A revízió kérdése Nicolae Titulescu külpolitikájában

2025.05.20.

Marchut Réka

A két világháború közötti román külügy legkiemelkedőbb egyénisége Nicolae Titulescu volt. Jelentősége és befolyása túlnőtt Románián, európai szinten elismert külpolitikai szakembernek számított. Szász Zsombor diplomata, jogász, politikus így írt róla 1941-ben: „Minket, magyarokat nem fűznek jó emlékek hozzá; ellenségünk volt, de nem mondhatjuk, hogy nemes ellenfelünk lett volna. A romániai magyar kisebbség sok szenvedése az ő számláját terheli; a revízió kérdésének kiélesedéséért nagy részben az övé a felelősség s az optáns kérdés hosszú évekre való elhúzódását neki köszönhetjük, ő bizonyosan azt hitte, hogy hazáját szolgálta ezzel. Nekünk elégtételünk, neki tragédiája, hogy megérte politikájának teljes bukását és hazájának romlását.”

Mit érdemes tudni Nicolae Titulescu politikai pályafutásáról? Hogyan viszonyult a magyarsághoz? Milyen Európát kívánt létrehozni?

Politikai pályafutása

A két világháború közötti időszak kimagasló román diplomatája 1882-ben Craiova-ban született birtokos család gyermekeként. Egyetemi tanulmányait a párizsi Sorbonne-on végezte. Titulescu tulajdonképpen belenőtt a román irredenta mozgalomba, és nem volt előtte kérdés, hogy mindent meg kell tenni Erdély Romániához csatolásáért. Az 1915-ös ploieşti-i beszédében ezért kijelentette, hogy „Románia nem lehet teljes Erdély nélkül: Románia nem lehet nagy nélküle…”

1909-ben Take Ionescu konzervatív-demokrata pártjában kezdte politikai pályafutását. Három évvel később bekerült a román parlamentbe és az ott elhangzott beszédeinek köszönhetően hamarosan Ionescu barátságába fogadta. 1917–1918-ban pénzügyminiszter volt. Ehhez az időszakához fűződik az az anekdota, hogy borotvált arca a sok nagy szakállú politikus között feltűnést keltett és nagyon fiatalos volt. Amikor először ment hivatalába, a minisztérium portása nem akarta elhinni, hogy ő a miniszter.

Nicolae Titulescu (1882-1941) Forrás: Wikimedia Commons

Diplomáciai karrierjének kezdetét az első világháborút lezáró békekonferencián való részvétel jelentette. 1919–1920-ban komoly szerepet játszott a béketárgyalásokon a román delegációban. Az 1920-as évektől kezdve már csak külpolitikával foglalkozott, s a kormányát képviselte Londonban követként. A román belpolitikai életben nem érezte jól magát: a liberálisokkal nem találta a közös hangot, a Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt mellett nem akart elköteleződni, saját pártot pedig nem akart szervezni.

Titulescut nem kedvelték román politikai körökben, mivel túl okos volt, túl nyugatias, és lenézte a román elmaradottságot. A diplomáciai pályán viszont otthonosan mozgott. Erősen franciás műveltségű, francia orientációjú liberális politikusként, diplomataként volt ismert. Liberalizmusa azonban nem az 1920-as évek meghatározó román politikusának, Ion I. C.  Brătianunak a liberalizmusa volt. Tőle eltérően inkább konzervatív-liberális és demokrata politikát képviselt. Párizsban Titulescut tekintették a francia délkelet-európai politika legerősebb támaszának. Nyelvtehetsége, lenyűgöző szónoki képessége, pengeéles érvelése korának legnagyobb diplomatái közé emelték. A nyilvánosság előtt élt és élvezte a népszerűséget.

