Elnökválasztás az Egyesült Államokban

2025.03.01.

Hahner Péter

2025. január 21-én ismét telt házas Rubicon-estre került sor a Premier Kultcaféban, amelynek témája az előző évben lezárult amerikai elnökválasztás volt. A jeles eseményen az került bemutatásra, hogyan alakulhat ki oly nagy eltérés a népi és az elektori szavazatok aránya között. A 2024-es elnökválasztáson ugyanis Donald Trump a népi szavazatoknak 49,8%-át kapta meg, Kamala Harris pedig 48,3%-át. Ez másfél százalékos előnyt jelent – hogyan győzhetett Trump ezek után 312 elektori szavazattal, Harris 226 elektori szavazatával szemben? A Rubicon-esten részletesen ki lett fejtve, hogyan is alakult ki az amerikai választási rendszer, illetve melyek voltak a leghíresebb választások a 19. században.

(Hahner Péter beszámolója a január 24-én tartott Rubicon estről)

Az alkotmány és a választási rendszer megszületése

Hogy miért is nyert ilyen nagy arányban Trump az elektori szavazatoknál, annak magyarázatához fel kell idézni az Amerikai Egyesült Államok mindmáig érvényben lévő alkotmánya megszületésének körülményeit. A függetlenségi háború (1775–1783) során az amerikai államok fő célja a minél nagyobb szabadság és a központi hatalom minél nagyobb korlátozása volt. Az Egyesült Államok első alkotmánya ezért, amelyet A Konföderáció Cikkelyeinek neveztek (1781-től 1789-ig volt érvényben), mindössze egy egykamarás kongresszust állított az államszövetség élére. A győzelem után hamarosan kiderült, hogy a szabadság biztosítása során lemondtak mindazon előnyökről, amelyeket az erős központi hatalom nyújthat. Az amerikai kormányzatnak nem volt tekintélye nemzetközi téren, mert nem adóztathatott, s vámokat sem vethetett ki – vagyis nem tudott hadsereget felállítani. Nem tudott úrrá lenni a pénzügyi válságon sem, ráadásul Massachusetts nyugati részén 1786-ban fellázadtak az eladósodott farmerek. Ezért Virginia kezdeményezésére 1787. május 25-én Philadelphiában összegyűlt tizenkét állam ötvenöt küldötte A Konföderáció Cikkelyei felülvizsgálatának céljával, majd úgy döntöttek, hogy inkább egy teljesen új alkotmányt állítanak össze. Ez az Alkotmányozó Konvenciónak nevezett gyűlés hozta létre 1787. szeptember 17-re az Egyesült Államok mindmáig érvényben lévő, vagyis a világ leghosszabb ideje lényegileg változatlanul működő alkotmányát. Életbe léptetésére 1789-ben került sor.

Az új alkotmány legszembeötlőbb újdonsága az volt, hogy igen erős és immár központosított szövetségi kormányzatot állított fel. A törvényhozó hatalmat egy kétkamarás Kongresszus kezébe adta, amelynek felsőházába, a Szenátusba minden állam törvényhozása két-két szenátort delegál (hogy a nagyobb államok ne szavazhassák le a kisebbeket), alsóházába, a Képviselőházba pedig az államok népességétől függően választanak képviselőket (hogy a kisebb államok se szavazhassák le könnyűszerrel a nagyobbakat). E Kongresszusnak már joga volt adók és vámok kivetésére, s olyan törvények alkotására, amelyek kötelező érvényűek valamennyi állampolgár számára. Az igazságszolgáltató hatalom élére a Legfelsőbb Bíróság kilenc bírája került, a végrehajtó hatalmat pedig egy közvetett úton megválasztott elnökre ruházták. A képviselők két, az elnökök négy, a szenátorok pedig hat évig töltik be hivatalukat, hogy ne lehessen a közhangulat pillanatnyi változásai szerint lecserélni az egész kormányzatot.

Kizárólag a képviselőket választották kezdetben közvetlenül az állampolgárok. A Legfelsőbb Bíróság tagjait az elnök nevezi ki a Szenátus egyetértésével, a szenátorokat 1913-ig az egyes államok gyűlései választották, az elnököt pedig közvetett úton, elektorok beiktatásával választották meg. Mai szemmel nézve ez nem tűnik különösebben demokratikus eljárásnak, ami nem csoda, hiszen az „Alapító Atyák”, az alkotmány megfogalmazói nem voltak demokraták. Elvetették a születési előjogokat, de természetesnek tekintették, hogy a politikával a műveltebb és gazdagabb állampolgárok foglalkozzanak. Az angol hagyományokhoz hűen úgy vélekedtek, az a legjobb alkotmány, amely „kiegyensúlyozott”, amelyben vannak monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elemek.

