„Csak abban reménykedtünk, hogy megírják…”

Holokauszt a nemzetközi sajtóban

2025.03.31.

Szalay-Berzeviczy András

Az európai történelem legsötétebb foltját jelentő holokauszt áldozatainak számát a kutatók 6 millióra becsülik. A náci birodalom által végrehajtott genocídium az európai zsidóság nyolcvan százalékának életét követelte.  A görög eredetű holokauszt szó „teljesen elégő áldozatot” jelent. Héberül „soá”-nak hivatkoznak a tragédiára, jelentése „katasztrófa” vagy „csapás”. E gyűjtőfogalmak mindazokra a kegyetlenségre utalnak, melyek 1933 és 1945 között végigsöpörtek az európai zsidóságon és más üldözött kisebbségeken: diszkriminatív jogszabályok, nyilvános megbélyegzés, antiszemita propaganda, vagyonelkobzás, fosztogatás, szervezett erőszak, kényszermunka, gettók, deportálás, tömeges agyonlövetések és végül az ipari méretű tömeggyilkosság.

Vajon mit tudott az európai és tengerentúli közvélemény a német haláltáborok működéséről, és mikor váltak ismertté szélesebb körben a német lágerek borzalmai? Hogyan tudósítottak a hazai és nemzetközi napilapok a náci Endlösung (a végső megoldás) végrehajtásáról, és miként reagált arra az újságolvasó? Segítettek-e nyomást gyakorolni a nagypolitikára az olyan presztízsértékű lapok, mint a New York Times, vagy ellenkezőleg, a homokba dugták a fejüket? Vajon tudott-e az európai és a magyar felső vezetés a megsemmisítő táborok dante-i pokláról a háború évei alatt?

Magyar zsidók szelekciója az Auschwitz II-Birkenau rámpán, 1944. május/június Forrás: Wikimedia Commons

1933–1940. A nevelőintézetek

„A koncentrációs táborok az új birodalom nevelőintézetei. A napi program délelőtt kemény fizikai munka, délután pedig nemzeti szocialista iskolázás.”   

(8 Órai Újság, 1940. január 16.)

Jól felszerelt konyhák, asztalos műhelyek, beteggondozás, kulturált ellátás, mosolygó foglyok és úszómedence építés a Dachau-i táborban. (London Illustrated News, 1933)

A németek az első koncentrációs tábort Dachau-ban hozták létre már 1933 márciusában azzal a céllal, hogy a politikai ellenfeleket megfélemlítsék, elszigeteljék. Az első zsidó foglyok – vallási és faji okok miatt – ide csak öt évvel később, a kristályéjszakát követően kerültek. A goebbels-i sajtógépezet a dachau-i koncentrációs tábort egy kulturált átnevelő táborként jelenítette meg az újságok hasábjain. A náci vezetés igyekezete, hogy eltitkolja a lágerek kegyetlenségeit, olyannyira sikeres volt, hogy egyes híradásokat a korabeli brit sajtó is szó szerint átvett. A német hírközlés a ’30-as évek végéig az orránál fogva vezette a nyugati sajtót a koncentrációs táborokat illetően, de ezt követően a lapok fokozatosan egyre hitelesebben tájékoztatták a közvéleményt a zsidó vagyonok lefoglalásáról, a zsinagógák felgyújtásáról és a zsidó emberek ellen elkövetett náci erőszakról.

1940–1942. Internálás, munkaszolgálat és lassú halál

 „Németországban néhány falut átalakítanak a zsidók gyűjtőtáborává.

Ezek a községek nem koncentrációs táborok, csak elszigetelik őket az árja külvilág elől.”

(New York Times, 1941. március 15.)

Náci tervek a zsidóság gettósítására a New York Herald Tribune címlapján (1938. november 12.)

A nyugati és német diplomáciai kapcsolatok megromlását és a háború kitörését követően a lapok egyre kritikusabb hangnemet ütöttek meg a lágerekről szóló híradásaikban, és 1940-től volt folyamatos már a szivárogtatás. Az újságírók forrásai jellemzően a lengyel emigráns kormány jelentései, a munkaszolgálatról hazatérők, katonaszökevények és a lágerekből menekültek beszámolói, valamint a zsidó szervezetek, így a Zsidó Távirati Iroda vagy a Zsidó Világkongresszus jelentései voltak. Az Egyesült Államokban kiadott, magyar nyelvű Amerikai Népszava 1940. január 10-én így adott hírt a lengyelek meghurcoltatásairól: „Három lengyel kerületben a németek olyan rémuralmat vezettek be, ami példátlan a történelemben. A vidéken valósággal irtani kezdték a lengyeleket. Az áldozatoknak meg kellett ásniuk a maguk vagy társaik sírját.”

