Történelem a négyzeten – Szakály Sándor: Könyvekről és szerzőikről. Recenziók, kritikák 2005–2024.

2025.10.17.

Nánay Mihály 

Elsőre talán kissé kétkedve veszi kezébe az olvasó Szakály Sándor professzor új könyvét, hiszen egy olyan műfajban született írásait fűzte össze egy csokorba a szerző, mely sokszor a szűkebb szakmai közeg számára készül és emiatt csak a kutatók, történészek figyelmét keltik fel. A tapasztalat azonban ezúttal is rácáfolt az „előítéletre”: Szakály recenziói, ismertetései, ajánlói a nagyközönség számára is érdekesek lehetnek, hiszen amellett, hogy olvasmányosak, ugyanúgy fontos történeti kérdéseket járnak körbe, mint ha a saját kutatásairól szóló írásai lennének. Sőt, minthogy számtalan, különböző részkérdésekkel foglalkozó szerző munkáinak esszenciáját foglalják össze az egyes írások, nem indokolatlan jelen írás címadása sem: történelem a négyzeten.

(Nánay Mihály recenziója Szakály Sándor új könyvéről)

Szakály Sándor immár Magyar Örökség díjjal elismert, Széchenyi-díjas történész, professzor a 20. századi magyar történelem és azon belül is a két világháború korának megkerülhetetlen kutatója. Jól ismertek és a szakma művelői által rendszeresen idézettek monográfiái, tanulmányai, és természetesen a Rubicon szerkesztőbizottságának is tagja és a lap rendszeres szerzője. Tudományos kutatásai és munkássága mellett legalább ennyire fontos tudományszervező tevékenysége: kutatóintézet-vezetőként számos fiatalabb történészkolléga szakmai útját indította el, avagy egyengette, konferenciákat szervezett, és az egymás után következő emlékéveknek (első világháborús, Gulag-Gupvi stb.) is egyik fontos szervezője volt. A Szakály Sándorhoz hasonló rutinos történészek azonban nemcsak saját kutatásokat végeznek, hanem követik történészkollégáik munkásságát is. Erről tanúskodik a professzor legfrissebb kötete, melyben az elmúlt húsz évben írott recenzióit gyűjtötte össze.

A kötetben 20. századi történelemről szóló művek kritikái, ajánlásai olvashatók, széles tematikai spektrumban – bár a figyelmes olvasó egy-két dualizmus kori kitekintést is észrevehet. Természetesen érzékelhető a szerző fő érdeklődési és kutatási területe, a hadtörténelem meghatározó jellege, akár a katonai életpályákat feltáró biográfiák, akár az első és második világháború különböző kérdéseit összefoglaló monográfiák vagy éppen a részletekbe menő katonai adattárak ismertetését tekintve. Ezek mellett azonban tematikáját tekintve a legszélesebb merítés jellemzi a kötetet: a klasszikus köztörténeti témákon túl társadalomtörténeti kérdések, személyes élettörténetek is előkerülnek, csakúgy, mint a sporttörténet vagy akár nőtörténeti kérdések is. A recenziókat egymás mellé téve, együtt olvasva jól kirajzolódik egy széles látókörű, elmélyült tudással rendelkező, rutinos történész érdeklődési köre, világlátása, mintha csak az ő szemüvegén átszűrve ismerhetné meg az olvasó is a magyar történettudomány különféle munkáit.

Egy rövid, kedvcsináló ismertetés kereteit meghaladja a kötet teljesség igényével történő bemutatása, de néhány egyedi példát mégis érdekes kiemelni. Izgalmas recenzió olvasható az 1918–1919-es, vészterhes évek hadtörténetét feltáró új monográfiáról (Révész Tamás: Nem akartak katonát látni?). A kötet valóban nagyon szakszerű, a téma iránt érdeklődő vagy akár azzal foglalkozó olvasó számára megkerülhetetlen. Szakály Sándor recenzióját olvasva a fő megállapítások jól felismerhetők. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy a számtalan nehezítő körülmény (katonapolitikusok hiánya, egészen az összeomlásig nem létező önálló magyar haderő, a külpolitikai horizont hiánya stb.) mellett a magyar történelem egyik legtragikusabb időszakában a Károlyi-kormány a magyar hadügyet, hadsereget egy olyan doktriner naivitáson alapuló külpolitikának rendelte alá, amely sok évezredes geopolitikai, nemzetközi politikai törvényszerűségeknek mondott ellent. („A nemzetközi politikában ingyenebéd nincs.”) Ez nem azt jelenti, hogy egy vesztes világháború után jó esélyek nyíltak volna győztes honvédő háborút folytatni, de azt igen, hogy a diplomáciai tevékenységet kiegészítő lehetséges eszközök között – főleg a spontán, helyi ellenállást támogatva, serkentve – egyes helyeken igenis fontos lehetett volna a katonai ellenállás.

A recenzióban is szerepel két, szintén beszédes tény: valóban, még a belgrádi konvencióban engedélyezett létszámban sem tudták fölállítani a magyar hadsereget, ám ennek igen fontos oka, hogy – a Tanácsköztársasággal szemben – 1918 késő őszén lényegében nem létezett toborzó, illetve honvédelemre ösztönző propaganda, továbbá – ellentétben Romániával – nem születtek meg azok a vonzó szociális ígéretek, melyek reálissá tehették volna egy új hadsereg felállítását avagy a régi részbeni fegyverben tartását. A másik fontos felismerés a rátermettebb hadügyminiszterek (pl. Bartha Albert) bukása. Ez azonban ismét nem véletlen és végképp nem szükségszerű folyamat, ugyanis – ahogy Szakály Sándor is megjegyzi – alapvetően Pogány József és a budapesti Katonatanács érte el a hadügyminiszter(ek) leváltását, azaz Károlyi Mihály saját kormányának tagjaival szemben rendre a korszak legkártékonyabb testületének akarata előtt hajolt meg. Mindezen aspektusok átgondolása után érdemes a korszak katonapolitikáját mérlegre tenni.

