Jégmezők lovagjai

Az orosz történelmi tapasztalat és érdekszféra

2022.07.22.

Kovács Örs

A múlt meghódításáért folyamatos harc zajlik. Ennek jegyében sor kerülhet történelemátírási kísérletekre vagy éppen a történelem emlékezetpolitikai szempontból történő, identitásformáló átértékelésére is. Az egykori Szovjetunió területén élő népeknél szinte mindegyik eset előfordulhat, mert a múlt hőseit is egy-egy nép próbálja „megszerezni” magának önigazolásként, általában valamelyik másikkal szemben. Az egyes népek történeti-kulturális standardjának kialakítása éppen ezért létfontosságú, nem csak Oroszországban.

Az orosz szemlélet alapvetően birodalmi szemlélet, amelynek nagyságát/csúcspontját a Szovjetunió jelenti majd. A sajátos orosz út – amelynek az egyik legvilágosabban megfogalmazott iránya az ún. „uvarovi szentháromság” (pravoszlávia, autokrácia, népiség) eszméje – megkülönbözteti magát a „bűnös” Nyugattól. Ugyanakkor számtalan kísérletet látunk arra, hogy utolérjék a Nyugatot, esetleg lehagyják (I. Pétertől Sztálinon át Putyinig). Ez a vita pedig összefügg az orosz történelmi személyek megítélésével, illetve az orosz történelmi tapasztalat alakulásával. A birodalmi tudat nem fért össze annak beismerésével, hogy a nyugati minták átvétele, követése az elmaradottság beismerése lenne, amit Oroszország nem engedhetett meg magának. Mások azonban az említett problémák leküzdését a nyugati mintájú liberalizmus térhódításától várták. A kedvező tengeri útvonalaktól való elszigeteltség az egyik magyarázata az orosz fejlődés lassúságának. Másrészt ezzel magyarázható Oroszország állandó törekvése is a bezártságból való kitörésre, a világcivilizáció centrumába történő bejutásra, a jövedelmező kereskedelmi útvonalak birtokbavételére. A hatalmas síkság népek átjáróháza volt, éppen ezért vált az elkülönülés erejét adó keleti kereszténység a nép megtartó erejévé. 

Oroszország természetes határának nyitottsága a középkori Európa és Ázsia népeinek folyamatos migrációját (áttelepülését) eredményezte ezen a területen. Az orosz stratégiai gondolkodás központi elemét a végtelen síkság jelenti, amely nem rendelkezik természetes határokkal, és amely ebből kifolyólag állandó fenyegetés alatt áll a szélrózsa minden irányából. Az ázsiai nomádok az Urál hegység déli lejtői és a Kaszpi-tenger partja közti hatalmas kapun keresztül akadálytalanul özönlöttek a kelet-európai síkságra. Állandó veszélyt jelentő szomszédaivá váltak a keleti szláv törzseknek, később a Kijevi Rusznak. 

Alekszandr Nyevszkij, a jégmezők lovagja

Eisenstein klasszikus filmje, A jégmezők lovagja a szovjet filmgyártás kasszasikere volt 1938-ban Prokovjef zenéjével, amelynek a propagandahatás erősítése volt a feladata. A németellenes hangulatot megragadó film grandiózus jelenetekben mutatta be az 1242. április 5-én a Csud-tónál kivívott győzelmet a Német Lovagrend ellen, amelyet egy 2008-as közvélemény-kutatás szerint Oroszország legnépszerűbb történelmi hőse, Alekszandr Nyevszkij (a „névai” győztes) aratott. Születése 800. évfordulójának megünneplésére 2020-ban került sor. Az Orosz Föderáció miniszterelnök-helyettese, Dmitrij Csernisenko, az emlékév állami szervezőbizottságának elnöke arra emlékeztetett, hogy a fejedelem „úgy lépett be Oroszország történelmébe, mint nagy államférfi, hadvezér és diplomata, akinek döntő szerepe volt az ország politikai függetlenségének helyreállításában, megőrizve az ortodox hitet”. Alekszandr Nyevszkij a 21. században nemcsak Oroszország „lelki egységét”, de a hatalom és az egyház szövetségét is kifejezi. A katonai tradíciót, egyszersmind Oroszország nagyságát és egységes államként való fennmaradását idézi meg Nyevszkij alakja. 