Az arisztokratikus elemet a szenátorok, a demokratikust a képviselők, a monarchikust pedig az elnök képviseli. Az elnöki hatalomról az alkotmány II. cikkelye rendelkezik. Kimondja, hogy olyan személy lehet elnök, aki amerikai állampolgár, 35. évét betöltötte és 14 éve az Egyesült Államok területén él. Hivatalát négy évig viselheti (az újraválasztásról az alkotmányban nem esett szó). Elhalálozás, elmozdítás, lemondás vagy munkaképtelenség esetén az alelnök veszi át a helyét. Az elnök hatalma rendkívül nagy: ő a szárazföldi és tengeri haderők főparancsnoka, kegyelmi joga van, ő irányítja a külügyeket, ő nevezi ki a főtisztviselőket, nagyköveteket és főbírákat, törvényeket kezdeményezhet, megvétózhatja a Kongresszus törvényjavaslatait, speciális ülésre hívhatja össze a Kongresszust, s el is napolhatja üléseit, ha a két kamara nem tud megegyezni az elnapolásban. Szükséghelyzetben rendkívüli hatalmat is gyakorolhat.

Az elnökválasztás időpontja és az elektori rendszer

 És hogyan választják meg ezt a nagyhatalmú tisztviselőt? Az „Alapító Atyák” úgy vélekedtek, hogy a nép első választása ritkán bölcs, de ha azok, akiket a nép megválasztott, összegyűlnek és tanácskoznak, tőlük már bölcsebb döntéseket lehet remélni. Ezért a négyévente esedékes elnökválasztáskor az állampolgárok az egyes elnökjelöltek elektoraira szavaznak. Minden államnak annyi elektora van, ahány szenátora és képviselője. Ma 100 szenátor van és (egy 1929-ben elfogadott törvény szerint) 435 képviselő. Guamnak, a Virgin- és Északi Mariana-szigeteknek valamint Amerikai Szamoának van egy-egy képviselője, Puerto Ricónak pedig egy rezidense, elektori szavazatuk azonban nincs. A fővárosnak, Columbia kerületnek is van öt nem szavazó képviselője, viszont van három elektori szavazata. Az elektori szavazatok száma tehát 538, melynek a fele 269, tehát a győztesnek 270 elektori szavazatot kell megszereznie.

Ezeknek az állami elektortestületeknek pedig a túlnyomó többsége összes elektori szavazatát a szavazatok többségét elnyert jelöltre adja le. (Maine és Nebraska kivétel, itt a kisebbségbe került jelölt is szerezhet egy-egy elektori szavazatot.) Ezért a kisebbség szavazatai elvesznek. Így alakulhat ki olyan helyzet, hogy a népi szavazatok minimális többségével rendelkező jelölt megszerezheti az elektori szavazatok elsöprő többségét. Az ilyen többségi képviseleti rendszer pedig kedvez a minél nagyobb választási szövetségek kialakulásának, mert a kisebb csoportok szavazatai elvesznek. Ezt a jelenséget egyes politológusok „Máté-effektusnak” nevezik, arra a bibliai idézetre utalva, mely szerint „akinek van, annak adatik…, de akinek nincs, az is elvétetik tőle, amije van.” (Máté evangéliuma, 13:12) Annak a csoportnak lehet reménye a győzelemre, amely minél több más csoporttal lép szövetségre. Az a párt számíthat a győzelemre, amelynek a legtöbb államból sikerül begyűjtenie az elektori szavazatot, tehát a nagy pártok mindent megtesznek pártszervezeteik valamennyi államban történő kiépítéséért.

Szó volt még az előadáson az elnökválasztás időpontjáról. 1845-ig nem volt országosan elfogadott elnökválasztási időpont, ekkor azonban a Kongresszus elfogadta azt a törvényt, mely szerint az elektortestületek megválasztását az egész országban az elnökválasztás éve novemberének első hétfőjét követő kedden kell végrehajtani. Azért kedden, mert tekintettel voltak azon vallási csoportok tagjaira, akik nem szívesen választanak vagy utaznak vasárnap, s a választás helyére való utazáshoz is szerettek volna egy napot biztosítani. Az „első hétfőjét követő kedd” kifejezést pedig azért iktatták be a törvénybe, mert ha a hónap első napja kedd, ezzel kényelmetlenséget okoztak volna az üzletembereknek, akik a hónap első napján elfoglaltabbak, mint más napokon. 1872-ben a Kongresszus úgy döntött, hogy a kongresszusi képviselőket is ezen a napon kell megválasztani, majd a szenátorok népi választásának 1913-as bevezetése után, 1914-től a szenátorokat is ezen a napon választják.

