisszum készség, főleg úgy, hogy a békekötés egyben egy jó alkalom is ahhoz, hogy a kettészakadt magyar politikai elit is kibéküljön egymással.

Donald Trump Amerikája

Magyarics Tamás, az NKE Amerika Kutatóintézet tudományos főmunkatársa arra kereste a választ, hogy miképpen tört előre Donald Trump? Sokan úgy gondolták, hogy Trump 2016-os győzelme csak egy „véletlen” volt, de mostanra kiderült, hogy ez nincs így. Ráadásul 2016-ban még kevesebb szavazatot kapott mint ellenfele, Hillary Clinton (és akkor csak az elektori rendszer sajátosságai miatt került hatalomra), most viszont Trump már több szavazatot szerzett demokrata ellenfelénél. Ezen felül mind a Fehér Házban, mind a Képviselőházban, mind a Szenátusban, illetve mind a legfelsőbb bíróságban is erős konzervatív többség van jelenleg. A társadalmi megosztottság azonban továbbra is nagyon erős. A demokraták keleti és nyugati parti „bástyaállamai” megmaradtak, igaz azonban a republikánusok már ezeken a helyeken is sokkal jobban szerepeltek.

A választás során fontos töréspont volt a vallásosság kérdése (általában a republikánus választók vallásosabbak), továbbá az, hogy Trump szavazói úgy érzékelték, hogy a new yorki elit lenézi őket. Az amerikai választók jelentős része úgy látta, hogy a demokraták nem a valódi problémáikkal foglalkoznak, így a republikánusok ígéretei (munkahelyek visszahozása, bevándorlás szigorítása) sokkal vonzóbbak voltak számukra. A demokraták „társadalmi méricskélése”, illetve a centralizációs programjuk sem nyerte el az amerikai többségnek a tetszését. (Az az több hatalmat kell adni szövetségi hatalomnak, mint a tagállamoknak). A jövőt illetően a döntő kérdés azonban az, hogy mi lesz két év múlva az úgynevezett félidei választásoknál? Képesek lesznek-e a demokraták fordítani, és visszahódítani esetleg a Képviselőházat és/vagy a Szenátust?

Csizmazia Gábor, az NKE John Lukacs Intézetének tudományos munkatársa az amerikai külpolitika főbb változásairól beszélt. Először is arról, hogy főleg republikánus körökben úgy látják, hogy az 1980-as években megfogalmazott liberális nemzetközi rend véget ért, amely szerint a nemzetközi béke biztosításának az alappillérei a demokrácia, a szabad kereskedelem és a nemzetközi intézmények működése. Donald Trump már régóta hangoztatott álláspontja is az, hogy ezt a nemzetközi rendet meg kell változtatni, egyszerűen azért, mert már nem éri meg az Egyesült Államoknak. Marco Rubio, az USA külügyminisztere fogalmazott úgy, hogy a háború utáni világrend nem pusztán idejétmúlt, hanem ma már egy ellenük használt fegyver, így egy olyan új rendet kell felépíteni, ami jobb az amerikaiaknak.

Az amerikai külpolitika prioritásai különböző felmérések szerint jelentősen megváltoztak: fontosabb lett a kínai és az orosz befolyás korlátozása, illetve a közel-keleti béke elhozása. Ezzel párhuzamosan vált kevésbé fontossá az emberi jogok támogatása, az ENSZ megerősítése, illetve az amerikai katonák hazahozása (azaz maradjanak ott, ahol éppen szolgálnak). Bár igen nehéz kiigazodni, hogy a Trump-féle külpolitika mit is akar pontosan, Csizmazia szerint abban egyetértés van a republikánus táborban, hogy nem szabad csakúgy odaadni Ukrajnát Oroszországnak. A demokratákkal szemben az volt a fő kritika, hogy egyszerűen nem volt nekik semmi konkrét tervük az orosz-ukrán háború kapcsán: hogy pontosan mi a cél, mik az eszközök, illetve meddig is kell támogatni Ukrajnát.

Az amerikai konzervatív külpolitikai gondolkodás alapeleme a béke, de úgy, hogy az amerikai primátus is egyben megmaradjon. A cél az, hogy nyomásgyakorló eszközök segítségével tárgyalóasztalhoz kell ültetni az oroszokat, egy olyan béke minél gyorsabb megkötése céljából, amely megfelel az amerikai érdekeknek.

Szilvási Simon, az NKE tudományos főreferense az Északi-sarkvidék stratégiai szerepének növekedéséről tartott előadást. A föld egy olyan régiójáról beszélünk, ahol nem csak nagyhatalmak, hanem kisebb országok (például Dánia, Norvégia) is jelen vannak. A térség három nagy történeti korszakban került a figyelem középpontjába: először a nagy földrajzi felfedezés korszakában, aztán a második világháború idején (lend-lease, az az a kölcsönbérleti törvény keretében az USA utánpótlást szállított rajta keresztül a szövetségeseinek), illetve utoljára a hidegháború korszakában. A klímaváltozás miatt hárul most hatalmas figyelem a térségre, hiszen évente egyre nagyobb vízmennyiség nem fagy vissza, így hajózási útvonalak szabadulnak fel, és ami talán még ennél is lényegesebb, hogy a jövőben egyre több nyersanyag lesz könnyebben kibányászható.

Donald Trump Grönland iránti igénye egyáltalán nem újkeletű dolog, hiszen erről már 2016-ban is beszélt. Párhuzamot lehet húzni a mostani amerikai területi igények és Alaszka 1867-es megvásárlása között, hiszen a 158 évvel ezelőtti vételről is (Amikor az USA megvásárolta a területet Oroszországtól) sokan úgy vélekedtek, hogy egyszerűen nem éri meg az egész. Amint viszont megtalálták a fontos nyersanyagcikkeket, a kritikák is gyorsan megszűntek. Az Északi-sarkvidék bővelkedik a cseppfolyósított gázban, cinkben, rézben, urániumban, és további ritka földfémekben. A becslések szerint a föld kőolajkészletének a közel 6 százaléka található itt, illetve a föld földgázkészletének a 24,3 százaléka. Így nem meglepő, hogy nagy a versengés a hatalmak között, hogy egyrészt kinek is van joga, illetve technikai ismerete „kiaknázni” az itteni természeti kincseket. Az USA mivel továbbra is legelső számú hatalom akar maradni, így nem maradhat ki a versenyből.

Az előadások megtekinthetők a Rubicon youtube csatornáján: Rubicon Történelem – YouTube