Ugyanebben a hónapban már az első, kifejezetten zsidóknak létrehozott koncentrációs táborokról írtak a lapok, így a tel-avivi, magyar nyelvű Új Kelet című lap január 26-i cikke is: „A Zsidó Távirati Iroda arról értesült, hogy jelenleg 35 000 zsidó tartózkodik három koncentrációs táborban: Sachsenhausenben, Buchenwaldban és Dachau-ban. A lengyelországi Radomban felállították az első lengyelországi koncentrációs tábort zsidók számára.” A new york-i kiadású Magyar Jövő című napilap 1940 októberében már ez első sikeres szökésről is beszámol: „A Wolna Polska [lengyel emigráns forrás] jelentése szerint lázadás tört ki a nácik tremblinkai haláltáborában, ahol már eddig több mint százezer zsidót végeztek ki. Az internált zsidók egy része megtámadta és lefegyverezte az őrséget, felgyújtotta a tábort és elmenekült. Lengyelországban ez volt az első sikeres menekülés egy náci koncentrációs táborból.”

A közhiedelemmel szemben a hazai lapok is rengeteg információt közöltek már a háború kezdetétől a tragikus eseményekről. Míg a magyar szélsőjobboldali lapok kendőzetlenül, sőt lelkendezve, addig a magyar zsidó felekezeti lapok aggodalommal számoltak be az európai zsidóság üldöztetéséről. A Magyar Zsidók Lapja a varsói gettók borzalmas állapotairól cikkezett, és statisztikákat közölt a pogromok halálos áldozatainak számáról. 1940. február 2-i számában a lap például arról értekezett, hogy „Bécsben már csak 45 ezer zsidó maradt, míg 1934-ben 175 ezer zsidó élt itt.” Az Ortodox Zsidó Újság pedig arról írt, hogy a „világégésben veszélyben van az európai zsidóság túlélése.” 1940 novemberében a 8 Órai Újság rögzítette, hogy „Szlovákia városaiból kitelepítik a zsidókat”.  A Kárpátmedence című lap ezt 1942 májusában azzal egészítette ki, hogy „már 45 ezer főt kitelepítettek Szlovákiából, ősszel pedig Szlovákia teljesen zsidómentes lesz”. 1941 februárjában a Somogyi Újság számolt be arról, hogy „Bécsből havonta indulnak vonatok, mígnem minden zsidót ki nem telepítenek Lengyelországba.”

(Bácsmegyei Napló, 1940. október)

A magyar németbarát és nemzeti szocialista szennylapok nemhogy burkoltan, hanem világosan írtak a zsidó-diszkriminációs intézkedésekről, a zsidók vagyonelkobzásáról, a zsidó tanácsok működéséről, az európai gettókról, gyűjtőtáborokról és deportálásokról. A „haláltábor” kifejezés – mint a koncentrációs tábor szinonimája – már 1940-ben a hazai sajtóban is előkerült. Rajniss Ferenc lapja, a Magyar Futár 1940 decemberében például képeket is közölt egy lengyel gettó zsidó rendőrségéről, sőt szorgalmazta is, hogy lengyel mintára Magyarországon is vezessék be a gettókat és a zsidó rendőrséget.  A Magyarság című radikális lap pedig 1941 áprilisában közölt riportot a lublini gettókról, és a zsidók munkatáborba kényszerítéséről, majd 1942 júniusában a megdöbbenést színlelve állapította meg, hogy „Párizsban milyen kevés zsidó maradt.” A Függetlenség című náci érzelmű hazai lap pedig 1941 szeptemberében adott hírt arról, hogy „a Cseh-Morva Protektorátus Eisenbrod kerülete immár zsidómentes. Az egész kerületben már egyetlen zsidó sem lakik.”

Általános tévhit, hogy az európai zsidóság elpusztításáról csak a „zsidókérdés végső megoldásáról” döntő, 1942 januárjában megrendezett wannseei konferencia után esett szó a közbeszédben. Ezzel szemben a nyugtalanító valóság az, hogy a Houston Post már 1938 novemberében címlapon lehozta, hogy a nácik a teljes megsemmisítéssel fenyegetik a zsidó lakosságot, a Washington Post pedig 1941. június 8-án írt arról, hogy a „nácik mesterterve a legyőzött lengyelek rabszolgasorba taszításával a fajuk teljes megsemmisítése”.

