1947. február 25. – Kovács Béla elhurcolása, a kommunizmus áldozatainak emléknapja

2023.02.25.

Kovács Örs

„Mátyás! Neked még nyakad sincs, hova tesszük majd a kötelet?” – viccelődött Kovács Béla, a kisgazdapárt főtitkára Rákosival 1945 végén, a pártja számára 57%-os győzelemmel zárult választások után egy hónappal. Ekkor még nem gondolta, hogy ez a mondata mennyire mély nyomokat hagyott a kommunista párt vezetőjében, akinek személyes bosszúja is nagy szerepet játszott Kovács Béla 1947. február 25-i letartóztatásában.

Politikai légkör 1946-ban

A hazai politikai erők mozgásterét jelentősen meghatározta, hogy 1946-ban még nem született meg a háborút hivatalosan is lezáró békeszerződés. A trianoni tapasztalat az volt, hogy a békeszerződés megkötése után a megszálló erők távoznak, az ország függetlensége helyreáll. A kisgazdapárt ebben reménykedett, míg a kommunisták féltek pozícióik meggyengülésétől. 1947. február 10-én megszületett a párizsi békeszerződés, de a szovjet csapatok az országban maradtak. Így a kommunisták joggal érezhették, hogy eljött az idő a kisgazdapárt végleges megtörésére.

A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKGP) a kormányban kénytelen volt elviselni a Baloldali Blokk közel azonos súlyát. Így a közigazgatásban követelt arányosítás és az önkormányzati tisztségek megszerzése jelenthette volna ennek az ellensúlyát. Rákosi és a kommunisták mindezt a kisgazdapárt felbomlasztásával, a parlamenti arányokat kiiktató rendeleti kormányzás előtérbe helyezésével, a kormány helyett fontos döntések előkészítését végző ún. pártközi értekezletekkel, valamint „tömegharccal” és igazolási eljárásokkal kívánták meggátolni. Az utcai tüntetések célja az önkormányzati választások megtartásának ellehetetlenítése volt, mert a baloldal joggal tartott egy újabb méretes vereségtől. Ennek érdekében a kommunista szimpatizánsok követelték a közigazgatás megtisztítását a reakciós elemektől. A gyűlölködéstől sem mentes megmozdulások gyakran erőszakba fordultak, céljuk a helyi közösség megfélemlítése volt. A B-listán szereplő hivatalnokok eltávolítása – ami mögött a költségvetés racionalizációjának terve is meghúzódott – tovább csökkentette a kisgazdákhoz húzó közszolgák amúgy is alacsony számát. 

1946 őszén, az önkormányzati választások körüli vita során Rajk László kommunista belügyminiszter azt javasolta, hogy az önkormányzati választások után a belügyminiszter nevezhesse ki a jegyzőt. A kommunisták így kívánták ellensúlyozni a kisgazdák várhatóan nagyarányú győzelmét. A parlamenti többség viszont leszavazta saját belügyminiszterét. Ez egy demokráciában lemondást eredményezett volna, itt viszont bosszút. Megalkották a Magyar Testvéri Közösség elleni per koncepcióját.

A per

A Magyar Közösség a két háború között alakult, létező, titkos szervezet volt. Eredetileg a Trianon okozta trauma megváltoztatása volt a célja. A harmincas években előbb a német, majd a szovjet befolyás ellen kívánt fellépni Magyarországon. A szándék az volt, hogy minél több hasonló gondolkodású embert juttassanak befolyásos pozícióhoz az államapparátusban és a gazdasági életben. 1945 előtt a Honszeretet nevű, nyilvánosan bejegyzett egyesület mintegy fedőszerve volt a közösségnek, és hivatalos lapjuk, a Magyar Élet című folyóirat több mint 3000 példányban jelent meg. Körülbelül ennyire becsülték a közösségi tagok számát a háború előtti években, többségük értelmiségi volt, és mintegy kétharmaduk a fővárosban élt. A szervezet hatékonyan építette ki személyi kapcsolatait a népbírósági ülnökökkel és az igazolóbizottságok tagjaival, így többeket – elsősorban közösség tagjait – sikerült megmenteni a B-listázás elől. Rendszeres kapcsolatot tartottak fenn a kisgazdapárt vezérkarával is. A koncepciós per mögé kreált történet szerint egy horthysta politikusokból, katonatisztekből, hivatalnokokból álló csoport a köztársaság megdöntésére irányuló, ellenséges tevékenységet fejtett ki. 

1946–1947 fordulóján őrizetbe vettek több mint 250 főt, bár valójában csak öt vádlottnak volt köze ténylegesen a Magyar Közösséghez. A fővádlottak között a Nagy Ferenc miniszterelnök szűkebb köréhez tartozó Saláta Kálmán nemzetgyűlési képviselő is szerepelt, más kisgazda honatyák mellett. A képviselők lemondtak mentelmi jogukról, hogy az ügy tisztázhatóvá váljon. Vörös Vincét, a párt főtitkárhelyettesét is elhurcolták, majd szabadon engedték. A cél az volt, hogy a letartóztatásokkal minél közelebb jussanak a kisgazdapárt vezetéséhez.

