Iuliu Maniu román miniszterelnök és az erdélyi magyarok

2025.04.30.

Marchut Réka

Iuliu Maniut a badacsonyi szfinxként is emlegetik, utalva arra, hogy a Szilágyságban, Szilágybadacsony községben volt a családjának otthona. Ifjúkorától védelmezte a román nemzeti érdekeket még az Osztrák–Magyar Monarchián belül, majd az impériumváltást követően Romániában is. Szenvedélyes nemzetvédő szerepét illetően a magyar és a román történetírás, illetve a közvélemény is egyetért. Míg azonban magyar részről a történeti haza elárulóját látták és látják benne, a nevét viselő Maniu-gárdák miatt pedig sokszor magyargyűlölőnek is megbélyegzik őt, addig a jelenlegi román közgondolkodás személyi kultuszt épített a „Nagy Egyesülés építőmérnökének”, ahogy azt a szilágysomlyói Iuliu Maniu szobron is olvashatjuk.

Miniszterelnökként milyen kihívások érték? Mi volt az az úgynevezett konkordátum ügy, illetve az optáns per, amely érintette a magyarokat és a románokat is? Milyen volt a magyarokkal való kapcsolata?

Fotó: Marchut Réka

A budapesti országgyűléstől az aradi szakításig

Iuliu Maniu 1873-ban született Szilágysomlyón, mélyen vallásos román görögkatolikus családban. Iskoláit a balázsfalvi görögkatolikus elemi iskolában kezdte, majd Zilahon a Polgári Fiúiskolában, aztán a Református Kollégiumban folytatta, tehát harmadikos korától magyar nyelvű oktatásban részesült. Ennek köszönhetően magyarul anyanyelvi szinten beszélt. A magyarokkal való első kapcsolatait is Zilahon szerezte, ami meghatározó volt egész további életében. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott, Bécsben és Budapesten folytatta, és jogi doktorátust szerzett. Ezt követően a Balázsfalvi Görögkatolikus Érsekség ügyvédjeként kezdett dolgozni, később, 1906 és 1910 között pedig országgyűlési képviselőként vált ismertté.

Családjának szinte minden tagja az erdélyi román nemzetiségi mozgalom tevékeny résztvevője volt, és az 1868-as nemzetiségi törvényben biztosított kisebbségi jogok tényleges megvalósításáért küzdött kérlelhetetlenül, meg nem alkuvóan. 1910-ben már nem jutott be a parlamentbe, de a Tisza István és a román nemzetiségiek között folytatott úgynevezett paktumtárgyalások egyik vezetőegyénisége volt, megegyezés azonban nem született. Az első világháború idején Maniut is besorozták, az olasz frontra került, később pedig, 1918 őszén Bécsben segédkezett hadseregszervezési ügyekben.

Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása idején, 1918 novemberében Jászi Oszkár Aradon Erdély kantonizálásával, Magyarország föderalizálásának ajánlatával igyekezte az ország területi integritását megvédeni. A Bécsből Aradra érkező Maniu teljesen elvetette Jászi javaslatait, és 26 erdélyi megyének Magyarországtól való teljes elszakadása mellett tette le a voksát. Főszervezője volt az 1918. december elsejei gyulafehérvári nagygyűlésnek – ahol kimondták Erdély egyesülését Romániával – majd pedig másodikán megválasztották az erdélyi Kormányzótanács elnökének.

A nagygyűlésről mindössze 14 darab fotó maradt fent, a határozatok elfogadásáról meg egy sem. A fiatal román fotográfus, Samoilă Mârza felvétele a várbeli Tiszti Kaszinón kívül, a Horea mezején gyülekező tömeget mutatja

Előbb a Román Nemzeti Párt, majd a Nemzeti Parasztpárt tagjaként, később elnökeként közel két évtizeden keresztül (1919–1938) részt vett a parlament munkájában. Fő ellenlábasai a regáti liberálisok voltak, akik 1922 és 1926 között megszakítás nélkül vezették az országot.

