Kuba. A múltja által foglyul ejtett ország

2025.07.15.

Varga Dániel

Június 29-én ismét teltházas Rubicon konferencia került megrendezésre, mely során az egzotikus szigetország története és egyes kiemelt jellegzetessége lett bemutatva. Az előadók ismertették az amerikai maffia kubai működését, amelynek „áldásos tevékenysége” aztán jelentős mértékben hozzájárult a Fulgenico Batista által vezetett diktatúra bukásához, illetve a Fidel Castro irányította forradalom győzelméhez. Súlyos vérengzésekre már a kubai forradalmat megelőző korszakokban is volt példa, a hatalomváltással azonban az erőszak és a terror újabb fokozatra kapcsolt. A fenti témákon kívül szóba került még a Guantánamói-öbölben található amerikai katonai támaszpont története, az art deco varázslatos világa, illetve Ernest Hemingway életének kubai vonatkozásai is.

(Varga Dániel beszámolója a június 29-én tartott Rubicon konferenciáról)

A maffia Kubában

Lénárt T. András két előadást is tartott Kuba történelmével kapcsolatban. A történész ismertette, hogy a Keresztapa második részének Kubában játszódó jeleneteinek van valóságalapja, mindenekelőtt Hyman Roth figurájának megalkotásakor a film készítői egy bizonyos Meyer Lansky személyét vették alapul, aki egy gazdag amerikai-zsidó maffiózó volt. A 20. század elején az Egyesült Államok és Kuba között rendkívül szorosak voltak a kapcsolatok, és sokan ki akarták használni az ebben rejlő lehetőségeket. A 20-as években – az alkoholtilalom idején – erősödött meg jelentős mértékben az amerikai maffia. Kuba ekkor lerakatként és származási helyként is funkcionált. Az alkoholtilalomnak 1933-ban lett vége, a maffiának így fontossá vált az alkoholcsempészetből származó korábbi bevételeiknek a pótlása. Megszületett a nagy ötlet, hogy le lehetne uralni Kubában a helyi szerencsejáték- és szállodaipart. A legfőbb cél a pénzmosás volt, azaz hogyan is lehetne az Egyesült Államokban szerzett illegális jövedelmeket befektetni Kubában, és ily módon kifehéríteni azokat.

Az amerikai maffia kubai terjeszkedésének fő alakjai Charles „Lucky” Luciano és Meyer Lansky voltak. Az utóbbi hívta fel a figyelmet olasz származású bűnöző társának, hogy érdemes Kubába „befektetni”, hiszen itt nem kell olyan komolyan venni a helyi törvényeket. Ők ketten kapcsolatba léptek egy kubai katonatiszttel, egy bizonyos Fulgenico Batistával, akiből később Kuba vezetője is lett. Bár Luciano-t letartóztatták az Egyesült Államokban, később mégis szabad lábra helyezték a II. világháborús szerepvállalása miatt (többek között kapcsolatba lépett a szicíliai olasz maffiával, így segítséget nyújtva a partraszálló amerikai csapatoknak.) Egy feltételt szabtak csak neki az amerikaiak: nem hagyhatja el Olaszországot. Ezt a kérést azonban nem sikerült teljesítenie, amelyet jól bizonyít, hogy részt vett 1946-ban a Kubában tartott úgynevezett maffia kongresszuson. (Ahol többek között Las Vegas kiépítésének az ötletét találták ki).

Az amerikaiak csak nagy nehezen tudták Luciano-t kitakarítani Kubából. Miután ez sikerült nekik, gyakorlatilag Meyer Lansky-é lett az egész szigetországi szerencsejáték és szállodabiznisz. Az aranykor 1952-ben jött el, mikor Batista második alkalommal lett elnök. Gyakorlatilag Lansky és emberei azt csináltak 1959-ig Kubában, amit csak akartak. A szigetországot az Egyesült Államok weekend házának, illetve bordélyházának is nevezték. Mindenki megfordult itt, aki számított, többek között híres amerikai színészek is. Lansky a kubai társadalom szerves részévé vált, például munkát adott a szegényeknek, szórakoztatta a kubai elitet – így sokak érdeke lett, hogy a korrupt Batista rendszer fennmaradjon.