1942–1945. A haláltáborok

„A megszállott lengyel területeken már kétmillió zsidót –

férfiakat, asszonyokat, gyermekeket – elpusztítottak.”

(Die Neue Zürcher Zeutung, 1943. április 20.)

(The Jewish Independent, 1942. március 6.)

A németek Reinhard Heidrich SS vezérezredes vezetésével egy dél-nyugat berlini kerületben döntöttek az Endlösung-ról, és ennek szándékát nem is rejtették véka alá. Ahogy arról a nemzetközi zsidó lap, a The Jewish Independent is hírt adott, Adolf Hitler már 1942 március elején arról szónokolt, hogy a világ összes problémájáért okolható zsidóságot a háború végéig meg fogják semmisíteni. A hírre futótűzszerűen reagáltak a nemzetközi zsidó lapok. 1942 március elsején a New York Times rövid tudósításában lengyel emigráns forrásokra támaszkodva tette közzé, hogy „fennáll a veszélye a teljes lengyel zsidó lakosság megsemmisülésének néhány éven belül a náci uralom alatt.”  A Morning Post című amerikai lap 1942. május 8-án már arról számolt be, hogy a német koncentrációs táborokban ipari méretekben semmisítik meg a zsidó foglyokat. E híradás a lengyel-zsidó menekültek által kiszivárogtatott első jelentésre épít, mely szerint ekkorra már hétszázezer zsidó társukkal végeztek a németek. A dermesztő hírt június 2-án a BBC rádió is leadta. A Times pedig 1942. június 30-án vont mérleget: ”már egymillió zsidót végeztek ki a német mészárszékeken.” A hírt lényegében az összes tengerentúli napilap átvette.

A szövetségesek bombázásaira reagálva ez év közepén Joseph Goebbels több rádióbeszédében is kendőzetlenül világgá kürtölte, hogy a bombatámadásokat Németország a zsidók megsemmisítésének felgyorsításával fogja megbosszulni. A Das Reich című német lapban ki is fejtette, hogy nemcsak Európán belül, hanem azon túl is kiirtják a „minden konfliktusért felelős zsidókat.” A propagandaminiszter ugyanezen beszédéről az amerikai CBS is hírt adott november 24-i műsorfolyamában. 1942. július 29-én a New York Times hetedik oldalán számolt be arról, hogy „a lengyelországi náci hatóságok a varsói gettó zsidó lakosságának teljes megsemmisítését tervezik. Eddig két vonatnyi zsidót szállítottak el, kikről semmit nem lehet tudni.”

(The New York Times, 1942. június 30.)

1942 augusztusában a Zsidó Világkongresszus genfi képviselője egy jelentést adott át az amerikai külügynek, mely szerint tömeges mészárlás folyik a német lágerekben. A hírt a budapesti születésű, amerikai Stephen Wise rabbi tette nyilvánossá november 24-én egy sajtótájékoztatón, és innen a holokauszt ténye már bizonyos és igen széles körben ismerté vált. Aznap a brit The Evening Leader napilap is lehozta, hogy „Heinrich Himmler, a Gestapo vezére elrendelte a lengyel zsidók felének megsemmisítését ez év végére. A halálra ítélteket megjelölik és kiviszik a térre, ahol a nyomorékokat és öregeket kiválogatják, majd a temetőbe kísérik őket, és azonnal agyon is lövik őket. A maradékot embertelen körülmények között, 150 fős marhavagonokba tuszkolják és szállítják el Treblinka, Belzec és Solibor speciális táboraiba, odaérkezésüket követően pedig tömegesen lemészárolják őket.” Az amerikai The Knoswille New Sentinel december 17-én a következő sorokkal sokkolt: „A lengyel gettókat folyamatosan kiürítik, a munkára képeseket halálra dolgoztatják a munkatáborokban, míg a gyengéket lemészárolják.”

1942 decemberében a lengyel emigráns kormány eljuttatta „A zsidók tömeges lemészárlása a megszállt Lengyelországban” című pamfletjét a szövetséges kormányokhoz, kik azonnal közös nyilatkozatot adtak ki Hitler tervét elítélve, és hitet téve a bűnösök elszámoltatása mellett. 1942 végétől a lapok már nemcsak a koncentrációs táborokról, hanem a zsidók gázkamrákban való szisztematikus kiirtásának gyakorlatáról írtak.

