Kína döntő csapást mért a tibeti csapatokra

1950. október 19.

2023.10.19.

Kovács Örs

Tibet. Mi jut eszünkbe e szó hallatán? A többségnek valószínűleg a dalai láma, a buddhizmus és a buddhista kolostorok, a Himalája, a Free Tibet mozgalom, netán Körösi Csoma Sándor vagy Széchenyi Béla. A Tibeti-fennsík a legmagasabban fekvő és a legnagyobb kiterjedésű fennsík a Földön, területe mintegy 2,21 millió km2, az átlagos tengerszint feletti magasság 4900 méter. Arra talán a ma élők közül már kevesen emlékeznek, hogy Tibet nem volt mindig Kína része. A tibeti állam a 7. század óta létezett, a dalai láma vezetésével a 17. században jött létre egy olyan teokratikus állam, ahol az államfő politikai és vallási vezető is volt egy személyben. Miként, és miért vetett véget ennek Kína? Hogyan vált szinte elfeledett konfliktussá napjaikra „a Tibet-kérdés”?

Tibet történelmi múltja dióhéjban

Tibet hatalmas hegységek magas fennsíkjain helyezkedik el. Földrajzi adottságai következtében a hegyi pásztorkodás volt a fő megélhetési forma. A Himalája vidékének hegyi népei – tibetiek, qiangok (tangutok), dzsarungok, yik, nahszik (moszók) – gyakran fosztogatták a területükön áthaladó karavánokat, vagy törtek rá a földműveléssel foglalkozó falvakra. Hiteles történelmi adatokkal alátámasztható egységes államot egy 7. századi uralkodó, Szongcen Gampo hozott létre. Ő tette meg Lhászát Tibet fővárosává. Még napjainkban is áll a Vörös-dombon a dalai lámák palotája (a Potala), amely a 7. századi régi királyi rezidencia helyre épült a 17. században. Az első király nevéhez kötődik a tibeti írás megteremtése és a buddhizmus megerősítése is az országban. Tibet a 7. és 9. század között még Kína egy részére is kiterjesztette hatalmát, azonban a későbbi belviszályok miatt az állam részekre esett szét.

Tibet földrajzi sajátosságain túl vallási sajátosságaival is különleges szerepet töltött be a térségben. A buddhizmus ugyanis abban a formában, ahogy a 8. században Tibetben meghonosodott, meghatározó vallássá vált Kína jelentős részén is. Elterjedését segítette, hogy a kínaiak az ősi taoizmus egyik ágának tartották. A buddhista szerzetesek kolostori életmódja megfelelt a kínai eszményképeknek, amelyek a közéletből kivonuló bölcsekről és a világgal szakító szentekről szóltak. Érdekesség, hogy miután 1252-ben a mongol hódítás elérte Tibetet, a mongolok áttértek a kínai buddhizmustól, mert vallási érdeklődésüknek sokkal jobban megfeleltek a tibeti irányzat mágikus-vallási vonatkozásai, a mágikus körök, vagy a rövid szúrák ismételgetése. A mongolok biztosították a rendet, de elismerték a tibeti kolostorok szellemi és társadalmi vezető szerepét. Így talán nem véletlen, hogy a 16. században Altan kán uralkodása alatt jött létre a dalai lámák intézménye. Szónam Gyaco (1543–1588) a Lhásza melletti Drepung-kolostor vezetője kapta a kántól a tiszteletbeli ta-le (európai nyelveken: dalai) címet. Ez ugyanazt jelenti, mint a tibeti „gyacó”, vagyis „óceán”; valószínűleg a bölcsesség szélességére és mélységére utalva.

A 17. század közepén a kínai Mandzsu-dinasztia elfoglalta Tibetet. Ez azonban a dalai lámák jogköreinek megerősítésével, sőt, bővítésével járt. 1652-ben a dalai lámát hatalmas pompával fogadták Pekingben, ahol az udvar utasítására elkezdték kinyomtatni a tibeti buddhisták műveit mongol és mandzsu nyelveken. A mongolok végleges kiszorítása után Kína a 18. század közepén védnöksége alá helyezte Tibetet, széles körű autonómiát biztosítva a területnek. Ez az állapot lényegében az 1644 óta uralkodó Csing-dinasztia 1912-es bukásáig állandósult, ám ekkor a kínai hatalomváltást követő belháborúk alkalmat kínáltak a kínai katonaság kiűzésére. A britek 1914-ben Tibet középső és nyugati részét is ellenőrzésük alá vonták, mégis a nagy tekintélyű dalai láma, Thubten Gyaco (1895–1933) vezetésével egy de facto független állam alakult ki. Azonban Mao Ce-tung 1949-ben bevonult Pekingbe, és kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, a pekingi rádió pedig bejelentette, hogy Tibet Kína része. Ez lényegében nyílt hadüzenettel ért fel.