Háromszoros román miniszterelnök

Először 1928 és 1930 között, 1930-ban másodszor, illetve 1932 és 1933 között pedig harmadszor volt Románia miniszterelnöke. 1926 és 1928 között többször is próbálkozott együttműködni a romániai magyarsággal – eredménytelenül. 1926-ban az Országos Magyar Pártnak (OMP) felajánlotta az erdélyi blokk létrehozását, meglebegtetve Erdély autonómiájának kérdését is, a romániai magyar politikusok azonban akkoriban az Averescu-féle Néppárttal kötött csucsai paktum helyrehozatalán dolgoztak, ami kizárta a Maniuval való együttműködést. 1927-ben – a két világháború közötti időszakban egyedülálló módon – megvalósult a kisebbségi blokk az erdélyi magyarok és németek között, így a magyarok ekkor sem voltak nyitottak a Parasztpárttal való koalícióra. Az OMP-ből kiváló úgynevezett disszidensek, a „kalotaszegi csoport” tagjai keresték volna a szövetkezést Maniuval, de ő velük nem akart paktumot kötni. 1928-ban saját sikerének könyvelte el a kisebbségi blokk szétrobbantását és a németekkel kötött különpaktumot. Az ugyanebben az évben tartott választásokon ennek ellenére a kormányra kerülő Maniu-párt 40 000 magyar szavazatot kapott, ami az OMP-re leadott 178 000 szavazathoz viszonyítva jelentősnek mondható.

Az erdélyi magyar lakosságon belül sokan gondolták úgy, hogy Maniu fogja tudni orvosolni a kisebbségek sérelmeit, és megbíztak benne. Ezt mutatja egy 1927-ben kelt magánlevél is, amit egy dicsőszenmártoni asszony írt Maniu édesanyjának, Clara Maniunak „Édes Klári néni” megszólítással, és a levélben ekképpen fogalmazott: „Mind várom, és sokan, de sokan várják, hogy jöjjön már egyszer hatalomra Gyuluka. Öste-reggel első kérésem, Uram tégy csudát, add már nekünk meg, hogy jöjjön hatalomra Mániu Gyula. Hátha már a jóságos Isten annyi százezer embernek a kérése az Isten trónusa elé jut, és meghallgattatást nyerünk.” A Gyula/Gyuluka megszólítás általános volt az erdélyi magyarok körében, de források alapján tudjuk, hogy a családban is használták a Gyuluka megnevezést. Édesapjának és Cornelia (Cecilia nővér) testvérének a levelei is ezt tanúsítják.

Mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi sajtó rokonszenvvel írt Iuliu Maniu kormányra kerüléséről, ami a miniszterelnököt meglepte és meghatotta. A bukaresti román követen keresztül azt üzente a magyar kormánynak, hogy mint a két nép és a két ország jó barátságának a híve, jól ismeri a kisebbségi panaszokat, és elismeri jogosultságukat, de türelmet és lojalitást kért az erdélyi magyarságtól. Többször is kifejtette, hogy rendszerszinten nem tudja megoldani a problémákat, mert a megelőző 10 évben olyan kormányzás volt, ami az ő elveivel ellentétesen alkotta a jogszabályokat. A magyarok a gyulafehérvári határozatokon nyugvó kisebbségi törvényt várták az új miniszterelnöktől. „Minket, magyar nemzetiségűeket megnyugtat az, hogy a miniszterelnök maga erdélyi ember, aki egy nemzeti kisebbségekkel bíró állam kormányzati szükségletét mégis csak jobban megérti, mint a liberális kormány érthette. S bizonyos az is, hogy a magyar kisebbség Maniu elébe akadályokat nem fog gördíteni.” – olvashatjuk a Szilágyság című folyóirat 1928. november 16-i számában.

A szilágysági magyarok reményét és lelkesedését fejezi ki az alábbi idézet is: „Valamikor az egykori Mán Gyuluka sok-sok jó magyar barát szeretetét élvezte, akik tiszta, jó szívvel szerették, nem bántották, sőt. Ma a hatalmas nagy Maniu Gyula, miniszterelnök urnak játékszerben könnyű volna a Szilágyság magyarjainak szívét is meghódítani. A Szilágyság pompásan állotta és állja a próbát, reméljük, Maniu Gyulának nemcsak tudásában, de nemességében sem fogunk csalódni, úgy legyen!”

