Grönland és az Északi-sarkvidék története

2025.03.19.

Szilvási Simon

A globalizáció és a klímaváltozás hatására átalakuló Északi-sarkvidék fontos szerepet játszik a nemzetközi politikában. A jégolvadás mértéke, illetve egyúttal a tengeri és a szárazföldi területek nagyobb hozzáférhetősége okán számos, régión kívüli ország érdeklődését is felkeltette az ott található erőforrások kiaknázásának és a tengeri hajózási útvonalak jövőbeli használatának lehetősége. Az Északi-sarkvidék azonban nem most került először a különböző hatalmak látóterébe: három jól kimutatható történelmi korszakban is igyekeztek már a térség területi, gazdasági és stratégiai jelentőségét hasznosítani.

Melyek voltak ezek a történelmi időszakok? Kik fedezték fel a térséget? Miért fordult az Egyesült Államok most Grönland és az Északi-sarkvidék felé?

Sarkvidéki tél Forrás: Wikimedia Commons

Az első felfedezők

Az európai közösségek Északi-sarkvidék iránti érdeklődése a vikingek korával kezdődött. A 10. században, a Vörös Erik vezetésével létrejött települések kapcsán hamar világossá vált, hogy a zord szigeten a túlélés feltétele az inuit őslakosokkal való szoros együttműködés. A sziget délnyugati felén létrehozott keleti és nyugati elnevezésű településeken egészen az 1400-as évekig éltek normannok, az utolsó feljegyzés 1408-ra datálható. A sziget neve – zöldföld – eredetileg azt sugallta, hogy az enyhébb időjárás miatt egyes területeken a földművelés, például az árpatermesztés is lehetséges volt. A 14. század első évtizedeiben elkezdődött kis jégkorszak – az általa okozott hidegebb klimatikus viszonyoknak és a szárazság köszönthetően – végül már azelőtt a viking kolóniák elnéptelenedéséhez vezetett, mielőtt a Dán Királyság kiterjesztette volna az irányítást a térség felett a 18. században.

Az Északi-sarkvidék elhelyezkedésében rejlő gazdasági potenciál fokozatosan vált nyilvánvalóvá. A rövidebb kereskedelmi útvonalak keresése – amely az Európából Ázsiába vezető hajózóutat jelentősen lerövidítette – motiváló erőt biztosított a térség teljes feltérképezéséhez. Ide kapcsolódik az Osztrák–Magyar Monarchia sarkvidéki expedíciója is,  amely az Északkeleti átjáró felfedezését tűzte ki célul. A szigetcsoport – mely később Ferenc József föld néven vált ismertté – kolonizálása vagy a Monarchiához való csatolása ezzel együtt sosem volt realitás.

Az Északi-sarkvidéki területek geopolitikai fontossága jelentősen növekedett Alaszka 1867-es eladásával, amikor az orosz cár – elsősorban biztonsági okokból, mivel a terület katonailag védtelen volt a kanadai határok felől – eladta azt az Amerikai Egyesült Államoknak. Bár a William Henry Seward külügyminiszter által szorgalmazott döntést számos kritika övezte, az idő bebizonyította, hogy a terület megvásárlása rendkívül hasznos volt az USA számára, hiszen rövidesen felfedezték, hogy az új szerzemény tele van ásványkincsekkel.

Máig vita tárgyát képezi, hogy Robert Peary vagy Frederick Albert Cook fedezte-e fel előbb az Északi Sarkpontot. Ami viszont bizonyos, hogy Északi-sarkvidék egyik kapujának tartott Északnyugati átjárón való első sikeres áthaladás a norvég felfedező, Roald Amundsen nevéhez fűződik. Emellett pedig ő volt az első ember aki a Déli-sarkot is elérte, a brit Robert Falcon Scott előtt.

A második világháború, és az azt követő időszak

Kevésbé ismert, hogy az Északi-sarkvidék, pontosabban a térségnek az északi-sarkkörtől délre elterülő területe különleges szerepet játszott a második világháború idején. Először is akkor, amikor a Szovjetunió megtámadta Finnországot. Az 1939. november 30-án kitört téli háborúnak magyar vonatkozása is volt, ugyanis a Teleki Pál vezette magyar kormány 346 fős önkéntes zászlóaljat, valamint hadfelszerelést biztosított a finnek számára. A magyar önkéntes zászlóalj parancsnoka Kémeri Nagy Imre főhadnagy volt.

