A „székesfehérvári Apor Vilmos”: Bergendy János

2025.04.23.

Nánay Mihály

1945 tavaszán foglalta el a szovjet hadsereg a Dunántúlt. Apor Vilmos vértanúhalála talán a legismertebb tragikus esemény, mely a megszállást fémjelzi, a győri püspök életáldozata azonban korántsem egyedülálló. Székesfehérváron Bergendy János, püspöki irodaigazgató próbálta védelmezni a civileket, egy szovjet katona azonban 1945. március 22-én megölte őt.

Kicsoda volt Bergendy János? Miket írtak róla kortársai? Hogyan történt pontosan vértanúhalála?

A fiatal pap

Bergendy János 1892. november 20-án született a Nyitra vármegyei Vágkirályfán Bergendy Máté gazdálkodó és Tímár Ágnes ötödik gyermekeként. E település a szlovák–magyar nyelvhatár környékén feküdt és bár az 1910-es népszámlálás szerint szinte homogén magyarlakta falu volt, János a szlovák nyelvet is valamelyest elsajátította. Érdekes, hogy ez a térség számos papot adott a magyar egyháznak, köztük olyan főpapokat is, mint Nyitra híres szülöttét, Prohászka Ottokár püspököt, vagy a szakolcai születésű Csernoch János hercegprímást. Szülőfaluja elcsatolásával Bergendy atyát személyesen érintette a trianoni határmegvonás. Papi tanulmányait a székesfehérvári szemináriumban végezte, melynek nyomán 1916. május 31-én szentelte pappá Prohászka Ottokár püspök. Papi pályáját a Duna-parti Adonyban kezdte, a szigoráról nevezetes Csöngedy Gyula plébános mellett (1916–1918).

Adonyi szolgálatával kapcsolatban érdekes történet szerepel egy, Mindszenty Józsefnek küldött egyházmegyei jelentésben:

„A fiatal káplánt megérkezése után [Csöngedy Gyula plébános] elővette, megvizsgáztatta. Előírta számára a következő vasárnapra prédikáció tárgyát és szerdán vagy csütörtökön be kellett mutatnia az írásban lefektetett prédikációt, sőt azt hangosan el kellett mondania principálisa előtt. […] Vacsora után négyszemközt folyt le a próbaprédikáció. Bergendy a fiatal papi lélek tüzével, lelkesedésével beszél főnöke előtt az örök életről. A szigorú principális fürkésző vonásai egyre simulnak, mire a káplán a beszéd végéhez ér, a kemény kritikus ellágyul: – Majdnem meghatódtam, káplán úr! – Másnap a hívei között van a plébános, amikor a káplán a szószéken hirdeti az Isten igéit. Az eredmény az lett, hogy Bergendy káplán úrnak többé nem kellett előre elmondania prédikációját.”

János atya kezdettől fogva nagy lelkesedéssel prédikált és tanított is, függetlenül attól, hogy kultúrházban felnőttekkel, iskolában gyerekekkel kellett foglalkoznia, vagy éppen templomban tartott szentmisét.

Következő állomáshelye Dunapentele volt, ahol szintén káplánként szolgált (1918–1921), majd Csepelre került polgári iskolai hitoktatóként (1921–1926). Az alapvetően egyszerűbb, munkáscsaládok gyermekeinek hitoktatásához igyekezett a lehető legjobb módszereket megtalálni: a könyvkötészetet, rádiószerelést kitanulva vagy éppen lombfűrésszel dolgozva kivívta a hit iránt kezdetben kevésbé nyitott diákok tiszteletét és figyelmét is. Csatlakozott az országos Szívgárda ifjúsági lelki mozgalomhoz, melyben szintén nagy lelkesedéssel vett részt, az országos központ elismerését is kiváltva. A gyerekek mellett a szülőkre is igyekezett pozitív hatást gyakorolni, csak úgy, mint a tantestület többi tagjára. Nem véletlen, hogy egyöntetű elismeréssel beszéltek róla. 1926-ban Csepelről Pilisvörösvárra helyezte a főpásztor, ahol hasonló odaadással végezte hitoktatói feladatait. 1928-tól Bergendy feladata lett az albertfalvi egyházközösség megszervezése.

