A magyar honvédcsapatok bevonulása Kárpátaljára

2025.03.24.

Nánay Mihály

Március idusa Magyarországon rendszerint az 1848-as forradalomról szóló megemlékezéssel szokott telni, ám 1939-ben ez korántsem így volt. Csehszlovákia szétesése már az 1938-as müncheni egyezménnyel kezdetét vette, de 1939 márciusára vált egyértelművé, hogy északi szomszédunk napokon belül teljesen felbomolhat. Rögtön föl is merült immáron egész Kárpátalja hovatartozásának kérdése, mellyel kapcsolatban a magyar kormánynak egyértelmű álláspontja volt. Rövidesen meg is indultak a magyar honvédség egységei a Vereckei-hágó felé.

Mik voltak a hadművelet közvetlen előzményei? Milyen összecsapások történtek a magyar honvédség és a helyi katonai alakulatok között? Hogyan várták a lengyelek a régi-új szomszédaikat a határ mentén?

A közvetlen előzmények

Az 1939. március 10-i magyar kormányülésen Teleki Pál nagy jelentőségű javaslatot terjesztett elő. A miniszterelnök álláspontja az volt, ha Németország bevonul a maradék cseh területre, és ezzel párhuzamosan Szlovákia kikiáltja a függetlenségét, a magyar kormány lépéskényszerbe kerül Kárpátalját illetően. Ebben az esetben a magyar honvédségnek feltétlenül be kel vonulnia Kárpátaljára, akkor is, ha a németek ezzel nem értenek egyet. Teleki javaslatát elfogadta a kormány, aminek nyomán értesítették is Magyarország – a korszakban hagyományosan első számú – szövetségesét, Olaszországot, valamint Lengyelországot, hangsúlyozva, hogy a katonai akció eredményeként ismét létrejöhet a lengyel–magyar határ, mely geopolitikailag mindként ország számára nagyon fontos kapcsolódási pontot jelent. (Mindennek kapcsán fontos szempontot jelentett, hogy Lengyelország meglehetősen hűvös viszonyt ápolt Csehszlovákiával, főképp mióta egyoldalú katonai akcióval megszállta Těšínt és környékét – lengyelül Cieszynt – 1938 októberében). Március 13-án a terveket megbeszélték Horthy Miklós kormányzóval is, így az akció a legfelsőbb jóváhagyást is megkapta, bár Werth Henrik vezérkari főnök aggályait fejezte ki.

Természetesen nem maradhatott el a németekkel való egyeztetés sem. Március 11-én Otto von Erdmannsdorff német birodalmi követ megüzente Csáky István külügyminiszternek, hogy a németek nem emelnek kifogást a magyar akció ellen. Hitler másnap (március 12-én) Sztójay Döme berlini magyar követnek kifejtette, hogy Németország el fogja ismerni a függetlenségét kikiáltó Szlovákiát, de a kárpát-ukrán kormány elismerésével 24 órát várni fog – ez az időablak áll Magyarország rendelkezésére, hogy megoldja a ruszin kérdést. Kárpátalja ugyanis 1938 őszétől fogva autonómiával bírt (a maradék) Csehszlovákián belül, élén egy tartományi kormányzattal, melyet Augustin Volosin görög-katolikus pap, ruszin nacionalista politikus vezetett. A kormány mellett egy radikális katonai alakulat, a Kárpáti Szics is megalakult Huszton, mely az ukrán állam megteremtését tűzte ki távlati célként. A kárpátaljai vezetés tehát – szemben a magyar célokkal – az önálló Kárpát-Ukrajna megteremtésére törekedett, ezért is volt fontos a Hitler által Sztójaynak tett ajánlat.

Bevonulás Kárpátaljára

Az események március 14-én gyorsultak fel, amikor a Szics-gárda Huszton megtámadta a tartományi kormányzósági épületet, a csendőrséget, a postát és a vasútállomást, valamint cseh katonai létesítményeket, ám ezt a rohamot a cseh-szlovák katonai erők még visszaverték. Mindezzel párhuzamosan, március 14-én este Volosin a helyi rádióban kikiáltotta a független Kárpát-Ukrajnát, amiről tájékoztatták a németeket is, bízva abban, hogy Hitler elismeri friss államalakulatukat, ezzel biztosítva létezését. Másnap, március 15-én érkezett meg a német válasz a magyar kormánnyal korábban egyeztetett formában: a kárpát-ukrán vezetés ne álljon ellen a magyar honvédségnek, mert Németország nincs abban a helyzetben, hogy protektorátusát kiterjessze rájuk. Ennek ellenére Volosin ugyanazon a napon a tartományi gyűléssel mégis elfogadtatta az alaptörvényüket, melynek nyomán a miniszterelnököt államfővé választották.