A problémát az kezdte el jelenteni, hogy egyre több maffiózó egyre többet akart, a korrupció így évről évre egyre inkább kezelhetetlenebbé vált, ami már kikezdte Batista uralmát is. Kezdetben Lansky és köre nem vette komolyan Fidel Castro mozgalmát, azonban ahogy növekedtek az erőszakos események száma, úgy döbbentek rá egyre többen, hogy menteni kell a vagyont. Lansky kezdetben azt hitte, meg tud egyezni Castróval, de ez nem sikerült. A Kubában lévő amerikai maffia menekülni kényszerült a forradalom bosszúja elől. A felkelők el kezdték felgyújtani például a kaszinókat, amelyek a Batista-rendszernek, illetve az amerikai elnyomásnak a szimbólumai is voltak. Amit Lanskyék nem tudtak készpénzként elvinni, azt államosították, így vált az amerikai maffiának a legnagyobb sikert története rövid időn belül a legnagyobb kudarcává.

A kommunista Kuba a nemzetközi erőtérben

Batista Kubája az Egyesült Államok szoros szövetségese volt, szinte teljes mértékben alárendelte a szigetországot a nagy szomszéd kívánalmainak. Sokaknak azonban elege lett a kiszolgáltatott helyzetből: 1959. január elsején győzött a forradalom Kubában. Sokszor felmerül az a kérdés, hogy Fidel Castro kezdetben is kommunista volt-e? A testvére (Raúl) minden bizonnyal igen, azonban az amerikaiak Castro-ban nem a kommunistát, hanem az antiimperialistát látták. Vannak rá jelek, hogy az amerikaiak elkezdték támogatni Castrot, mikor már látták, hogy a Batista-rendszer fenntarthatatlan. Nixon tárgyalt Castroval 1959-ben, aki olyan státust ajánlott Kubának, mint amilyen Puerto Rico is rendelkezik (Az Egyesült Államokkal társult ország) ezt azonban a forradalom vezetője elutasította. 1960-ban találkozott Hruscsovval a kubai vezér az ENSZ egyik gyűlése után, ami csak tovább erősítette az Egyesült Államok ellenszenvét. Az amerikai vagyonok elkobzása, illetve államosítása után végképpen megromlott az USA és Kuba kapcsolata. A végső csapást az jelentette, hogy az amerikaiak megtagadták a kubai cukor átvételét. Jelentkezett azonban felvásárlóként a Szovjetunió, így szorosabbá vált a két ország kapcsolata. Érezhetően 1961-ben vált a Castro-féle rezsim szocialistává, illetve kommunistává. Ekkor kezdtek el tömegével Floridába menekülni a kubaiak.

Az Egyesült Államok nagyon nem nézte jó szemmel, hogy a szomszédságában egy olyan kommunista állam jött létre, amelynek a vezetője nemegyszer a forradalmak (dél)amerikai, afrikai és ázsiai exportjáról beszélt. Dwight D. Eisenhower meg akarta dönteni Castro rendszerét, elnöksége idején dolgozták ki azt a tervet, hogy amerikai támogatással kubai emigránsok szállnak partra a szigetországban, hogy megbuktassák a fennálló rezsimet. A következő elnöknek, John F. Kennedynek nem tetszett ez a terv, mert úgy látta, hogy rossz fényt vetett volna az Egyesült Államokra, ha egyértelműen látszik, hogy az amerikaiak állnak a puccs mögött. A szervezkedés azonban már nagyon előrehaladott állapotban volt, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) már nem akarta leállítani az akciót, Kennedy kérésének az ellenére sem. Így került sor a rendkívül rosszul kivitelezett disznó-öbölbeli partraszállásra, amely totális kudarccal zárult. Castro és Fidel csak még népszerűbb lett világszerte a sikertelen akció után.

