Ötven éve kezdődött az Egyesült Államok egyik legnagyobb belpolitikai válsága

Az egyetlen elnök, akinek le kellett mondania

Trükkös Dick bukása

Dr. Hahner Péter

Az 1972. június 17-re virradó éjszakán az amerikai Demokrata Párt országos bizottságának főhadiszállásán, a washingtoni Watergate elnevezésű irodakomplexumban a huszonnégy éves Frank Wills éjjeliőr fura felfedezést tett. Több ajtózáron is ragtapaszokat talált, amelyek megakadályozták a zár rögzítését. Először csak letépte valamennyit, de mivel később újra letapasztva találta a zárakat, értesítette a rendőrséget. Három civil ruhás nyomozó tevékenykedett a közelben, kábítószer-kereskedőkre vadászva. Ők érkeztek meg a hívásra, és fél három tájban az ötödik emeleten fegyverrel a kézben berontottak egy ajtón. „Ne lőjenek!” – kiáltotta valaki a szobában lévő öt férfi közül, akik azonnal megadták magukat. Éppen lehallgatókészülékeket próbáltak felszerelni a telefonokra. 

Ez volt a kezdete annak a botránynak, amely miatt végül több mint hetven személyt ítéltek el, egy vezető világhatalom első embere lemondásra kényszerült, az amerikaiak túlnyomó többségének pedig véglegesen megrendült a kormányzatba vetet bizalma.

Pedig 1972 őszén még úgy tűnt, hogy az 1969 óta kormányzó, republikánus párti Richard M. Nixon lesz az Egyesült Államok egyik legsikeresebb elnöke. Az új elnökválasztáson ugyanis elsöprő győzelmet aratott: a népi szavazatok 61%-ával Columbia kerület (a főváros) és Massachusetts kivételével elnyerte valamennyi állam elektori szavazatait. (Később sokan ilyen feliratú kitűzőket viseltek: „Engem ne okolj, én massachusettsi vagyok!”)

A Watergate épületben letartóztatott betörőkről gyorsan kiderült, hogy kapcsolatban álltak az elnök újraválasztási bizottságával. Ezért letartóztatták E. Howard Huntot, e bizottság vezetőjét és G. Gordon Liddyt, a Fehér Ház egyik munkatársát. Mint kiderült, ők is az épületben voltak a rendőrök megérkezése idején. 

Nixon elnök semmit sem tudott erről a betörésről – de mégsem nyilváníthatjuk őt ártatlannak. Önbizalomhiánytól szenvedő, gyanakvó, paranoiás személyiség volt, aki mindenhol ellenségeket látott maga körül. Tanácsadói már korábban információkat kezdtek gyűjteni politikai ellenfeleiről, és Nixon nem állította le őket. Még az egyik, hírek kiszivárogtatásával gyanúsított tisztviselő pszichoanalitikusához is betörtek 1971 augusztusában, és dokumentumokat keresve felforgatták az irodáját. A sajtóval pedig rendkívül rossz volt a kapcsolata. Tanácsadói szűk köre úgy vélte, minden eszköz megengedett számukra az 1972-es elnökválasztás előtt – ezért adták ki az utasítást a betörésre, politikai ellenfeleik telefonjai lehallgatására.

Nixon pedig elkövette azt a rettenetes hibát, hogy fedezni próbálta a tetteseket, nem pedig megtalálni és megbüntetni őket. Június 23-án személyzeti főnöke elmondta neki, hogy a betörést Liddy, a Fehér Ház munkatársa irányította, és azt javasolta az elnöknek, hogy a CIA segítségével akadályozzák meg az FBI további vizsgálódását. Nixon ebben a pillanatban csúszott át a törvényesség világából a törvénytelenségébe, és elfogadta a javaslatot. Később azt is kijelentette, hogy akár egymilliót is kész adni a betörőknek, ha hajlandóak hallgatni. Végül nem fordult a CIA-hoz, és egy fillért sem adott a betörőknek, de áldását adta a bűnösök fedezésére, az igazságszolgáltatási eljárás akadályoztatására.

A letartóztatottak John J. Sirica bíró elé kerültek, akit Maximum John néven emlegettek, mert mindig a lehető legnagyobb büntetéseket rótta ki. Most is súlyos büntetéseket helyezett kilátásba, hogy ezzel vallomásra bírja a vádlottakat. Ők pedig beszélni kezdtek, s egyre több visszaélésre derült fény. Az elnök tagadott – de hamarosan közzétették, hogy a Fehér Házban jegyzőkönyv helyett már magnófelvételeken rögzítették a tárgyalásokat, amelyekről kiderülhet az igazság.

A Szenátus elnöki kampánytevékenységet vizsgáló bizottsága (amit hamarosan csak Watergate-bizottságnak neveztek) 1973 februárjától hozzálátott a történtek feltárásához. Ezzel egy időben kényszerült lemondásra Spiro Agnew alelnök, mert kiderült, hogy vesztegetési pénzeket fogadott el. Nixon egyre jobban belebonyolódott saját hazugságaiba, megtagadta a Fehér Házban lezajlott beszélgetéseket rögzítő magnófelvételek kiszolgáltatását, elrendelte az ügyet tanulmányozó vizsgálóbíró leváltását, majd amikor az igazságügy-miniszter erre nem volt hajlandó, elfogadta az ő és helyettesének a lemondását is. Az újságok 1973 őszén már minden idők legsúlyosabb alkotmányos válságáról cikkeztek, egyre többen követelték, hogy helyezzék vád alá az elnököt, a Time magazin pedig lemondásra szólította fel. Nixon végül a vizsgálóbizottság rendelkezésére bocsátotta a szalagokat, amelyek közül kettő elveszett, s a meglévőkről bizonyos részeket letöröltek, ezért mindenki azt hitte, hogy megsemmisítette a bizonyítékokat. 1974 elején adócsalással is megvádolták, pedig csak annyi történt, hogy a Nemzeti Levéltárnak átadott irataiért túlságosan nagy adóengedményt kért.

Mindezen vádak (a hazugságok, az igazságszolgáltatás megakadályozásának szándéka, a bizonyítékok visszatartása, az igazságügyi tisztviselők elbocsátása, a pénzügyi szabálytalanságok) külön-külön vitathatóak és magyarázhatóak voltak, együttesen azonban megsemmisítő hatást gyakoroltak. 1974 júniusának végén a Kongresszus konzervatív republikánusai is bejelentették, hogy nem ellenzik az elnök vád alá helyezését. Augusztus 9-én Nixon lemondott, és a Fehér Ház kertjében a haditengerészet helikopterének lépcsőjéről intett búcsút utódjának, Gerald Fordnak.

Nixon fő öröksége a végrehajtó hatalom hitelvesztése volt: a két éven át húzódó botrány következtében az amerikai társadalom jelentős része ezután mélységes gyanakvással tekintett minden elnökre. Élete végén ezt maga Nixon is elismerte egy drámai interjú során, amelyet David Frost újságírónak adott: „Ártottam barátaimnak. Ártottam az országnak. Ártottam kormányrendszerünknek, mert szétzúztam mindazon fiatalok álmait, akiknek kormánytisztviselővé kellett volna válniuk, de most úgy gondolják, hogy minden túlságosan is korrupt… Ártottam az amerikai népnek. És ezt a terhet hordanom kell egész életemben.”