Iuliu Maniu (1873–1953) Forrás: Wikimedia Commons

A hétköznapi emberek szintjén Iuliu Maniu és a magyarok kapcsolata kifejezetten jónak, barátinak volt mondható, politikai téren azonban adódtak feszültségek. Például 1928. december 1-jén lett volna a Nagy Egyesülés 10. évfordulója, a román kormány azonban úgy döntött, hogy a királyság emléknapjával együtt fogják azt ünnepelni, ami Romániában május 10-e. 1929-ben ezen a napon Bukarestben voltak ünnepségek, május 20-án viszont Gyulafehérváron ünnepelték az egyesülés 10. évfordulóját. Az akkor már nyíltan revíziós külpolitikát folytató Bethlen István kormányának a szemében vörös posztó volt az ünnepség, és minden bizonnyal erre reagált Bethlen 1929. május 26-án a Városligetben, a Hősök emlékművének avatásán tartott beszédében, melyben a „Nem, nem, soha” szlogent használva fejezte ki nemtetszését a trianoni békeművel szemben. Maniu sem maradt adós a válasszal: június 25-én, Take Ionescu halálának évfordulóján elmondott emlékbeszéde arról szólt, hogy Románia soha nem követel semmit senkitől. Ekkortájt a bukaresti követek is érezték Maniu magyarellenes hangulatát, amit addig nem tapasztaltak nála.

A feszült helyzetet tovább élezte a magyar államiság szempontjából a legfontosabb esemény, augusztus 20-a megünneplése. Nemcsak Romániában, hanem a kisantant többi államában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában is érzékenyen reagáltak a budapesti ünnepségekre, illetve a köré szerveződő propagandára. Pozsonyban ellentüntetéseket tartottak, Jugoszláviában nem adták ki az útlevelet a magyar lakosoknak, hogy ne utazzanak a magyar fővárosba. Romániában pedig a Maniu-kormány belügyminisztere, Alexandru Vaida-Voevod „sziguranca-rendeletet” adott ki a Magyarországra utazók „zaklatására”. A szentistváni ünnepséggel egy időben zajlott a Magyarok Világkongresszusa is, amely során revizionista, irredenta szólamokkal tűzdelt beszédek hangzottak el. Mindez természetszerűleg olaj volt a tűzre.

Bár a Maniu-kormány igyekezett az erdélyi magyarság körében fékezni a magyar irredenta megnyilvánulásokkal való azonosulást, mégis a román liberális sajtó kereszttüzébe került Iuliu Maniu, akinek a vélt magyarbarátságát támadták. Olyan nyilatkozatokat is tettek, ha Tisza István élne, valószínűleg köszönő táviratot küldene Maniunak; és ha nem lettek volna a liberálisok, Maniu még a trianoni határok megváltoztatásáról is tárgyalt volna a magyarokkal. Tehát egyáltalán nem volt könnyű az a belpolitikai helyzet, amelyben Maniu mozgott, és amikor a kisebbségekkel szembeni hivatalos politikai megnyilvánulásait elemezzük, akkor ezt a szempontot mindenképpen figyelembe kell vennünk.

Az optánsper és a konkordátum kérdése

Maniu miniszterelnökségének idején ért véget két olyan ügy is, mely szinte az egész évtizedet tematizálta és fontos volt magyar szempontból. Az egyik az optánsper volt, melynek lényege, hogy a trianoni határok meghúzása után a szomszédos államokba kerülő magyar lakosság dönthetett, hogy ott marad-e az új államban vagy Magyarországra költözik. A Magyarország javára optáló, Romániában ingatlannal rendelkező személyektől a román állam kisajátította a földjeiket, házaikat kárpótlás nélkül. Emiatt a magyar kormány és az erdélyi magyarok szót emeltek, és utóbbiak a Népszövetséghez fordultak jogorvoslatért. A per több éven keresztül húzódott, míg a végleges döntés 1930 januárjában született. A magyar kormány és a magyar diplomácia lehetőséget látott abban, hogy Maniu van a kormányon, és úgy találták, hogy vele tudnak egyezkedni. Maniu is szívén viselte az ügyet, és azt ígérte, hogy a döntést magának tartja fenn. A román politikus nemzetközi pozíciója viszont túl gyenge volt ahhoz, hogy a Népszövetségi mechanizmust érdemben befolyásolni tudja, az ott lévő román delegált, Nicolae Titulescu sokkal befolyásosabb ember volt, és gátja a megegyezésnek. Végül mégis Maniu miniszterelnöksége idején született megegyezés a felek között.