A III. világháború kitöréséhez a legközelebb 1962 októberében került a világ, mikor az amerikaiak felfedezték, hogy a szovjetek atomrakétákat szállítanak Kubába. 13 napos „idegháború” vette a kezdetét, végül szerencsére a két szuperhatalom megegyezett egymással: a szovjetek Kubából, az amerikaiak pedig Törökországból kivonják a tömegpusztító fegyvereiket. Az Egyesült Államok nem meglepő módon teljes mértékben arra koncentrált, hogy elszigetelje Kubát a külvilágtól. Gyakorlatilag ki lett nyilvánítva, hogy amelyik ország jó kapcsolatot akar ápolni az Egyesült Államokkal, az nem barátkozhatott Kubával. Mindezen felül a washingtoni vezetés egy sor jobboldali diktátort támogatott Latin-Amerika szerte, leginkább azért, hogy ezekben az országokban a (szélső)baloldal véletlenül se kerülhessen hatalomra (erre jó példa Pinochet-rendszere).

Mindezzel együtt a Kubából menekülőket az Egyesült Államok kezdetben szívesen várta, hiszen amellett, hogy magasan képzettek voltak, bizonyosan nem voltak kommunisták. Ezt a jelenséget a Castro-rendszer sajátosan használta ki 1980-ban: ekkor ugyanis amellett, hogy elengedték mindazokat, akik távozni akartak a szigetországból, a börtönökben lévőket is kiengedték, had távozzanak ők ugyancsak az Egyesült Államokba. Ez volt az úgynevezett marieli exodus, mintegy 125 ezren vándoroltak el Kubából. Az Egyesült Államokbeli kubai maffia létrejöttét is ehhez az eseményhez lehet kötni.

Nehéz kérdés, hogy mi Kuba jövője. Bár a Szovjetunió felbomlott, Castro-rendszere mégsem bukott meg. Egy ideig – míg jól ment Venezuelának – sikerült külső támogatót találnia Kubának, azonban jelenleg súlyos nehézségekkel néz szembe a szigetország. A mai napig például szankcionálják az amerikaiak azokat az üzletköröket, akik esetleg kapcsolatba kerülnek a szigetországgal. A rendszer vezetőit mégis „rocksztárként” kezelik, akik hősiesen ellenállnak úgymond a nagyoknak. (például Hollywood is szereti Castro személyét). Még a pápa is ellátogatott Kubába 1998-ban (igaz, ő a kubai népért jött, nem a vezetőjéért). 2014-ben nagy pillanat volt, hogy Nelson Mandela temetésén összefutott egymással Barack Obama amerikai elnök és Raúl Castro, Fidel öccse. Úgy tűnt, elindul egyfajta enyhülés, aztán viszont jött Donald Trump, aki újra keményebb eszközökhöz kíván nyúlni a Castro-rendszer ellenében (amelyet a szavazói el is várnak, hiszen a Floridában élő kubaiak inkább republikánus szavazók).

Forradalom és terror Kubában

Hahner Péter az előadásában először is arra kereste a választ, hogy mi is a terror, és mi kapcsolata a forradalmakkal? Annyi bizonyos, hogy a terrort az ellenfelek megfélemlítése érdekében használták már az ókortól is kezdve, de a forradalmakkal való összekapcsolása már újkori jelenség. Egyes történészek szerint a terror egylényegű a forradalommal, ami együtt jár az öldökléssel, mások szerint pedig semmi összefüggés sincs a kettő között, és igazából az ellenforradalom kényszeríti rá a forradalmárokat, hogy erőszakot alkalmazzanak. Forradalomról a felvilágosodás óta beszélünk, igaz, például az angol polgári forradalmat – aminek az elnevezésével több baj is van – nem nevezték a kortársak így. Ekkor bár véres eseményekre valóban sor került, de az elítélteket rendes bírósági eljárás alá vették, egyáltalán nem volt a mostani értelemben vett forradalmi terror. Az amerikai függetlenségi háborút során sem került sor ilyenre. A terror és a forradalom a nagy francia forradalom során kapcsolódott össze egymással, és ez volt az egész véres eseménysorozat legnagyobb hibája is egyben, hiszen példát mutatott a későbbi diktátorok számára.