Az 1941. június 22-én meginduló Barbarossa hadműveletet követően az úgynevezett Északi-sarkvidéki konvojok kulcsfontosságú szerepet játszottak a Szovjetunió háborús ellátásában: amerikai és brit hajók évente több száz tonna lőszert és más ellátmányt szállítottak a Murmanszki kikötőbe. Az extrém hideg, a -30 és -40°C közötti hőmérsékletek, a jégzajlás és a szélviharok miatt a szállítmányok gyakran meghibásodtak, a fűtésrendszerek nem működtek megfelelően, sőt, a hajók jégre fagyva elakadtak, és a rakományok, különösen a lőszerek gyakran megsérültek, ami tovább nehezítette a biztonságos szállítást. A konvojok mindezen extrém feltételek ellenére kulcsfontosságú szerepet játszottak a Szovjetunió háborús utánpótlás ellátásában.

Az Aleut-szigeteki csata a második világháború egyik különleges és rendkívül nehéz hadművelete volt, amely 1942 júniusában kezdődött, amikor a japán erők elfoglalták Attu és Kiska szigetét az Egyesült Államokhoz tartozó Alaszka szigetvonala mellett. A hadszíntéren a hirtelen változó, extrém időjárás – a dermesztő hideg, viharos szelek, sűrű köd és az állandó csapadék – rendkívül megnehezítette a csapatok mozgását és a hadműveletek szervezését. 1943 májusában az amerikai hadsereg hatalmas erőkkel indította meg a visszafoglalási hadműveleteket Attun, ahol a heves harcok során mindkét fél jelentős veszteségeket szenvedett. 1943 augusztusában az amerikai és kanadai csapatok végül akkor szálltak partra Kiskára, amikor japánok már evakuálták a szigetet. A világégés befejezése után az Amerikai Egyesült Államok katonai tervezői felismerték, hogy a jövőben a lehetséges fenyegetések az északi irányból is érkezhetnek a korábbi déli irány helyett.

A második világháborút követően Alaszka a Bering-szoros és az Északi-sarkvidék stratégiai szerepe miatt kulcsfontosságú területté vált az Egyesült Államok védelmét illetően. A hidegháború idején Alaszka és Kanada északi területein, illetve Grönlandon rakétatámadást előrejelző rendszereket építettek ki a szovjet fenyegetés ellen. Ezek a pénzügyi és védelmi beruházások jól mutatják, hogy a hó-és jégtakaró, illetve a rendkívüli időjárási viszonyok ellenére az Északi-sarkvidék kulcsfontosságú geopolitikai és katonai szempontból.

Újra nagy figyelem hárul a térségre

A hidegháború lezárulta után az Északi-sarkvidék globális jellege új dimenziót kapott. Az utolsó szovjet főtitkár, Mihail Gorbacsov felvetette annak lehetőségét, hogy a térség használatát ne csupán néhány országra korlátozzák, hanem szélesebb nemzetközi együttműködés keretében kezeljék. A párbeszédet elősegítő szervezetként született meg 1996-ban az Északi-sarkvidéki Tanács, amelybe az őslakos közösségek – az inuitok, eszkimók és más bennszülöttek – is állandó tagként bekapcsolódtak. Az Egyesült Államok bár a világ vezető hatalma, ennek ellenére a hidegháború után kevésbé fontos régiónak tartotta az Északi-sarkvidéket, illetve az északi-sarkköri területeket. Az USA az Északi-sarkkör gazdasági lehetőségei kevésbé foglalkoztatták, inkább annak biztonságpolitikai és katonai vonatkozásaira fordítottak figyelmet. Bár az Oroszországi Föderáció tevékenysége és katonai potenciálja megkerülhetetlen az Északi-sarkvidéken, azonban az amerikai vezetés elsődlegesen Peking szándékára és lehetőségeire fókuszál a térségben.

Az Északi-sarkvidék térképe Forrás: Wikimedia Commons

Az amerikai vezetés hosszú ideig tartó vonakodása az Északi-sarkvidéken az elmúlt években megváltozott. Donald Trump mindkét elnöki ciklusában az Északi-sarkvidéket stratégiai helyszínként kezelte, ahol a kínai és orosz tevékenységeket szükséges ellensúlyozni. A két Trump kormányzat egyértelműen az Északi-sarkvidéket is a nemzetközi politika középpontjába emelte. Nemcsak a Dán Királysághoz tartozó Grönland megvásárlására tett minden eddiginél hangsúlyosabb törekvések, hanem az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekeinek védelme, valamint az Északi-sarkvidéken kínai és orosz jelenlét említése egyértelműen jelzi az Egyesült Államok Északi-sarkvidéki érdekeinek korábbinál hangsúlyosabb artikulálását.

Donald Trump elnök 2024 december végén megjelent közösségi média bejegyzésében ismét a világ legnagyobb szigetének megvételén gondolkodott. Azonban jelentős költségekkel járna a sziget amerikanizációja – akár állami státuszt kapna a terület, akár nem. Trump elnök azonban már elérte, hogy Dánia jelentős összegeket fordítson a világ legnagyobb szigetének védelmére.  Akár megvalósul a sziget függetlensége akár nem, valószínűsíthető, hogy az amerikai jelenlét és gazdasági befolyás növekedni fog a térségben.