Alekszandr Jaroszlavics vlagyimiri nagyfejedelem (1252–63), kijevi (1246–52) és novgorodi fejedelem (1236–52) volt, akinek egyik dédapja a Magyarországon meglincselt kun vezér, Kötöny volt. A keletről érkező mongol támadással neki kellett szembenéznie. A tatárok 1239-re a vlagyimir-szuzdali fejedelemség területeit, majd 1240-ben Kijevet, Halicsot és Volhíniát foglalták el. Az északi Novgorodot ekkor még nem érte támadás. A mongol hadjáratokkal párhuzamosan nyugat felől is ellenséges támadással kellett számolni. A Német Lovagrend és a svédek is úgy gondolták, hogy a mongolok által meggyengített orosz fejedelemségeket most lehet legyőzni, illetve visszatéríteni a római egyházhoz. A tét a Balti-tenger, Ladoga-tó, Karéliai-szoros ellenőrzése, azaz a kereskedelem feletti uralom volt Északkelet-Európában. A svédek – finn és norvég törzsekkel szövetkezve – 1240 nyarán támadást intéztek a Ladoga-tó irányába, a Néva folyónál. Alekszandr fejedelem rajtaütött a svédeken, akik ezután visszavonultak. Veszteségeik mértékét nem ismerjük, a novgorodiak az orosz krónika szerint 20 főt veszítettek.

Ekkor kapta a fejedelem a Nyevszkij melléknevet. A Német Lovagrend támadásának idején Alekszandr fejedelem ismét sikerrel harcolt, 1242. április 5-én nagy győzelmet aratott a Csud-tó jegén. A fejedelem kétszeres túlerőben volt a képzettebb lovagi sereggel szemben. A jégen zajló csatában bekerítették a német–dán erőket, majd kampókkal rántották le a földre a derekasan harcoló lovagokat. Végül beszakadt a jég a harcolók alatt, így a nagy veszteségek ellenére a „névai” győzelmet aratott. 1245-ben pedig a betörő litvánokat verte vissza. Ezzel egy időre véget értek a nyugati hódítók kísérletei az orosz területek elfoglalására. 

A mongolok azonban a nyakukon maradtak. Alekszandr 1240-től mongol vazallussá vált, azaz elfogadta az együttműködés kényszerét, mivel az erőviszonyok esélytelenné tették az ellenállást. Az egyetlen valódi alternatíva a nyugati kollaboráció lett volna. Ezt az utat kipróbálta öccse, Andrej, akit a mongol kán nevezett ki vlagyimiri nagyfejedelemnek. Andrej ennek ellenére szövetkezett a halics–volhíniai területek fejedelmével, Danyillel, aki a katolicizmus felvételéért cserében pápai támogatásra – többek közt magyar katonai segítségre – is számíthatott volna. A helyzet tehát nagyon hasonló volt, mint a Bizánci Császárság utolsó évszázadában, amely a török veszéllyel szemben kapott hasonló, általában ténylegesen meg nem valósuló feltételekkel különböző ígéreteket. Mindenesetre 1252-ben a mongol hadak fényes győzelmet arattak Andrej felett, majd 1258-ra Danyilt is legyőzték. Alekszandr Nyevszkij viszont visszautasította a pápa küldötteit, és válasza a kihívásokra hosszú távon eredményesebbnek bizonyult, hiszen Halics és Volhínia nemcsak semmit nem nyert a pápai szövetséggel, de hosszú időre politikai önállóságukat is elveszítették. A katolikus Litvánia, majd Lengyelország könnyedén bekebelezte a Déli Rusz területeit (beleértve Kijevet is), míg a tatár függés északon több szabadságot adott az egyháznak – például a szaráji ortodox püspökség megalapítására is engedélyt kapott –, és nagyobb politikai mozgásteret a fejedelmeknek.