Két alkalommal volt Románia külügyminisztere, 1927–1928-ban, majd 1932–1936 között. 1920-tól lett a Nemzetek Szövetségének tagja, 1930-ban pedig szinte egyhangúlag annak elnökévé választották. Vallotta, hogy „a komoly külpolitikának mindenekelőtt a szomszéd államokkal való jó kapcsolatokra kell építenie.” Külpolitikai tevékenységének középpontja a versailles-i békerendszer védelmezése volt, amivel biztosítani akarta Nagy-Románia területi integritását. Mint a status quo védelmezője, fellépett minden revizionista megnyilvánulással szemben, illetve tiltakozott a nemzetközi szerződések megkérdőjelezése és egyoldalú felmondása ellen. Ezen felül fontosnak tartotta a kisantant megszilárdítását és a balkáni antant létrehozását is.

Titulescu magyar ügyei

Titulescu két fontos magyar vonatkozású ügyben bírt jelentős befolyással nemzetközi szinten: az egyik az az optánskérdés volt Népszövetségben, a másik pedig a konkordátum ügye a Vatikánnal. (Az utóbbit a Szentszék és az adott állam köt egymással, ha az országban élő katolikusok jogi státusza nem rendezett. Trianon után jelentős számú katolikus került a román állam területére, akiknek egyházjogi helyzetét rendezni kellett.) A végül 1929-ben ratifikált szerződést a Vatikán – Titulescu közbenjárására – a román érdekeknek megfelelően módosította.

A román politikusnak Dolci nunciuson keresztül sikerült elérnie, hogy a Szentszék két módosítást elfogadjon a konkordátumon ratifikálás érdekében. Az egyik változtatás az alábbi volt: a konkordátumban szereplő formulát – „a szerzetesrendek iskolái az illetékes püspök fennhatósága alá helyeztetnek, tehát élvezik az oktatási nyelv megállapításának a jogát”– úgy kelljen értelmezni, hogy ez alól kivételt jelentsenek „azok az iskolák, amelyekben jelen pillanatban román az előadási nyelv.” Ezt azért kérte a bukaresti kormány, mert a konkordátum eredetileg hatálytalanította volna az 1925. évi magánoktatási törvény 37. §-át, amely a szerzetesi iskolákban oktatási nyelvként a románt határozta meg. A másik román kérés a konkordátum IX. szakaszának módosítására vonatkozott. Annak rögzítését kívánták, hogy a konkordátumban felsoroltakon kívül – amelyeket a bukaresti nunciatúra 1928. október 22-én kelt nyilatkozatában tudomásul vett – a más katolikus szervezet ne élvezzen jogi személyiséget. Ezzel a megszorítással az erdélyi Katolikus Státust akarta a kormány a jogi személyiségek sorából kiiktatni. Róma mindkét módosítást elfogadta.

Titulescu jelentős befolyással bírt az 1920-as évek második felében a magyar optánskérdésről folyó nemzetközi diplomáciai csatározásokban. A kérdés kiindulópontja az volt, hogy a trianoni békeszerződést követően a magyar állampolgárságot választó háromszáz személy földbirtokát a román hatóságok kártalanítás nélkül kisajátították, jóllehet ezt a magyar békeszerződés kifejezetten megtiltotta. Amikor a károsultak a békeszerződésen alapuló jogaikat nemzetközi fórumok előtt érvényesíteni akarták, Románia kitért jogos kérésük teljesítése elől, a Népszövetség pedig nem tudta az országgal szemben érvényesíteni a békeszerződés rendelkezését.

A magyarok szemében a remény a megegyezésre akkor csillant meg, amikor Iuliu Maniu került a miniszterelnöki pozícióba. Nagy reményeket fűztek az erdélyi származású politikushoz, mert úgy gondolták, hogy vele már meg tudtak volna állapodni az optánsok kérdésében, és Titulescu intrikái többé nem fogják akadályozni a népszövetségi határozatot. Így tették bűnbakká az optánskérdés megoldatlansága miatt: „mindenesetre csodálatos, hogyan volt lehetséges, hogy Titulescu tényállást illetőleg, de még a jogi érvek tekintetében is az orránál fogva vezette az egész Tanácsot.”