Mindeközben idehaza, a Reggeli Magyarország egyik 1942 júliusi száma hírt adott arról, hogy „Franciaországban megkezdték 80 ezer párizsi zsidó koncentrációs táborba telepítését”. Az első vagonok 1942 májusában gördültek ki a francia Compiegne-ből, így ez a tudósítás mindösszesen két hónapot csúszott. A hungarista Új Magyarság című lap ennek szellemében 1942 végén már arról írt, hogy „Párizsban alig maradt zsidó.”

1943 tavaszán már nyílt titok volt, hogy mi folyik a megsemmisítő táborokban. A széles körben szemlézett Die Neue Zürcher Zeitung április 20-án közzé tette, hogy „A megszállott lengyel területeken már kétmillió zsidót – férfiakat, asszonyokat, gyermekeket – elpusztítottak.” Idehaza pár héttel később a 8 Órai Újság 1943 közöl berlini riportot: „A kitelepítés egész Nyugat-Európában a végéhez közeledik. […] Németország mára már zsidómentes.”

Tájékozott politikai elit

Nemcsak a Pesti Izraelita Hitközség sajtófigyelő szolgálata, hanem a Revíziós Liga, a Magyar Külügyminisztérium és a Magyar Távirati Iroda kiküldöttei is aktívan szemlézték a nemzetközi sajtót. Olvasták a mértékadó nyugati lapokat, lehallgatták a külföldi rádióadókat, a külképviseletek pedig jelentéseket, összefoglalókat küldtek a helyi sajtóból és a semleges országok sajtójából haza a külügynek. A Külügyminisztérium Sajtóosztályának vezetője, Ullein-Rheviczky Antal is kiemelt jelentőséget tulajdonított nemcsak a nemzetközi sajtóból való információszerzésnek, hanem a külföldi lapokban való, Magyarországot és álláspontját népszerűsítő írások megjelentetésének is.

Joggal feltételezhető ezek alapján, hogy 1942 nyarára, de legkésőbb őszére Magyarországon a legfelsőbb szintű vezetés tisztában lehetett azzal kapcsolatban, hogy mi történik a deportált zsidókkal a német lágerekben, és Kállay pontosan ezért nem engedett – még részben sem – a zsidók deportálására irányuló német nyomásnak. A magyar politikai elit ekkorra már jól informált volt, legfeljebb a népirtás dimenzióit és eszközrendszerét nem tudták felmérni és elképzelni. „Nem tudtunk mindent Auschwitzról, de tudtuk, hogy zajlik a kiirtás.” – fogalmazott Révész Perec – fiatal cionista, haluc aktivista – jól körülírva a korabeli viszonyokat.

Magyarország német megszállását is napról napra nyomon követte a nyugati sajtó, és a Sztójay-kormány megalakulása utáni napokban már tele voltak a közlések azzal, hogy a magyarországi zsidóság ugyanarra szomorú sorsra számíthat, mint több millió európai embertársuk. 1944. május 10-én – tehát öt nappal a magyar vagonok Auschwitzba indulása előtt, az addig zsidó ügyekben igen visszafogott – New York Times is közzé tett egy cikket ötödik oldalán „A zsidók Magyarországon a megsemmisítésüktől rettegnek” címmel, melyben nyíltan írt a magyar zsidók közelgő kivégzéséről, valamint a gázkamrák alkalmazásának többéves gyakorlatáról:

„Hihetetlennek tűnik, mégis tény, hogy Magyarországon a zsidók biztonságban voltak egészen 1944. március 19-ig. Azóta viszont az ország a zsidók tömeges megsemmisítésére készül a legördögibb módszerek bevetésével. A Sztójay Döme vezette magyar kormány – fittyet hányva Roosevelt elnök figyelmeztetéseire – egymillió zsidó kivégzését tervezi. Olyan zsidó emberek élete van fenyegetve, akik egészen idén tavaszig joggal érezhették ebben az országban magukat biztonságban. Az új magyar kormány most olyan speciális fürdők, „gázkamrák” létesítéséről döntött, melyeket Lengyelországban már évekkel ezelőtt működésbe hoztak. A beszámolók szerint nők százezrei gyermekeikkel karjaikon fulladtak meg ezekben a gázzal telített zuhanyzókban. Zsidó embereket szállítottak marhavagonokban Európa minden tájáról. Majd miután elkoboztak tőlük mindent, azt közölték velük, le kell zuhanyozniuk, mielőtt telepesként tovább utaznának Ukrajnába. A mai napig a becslések szerint öt és félmillió zsidó lelte halálát a német haláltáborokban. A diplomáciai jelentések szerint ma minden zsidó félelemben és rettegésben él ma Magyarországon.”