A térség jelentősége kínai szempontból 

A kínai birodalmi gondolkodás nem a féktelen hódításról szólt. A birodalom területének változásaiban egyfajta ciklikusság figyelhető meg: amikor megalakult egy új dinasztia, és stabilizálta uralmát a magterületek, vagyis a hanok által lakott tartományok felett, kifelé fordult, és igyekezett kitolni a közvetlenül uralt területek határait. A természetes határok azonban minden irányban gátat szabtak a terjeszkedésnek: keleten és délen a tenger, északon a Góbi-sivatag, északnyugaton és nyugaton a Takla-Makán sivatag, Tibet és egy sor magashegység, délnyugaton pedig az áthatolhatatlan dzsungel. Így ha a császári csapatok elérték ezeket a vidékeket, jellemzően megálltak.

A Tibeti-fennsík és a környező hegyvidék birtoklásának nagy jelentősége van, mind a vízkészletek, mind az ásványkincsek, mind pedig hadászati szempontból. De ami még talán ennél is fontosabb, Lhásza, a nagy vallási központ birtoklása. Kína mai határait egy idegen nép tagjai, a mandzsuk alakították ki a 17–18. században. Ők az ország területét több mint kétszeresére növelték, például Tibet, Hszincsiang (Kelet-Turkesztán) és Külső-Mongólia elfoglalásával. Kína a mai napig befolyási övezeteként tekint az egykori Csing-dinasztia (1644–1912) idején uralt területekre, amikor Nepál, Burma, Sziám, Vietnám, a Fülöp-szigetek, Tajvan és Korea is a kínai érdekszférához tartozott. Tibet meglehetősen nagy belső szabadságot élvező protektorátusa volt ennek a soknemzetiségű és hatalmas államnak. 

Kína iható vízkészletének mintegy ötöde található Tibet alatt, illetve itt lelhető fel ásványkincseinek is a negyven százaléka. Különösen a nemesfémekre fáj Kína foga, jelenleg is egy kínai bányacég kezében vannak a nemesfémbányászati jogok. Tibet hagyományosan India és Kína közti ütközőzóna, így fontos Pekingnek, hogy birtokolja azt, ezzel távol tartva a másik ázsiai óriást. Ezeken túl egy Amerika-barát tibeti kormány is rossz előjel lenne, hiszen akkor az Egyesült Államok minden oldalról fenyegethetné Kínát. Így a történelmi, gazdasági és a geopolitikai szempontok számbavétele után Kína kellő indokot találhatott magának Tibet birtoklására.

„Helyes, hogy támadásra készülnek. A tibetieket be kell hódoltatni.” 

Mao, pekingi bevonulása után, sietett kijelenteni, hogy a kínai néphadsereg be fog vonulni Tibetbe is, hogy felszabadítsa az ott élőket az idegen imperialisták elnyomása alól. Tibet „felszabadítása” Sztálin jóváhagyásával történt meg, a fenti idézet tőle származik. A tibeti vezetés sietett leszögezni, hogy mivel Tibet sosem tartozott Kínához, nem irányítják idegenek, ráadásul Kína eddig csak patrónus volt Tibetben, és meghagyta a dalai lámák önállóságát. Ennek ellenére 1950 októberében megindultak a kínai csapatok. Ez ellen India és Nagy-Britannia is tiltakozott. Azonban nem a tiltakozások, hanem a hadsereg utánpótlását biztosító utak hiánya késztette megállásra a kínai néphadsereget. 

Mao az előzmények tanulságait mérlegelve taktikát váltott: a hozzá látogató tibeti küldöttséget megnyugtató szólamokkal és értékes ajándékokkal vette le a lábáról, mindeközben azonban építette az utat a katonái számára Tibetben, hogy elfoglalhassák az egész országot. A kínai hadsereg 1951-ben masírozott be végül Lhászába, amelyet a XIV. Dalai Láma, Tendzin Gyaco kénytelen volt eltűrni. Mindez az ún. tizenhét pontos egyezmény elfogadása után történt, amelyben a kommunista vezetés garantálta, hogy nem változtatja meg a fennálló politikai és társadalmi viszonyokat, cserébe az egyezmény Tibetet immár a Kínai Népköztársaság részének tekintette. 

A dalai láma 1954-ben fél évet töltött Pekingben Maonál vendégsében, és még a kommunista pártba is belépett volna, csak hogy elnyerje Mao bizalmát. Ezt azonban a kínai vezér elutasította, és inkább a lakosság megnyerésére törekedett: javította az életkörülményeket, fejlesztette az infrastruktúrát. A Kínai Kommunista Párt és a hadsereg támogatását szerinte az „elmaradott” politikai, társadalmi és gazdasági viszonyok, intézmények átalakítása erősíthette volna. Mao 1956-ban megalapította a Tibeti Autonóm Terület Előkészítő Bizottságát, ugyanakkor megindultak a rekvirálások, a fegyverek elkobzása és a vallási üldözés. Mindez előbb több százezres tüntetésekhez, majd felkeléshez vezetett. A tibetiek saját nyelvvel, vallással és identitással rendelkeztek, ez pedig nagyban megkönnyítette az ellenállás szervezését. A kínai hadsereg légierőt és nehéztüzérséget bevetve próbálta megállítani a felkelőket. A vártnál jóval nagyobb ellenállás miatt Mao átmenetileg felfüggesztette Tibetre vonatkozó terveit. 

