Észak Dél ellen? Törésvonalak az olasz társadalomban

2025.06.26.

Varga Dániel

2025. június 12-én Debrecenben, a DAB székházban Pete László, a Debreceni Egyetem Olasz Tanszékének vezetője tartott előadást az olasz társadalomban megfigyelhető észak–déli ellentétekről és azok történelmi gyökereiről. A Rubicon-esten Pete bemutatta, hogy milyen északi ellenérzések léteznek a déliekkel szemben (és fordítva), illetve azt, hogy mikor is szakadt szét Olaszország gyakorlatilag két részre.

(Varga Dániel beszámolója a június 12-én tartott Rubicon-estről)

Északi ellenérzések a déliekkel szemben

„Nagy öröm lesz majd, mikor a Vezúv végre teljesíti a kötelességét” – vagyis kitör, és elsöpri a föld színéről Nápolyt. Egy északi labdarúgócsapat szurkolótáborának volt ez az üzenete, a vendégcsapat pedig a Napoli volt. Ez nem csak egy egyedülálló szurkolói szubkultúrai üzenet, hiszen amint Pete felhívta rá a figyelmet, a közösségi médiában is előfordult már politikai síkon ugyancsak az a vágy, hogy remélhetőleg a vulkánok el fogják majd pusztítani Dél-Olaszországot.

Az 1960-as években több lakóhelyre is azt a táblát rakták ki, hogy „délieknek nem kiadó”. Ehhez hasonló példák a 90-es években is előfordultak, például tény, hogy déli akcentussal beszélő emberek sokkal nehezebben juthattak kiadó albérlethez. Az ezredfordulót követő években újra megjelentek az ehhez hasonló hirdetések, annyi kiegészítéssel, hogy a hely „délieknek és külföldieknek nem kiadó.” Nápolytól nem messze – tehát délen – egy 2019-es ingatlanhirdetésnél lehetett olvasni pozitívumként feltüntetve, hogy a települést kizárólag északiak látogatják.

Fontos kiemelni, hogy a fenti esetek inkább szórványosak, azért nincsenek benne a mindennapokban. A társadalom többsége nem így gondolkodik – igaz, pontos mérések nincsenek, mekkora is az ellenérzés a déliekkel szemben – azonban a fentiekhez hasonló esetek manapság is előfordulnak.

Mindig is két Itália létezett?

Ha a mostani gazdasági adatokat nézzük, egyértelműen kijelenthető, hogy két Olaszország létezik. A GDP adatok alapján könnyedén két részre lehet osztani Itáliát: a legszegényebb déli és a leggazdagabb északi járások között ugyanis akár ötszörös GDP különbségek is előfordulhatnak. A munkanélküliségi ráta – főleg a fiatalok körében – sokkal magasabb délen, mint északon. Az egyik legszegényebb déli járásban például három fiatalból kettő munkanélküli, ráadásul az elvándorlás mértéke sokkal jelentősebb délről, mint északról.

Felmerülhet a kérdés, hogy ez mindig is így volt-e? Az Olasz Királyság 1861. március 17-én alakult meg, megvolt-e ez a kettősség már ekkor? Az igaz, hogy voltak gazdasági különbségek, – például szemben északon, délen alig volt vasútvonal – ennek ellenére a gazdaságtörténészek szerint az egyesítés pillanatában még nem létezett „két Olaszország”, hanem úgynevezett leopárdfoltos fejlődés volt megfigyelhető. Északon ugyanúgy voltak gazdagabb és szegényebb területek, mint délen: például Puglia több észak-olasz tartomány fejlettségével is felvette a versenyt.