A rendkívül nehéz gazdasági és társadalmi helyzet miatt az erőszak már a forradalom előtt is része volt a kubai hétköznapoknak. Például az 1916-os választás idején 50 embert lőttek agyon, és ez az eset nem is volt annyira kirívó. Így nem meglepő, hogy később olyan ember került Kuba élére, aki nem vetette el az erőszakot. Az alábbi idézetek jól érzékeltetik, hogy a kubai forradalom két vezető alakja mennyire elfogadhatónak tartotta a terror használatát. Fidel Castro szerint: „jobb messzire menni mint nem túl messzire, Kubának több Robespierre van szüksége” vagy éppen Che Guevara szavai: „Én a néppel tartok, és tudom, mert látom belevésődve az éjszakába, hogy én, doktrínák eklektikus boncolója és dogmák pszichoanalizálója, megszállottként üvöltve fogok rárohanni a barikádokra vagy lövészárkokra, fegyverem vérben fürdetem, s haragtól őrjöngve vágom el a torkát bármely ellenségnek, aki a kezem közé kerül.”  Talán a világ legismertebb forradalmárjáról tudható, hogy személyesen végzett ki embereket (főleg dezertőröket, árulókat, illetve bűnözőket), illetve hogy az apjának egyszer az írta, hogy szeret ölni.

A kubai társadalom kezdetben támogatta a forradalmi terrort, Castroék több mint száz embert végeztek ki. Az áldozatok főleg a korábbi Batista-rendszer támogatói voltak, általában katonák és rendőrtisztek. A kubai forradalom azonban igencsak hamar teljesen egyértelmű diktatúrába csapott át: az 1960-ban meghozott új alaptörvény például kimondta, hogy kormányhatározattal is lehet törvényeket hozni (Ezt az alaptörvényt így a Hitler-féle felhatalmazási törvényhez lehet hasonlítani). Rövidesen már a Castro-rendszer ellenében törtek ki felkelések, ezeket azonban kegyetlenül leverték. Ezen felül a kubai forradalom is elkezdte „felfalni a saját gyermekeit”: több korábbi támogatót – akik csalódtak az új hatalomban, és ott akarták hagyni az egészet – a börtönbe zártak. 1959 óta 500.000 ember került rövidebb-hosszabb időre börtönbe, illetve tudható, hogy 2018-ban mintegy 70 ezer ember nem volt szabad lábon. Igaz, nehéz megállapítani pontosan, hogy közülük mennyi a politikai fogoly, illetve a köztörvényes bűnöző, az viszont kijelenthető, hogy Castroék sokkal több embert börtönöztek be, mint a korábbi rendszerek idején.

A forradalmároknál előfordul az a célkitűzés, hogy megváltoztatják az emberek természetét. Hahner Péter az előadása végén ismertette a „leggroteszkebb” példát erre. Mikor Che Guevarának bemutatták az új 32 emeletes nemzeti bank építési tervét, a forradalmár azt mondta, hogy nem kellenek bele liftek, hiszen ha ő képes magasra lépcsőzni az asztmája ellenére is, akkor más szintén meg tudja ezt csinálni. Mikor mondták, hogy ez nem jó ötlet, akkor azzal állt elő, hogy akkor a mellékhelységek számát kell csökkenteni….

Hogy mikor lesznek demokratikus választások Kubában? Castroék megígérték, hogy erre akkor fog sor kerülni, amikor már minden tökéletesen fog működni. (Például mindenki kaphat majd magas színvonalú oktatást és egészségügyi ellátást). Ezzel a távoli célkitűzéssel azonban egyben legitimálták is a diktatúra és a terror további fennmaradását.

Guantánamo. Egy amerikai támaszpont Kubában

Kajtár-Pinjung Olga Kuba szigetének délkeleti részén található, amerikai fennhatóság alatt álló katonai bázisról tartott előadást, amely az elhelyezkedése miatt kiemelt stratégiai fontossággal rendelkezik, hiszen innen lehet könnyedén ellenőrizni a helyi tengeri, kereskedelmi és katonai-hajózási útvonalakat. 1494-ben Kolumbusz kötött itt ki a második utazása során, s sokáig spanyol fennhatóság alatt állt a terület, azonban a kubai függetlenségi háborúig nagyon fontos szerepet azért nem töltött be. 1898-ban amerikai csapatok szálltak partra Kubában és győzték le a spanyolokat.