Március 15-én hajnalban ugyanakkor megindult a magyar honvédség is Szombathelyi Ferenc vezetésével: három irányból nyomultak be a Kárpátaljára (Ung völgye – Uzsoki-hágó; Latorca völgye – Vereckei-hágó; Tisza-völgye – Tatár-hágó). Eközben Csáky István táviratban szólította föl Volosint, hogy ne álljon ellen és adja át a hatalmat. A magyar honvédségnek nem kellett küzdeni a cseh katonasággal, ugyanis még előző napon (március 14-én) megállapodtak róla, hogy kivonják a cseh alakulatokat. Ennek nyomán csak szórványos tűzharcra került sor azzal a néhány csapattesttel melyekhez nem ért el a parancs.

Magyarok által kilőtt cseh LT vz. 35 tank Kárpátalján Forrás: Fortepan / Horváth József

Jelentősebb katonai összecsapások a Szics-gárdával voltak, de az ellenállásukat három nap alatt sikerült leküzdeni. A Kárpáti Szics maradványai lengyel területre menekültek, ahol felszámolta őket a lengyel hadsereg. Volosin végül március 16-án mondott le és menekült el (Prágában telepedett le).

Az egész folyamat egyik legpozitívabb eredménye volt, hogy a brit és francia diplomácia is tudomásul vette a változást, sőt bizonyos tekintetben még üdvözölték is a magyar–lengyel határ létrejöttét (ez ugyanis mindkét ország számára egyfajta „kijáratot” jelentett a „német élettérből”). A Magyarország számára örömteli eseményeket az 1939:VI. tc. örökítette meg: „A magyar törvényhozás mélységes áhítattal ad hálát az isteni Gondviselésnek, hogy az elszakított Felvidék egy részének […] visszatérése után 1939. év március havában immár a Kárpátalja is visszatért a Magyar Szent Korona testébe.”

Kárpátalja közigazgatási beosztása 1939 tavasza (a magyar visszafoglalás) és 1940 ősze (a második bécsi döntés végrehajtása) között Forrás: Wikimedia Commons

A harcok során magyar oldalról 37-en haltak meg és 131-en sebesültek meg, ami természetesen fájó pont volt, de a közhangulatot mégis az ezeréves határ visszaszerzésének eufóriája határozta meg.

Érkezés Vereckére

A Vereckei-hágóba bő ezer évvel Árpád vezér átkelése után ismét magyar katonák érkeztek, ám ezúttal nem keletről, hanem nyugatról és honfoglalók helyett sokkal inkább honvisszafoglalókként.  A kárpáti hegyek között március közepén még ropogó félméteres hó és hózivatar fogadta a honvédeket. A kárpáti tél mellett azonban a lengyel határőrök is készültek: diadalkapuval várták a magyar honvédeket, valamint kidöntötték a csehszlovák határpóznát. Mindemellett pedig még állt a millenniumi emlékobeliszk is.

1939. március 16-án Mieczyslaw Boruta-Spiechowicz tábornok díszszázada sorakozott föl a határon a magyar honvédeket várva. Elsőként a Rongyos Gárda térképhelyesbítő csoportjának tagjai érték el a hágót (Kémeri Nagy Imre), majd őket követte Fráter Tamás kisharckocsis szakasza. A lengyel köszöntést Béldy Alajos ezredes viszonozta:

„Nehéz elmondani, milyen érzelmek töltik el lelkünket és szívünket, amikor itt állunk a történelmi magyar határon, és együtt lehetünk a lengyel testvéreinkkel. A lengyel parancsnok kézszítással és ősi lengyel szokás szerint csókkal üdvözölt. Mondhatatlanul jól esett ez a fogadtatás, mert az nem csak nekünk szólt, hanem szólt az egész honvédségnek és az egész magyar nemzetnek.” Mindezek után pedig sürgönyben tudatta a kormányzóval, hogy „a magyar honvédség a Vereckei-hágó által jelzett, Isten által teremtett határra felért.”

Mieczysław Boruta-spiechowicz lengyel tábornok és Béldy alajos dandárparancsnok a lengyel–magyar határon, 1939