1929 októberében Titulescu a németekhez fordult közvetítésért annak érdekében, hogy a kormányuk rábírja a magyarokat az optánskérdés románok által javasolt megoldásának elfogadására a Keleti Jóvátételi Bizottságban. A németektől azonban csak semmitmondó diplomatikus választ kaptak. Az optánskérdésben végül a második hágai konferencián hoztak döntést 1930 januárjában. A Bethlen István által is ellenjegyzett döntés alapján az optáns-birtokosok kártérítésére a nagyhatalmak és az utódállamok külön 240 millió aranykorona összeget kitevő alapot hoznak létre. A határozattal Titulescu is meg volt elégedve és a maga sikerének könyvelte el.

Az Egyesült Európa víziója

A Népszövetség elnökeként részt vett a Kellogg–Briand paktum előkészítésében, amihez Románia az elsők között csatlakozott. Diplomáciai körutat szervezett, amelyben a Briand tervet népszerűsítette. 1930. október 30-án látogatást tett a Vatikánban XI. Pius pápánál, aki elégedettségét fejezte ki Bukarest magatartásával, minthogy a román parlament 1929-ben ratifikálta a konkordátumot. A pápa egyúttal biztatta Titulescut, folytassa tevékenységét a béke megvédése érdekében és a szovjet rendszerrel szemben. Ezt követően a Palazzo Veneziába sietett, ahol Grandival és Mussolinivel találkozott. A politikusok a revízió kérdéséről tárgyaltak, másrészt a Briand-tervről. Ezzel kapcsolatosan Titulescu azt a kritikát fogalmazta meg, hogy a terv a gazdasági szempontokat túlságosan alárendelte a politikaiaknak.

Az olaszok revíziós elképzelései nyugtalanították Titulescut. Tartott attól, hogy a magyar-olasz érdekközösséget Jugoszlávia meg fogja sínyleni, és ezáltal felborul a kisantant által létrehozott kényes egyensúly a magyar revíziós célok megakadályozására. Rómából Párizsba vette útját, ahol a francia-olasz közeledést próbálta volna elérni, de sikertelen maradt az igyekezete. Találkozott Aristide Briand külügyminiszterrel, aki azt mondta neki, hogy tervét azért is hozta létre, hogy így küzdjenek a szovjet bolsevizmus terjedése ellen.

Római és párizsi látogatásai után Titulescu Londonba utazott, ahol 1930. november 9-én a Cambridge-i Egyetemen előadást tartott „A béke elvének fejlődése” címmel. Előadásában hangsúlyozta a Népszövetség szerepét a béke megtartása érdekében (a meglévő határok megvédésével), és kiemelte az Egyesült Európa megvalósításának szükségességét. Titulescu a nemzetközi együttműködés megteremtését elengedhetetlennek tartotta, amelyben az ellentétes érdekű országok közös álláspontra tudnának helyezkedni. Ennek a célnak az érdekében minden államnak le kell mondani a revizionizmusról és meg kell haladni a nacionalista-soviniszta álláspontot. Elutasította azt az angol ellenérvet, hogy a Briand-terv az összes európai ország egybeolvadását jelentené, mint az Amerikai Egyesült Államok esetében. Briand olyan tervet javasolt ugyanis, amelyben minden állam megőrizte volna a szuverenitását.

Titulescu és a hitleri Németország

Az első európai politikusok között volt, aki felismerte a náci Németországban rejlő veszélyt. Pár hónappal Hitler hatalomra kerülése után a román parlament külügyi bizottságában a következőket mondta: „A nemzetközi helyzet napról napra aggasztóbb. Az utóbbi események ezt minden tekintetben megerősítik. Újabb események következhetnek be s mindez csak azok számára jelent meglepetést, akik nem kísérték figyelemmel és nem ismerik közelebbről a különböző európai államok kül- és belpolitikájának fejlődését.“

Korán felismerte az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus veszélyét Európa békéjének biztosítására. Második külügyminisztersége idején – a hitleri befolyás visszaszorítása miatt is – kereste a kapcsolatot a Szovjetunióval. Jól tudta, hogy Nagy-Románia csak akkor maradhat egységes, ha a Szovjetunió nemzetközi elszigeteltsége megszűnik, ami lehetőséget teremthet arra, hogy Bukovina és Besszarábia Románia részeként stabilizálhatóvá váljon. Ennek jegyében a magyar–szovjet kapcsolatfelvétel után, 1934-ben létrejött a szovjet–román diplomáciai kapcsolat is.