A különbségek a 19. század végén nőttek meg jelentősen észak és dél között, és ez leginkább az ipari forradalomnak volt köszönthető, ami nem érintette az egész országot. A legnagyobb fejlődés az úgynevezett ipari háromszög (Milánó, Torinó, Genova) által fedett területeken volt megfigyelhető. (Velence és környéke például nem volt annyira fejlett ekkor, de észak később „vitte magával”) Az az iparosítás, ami lezajlott északon, délen nem ment végbe, ekkor nyílt ki igazán az olló gazdaságilag a két terület között. A csúcspont 1951-ben érkezett el: egyes számítások szerint ebben az időszakban észak kétszer volt gazdagabb és fejlettebb délnél. Az elkövetkező évtizedekben páratlan gazdasági fejlődés ment végbe, aminek köszönthetően Olaszország iparilag a világ 10 legfejlettebb állama közé került. Ennek hatása érződött délen is, 1950 és 1970 között csökkent az ország két része közötti gazdasági különbség. 1970-től kezdve azonban stagnálás volt megfigyelhető, 2008 után – a gazdasági és pénzügyi válság következtében – pedig újra növekedni kezdtek a különbségek.

Egyesülés – egyesítés

Az olasz egység létrejötte előtt több mint ezer éven keresztül nem létezett egységes itáliai államalakulat. Amikor pedig nagy nehezen létrejött 1861-ben az egységes olasz állam, akkor „csak” a területek politikai és katonai egyesítése történt meg. Massimo D’Azeglio északi politikushoz kötik azt a mondást, ami jól érzékelteti a korabeli helyzetet: „Megcsináltuk Olaszországot, most az olaszokat kell megcsinálnunk.” Létrejött egy egységes olasz állam, csak éppen olaszok nincsenek benne, viszont vannak helyettük szicíliaiak, toszkánok, lombardok stb. 1861-ben az olasz nyelvet beszélők aránya legfeljebb 4 százalék lehetett.

Itália szerte nagyon erős volt az úgynevezett campanilismo jelenség, ami azt fejezi ki, hogy egy helyi ember számára a haza addig tartott, amíg látszódott (avagy hallatszódott) a campanile, azaz a harangtorony. Nemzettudat nehezen volt értelmezhető a korszakban, sokkal inkább erős lokálpatriotizmust lehetett megfigyelni, ami azonban gyakran átment például a másik – akár a szomszéd – város lenézésébe is.

Amikor a két Olaszország végre egyesült egymással 1861-ben, akkor gyakorlatilag annyi történt, hogy délt hozzácsatolták északhoz katonai erővel. Az első északi benyomások igen „ellentmondásosak” voltak: Luigi Carlo Farini – északról kinevezett kormányzó – például azt írta Nápoly és környékéről, hogy: „Ez nem Olaszország, hanem Afrika. Ehhez a parasztokhoz képest a beduinok a civilizáció virágai” Több korabeli, ehhez hasonló megnyilatkozás is bizonyítja, hogy észak találkozása déllel nem volt éppen „baráti”, ami amiatt meglepő, mert az egyesítési projektet nem a dél kezdeményezte: főleg az észak-itáliai polgárság, illetve az értelmiség fő vágya volt az olasz egység megteremtése.

Polgárháború Olaszországban

Az északiak akarták tehát az egységet, aztán pedig becsmérlő módon beszéltek a déliekről. (Természetesen a történelem nem fekete vagy fehér, hívta fel a figyelmet Pete, hiszen délen is voltak egységpártiak). Leginkább a parasztság volt az, amely nem örült délen az egységnek: a vidéki agrártársadalomnál nagybirtokrendszer működött, a földművelők pedig saját földet akartak. Ezt többször is megígérték nekik az északiak, azonban csalódniuk kellett, a földosztás elmaradt, úgymond a déliek be lettek csapva.

Ha azt mondjuk, hogy 1861 és 1865 között zajlott egy jelentős polgárháború, akkor mindenki az Egyesült Államokra gondol, pedig pont ugyanebben az időszakban Dél-Itáliában is zajlott egy igencsak véres konfliktus. Egy fegyveres protest mozgalom alakult ki, amelyet brigantaggio-nak (banditizmusnak) neveznek. Az ellenállás kiváltó oka nagyrészt az volt, hogy a parasztság földosztást akart, ehelyett azonban csak magasabb adókat és kötelező katonai szolgálatot kaptak. Sokan ahelyett, hogy a sereghez csatlakoztak volna, inkább a banditának álltak.