Ugyan vallomásokat nem sikerült kicsikarni, a lezajlott sajtókampány következtében mégis Kovács Béla, a kisgazdapárt főtitkára mentelmi jogának felfüggesztését követelték. Péter Gábor a tanúkihallgatási jegyzőkönyvekre hivatkozva a következőkben összegezte Kovács Béla felelősségét: tudott az összeesküvésről; közösségi taggá avatása csak az összeesküvés leleplezése miatt maradt el; a B-listázások alkalmával igyekezett megmenteni a Magyar Közösség tagjait, a Parasztszövetséget – melynek 1941 óta főtitkára volt – a közösség legális fedőszervévé alakította. Közben a pártfőtitkár kiadatását Puskin szovjet követ is kérte Nagy Ferenc miniszterelnöknél, de ezt elutasította az országgyűlés. 

A parasztság körében népszerű politikus a Baranya megyei Patacsról származott. Maga is gazdálkodó volt, 1933-ban lépett be a kisgazdapártba. 1945-től a párt főtitkára lett, következetesen antikommunista politikát képviselt. Nagy Imre után néhány hónapig földművelésügyi miniszter is volt (kommunista tiltakozásra kellett átadnia helyét Dobi Istvánnak). Mivel a per miatt nem volt hajlandó lemondani a mentelmi jogáról, hosszas alkudozás kezdődött. Végül olyan megállapodás született, hogy Kovács Bélát az Államvédelmi Osztály kihallgatja, de őrizetbe nem veheti, és le sem tartóztathatja; a kihallgatást 48 órán belül be kell fejezni. Mindennek önkéntesen tesz eleget, mentelmi joga birtokában. Bár a főtitkár minden tisztségéről lemondott, a kommunisták mégis ragaszkodtak a kihallgatásához. Az Andrássy út 60. szám alatt 1947. február 25-én zajló procedúra során a legdurvább lelki és fizikai módon bántalmazták, ám Pfeiffer Zoltán kisgazda politikus, ügyvéd meglepetésszerű megjelenése megzavarta a pribékeket, és végül elengedték az ÁVO-tól. A már-már biztatóan alakuló helyzet mégis fordulatot vett: Kovács Bélát, miután az ÁVO nem boldogult vele, a szovjet hatóságok – függetlenül képviselői mentelmi jogától – még aznap este letartóztatták Váci utcai lakásán. A volt főtitkárt szovjetellenes kémkedés és fegyveres összeesküvés szervezésével gyanúsították meg. A február 26-i sajtóközleményben hangoztatott súlyos vádakat azonban soha többé nem szerepeltették a későbbi nyomozati iratokban és jegyzőkönyvekben: szó sem esett gyilkosságokról és terrorcselekményekről sem Kovács Bélával, sem mással összefüggésben, sem az összeesküvési per, sem a szovjet hatóságok eljárása során.

Emögött talán az ügy által kiváltott nemzetközi tiltakozási hullám állhatott. Az Egyesült Államok és a britek jegyzékeket – előbbi kettőt is – írtak március folyamán a kommunista kisebbség erőszakos hatalmi törekvései, illetve az egyoldalú kommunista rendőri eljárás ellen, és egy SZEB-bel közös bizottság felállítását javasolták az ügy tisztázásra. A szovjetek mindent visszautasítottak.

A per tanulságai

A parasztság körében népszerű kisgazda politikus eltávolításához nem voltak elegendőek a törvényes lehetőségek, az 1946. VII. tc. ehhez kevésnek bizonyult. A mentelmi jog védte Kovács Bélát, a parlament pedig nem adta ki. Eltávolításához Rákosiéknak nem volt más eszközük, mint a szovjet hatóságok segítsége. Kovács Bélának a politikai életből történő kiiktatásához kevés volt a kommunista kézben lévő belügyi és államvédelmi szervek hatásköre, nem volt „kiforgatható” jogszabály. Bár bizonyítékul szolgáló levéltári forrás eddig nem került elő, a történeti szakirodalom álláspontja az, hogy kifejezetten Rákosi kérésére avatkoztak be. Az ügy üzenete egyértelmű volt: ha a legnagyobb parlamenti párt mentelmi joggal bíró főtitkárát a szovjet hatóságok törvénytelenül elhurcolhatják, akkor már senki sem érezheti magát biztonságban. Kovács Bélát először Ausztriába vitték, ahonnan 1951-ben került át Moszkvába, a Szovjetunió Állambiztonsági Minisztériumának központi börtönébe. Bírósági tárgyalás nélkül 25 év szabadságvesztésre ítélték. Összesen végül 9 évet volt börtönben. 1955 novemberében került vissza Magyarországra, ahol az ÁVH börtönében „akklimatizálódhatott”. 1956. április 2-án térhetett haza családjához. Az Elnöki Tanács 1956. május 5-én kegyelemből megszüntette ellene az eljárást.

1947. február 27-től 258 vádlottat érintő, hét perből álló sorozat vette kezdetét. A perek a közvéleményt nem változtatták meg – kevesen hitték, hogy a legerősebb kormánypárt saját maga ellen szervezkedik titokban –, arra viszont alkalmasak voltak, hogy folytatódjon a lejáratás Kovács Béla ellen, illetve Nagy Ferencet is gyanúba keverjék. A miniszterelnök lemondatása után három nappal Varga Béla házelnök is külföldre távozott. A kisgazdapárt új, baloldali vezetése hatására 50 képviselő lépett ki vagy zárták ki a pártból. Az SZDP és az NPP soraiból is vagy egy tucat képviselő kilépett, Peyer Károly és Kovács Imre is emigrált. A szovjet beavatkozás egyértelműen sértette a II. világháború utáni korlátozott magyar szuverenitást, s a kommunista hatalomátvételhez vezető lavinát indított el.