A revizionizmus felerősödése

Az 1930-as évek közepén már ő is érezte a revizionizmus erősödését egész Európa-szerte, amire a válasza a határok „légiesítése”, „spiritualizálódása” volt: „Mindig azt hirdettem, nem a határok revíziója, nem a határokhoz kötődő negatívumok megőrzése fogja biztosítani a nemzetek boldogulását, hanem a határok spiritualizálása, a bennük rejlő akadályok, tiltások felszámolása.” 1934. április 4-én tartotta híres beszédét a határrevízió kérdéséről. Kifejtette, hogy Nagy-Románia alapja a trianoni békeszerződés, mely összekovácsolta a több évszázadon keresztül szétszakított románságot. A magyar követelésekre magyar hármas jelszóval felelt: „nem, nem, soha” – mondta románul.

Edvard Beneš, Csehszlovák külügyminiszter, Bogoljub Jevtić, Jugoszláv miniszterelnök és Titulescu külügyminiszter a belgrádi kisantant találkozón. 1932. Forrás: Wikimedia Commons

A francia miniszterelnök, André Tardieu 1932-ben memorandummal fordult az angol és az olasz kormányhoz, hogy szervezzék meg közösen és segítsék a Duna-menti államok – Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Románia – gazdasági együttműködését. A franciás beállítottságú Titulescu azonban nem lelkesedett a tervért, mert átlátta, hogy a francia kormány tulajdonképpen csak a saját bankérdekeltségeinek kihelyezett tőkéjét akarja menteni, és ezzel próbálná akadályozni a német gazdasági előretörést a térségben. Úgy vélte, hogy ezek a tervek ebben a formában nem a Duna menti népek ügyét, hanem franciák érdekekeit szolgálna.

Az 1934. október 9-én történt a marseilles-i gyilkosság (hivatalos franciaországi látogatása során megölték I. Sándor jugoszláv királyt) sötét árnyékot vetett Magyarország külpolitikai megítélésére. (lásd lejjebb, Titulescu is párhuzamot vélt felfedezni a terrormerénylet és a magyar revizionista törekvések között). Újra az elszigetelődés veszélye fenyegette az országot. 1934 decemberében, a Népszövetség Tanácsában a délszláv vitát tárgyalták, ahol Titulescu és Edvard Beneš, Csehszlovákia külügyminisztere együttesen léptek fel a revizionista gondolat ellen. Titulescu kifejtette: „…a mostani vita folyamán különös erővel éreztem át, hogy milyen nagy veszteség érte a Népszövetséget és Magyarországot Apponyi Albert halálával.” Mondta ezt arra az Apponyira, akit az 1920-as években a magyar revizionizmus első számú képviselőjének számított a magyar közvélemény szemében, és akivel egy évtizeden át farkasszemet nézett a Népszövetség Tanácsában az optánsügy kapcsán. Titulescu részvéttáviratot küldött Apponyi özvegyének.

Apponyi Albert a Népszövetségi Tanácsban Forrás: Wikimedia Commons

Visszautasította azt a vádat, hogy a kisantant ellenségesen viszonyulna Magyarországhoz, de aláhúzta, hogy a revizionizmussal szembe kell szállni, mert az a békét veszélyezteti. „Elismerjük, hogy a revízió törvényes intézmény, amely meg is valósítható akkor, ha a Népszövetség egyhangúlag így határoz. Törvényes tehát az, ha valaki revíziós kérdéssel fordul a Népszövetséghez abból a célból, hogy megtudja, vajon ez egyhangúlag fennáll-e vagy nem. De feltétlenül törvénytelen, ha olyan propagandát fejtenek ki, amely a népszövetségi tagállamok területi épségét és politikai függetlenségét veszélyezteti. […] Számomra a revizionizmus és a terrorizmus két olyan dolog, amely szoros összefüggésben áll egymással.” – utalt itt arra, hogy véleménye szerint a királygyilkosság és a magyar revíziós gondolat összefüggésben vannak.