Olyan véres polgárháború vette kezdetét, hogy az Olasz Királyság a csapatainak a harmadát kénytelen volt délen bevetnie. Katonai törvényszék állt fel 1863-ban azzal az utasítással, hogy akit fegyverrel a kézben fognak el, azokat ki kell végezni. Csak az északi oldalon legalább 6 ezren vesztették az életüket: dél így fogadta az egyesítést tehát, fegyveres ellenállással.

Észak és Dél most

Az 1980-as években emelkedett fel a Lega Nord (Északi Liga) nevű párt. Az, hogy kiknek az érdekeit kívánták szolgálni, a nevükből is kiolvasható. (Ma már simán csak Liga néven fut a szervezet, hiszen a déli szavazatokra is számítanak, az „észak” eltűnt a nevükből.) Első nagy sikerét 1992-ben érte el a párt, mikor is megszerezték a milánói polgármesteri címet. A Lega Nord észak- és dél-Itália szétválasztását tűzte ki célul, hiszen úgy látták a dolgokat, hogy míg északon az emberek dolgoznak és termelnek, addig délen csak lustálkodnak, és az anyagi javakat is csak felélik. „Padaniát” akarták létrehozni, azaz a Pó síkság és környékéből egy új államot alakítani, esetleg még Toszkánával kiegészítve (Rómából pedig nem kértek, ami csak egy vízfej volt szerintük a sok politikusával együtt.)

Amit a Lega Nord nem vett figyelembe, hogy az északi jólét kialakításában nagy szerepe volt a délről érkező munkaerőnek. A válasz nem maradt el, az 1990-es évek első felében kialakult a „neobourbonista” mozgalom, amely sajátos déli identitást kívánja kialakítani és védelmezni. (1860-ig a Nápolyi Királyság a Bourbonoké volt, illetve egy jogar alatt egyesültek a déli területek. A név innen ered, azonban a mozgalom követői nem akarnak a monarchiához visszatérni). A fenti mozgalom zászlóbontására 1993-ban került sor egy nápolyi pizzériában. A szervezők néhány tucat emberrel számoltak, ehelyett több százan jelentek meg. A közösségi média segítségével szerveződő mozgalomnak ma már több mint 400 olyan egyesülete van, amely valamilyen módon azt propagálja, hogy legyen a délieknek saját identitása. „Vegyél déli terméket” – olvasható egyes boltokban, vagy éppen focimeccseken a Bourbon zászlót lehet látni a drukkerek kezében.

A fellángoló észak–déli küzdelemnek hála erős könyvkiadói tevékenység vette kezdetét délen, azzal a szándékkal, hogy végre megírják az „igazi történelmet”, azaz, hogy igazából nem egyesítés történt 1860-at követően, hanem gyarmatosítás és erőszakos elnyomás. Ezek a – sokszor nem is hivatalos történészektől jövő – régi-új elgondolások válaszra késztették a hivatalos akadémiai történelemírást is. Szükségessé vált az, hogy reakció érkezzen a délről érkező, rendkívül eltúlzó történelemszemléletre.

Míg az olasz egység 100. évfordulóján, 1961-ben hatalmas ünnepség vette kezdetét, addig a 150. évforduló igencsak szegényesre sikeredett. Ennek oka, hogy míg Olaszország 1961-ben egy ereje teljében lévő állam volt, addig a 150. évforduló akkor érte az országot, mikor igen nagy bajban volt a 2008-as nagy gazdasági válságot követően. Ha ünnepelték is az olasz egységet, azt inkább csak északon tették. Az észak–déli ellentétek tehát továbbra is fennállnak, annak ellenére, hogy mindig van olyan minisztérium az igencsak gyakran váltakozó olasz kormányokban, amely a déli területek felzárkóztatásáért felel. Az erőfeszítéseik figyelemreméltóak, de minden jel arra mutat, – ahogy Pete fogalmazott – „a déli kérdés továbbra is él és virul.”