A mongol uralom és Moszkva felemelkedése

A keleti népekkel zajló, évszázadokra visszanyúló küzdelemben az ellenség nem maradt ugyanaz, a besenyők felváltották a kazárokat, majd őket is felváltották a kunok. A kunokkal vívott harcok annyira kimerítőek voltak, hogy a mongol támadás mindkét eddig ellenségeskedő népcsoportot elsöpörte. A mongolok azzal váltak az orosz történelem főszereplőjévé, hogy egyedül ők voltak képesek meghódítani az oroszokat, s majdnem kétszázötven évig uralkodtak rajtuk, megközelítőleg 1480-ig. A mongol uralom a Kijevi Rusz korszaka végétől a Moszkvai Fejedelemség felemelkedéséig tartott, ugyanakkor a mongol utódállamok még a 16., 17., sőt a 18. században is komoly gondot okoztak az oroszoknak. A délorosz sztyeppe mongol megszállása évszázadokra fosztotta meg az oroszokat a legjobb földektől, s hozzájárult ahhoz, hogy a gazdasági és a politikai centrum északkeletre húzódjon, ami a népesség elvándorlásával járt. Oroszországot elvágta Bizánctól s részben a Nyugattól is, felgyorsítva az ország relatív izoláltságát, így Oroszország nem lett részese sem a reneszánsznak, sem a reformációnak. Amikor a kis erdei fejedelemség, Moszkva felemelkedett, vezetői Bizáncot tartották példaképüknek, míg a Kijevi Ruszt még mindig élő történelmi hagyományuknak.

Moszkvában Alekszandr Nyevszkij utódai szerezték meg a hatalmat, és már 1317 óta Moszkvába költözött a metropolita székhelye Tverből, ami szintén erősítette a város tekintélyét. Dmitrij Ivanovics nagyfejedelem uralkodása (1362–1389) idején már annyira megerősödött, hogy legyőzte a mongolokat a kulikovói csatában, így elnyerte a Donszkoj (a „doni”) melléknevet. Ennél talán még jelentősebb volt, hogy a régi rivális Tver is Moszkva fennhatósága alá került. Az önállósodás a 15. századra sikerült.

A nyugati és délnyugati területek kiszakadása a Ruszból messzehatóbb következményekkel járt, nevezetesen a keleti szláv egység felbomlásával. A későbbi Ukrajna területét alkotó részek lengyel–litván uralom alatt egy nagyobb politikai egység részévé váltak, és ezzel számos olyan változáson is keresztülmentek, amelyek elsősorban ezeket az államokat érintették. Az impulzusok köre széles volt: a gazdaság és a társadalom szerkezetétől kezdve a nyelvi-kulturális szféráig terjedtek. A katolikus vallás vált itt versenytárssá, egyházi uniót kínálva. Azaz kétirányú fejlődés vette kezdetét az egykori Kijevi Rusz államaiban, attól függően, ki uralta az adott területet.

A Nyugattal vívott harcok hatásai a 16. századtól 1945-ig

A Moszkvai Nagyfejedelemség jóval később alakult ki, mint a térség más jelentős államalakulatai. Az alapvető kereskedelmi útvonalak és tengeri kijáratok régtől fogva tartósan a szomszédok, Bizánc, Lengyelország, a Német-Római Császárság, az Arany Horda, majd pedig Svédország, az Oszmán Birodalom, a krími és a Volga-vidéki tatár kánság kezében voltak. Bizánc 1453-as eleste után kezdett kibontakozni a Moszkvát a harmadik Rómával azonosító elképzelés. Továbbá az sem véletlen, hogy a 15–16. századi évkönyvírók a Rurikok genealógiáját csaknem Augustus császárig vezették vissza. 

A megerősödő Moszkva központú állam kezdetben csapásoknak volt kitéve. 1571-ben a krími tatárok portyája pusztította el a város egy részét, 1610-ben pedig a lengyelek vonultak be a városba. Az ellenük kitörő felkelés juttatta trónra az új dinasztiát, a Romanovokat. A Romanovok már képesek a Volga mentén húzódó kereskedelmi utak megszerzéséért is hadakozni az Arany Horda utódállamaival. Sőt, a 17. század végére I. (Nagy) Péter cár offenzívát tudott kezdeményezni mind a Balti-tenger, mind a Fekete-tenger irányába. Az orosz birodalom sebezhetőségét mutatta, hogy XII. Károly svéd király Poltaváig tudott előrenyomulni 1709-ben, igaz, ott vereséget szenvedett. Az oroszok biztonságérzetét növelte az Urálon túli területek fokozatos meghódítása. Azaz a keletről jövő veszedelem a 16. századtól jelentősen mérséklődött, az orosz fennhatóság egyre messzebbre nyúlt ki. 