Álláspontja a kisebbségi kérdésről

1929 márciusában a párizsi Académie diplomatique-ban tartott előadást a „Népszövetség és a kisebbségek” címmel. Ebben a kisebbségek védelmezőjeként állította be magát és azt hangsúlyozta, hogy a velük való jó bánásmód kulcsfontosságú Európa békéje szempontjából. Úgy vélte, hogy a jó bánásmóddal meg lehet szerezni az államhoz való lojalitásukat: „egy állam, mely nem tud maximális jólétet biztosítani kisebbségeinek, amely nem érti, hogy vele született érdeke minden polgárának lojalitása, nem pedig egyesek kulturális és vallási egyéniségének megsemmisítése, az nem csak a humanisztikus törvényt, hanem saját létének törvényét is megsérti.”

Elismerte az anyaország jogát és kötelességét, hogy gondoskodjon a határain túl élő kisebbségi csoportokról. Dicsérte a Népszövetséget, mely fontosnak tartotta a kisebbségek védelmét. Az ellentmondás azonban abban állt, hogy akkor már látható volt, hogy a Népszövetség által működtetett és felügyelt nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer nem hatékony, nem tud érdemi eredményeket elérni.

Bukarestben Titulescu egészen másként beszélt, mint Párizsban. 1935. december elején Bethlen György, az Országos Magyar Párt elnöke szóvá tette a képviselőházban az erdélyi magyarok helyzetét, sérelmezte a magyar tisztviselők román nyelvvizsga-kötelezettségét, a székelyföldi állami iskolák elrománosítását, az ortodox egyház túlkapásait. Erre Titulescu a román kamarában úgy reagált, hogy mindent letagadott és Bethlen grófot Genfbe küldte, hogy panaszkodjon a Népszövetségnél, ahol addig egyetlen egyszer sem adtak neki igazat. Úgy vélte, hogy Bethlen megnyilvánulásának csupán az a célja, hogy megvalósuljon a határrevízió a magyar érdekek szerint. Azt sérelmezte, hogy ő hiába törekszik megegyezésre a magyarokkal, azok a mostani állapotot csak ideiglenesnek fogják fel és az ezeréves Magyarország feltámasztását várják, ezért nem is akarják igazán a megegyezést. (Ebben volt némi igazság…)

Ezt követően Titulescu Bárdossy László bukaresti magyar követtel folytatott megbeszélést, és abban sokkal békülékenyebb hangnemet ütött meg. Kilátásba helyezte Székelyföld autonómiáját, amennyiben a székelyek azt kérik, és hajlandónak mutatkozott gazdasági és politikai együttműködésre Magyarországgal. Bárdossy válasza az öntelt elutasítás volt. A meddő viták nem vittek közelebb a kívánt megegyezéshez.

1936 nyarán még élvezte a Tatarescu-kormány bizalmát, és külpolitikai elképzeléseit a kormány támogatta. Így utazott el a francia Riviérára pihenni. Mialatt vakációját töltötte, az újjáalakított Tatarescu-kormányból egyszerűen kihagyták. Titulescu sem értette, hogy mi történt. Ezt követően viszont már nem utazott haza, Franciaországban élte utolsó éveit. 1941 márciusában Cannes-ban elhunyt.

Titulescu sírja Brassóban Forrás: Wikimedia Commons

Titulescu személye meghatározó volt a két világháború közötti Románia külpolitikájának formálásában. Egyrészt azért, mert kulcspozíciókat töltött be, másrészt azért, mert teoretikus igénnyel fejtette ki külpolitikai nézeteit, melyet még ellenlábasai is előszeretettel használtak. A román külpolitika számára Magyarország a revíziós törekvései miatt problémát jelentett és ez rányomta bélyegét a magyar kisebbséggel való román bánásmódra is. Szimbolikus értékű, hogy az emigrációban élő Titulescu végrendeletében meghagyta, hogy ne a bukaresti temetőben temessék el, hanem Nagy-Románia geometriai középpontjában – Brassóban.