Az elnöki hatalmat érintő, négy későbbi alkotmánykiegészítés

Az 1804-ben életbe lépő XII. alkotmánykiegészítés rendelte el, hogy külön szavazólapon kell megjelölni, kit kívánnak elnökké és kit alelnökké megválasztani. Korábban ugyanis a második legtöbb szavazatot kapott elnökjelölt lett az alelnök, s ezzel lehetővé vált, hogy az Egyesült Államok két főtisztviselője különböző pártokhoz tartozzon, mint például John Adams és Thomas Jefferson 1797 és 1801 között. (Az „alapító atyák” ugyanis nem vették figyelembe a pártok kialakulásának a lehetőségét.) Ekkor határoztak úgy, hogy ha az elektori szavazatok többséget egyik jelölt sem éri el, akkor a három legtöbb elektori szavazatot elnyert elnökjelölt között a Képviselőház dönt, államonként egy-egy szavazattal.

Az 1933-ban életbe lépő XX. alkotmánykiegészítés megrövidítette az elnökválasztás és a beiktatás közötti időtartamot. A beiktatás a következő év március 4-éről átkerült január 20-ra. (Ha ezek a napok vasárnapra estek, a beiktatásra a következő napokon került sor.) A második időszakra meg nem választott, s ezért meggyengült pozíciójú elnök néhány hónapos (a választástól utódja beiktatásáig tartó) kormányzását a múlt század közepétől „sánta kacsa” (lame duck) elnökségnek nevezik. (Állítólag a tönkrement alkuszokról mondták Angliában, hogy úgy vánszorognak ki a tőzsdéről, mint egy sánta kacsa.)

Az 1951-től érvényes XXII. alkotmánykiegészítés mondta ki, hogy mindenkit csak két alkalommal lehet elnökké választani. Azt is hozzátették, hogy aki két évnél hosszabb ideig tölti be egy másik megválasztott személy helyett az elnökséget, az már csak egy elnökválasztáson indulhat. Ezzel gyakorlatilag tíz évre maximálták az elnöki időszakokat. Korábban e kérdést törvényesen nem rendezték, de mivel George Washington csak két elnöki időszakot vállalt, ezt a precedenst 1940-ig valamennyi utóda tiszteletben tartotta. Franklin Delano Rooseveltet a második világháború válságára hivatkozva választották meg harmadszor és negyedszer is, de sokan úgy vélekedtek, hogy előrehaladott betegsége miatt már nem volt képes megfelelő döntéseket hozni.

 Az 1967-ben érvénybe lépő XXV. alkotmánykiegészítés az alelnöki hivatal betöltéséről rendelkezett. Legfontosabb előírása az volt, hogy az alelnöki tisztségre annak megüresedése esetén az elnök jelölheti ki valakit, feltéve, hogy jelölését mindkét kamara többségi szavazattal megerősíti. E kiegészítés következtében válhatott Gerald Ford 1974-ben az Egyesült Államok első „kinevezett” elnökévé – vagyis olyan államfővé, aki nem választás útján került hivatalába.

A leghíresebb választások

Az 1800-as elnökválasztás volt az első, amelyen a hatalmon lévő politikai csoport (a Federalista Párt) békésen átengedte a kormányzat feletti ellenőrzést politikai ellenfeleinek, a Republikánus Párt tagjainak. A győztes, Thomas Jefferson az elnöki eskü letétele után a következő megbékítő szónoklatot tartotta: „Mindannyian republikánusok vagyunk és mindannyian federalisták vagyunk! Ha lenne köztünk valaki, aki fel akarja bomlasztani az Uniót, vagy meg akarja változtatni republikánus formáját, hagyjuk meg őt háborítatlanul azon biztonság emlékművének, amellyel a téves véleményt tolerálhatják ott, ahol az ész szabadon harcra kelhet vele.”