Reflexív tagadás

A zsidó-diszkriminációs törvényekről és zsidóüldözésről tehát gyakran írtak zsidó, nem zsidó, antiszemita és nem antiszemita lapok is idehaza és külföldön egyaránt már a háború előtt is. A lapok többé-kevésbé közzé tették az igazságot. Kérdés, hogy volt-e rá befogadókészség.

A zsidó tanácsok háború utáni kihallgatási jegyzőkönyveiből kiderül, hogy ha a magyar zsidó lakosság találkozott is a külföldi lapokban megjelenő rémképekkel, azokat nem akarták elhinni. Reflexív valóságtagadásukat a túlélési ösztön irányította. Sok esetben inkább nyugati háborús propagandának könyvelték el a híradásokat, minthogy valóságként fogadják el, amivel szembe kellett volna nézniük. A zsidó túlélők visszaemlékezései és kihallgatási jegyzőkönyvek azt tükrözik, hogy nem hitték el, hogy mindaz, amit az újságok megírnak, az valóban zajlik, és velük is megtörténhet. A többségi társadalom továbbá nem olvasta és hallgatta a napi politikai híradásokat, legális vagy illegális rádióprogramokat. Végül, de nem utolsó sorban létezett cenzúra is. Az 1942 januári újvidéki vérengzésről például a hazai lapok nem adhattak hírt hónapokig. Az ügyben Bajcsy Zsilinszky Endre emelte fel a szavát, és a kormánypárt részéről Kállay Miklós miniszterelnök törte meg a csendet: júniusi parlamenti beszédében adresszálta a tragikus eseményt, és feloldotta az ügy körüli hírzárlatot.

A New York Times relativizált, a német sajtó hallgatott

A New York Times olyan az amerikai és nemzetközi újságírásnak, mint a Harvard vagy Yale Egyetem az oktatás világának: az első számú referenciapont és etalon. Már egy 1939-es kutatás is aláhúzta, hogy míg az amerikai kongresszusi képviselők hetven százaléka tájékozódott legalább egy keleti parti napilapból, száz százalékuk olvasta a New York Times-t. Figyelemreméltó azonban az amerikai Laurel Leff író Buried by the Times című, 2005-ben kiadott könyve, melyben rávilágít arra, hogy a vezető amerikai napilap hogyan relativizálta a holokausztot és a zsidóüldöztetést. A Times rendszerint csak belső oldalakra kerülő rövid tudósításokban foglalkozott a témával, továbbá az európai zsidóságot csak a meghurcolt kisebbségek egyikeként írta le. A háború évei alatt kinyomtatott 23 ezer Times címlapból mindösszesen huszonkettő foglalkozott a holokauszttal.

De vajon miért nem tudósított a New York Times a történelem legbrutálisabb genocídiumáról a világnak? Ennek okai a korabeli amerikaiak általános antiszemitizmusában, a laptulajdonos világnézetében, kormánypárti elkötelezettségében és üzleti filozófiájában keresendő.

Arthur Hays Salzburger maga is – második generációs német bevándorló – zsidó volt, de anticionista. Nem az önálló Palesztinát, hanem a zsidók asszimilációját támogatta. A judaizmus alapja nézetei szerint a vallás és nem a nemzet. Így véleménye szerint önálló, mesterséges állam szükségtelen volt a zsidóságnak. 1946-ban egy interjúban továbbment: kifejtette, hogy a cionizmus felelős a holokausztért. Sulzberger úgy gondolta, ha nem öltött volna tömeges méreteket a zsidók kivándorlása Palesztinába, sokaknak megkegyelmeztek volna a németek. A New York Times nem félt mentegetni, relativizálni a náci német birodalmi politikát. Berlini tudósítói – Guido Enderis és Frederick Birchall – kifejezetten nácibarátok voltak, és a német fővárosban maradhattak a háború végéig. Szemléletes, hogy a New York Times berlini irodáját hosszú ideig díszítette a német birodalmi szvasztikás zászló. A lengyel emigráns kormány a Times-t nem véletlenül hívta náci kollaboráns lapnak.

Másodsorban Sulzburger erőteljesen kormánypárti volt. Roosevelt 1936-os kampányában a New York Times nyílt sisakkal támogatta az elnököt, és pártolta azt a bevándorláspolitikát, mely a harmincas évek végén erősen korlátozta a zsidók menekültáradatát az Egyesült Államokba. Az amerikai külügy egyébiránt sokáig óvatos volt Hitler politikájának megítélésében, és a zsidókkal kapcsolatos hírek háttérben tartását hallgatólagosan az amerikai külügy és az Office of War Information is szorgalmazta.