A másik vitás téma – ami szintén évtizede húzódott – a konkordátumügy volt. (Ilyen megállapodást a Szentszék és az adott állam köt egymással, ha az országban élő katolikusok jogi státusza nem rendezett.) Mivel a Regátban nem élt jelentős számú katolikus, ezért ez az ügy 1918 előtt sem Románia, sem a Szentszék számára nem volt releváns. Trianon után viszont jelentős számú katolikus került a román állam területére, akiknek egyházjogi helyzetét rendezni kellett. A magyar állam ezt azért akarta elodázni, mert a kialakult status quót csak ideiglenesen fogadta el, és a revízióban bízott. A konkordátummal azonban a Szentszék elismerte volna a fennálló határokat. Mindemellett nem csupán a magyarok, hanem az ortodoxok is ellenérdekeltek voltak, mert az ortodox vallás volt az államvallás Romániában, és féltették ezen pozíciójukat. Az erdélyi románok többsége viszont, így Maniu is, görögkatolikusok voltak. Ennek köszönthetően előállt az a helyzet, hogy egyszerre volt erdélyi magyar és román érdekközösség az ortodoxokkal szemben, de érdekellentét a trianoni határok miatt. A görögkatolikus Maniunak tehát úgy kellett megvívnia a harcot, hogy egyszerre kellett küzdeni az ortodoxokkal és a magyarokkal szemben is. Végül az 1927-ben titokban aláírt konkordátumot 1929-ben sikerült ratifikálni és így egy kényes egyensúlyt létrehozni a különféle érdekek között.

Konkrét, helyi ügyekben Maniu sokkal hatékonyabban tudott közbenjárni. Neki köszönthető, hogy alma matere, a Zilahi Református Wesselényi Kollégium visszanyerte 1929-ben az 1923-ban elvett nyilvánossági jogot, ami azt jelentette, hogy az ott végzett tanulók végzettségét hivatalosan is elfogadták. De szerepe volt abban is, hogy a bukaresti reformátusok ugyanebben az évben visszakapták az iskolájukat, vagy éppen, hogy Alexandru Cisar bukaresti érsekkel egyezkedve a világháború után zár alá vett bukaresti Szent Ilona templom újra megnyithatta kapuit a hívek előtt magyar nyelvű misézéssel. Szintén Maniu kellett ahhoz, hogy a dicsőszentmártoni nitrogéngyár kisajátításában segédkezni kívánó katonaságot rendreutasítsa, illetve megtiltsa, hogy beavatkozzanak, így a nitrogéngyár kisajátítása nem történt meg.

2018-ban kiállított román bélyeg, melyen Iuliu Manu szerepel Forrás: Wikimedia Commons

Magyar kapcsolatok

Arról is vannak forrásaink, hogy magánemberként milyen magyar kapcsolatai voltak. Gyerekkori jó barátja volt például a zsidó származású Markovits Jakab, akivel nyolc éven keresztül együtt koptatták az iskola padjait. A kisfiú állandó vendég volt a Maniu-háznál, jó barátságban voltak Iuliuval. Felnőve orvos lett belőle és a Maniu család házi orvosa lett, 1929-ben ő volt ott Iulio édesanyjának, Clara Maniunak a halálos ágyánál is. Az akkori orvos úgy emlékezett, hogy régebben Clara őt mindig homlokon csókolta és habos kávéval várta.

A magyar újságírókkal is jó kapcsolatot ápolt a miniszterelnök, így Somlyói Eller Gizellával és Benczel Bélával is. Minden újságíró megjegyezte, hogy Maniuval, mint politikussal nagyon nehéz volt interjút készíteni, mert nem szeretett politikai kérdésekben nyilatkozni, de magánemberként a badacsonyi házban bármikor felkereshették. Talán az egyik legérdekesebb kapcsolata Jászi Oszkárral volt, akivel 1918 novemberében farkasszemet néztek Aradon, de 1931 augusztusában a szilágybadacsonyi ház verandáján együtt borozgattak. Közös volt bennük, hogy mindketten kiábrándultak: az egyik a magyar politikából, a másik a románból.

Összegzésként elmondható, hogy Maniu politikai tevékenységét befolyásolta ugyan a magyarságképe, de a körülmények voltak meghatározóak. Úgy, mint a helyzete és a szerepe a román belpolitikában, főként a liberálisokkal való ellenséges viszonya; a Magyarország részéről történt nyílt revíziós törekvések és megnyilvánulások; a gyenge nemzetközi pozíciója és a kisantant államokkal való kapcsolata. Iuliu Maniu nem változtatott érdemben a romániai magyarok helyzetén, de helyi szintű ügyekben születtek kedvező megoldások. A magyarság, mint politikai közösség ellenfele volt Maniunak, a magyar emberekkel viszont kölcsönös tiszteleten alapuló jó baráti viszonyt ápolt.