Az 1824-es elnökválasztáson a legtöbb elektori szavazatot, 99-et Andrew Jackson kapta, egyes déli és nyugati államok támogatásával. John Quincy Adams az északkeleti államok és New York 84 elektori szavazatával a második helyen végzett. Csakhogy William H. Crawford is kapott 41, Henry Clay pedig 37 elektori szavazatot. Abszolút többségre tehát egyik elnökjelölt sem tett szert, s ilyenkor az alkotmány előírása szerint a Képviselőháznak kell döntenie. A negyedik helyen végzett Henry Clay, a Képviselőház elnöke rávette állama, Kentucky képviselőit, hogy Adamsre adják le szavazatukat. A korábbi nemzedék politikai nézetei szerint minden a lehető legjobban zajlott le: az ország bölcs vezetői kiegyeztek egymással, a színfalak mögött ugyan, de a nemzeti érdeket tartva szem előtt. Az új nemzedék azonban úgy látta, hogy ami történt, az a nép akaratának kijátszása. Hiszen nem Jackson lett az elnök, aki elnyerte a népi szavazatok 42%-át, hanem Adams, a népi szavazatok 32%-ával! Azonnal megfogalmazták a „korrupt alku” vádját, és pokollá tették John Quincy Adams elnöki időszakát.

Az 1840-es választás volt az első modern, karnevál-jellegű elnökválasztás az amerikai történelemben, amelyben a jelszavak és felvonulások nagyobb szerepet játszottak, mint a politikai programok. Többezres tömeggyűléseket rendeztek, jelszavakkal teleírt, óriási labdákat görgettek városról-városra, dalokat írtak, táncokat találtak ki, a tennessee-i lányok pedig ilyen feliratú sálakat viseltek: „Whig férjeket vagy semmilyent!” A Whig Párt jelöltjéről, William Henry Harrisonról azt terjesztették, hogy ő „a nép embere”, aki gerendaházban él és almabort iszik. Senkit sem zavart, hogy Harrison huszonkét szobás udvarházban élt, az országot elárasztották a gerendaházat ábrázoló zsebkendők, napernyők, jelvények, csészék, daloskönyvek, röpiratok és könyvek, a gyűléseken pedig gerendaházakból osztogatták hordószámra az almabort.

Az 1860-as elnökválasztáson Abraham Lincoln a Republikánus Párt jelöltjeként csak a népi szavazatok 40%-át kapta meg. Győzelmét annak köszönhette, hogy a Demokrata Párt több jelöltet indított, s így egyik sem tudott elegendő elektori szavazatot összegyűjteni. Lincoln szigorúan ragaszkodott a demokrácia alapelveihez, s hallani sem akart arról, hogy a harcokra való tekintettel el lehetne halasztani a következő, az 1864-es elnökválasztást. Pedig minden jel arra mutatott, hogy vereséget fog szenvedni. Mégsem függesztette fel a szeptemberi behívóparancsot, nem siettette Colorado és Nebraska befogadását az Unióba, s nem rendelte el, hogy a megszállt déli területek lakói is vegyenek részt az elnökválasztáson, pedig mindezzel sok szavazatot nyerhetett volna. Személyes politikai túlélésénél fontosabbnak tartotta a népakarat minden külső manipulációtól mentes érvényesülését, a demokrácia intézményeinek érintetlen fennmaradását. Nem politikai manővereinek, hanem Atlanta elfoglalásának köszönhette győzelmét az 1864-es elnökválasztáson.

A vitatott elnökválasztásokon kívül az előadáson fel lett idézve: „a sóni főnök átka.” A sóni indián, Tecumseh az 1812–1815-ös brit-amerikai háborúban a britek oldalán harcolt. A Thames-folyónál lezajlott ütközetben, 1813. október 5-én esett el. A legendák szerint Tecumseh a halála előtt átkot mondott az amerikai hadsereget vezető William Henry Harrisonra és utódaira. Eszerint a húszévente megválasztott elnököknek meg kell halniuk hivatalukban. (Már csak az a kérdés, honnan tudta a haldokló indián, hogy Harrisont huszonhét év múlva elnökké fogják választani?) Aki szeret misztikus jelentőséget tulajdonítani a történelmi véletleneknek, az elhiheti, hogy Harrison, Lincoln, Garfield, McKinley, Harding, Roosevelt és Kennedy esetében az átok érvényesült. Tecumseh átka azonban minden jel szerint erejét veszítette a XX. század végére, mert a Ronald Reagan és George W. Bush elleni merényletek sikertelenek voltak – nem is beszélve a Trump elleni merényletről…