Harmadsorban Sulzburger kínosan ügyelt katolikus és protestáns olvasóközönsége igényeire is. Az átlag amerikai antiszemita volt ebben az időben, és nem tudott mit kezdeni egy „távoli ország, furcsa kis népével” történő sajnálatos eseményekkel. Az amerikai átlag újságolvasót a háborúval kapcsolatban legfeljebb az európai fronton harcoló, keresztény fiainak hőstettei, így a normandiai partraszállás terjedelmes és diadalittas beszámolói érdekelték, és nem egy néhány millió főt számláló népcsoport meghurcoltatása. Az amerikai zsidók – mint a lapot tulajdonló Sulzberger-család – otthon, privátban élték meg zsidóságukat. A nyilvánosságban amerikaiak voltak. Sulzberger kézzel irányította a Times külpolitikai rovatát és a zsidósággal kapcsolatos tudósítások mennyiségét és tartalmát. Így fordulhatott elő az, hogy egy kis keresztény közösség elleni náci inzultus – azaz a Cseh-Morva Protektorátus helytartója, Heidrich ellen elkövetett merényletet követő lidicei mészárlás – is nagyobb felületet kapott a patinás lapban 1942 júniusában, mint a tömeges zsidóírtás.

Mindez megmagyarázza azt is, hogy a New York Times miért egy apró, hatodik oldal alsó sarkában elhelyezett rövid cikkben számolt be a varsói gettó utolsó zsidó lakosainak 1943. május 13-án bekövetkezett deportálásáról. Továbbá azt is, hogy a New York Times az Izraeli Függetlenségi Nyilatkozatról sem adott hírt 1948 májusában, és a lap sokáig az Izrael Állam kifejezést sem írta le.

Mindeközben 1942 elején a németek elkezdték kiutasítani a nyugati újságírókat az országból, akik többnyire a semleges Svédországban és Svájcban folytatták munkájukat.  A Népfelvilágosítási és Propaganda Minisztérium által irányított náci birodalmi sajtó pedig kínosan figyelt arra, hogy az auschwitzi, treblinkai és solibori táborok működéséről semmilyen információ ne jelenjen meg.

Összegzés

A nemzetközi sajtó híradásai – noha töredezettek és szórványosak voltak – már a háború kezdetétől számot adtak az egyre brutálisabbá váló európai genocídiumról. Tévhit, hogy nem lehetett tudni arról, mi történik a sötét szürkén füstölő gyárkémények tövében.

A Newsweek címlapján egy idős hölgy a megszállt Magyarország vidékéről (1944. április 3.)

A megsemmisítő táborok szörnyűségéről szóló kiszivárogtatások a világsajtóban kezdetben ugyan alulreprezentáltak voltak, de az újságok folyamatosan hírt adtak az eseményekről. Jóllehet, a tudósítások kevéssé hatottak a nagypolitikára, az újságolvasók pedig többnyire hihetetlennek tartották a híradásokat. 1942 közepétől a zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosságokról már nyíltan és egyre nagyobb számmal és pontossággal írtak a nyugati lapok.

A nemzetközi sajtó kutatása alapjaiban cáfolja azt a hazai és sokszor nemzetközileg is hangoztatott téveszmét, hogy a politikai felsővezetés a világháború második felében nem tudott arról, hogy milyen sors várt a deportált zsidók százezreire. A sajtó, mint közel valós idejű hírforrás világos válaszokat adott mind a civil lakosságnak mind a politikai elitnek a valóságról. A lakosság érthető pszichológiai és defenzív okok miatt menekült a valóság tagadásába, a politika viszont érdekei és lehetőségei mentén hagyta figyelmen kívül vagy vette figyelembe a sajtóhíreket.

A kollaboráns európai kormányok kevéssé figyeltek a drámai hírekre, míg az önálló és bátor külpolitikát folytató Kállay-kormány viszont odafigyelt a nemzetközi sajtóra. Hiszen a borzalmakról szóló sajtóhírekből csak megerősödhetett abban, hogy nincs más lehetősége, mint végig vinni az időnyerésre és a németek megtévesztésére játszó, szuverenista magyar külpolitikát, akár sikerül, akár kudarcra van ítélve.

A cikk megjelenését a Rubicon Intézet Nonprofit Kft. támogatta.