Az egyházközség építő

Albertfalván 1922-től tartottak rendszeresen szentmiséket a régi iskolaépület osztálytermében (a padokat félretolva), majd az új iskolaépület elkészültével kapott állandó kápolnát az egyházközség, mely ekkor még Budafok filiájaként működött. Ekkor került a szerveződőben lévő egyházközség élére Pilisvörösvárról Bergendy János. Az atya a korábban megszerzett lelkipásztori és hittantanári tapasztalatait kamatoztatta Albertfalván is, így a hívek hamar megkedvelték. A fentebb említett egyházmegyei jelentés elkészítéséhez megvizsgálták a püspöki irattárat, hogy bármilyen panasz érkezett-e János atyáról az albertfalvi hívektől. Egyetlen alkalommal fordult elő ilyen, akkor is a következők szerint:

„[Bergendy atya] veszedelmes meghűlésen esett át, hangját elvesztette, hangszálaival állandóan baja volt, de az igehirdetés annyira kedvelt munkájáról betegsége ellenére sem volt hajlandó lemondani. Hívei tudta nélkül keresik fel a főpásztort és azzal a kéréssel fordulnak hozzá, hogy tiltsa el főpásztorukat az igehirdetéstől mindaddig, amíg teljesen meg nem gyógyul. Hívei szinte kényszerítik rá, hogy egy időre hagyja el plébániáját és a gyógyulásához szükséges külföldi üdülőhelyet megkeresse, nehogy – amint a főpásztornak írják – esetleg komolyabbra forduljon betegsége és véglegesen nélkülözni kelljen az ő szeretett lelkipásztoruk megható beszédeit.”

Fontos megjegyezni, hogy nem csak Albertfalván, de Kelenvölgyben is szervező-lelkészi feladatot látott el. Ezzel kapcsolatban Shvoy Lajos püspök emlékiratában az alábbi jelenet olvasható: „egy vasárnap Kelenvölgyön átvisz az utam. A jó Bergendy volt a szervezőlelkész. Egy barakkiskola egyik termében misézett, a hívek zöme a szabadban ázott, mert szakadt az eső. Betértem. Nagy lett a riadalom. A miséző Bergendy nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett. Bejelentettem ott helyben, hogy templomot kell építeni.”

Bergendy János: 1892–1945 Forrás: Magyar Kurír

Bergendy atya albertfalvi működéséről talán legautentikusabban régi albertfalvi hívei tudnak nyilatkozni. A pont harminc évvel ezelőtti Egyházközségi Levelet fellapozva Bárdossy Magdolna sorait érdemes idézni: „Bergendy János atya négy éven keresztül volt hitoktatóm Albertfalván, ő készített elő az első szent-áldozásra is. Nagyon szerette a gyerekeket, és csodálatosan tanított. Nemcsak a gyerekek. hanem a szülők is tisztelték és becsülték őt, és nagyon sajnálták az összes albertfalvi hívek, amikor 1933-ban Székesfehérvárra helyezték.”

Püspöki irodaigazgató és vértanú

Shvoy Lajos püspök 1933-ban helyezte át Bergendy atyát elsőként Székesfehérvár-Víziváros plébánosának, majd sokoldalú tehetségét kihasználva püspöki irodaigazgatóvá nevezte ki. Ez új típusú feladatot jelentett számára, hiszen az addigi főképpen lelkipásztori és hitoktatói munkát sokkal inkább adminisztratív, szervezési és egyházjogi feladatok váltották föl. János atya a változást elfogadva újult erővel mélyült el az egyházjogban, ugyanakkor a továbbiakban is fontos volt, hogy jól bánjon az emberekkel, hiszen innentől kezdve az egyházmegye papságának ügyes-bajos dolgait kellett intéznie. Mindemellett fontos pénzügyi feladattal is megbízta a főpásztor: neki kellett megszerveznie az Egyházmegyei Takarékpénztár Rt.-t, amit sikeresen létre is hozott.

Érdemei elismeréseként 1938-ban XI. Pius pápai kamarássá nevezte ki, de ennél még emlékezetesebb volt, hogy püspöke magával vitte a Szentatyához ad limina látogatásra. Shvoy Lajos a következőképpen emlékezett meg önéletírásában az esetről: „Megkértem, hogy bemutathassam neki [XI. Piusnak] derék irodaigazgatómat, Bergendy Jánost. Becsöngette, és az előtte térdre boruló irodaigazgatót egyre simogatta és kedvesen biztatta, hogy legyen mindig hű főpásztorához. A jó Jánosnak pedig csak ömlöttek a meghatódottságtól a könnyei.”

A második világháború egyre komorabb éveiben Bergendy János még inkább feladatának tekintette, hogy segítségére legyen az egyházmegye papságának, példát mutasson nekik és a híveket is segítse, ahol lehet. Székesfehérvár a világháború egyik legtöbbet szenvedett nagyvárosa volt, ugyanis háromszor is átment rajta a front. Először 1944. december 23-án szállta meg a szovjet hadsereg. A püspöki palota pincéi nem csak a bombázásokkal szemben, hanem a megszálló szovjet erők erőszakoskodásai ellenében is biztos védelmet ígértek a híveknek.