A kötetben Nyugat-Magyarország kérdése és a soproni népszavazás – minthogy nemrégiben volt a centenáriuma – is szerepel egy-egy recenzióval (Botlik József: Nyugat-Magyarország sorsa 1918–1921; Ujváry Gábor: „Hűség városa, légy hű őre önmagadnak!”). A két írást olvasva kiviláglik a Bethlen István és (az idén 75 éve elhunyt) Bánffy Miklós külügyminiszter reálpolitikájának nagyszerűsége: a frissen aláírt trianoni békediktátum után kockázatos, de sikerrel végigvihető külpolitikai manőverbe kezdtek. Kellett ehhez a helyi ellenállás és a nyugat-magyarországi felkelők hősiessége – amitől nem riadt meg a kormány –, de a külpolitikai előrelátás is, melynek keretében elérték, hogy előbb a szerbek ürítsék ki a megszállt Baranyát és Baját, és csak utána kerüljön sor Nyugat-Magyarországra. Szintén fontos tanulság, hogy azon a területen lehetett igazán keresnivalója a magyar diplomáciának, ahol még a magyarok voltak birtokon belül, és nem került ellenséges megszállás alá. Mind közül talán a legnehezebb feladat a lelkes, az országnak kétségtelenül szolgálatot tevő és a kormányzó közvetlen baráti-bajtársi köréhez kapcsolódó felkelők leszerelése volt, hiszen a reálpolitikai kompromisszum nem tette lehetővé a teljes Nyugat-Magyarország megtartását (erre utal az egyik recenziónak választott cím is: Nyugat-Magyarországért Sopront), ám erről – érthető módon – a harcokban részt vevő felkelők hallani sem akartak. Végül természetesen tanulságos maga a soproni népszavazás is, hiszen német többségű szavazók döntöttek Magyarország mellett.

A recenziók között meghatározó súllyal szerepelnek az életrajzi kötetek is. Némileg önkényesen a számos recenzeált biográfia közül a Horthy Miklósról (Turbucz Dávid: Horthy Miklós) és a Kratochvil Károlyról (Domonkos László: Az elfelejtett parancsnok) szóló műre térünk még ki néhány gondolat erejéig. A kormányzó életpályája érthető módon a szakmain túl a közéleti érdeklődés középpontjában is áll. A hosszú életútból a legvitatottabb év 1944. Ennek kapcsán így ír Szakály Sándor: „Megszállás. Vajon elkerülhető lett volna-e, s ha nem, mit kellett volna tennie Horthy Miklósnak? […] Ha Horthy lemond államfői tisztéről, akkor a külföld ítélete talán más. S az vajon felülírta volna Teheránt (1943)? Több vagy kevesebb magyarországi zsidó kerüli el a deportálást és éli túl a világháborút? […] Sok-sok kérdés.”

Kratochvil Károly életútja több szempontból is érdekes. Egyfelől kiváló példát mutat az első világháborúban kiemelkedő teljesítményt nyújtó magyar tisztek tevékenységére: mint gyalogezred- és dandárparancsnok harcolt az orosz és az olasz fronton is, kiérdemelve a Monarchia legmagasabb katonai kitüntetését, a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét is, ráadásul a rábízott alakulat fegyelmét megtartva hozta haza katonáit a háború végén, egészen Nagyváradig. A pályafutása végén az altábornagyi rendfokozatig emelkedő Kratochvil életének legismertebb és legtöbbször idézett időszaka a Székely Hadosztály megszervezése és vezetése volt – joggal. Egy olyan időszakban, amikor ez korántsem volt természetes, mutatott példát az önszerveződő ellenállásra. Ahogy Szakály Sándor írja: „Önkéntesekből és tovább szolgálni akaró hivatásosokból szervezett néhány ezer fős különítményt és állt ellen a román támadásoknak. […] a győztes nagyhatalmak, az antant diktálta feltételeknek a kor magyar politikai vezetése nem tudott – s talán nem is akart? – ellenállni, így a katonai teljesítményt mindig felülírta a politika.”

A kötet műfajából adódóan természetesen nem maradnak ki a kritikai megjegyzések sem, melyek külön érdekessé teszik az írásokat az érdeklődő olvasó számára, ugyanis ezek bepillantást engednek a szakmai, történészi vitakérdések és szempontok közé. Nem marad említés nélkül, ha egy-egy rendfokozat nem stimmel, néhány intézmény megnevezése éppen pontatlan, netán a névmutatók hiánya vagy a forráskiadványoknál használt jegyzetek kisebb pontatlanságai.

Mindezt összefoglalva tehát Szakály Sándor műve érdekes összefoglalását, illetve metszeteit adja a 20. századi magyar történelemnek, megjelenítve egyfelől a szerző véleményét, másfelől természetesen az általa górcső alá vett egyéb művek alkotóinak álláspontját is. Végezetül álljon itt még néhány megszívlelendő gondolat a szerzőtől: „Nagyon könnyű évtizedekkel, évszázadokkal később »okosabbnak« lenni a valamikor döntéshozóknál, hiszen az utókor nem egy esetben már jóval több információval rendelkezi a valamikori eseményekről, személyekről, mint a kortársak vagy akár az adott döntéshozók. Ezért vélem úgy, hogy a történész nem ítélőbíró, sokkal inkább nyomozó, vagy akinek jobban tetszik: detektív.”