1958-ban azonban elindult a nagy ugrás programja, amelynek keretében drasztikusan megemelték a beszolgáltatási kötelezettséget. Éhínség ütötte fel a fejét, és a tibetiek újra fellázadtak a kínai uralom ellen. Mao egy ideig tudatosan „tűrte” a lázadást, hogy minél nagyobb káosz keletkezzen, illetve hogy minél nagyobb területre terjedhessen át. „Tibetben döntő háborúra van szükség, csak úgy tudjuk a problémát véglegesen megoldani” – írta 1959. január 22-én. Valójában csak ürügyet keresett arra, hogy szabályos háborút indíthasson Tibet ellen. 1959. március 10-én elterjedt a híre, hogy a kínaiak el akarták rabolni a dalai lámát. Lhászában hatalmas tömeg vonult az utcákra, hogy éltesse a tibeti vallási vezetőt és tüntessen a kínaiak ellen. Maonak azonban esze ágában sem volt mártírt csinálni a dalai lámából, így hagyta, hogy a főpap előbb elhagyja Lhászát, majd március 31-én az észak-indiai Dharamszalába meneküljön. Eddigre a kínai hadsereg vérbe fojtotta a tibetiek felkelését, sőt, hatalmas propaganda hadjáratot indítottak Tibet ellen, amelyben a barbárok földjeként festették le a Hó Földjének népét.

A maoisták a maradiság legbiztosabb jeleként részletezték a tibeti előkelőréteg által elrendelt különféle véres kínzásokat, ezzel kívánva igazolni Kína hódítását, miközben persze azt elhallgatták, hogy náluk sokkal borzalmasabb dolgok történtek: a tibeti lakosság 15–20 százalékát, tehát a felnőtt férfi lakosság közel felét ugyanis börtönbe vetették, és sokakat agyondolgoztattak. A rokonoknak a nagy gödrökbe bedobált holttestek felett kellett ünnepelniük: „Kiirtottuk a lázadó banditákat […]! Táncolni fogtok a hullagödör fölött.” – közölték a még élőkkel a kínai katonák. A hivatalosan is „Nagy Rombolásnak” nevezett kampány nemcsak az emberéleteket, hanem a kulturális értékeket is meg kívánt semmisíteni. Mao azt a vallást akarta kiirtani, amely a tibetieket tibetiekké tette. Lerombolták a kolostorokat – 1961-re már csak 70 működő kolostor maradt a korábbi 2500-ból –, így a szerzetesek száma 7000-re apadt a korábbi 110 000-ről. Mintegy tízezren külföldre menekültek. Mao rendszere mérhetetlen nyomort hozott Tibetnek.

Pillantás napjainkra

A 6 milliós tibeti népnek csupán körülbelül harmada él a mostani Tibeti Autonóm Tartományban, egy majdnem négy Németországot felölelő területen (1 228 400 km²). A felkelések szinte minden évtizedben megismétlődtek, bár Mao 1976-os halála óta a helyzet javult. A kulturális forradalom befejezése után az új vezető, Teng Hsziao-ping a kultúra és vallás újjáélesztését, a megmaradt kolostorok újranyitását határozta el. Mivel Tibet státuszának javítására irányuló tárgyalások és felkelések nem jártak sikerrel, a dalai láma más eszközhöz nyúlt: emberi jogi kérdésként indított el egy nagy sikerű nemzetközi kampányt, amely számára Nobel-békedíjat eredményezett 1989-ben.

Tibet valódi tragédiáját azonban Kína gazdaságfejlesztő programja okozza, amelynek keretében – az infrastrukturális beruházások révén – Tibetet össze kívánják teljesen kötni Kínával. (2006-ban adták át Csinghaj–Tibet vasútvonalat.) A kommunista nagyberuházások mellett a pekingi vezetés újabban támogatja a tibeti kultúrát, és újranyitják a kolostorokat a turizmus támogatása érdekében is. Mára Tibet gazdasági függősége Kínától megkérdőjelezhetetlen, emellett pedig folyamatos – és államilag támogatott – a kínaiak beköltözése a térségbe, a becslések szerint már háromszor annyian vannak, mint az eredeti lakosok.

Tibetről mint független államról ma már szinte senki sem beszél, mert a gazdasági és katonai óriássá nőtt Kínával senkinek sem áll érdekében ujjat húzni. A két hatalmas ország, Kína és India között fekvő, történelmi határokkal nem rendelkező Tibet számára a függetlenség elnyerése a közeljövőben nem lehet reális cél.