I. (Nagy) Péter (1696–1725) uralkodásától kezdve A Nyugat–Kelet kérdés az orosz történelem központi témájává és egyben az orosz tudat egyik meghatározó részévé vált. I. Péter cár ellentmondásos uralkodása és a Nyugat–Kelet dilemmát szimbolizáló új főváros, Szentpétervár megalapítása megosztotta Oroszországot. A finn mocsarakra épült város kétféle mítoszt teremtett: Pétervár Szent Péterről kapta a nevét, ez lett észak Rómája, és léte egyet jelentett a birodalom felvirágoztatásával. Péter pedig Istentől kapta a megbízását erre a feladatra, ő Alekszandr Nyevszkij méltó utóda, a nép jótevője. A nép körében azonban egy másik Pétervár-mítosz terjedt el: Pétervár idegen test az országban, mivel a gonosz szellemek lakhelye a mocsár, így a csatornák és vizek közé zárt várost a víz pusztítja majd el. Péter pedig az európai ruhát hordó ördög (esetleg Antikrisztus) – a régi mítoszokban az ördögöt mindig nyugati ruhákban ábrázolták –, aki megtagadta apái hitét.

Ez a törésvonal erősen él az orosz néplélekben, és a német származású másik reformer uralkodóhoz, II. (Nagy) Katalinhoz hasonlóan viszonyulnak, mint Nagy Péter reformjaihoz. A 19. században kibontakozó szlavofil eszme megbontotta az orosz nép és a hatalom közötti hagyományos harmóniát. A szlavofilek élesen szembeállították az orosz történelem moszkvai, „nemzeti”, illetve pétervári, „nemzetellenes” szakaszát. Ugyanakkor a „nyugatos” irányzat kihangsúlyozta, hogy sokat tett országa fejlesztésének érdekében, valamint azért, hogy Oroszországba átkerüljön a nyugati kultúra. Erre – és a későbbiekben a nyugati nyitással azonosított reformer cárokra – azonban az átlag orosz ember gyanakodva tekintett, és nem is ismerte meg a felvilágosodásból eredő nézeteket. 

Napóleon személye és nagy hadjárata Oroszország ellen csak saját korszakában váltott ki nagy visszhangot, a későbbiekben inkább az értelmiség számára jelentett szellemi inspirációt. 1805-ig inkább pozitív volt Napóleon megítélése, akiben a forradalom felesleges túlzásait leépítő, nagy embert látták. Az 1807-es tilsiti békéig a Napóleontól elszenvedett harctéri vereségek következtében ez a pozitív kép kezdett megváltozni, és az öncélú hódítóként tekintettek rá, aki egyenrangúvá kívánt válni a korszak uralkodóival. Tilsit után az orosz közvélemény a cári tiltások ellenére Napóleon-ellenes maradt, amit igazolt az 1812-es hadjárat, melynek következtében az egyház, a vallás ellenségeként, hatalomszerető zsarnokként ábrázolták. Politikája, támadása hozzájárult az orosz nemzeti öntudat kialakulásához, hatott a társadalmi-politikai irányzatok formálódására, az európai politikai életben meghatározó szerepet játszó Oroszországra.

A 20. század elején az Orosz Birodalom határai alapjában véve egybeestek az optimális természetes határokkal. Az etnikai határok nem voltak ennyire tökéletesek, de az orosz nép egy államban élt, és területi viták elsősorban a Balkán irányában jelentkeztek. A felosztott Lengyelország pedig inkább csak állandó problémákat okozott. Az I. világháború ismét kiélezte a Nyugat-, különösen a németellenességet Oroszországban. Mindezt elősegítette, hogy éppen úgy honvédő háborúnak lehetett beállítani – a német hadüzenet miatt –, mint a napóleoni háborút vagy majd később Hitler támadását. Ugyanakkor a paraszti sorból besorozott katonák nem tudtak azonosulni a háború céljaival, mert az a határokon zajlott, nem érezték, hogy a szülőföldet kell megvédeniük. Ez egy fontos különbség Napóleon vagy Hitler támadásával összevetve, amelyek esetében sokkal valóságosabbnak érzékelték a veszélyt. Így a vereségek, a gazdasági mélyrepülés nem vezethetett máshoz, mint az 1917-es forradalmakhoz, végül a bolsevik puccshoz. A bolsevikokkal a „harmadik Róma”, a „pánszlávizmus”, az „önkényuralom, pravoszlávia, népiség” gyorsan a múlt ködébe vesztek, helyükbe a proletár internacionalizmus lépett.