A függetlenséget elnyerő kubaiakkal az a megállapodást született, hogy csak akkor vonják ki az amerikaiak a csapataikat, amennyiben egy bérleti szerződés keretében megkapják a Guantánamói öbölnél található, mintegy 117 négyzetkilométernyi területet katonai támaszpont létrehozása céljából. Az egyezmény csak mindkét ország beleegyezésével bontható fel, illetve tudható, hogy 1934 óta mintegy évi 4085 dollárt fizet(ne) az Egyesült Államok ezért a területért (A kubaiak lázadásképpen nem kérik ezt a pénzt). Guantánamóban töltőállomás, illetve kiképzőbázis épült fel, a hozzá szükséges infrastruktúrával. A világháborúk idején több ezer amerikai katona jött ide a családjaikkal együtt. A kubai forradalom után meg lett tiltva a munkaerő szabad áramlása az öbölbe, illetve mindkét fél elkezdte megerősíteni a terület határát. Ez azt jelentette, hogy a katonai támaszpontnak abban az értelemben kellett önellátóvá válnia, hogy mindent az Egyesült Államokból szükséges ideszállítani.

A terület 2001 után kapott „új feladatot”, ugyanis ide kezdték el szállítani a terrorizmussal gyanúsított személyeket. Guantánamo „jogi fekete lyukként” kezdett el működni, ahol sem a nemzetközi, sem az amerikai törvények nem alkalmazhatóak. Az amerikaiak létrehoztak egy új jogi kategóriát, amely szerint az idehozott foglyokkal nem kell méltányosan bánni. Mivel kínozni tilos, ezért „különleges kihallgatási módszereket” alkalmaznak a területen (ami a kínzással egyenértékű). Mivel a terület fenntartása nagyon sokba kerül, ezért felmerült már Barack Obama idején a bezárása is. Donald Trump ezzel szemben már számol a támaszpont további működésével, és illegálisan az Egyesült Államokban lévő bűnözőket akar idehozni. „Guantánamo a nemzetvédelmi és az emberi jogok közötti felszültségeket szimbolizálja” – fejezte be az előadását Kajtár-Pinjung Olga

A dekorativitás hatalma

Monori Zsolt Jenő a kubai art deco-ról tartott előadást. Bár Kubában számos művészeti stílus is jelen volt – úgymint a szecesszió és a klasszicizmus – mégis egyértelműen az art deco emelkedett ki. A köztársaság kikiáltása után jelentős amerikai tőke érkezett az országba, ami az építkezéseken is meglátszott. Például hatalmas sugárút épült ki El Vedado városrészben, ami a modernitás és a reprezentáció együttes példáját jól mutatja. Megállapítható, hogy gyakorlatilag az amerikai pénz és a francia stílus találkozott egymással, és így született meg a kubai art deco.  Ez a stílus gyakorlatilag kompromisszum volt a funkcionalitás és az esztétika között, és jól illeszkedett a kubai elit identitáskeresésébe. A társadalmi ranglétra tetején lévők ugyanis új reprezentációs formanyelvet kerestek a korábbi gyarmati pompa helyett.

Az art deco stílusú épületek „elkezdtek nyitni a külvilág felé”, egyértelműen a kortárs amerikai villák mintájára. Az ilyen épületek már nem csak lakófunkciót láttak el, hanem vendégfogadásra is alkalmassá váltak, például kerti partikat tartottak benne. Az iparmágnások, bankárok villái mellett rövidesen a középületeken is megjelentek az art deco nyomai. A különböző tenisz és golf klubok épületei – a sport és a reprezentáció metszéspontjaként – a társadalmi kiválasztódás tereivé váltak. A francia klasszicizmus és a kubai építészeti hagyományok ötvözetét lehet látni például a szivargyárakon ugyancsak, azaz a díszítő művészet a termelővilágban is megjelent. A felhőkarcolók megjelenése a vertikális expanziója volt az art deconak. Egyértelműen amerikai hatásra épültek ilyenek, legjellemzőbb példája az Edifico Bacardí épülete 1930-ból. Ez a havannai art deco csúcspontja, a neves rum dinasztia emblematikus székháza. Olyan díszesre építették, mintha egy szakrális építmény lenne, azonban a luxus és a funkcionalitás egyszerre volt rá jellemző. Ha benne lépked egy ember, úgy érezheti, mintha egy minisztériumban vagy egy banképületben lenne éppen.