A Püspöki Palota 1943-ban. Forrás: Fortepan / Buzinkay Géza

Az egyik korabeli szemtanú, Németh László atya, püspöki levéltáros visszaemlékezéséből érdemes néhány gondolatot idézni, melyek jól leírják a püspöki palota életét ezekben a hetekben:

„Hamarosan megtelt az óvóhely főként asszonyokkal, leányokkal és gyermekekkel. Magam még semmi veszélyt nem éreztem, kimentem a városba körülnézni. A püspöki palota sarkánál egy fiatal katonával találkoztam, aki mutogatva kérdezett a karórám után, s amikor megmondtam neki a pontos időt, intett, hogy adjam át neki az órámat. Én még nem ismertem az új szokást, kézzel-lábbal megmagyaráztam neki, hogy nekem is csak ez az egy van, és elfordultam tőle. Később tudtam meg, hogy ez mennyire veszélyes játék, de úgy látszik, mindketten tapasztalatlanok voltunk és tovább engedett.”

Emellett Németh László atya leírta azt is, hogy amikor a zsúfolásig megtelt pincében karácsonyi éjféli szentmisét mutattak be, a szertartás közben részeg szovjet katona tört be közéjük. Kicsin múlott, hogy tragédia történjen, de végül egy józan szovjet tiszt közbelépett. A szovjetekkel való kapcsolattartás során felértékelődött Bergendy János atya felvidéki származása, ugyanis szlovák nyelvtudását felhasználva tudott valamelyest szót érteni a szovjet katonákkal, ha nem volt a közelben tolmács.

1945. január 22-én azonban fordult a kocka. A német hadsereg több ellentámadást is indított Budapest felmentésére, melyek során a „Konrád III” fedőnevű hadműveletben visszafoglaltak a koronázóvárost. Sem a püspökség lakói, sem általában a városlakók nem fogadták örömmel a visszatérő németeket és a nyilas-hungarista magyar karhatalmat, mert csak arra tudtak gondolni, hogy ezzel meghosszabbítják a város szenvedéseit és egy újabb ostromnak teszik ki Székesfehérvárt.

A nyilas vezetés néhány nappal később (február 8-án) letartóztatta és elszállította Shvoy Lajos püspököt. Ennek következményeként Bergendy János irodaigazgatóra hárult a püspökség védelmezése. Rajta kívül csak Németh László püspöki levéltáros maradt a palotában. Budapest bevétele után a szovjet haderő tovább nyomult nyugatra, így március közepén ismét megindult Székesfehérvár ostroma, mely súlyos harcokat hozott. A tüzérségi belövések során a püspöki palota is megsérült. Március 21-én foglalták el a szovjetek másodjára – immár véglegesen – a várost.

Székesfehérvár az ostromot követően 1945-ben. Zichy liget (Vilmos császár tér), szemben a Fő (Nádor) utca. A kép jobb szélén a Velence (előtte és később Magyar Király) szálló oldala, tőle balra a Vörösmarty Szinház épülete. A kép előterében bal oldalt a Szentháromság-szobor látható. Forrás: Fortepan / Vörös Hadsereg

Bergendy és Németh atyák megszervezték az akkor már mintegy háromszáz embernek (többségében nőknek) menedéket nyújtó óvóhely védelmét, egymást váltva a kapuban őrködve. Az első éjszaka nagyobb probléma nélkül telt el. Reggel az őrségbe érkező Németh Lászlónak még beszámolt erről Bergendy atya, majd megegyeztek, hogy a püspöki levéltáros még elmondja a napi miséjét, majd leváltja az irodaigazgatót, aki szintén elmondja ezután miséjét és nyugovóra tér. Ekkor azonban három ittas szovjet katona tört be a palotába. Egy az óvóhelyen tartózkodó fiatal fiú (Németh László beszámolójában „kisinas”) volt az egyetlen, aki látta, hogy a katonák dulakodni kezdtek Bergendy Jánossal, majd belökték az irodába – ezután ijedtében elfutva csak a lövést hallotta. A távozó katonák az odasiető Németh Lászlót is súlyosan megverték, de ő el tudott menekülni előlük. Később visszatérve talált rá Bergendy János holttestére. A szovjet katonák tarkólövéssel végeztek vele.

Bár egy szovjet kapitány követelte, hogy azonnal a palota kertjében földeljék el a halottat, Németh László atya bátor kiállása eredményeként ennek nem tettek eleget, hanem néhány nappal később spártai körülmények között ugyan, de a székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra Bergendy Jánost atyát, a vértanú irodaigazgatót.