Ám a vezetés számos képviselője a nagyorosz birodalom teljes jogú örökösének tekintette magát, s különösen Sztálin hatalomra jutása után a szovjet köztársaságok nemzeti függetlenségének leple alatt egy hatalmas, egységes államot teremtettek. Ez együtt járt a régi birodalmi határokon belüli tagköztársaságok nemzeti orientációjú vezetőivel szemben történő intézkedésekkel és a nemzetiségek deportálásával a harmincas és negyvenes években. Az új szovjet állam megteremtését patriotizmus és nemzeti büszkeség kísérte. Ennek alapjául nem az etnikai, nyelvi vagy vallási szempont szolgált, hanem a társadalmi felszabadulás hamis ígérete. Ez nemcsak a hatalomra jutott párt irányvonala volt, hanem a születendő új közösség világnézete, amelyben az európai civilizáció által létrehozott emberi értékek összekapcsolódtak az orosz nemzeti különlegesség felismerésével és az osztályharc messianisztikus tanításával.

A 16. században a krími tatárok, a 17. században a lengyelek, a 18. században a svédek, a 19. században Napóleon, a 20. században pedig Hitler nyomult be Moszkváig. Ha innen nézzük, akkor azért van egy olyan orosz történelmi tapasztalat, hogy ha a birodalom kicsit is gyenge, akkor külső támadás éri, sőt az ellenség akár Moszkváig juthat. A legnagyobb fenyegetés minden esetben egy egyidejű támadás több irányból. Ugyanakkor ezek a nyitott határok, végtelen síkságok a Kijev, majd Moszkva központtal létrejövő orosz állam, később birodalom számára nagyban meg is könnyítették a terjeszkedést a szomszédos területek, a környező népek felé. Ugyan valódi probléma, hogy ennek a területnek a megvédéséhez hatalmas emberanyagra van szükség, ugyanakkor a távolság felhasználása a védekezésnél szinte minden esetben sikerrel kecsegtetett (vö. Napóleon hadjárata Moszkva ellen). A támadások megelőzésének esélyét pedig abban látták, mennyire messzire sikerül kitolni a határokat, sőt a legjobb az lenne, ha azok előbb-utóbb természetes akadályokra, hegységekre, folyókra, sivatagokra támaszkodhatnának.

Mivel ezek a természetes határok igen-igen messze vannak, az orosz stratégiai kultúra ezer mérföldes léptékben kénytelen számolni. Emiatt viszont kénytelen az orosz elit a világrend megteremtésének szintjén gondolkodni. Sztálin iparosító programja azt is célozta, hogy a szövetségesek nélkül is képesek legyenek megvédeni magukat. Igazán akkor indultak az oroszok háborúba, amikor egy idegen hatalom jelent meg a végtelen síkság peremén, amely rá akarta erőszakolni Oroszországra a saját világrendjét. 

Az orosz néplélekből hiányzott a világ más népei iránt táplált ellenséges érzület, bár a Rusz régtől fogva gyanakvással tekintett a németekre mint az idegen, nyugati kultúra és vallás legközelebbi képviselőire s mint az állandó agresszív keleti politikát folytató nemzetre. Jellemző, hogy míg a Napóleon ellen folytatott háború és a krími hadjárat epizódnak bizonyult csupán az orosz nemzeti öntudat kialakulásában, addig Alekszandr Nyevszkij jégcsatája a Teuton (Német) Lovagrend ellen, valamint a Livóniai Lovagrenddel vívott háború – IV. Rettegett Iván korában – mindörökre nyomot hagyott az orosz lélekben. Ezeket az érzéseket erősítette a későbbiekben az első világháború és a német fasizmussal való összecsapás. A választás a mai napig kettős: ha a vezető réteg csökkenteni kívánta az elmaradottságot, akkor a mintaátvétel vagy a sajátos orosz út között dönthetett a múltban és napjainkban is. A jól védettséghez vélt jog megteremtette az offenzív, terjeszkedő jellegű katonapolitika defenzívnek tűnő ideológiai alapját, amire most, a 21. század elején is akadnak példák, elsősorban a NATO-fenyegetésre hivatkozva Ukrajnában vagy a Kaukázusban.