Az art deco épületek a kubai forradalom után elveszítették eredeti funkciójukat, státuszukat. Fenntartásukkal nem foglalkozott a forradalmi rendszer. A korábbi elit emlékei az enyészeté lettek, a vakolatok elkezdtek omladozni. A korábbi reprezentációs terekbe a mindennapos, gyakran nyomorgó élet költözött be. Ma már ezek az épületek a társadalmi összetartozás szimbólumai lettek. A hanyatlás, ha nem is mindenütt egyformán látványos, de mindenhol megtalálható. Igaz, történt minimális restauráció, illetve újrafestettek egyes épületeket, így megállapítható, hogy az art deco szellemisége nemcsak túlél, hanem új alakban tér vissza. „Az art deco egyszerre tekint vissza és él a jelenben” – fejezte be az előadását Monori Zsolt Jenő.

Ernest Hemingway és a tenger. Az író havannai évei

Cselik Ágnes a neves amerikai író kubai életéről tartott előadást. Hemingvay 1928-ban járt először Kubában, rögtön bele is szeretett az országba. Később többször is visszatért ide, gyakorlatilag kisebb-hosszabb megszakításokkal egészen a haláláig itt élt. Haditudósító volt, valószínűleg kettős kém a második világháború idején (azaz ugyanúgy tájékoztatta az amerikaiakat és a szovjeteket). Kubában is vállalt hírszerző feladatokat, német tengeralattjárókat keresett. A neves író azért választhatta a szigetországot lakhelyéül, mert kiváló halászati lehetőségekkel rendelkezik. Annyira beleszeretett Kubába, hogy még identitást is változtatott. Megtanult spanyolul, s magáról pedig azt mondta, hogy „én egy kubai csavargó vagyok”

Először az Ambos Mundos hotelben rendezkedett be, amely Havanna óváros fő utcájában található. Nőfaló, nagyevő és nagyivó hírében járt, akinek sok barátja volt. (minden bizonnyal van valóságalapja ezeknek az híreszteléseknek). A hotelben lévő szoba, ahol megszállt, ma már turistalátványosság. Itt írta meg „Akiért a harang szól” című művét. Később a harmadik feleségével Finca Vigía-ba költözött, amely régebben katonai őrhelyként funkcionált. 15 hektárnyi a terület, több épületből áll, és spanyol gyarmati stílusban épült. 21 évet élt itt, több műve már itt készült el, például „Az öreg halász és a tenger” is.

Ha felmerül a kérdés, hogy Hemingway mit tartott az otthonának, akkor az egyik mondás szerint ott lakik igazából egy író, ahol a könyvei vannak. Hemingwaynak még a mellékhelységben is voltak könyvei, a lakóhelyén legalább 9000 könyvet lehet fölfedezni. Nem messze az otthonától található Cojímar, ahonnét halászni indult. Az itt élő emberekről mintázta „Az öreg halász és a tenger” szereplőit. Ma híres turistalátványosságok Hemingway törzshelyei, úgymint a Bodeguita del Medio, és az El Floridita. Vannak hozzá köthető koktélok is, mint például a Daiquiri. Bár komoly társasági életet él, gyakran szorongott és depressziós volt.

A kubai rezsim szereti azt beállítani, hogy Hemingway nagy barátja volt a kubai forradalomnak. A valóság inkább az, hogy egyszerűen nem volt neki az ellensége, de támogatni biztos nem támogatta. Hemingway egyébként jó életszínvonalon élet, gazdasági nehézségek nem érintették. Egyetlen egyszer találkozott Fidel Castróval, méghozzá egy horgászversenyen, ahova beneveztek mindketten. Fidel nyert, és Hemingway adta át neki a díjat. 1954-ben kapott irodalmi Nobel díjat „Az öreg halász és a tenger” című művéért. A neves író végül minden bizonnyal öngyilkos lett, lakhelyét később múzeumnak nyilvánították. Hemingway alakja Kubával örökké összefonódott, kölcsönösen „erősítik egymást”.