Franciaország és a Szovjetunió megnemtámadási és semlegességi szerződést köt

1932. november 29.

2023.11.29.

Kovács Örs

Franciaország és a Szovjetunió külpolitikai helyzete nagyon hasonlított egymásra az 1930-as évek elején. A francia–német és a szovjet–német viszony romlásával párhuzamosan erősödött a közeledés Párizs és Moszkva között. Ezt jól mutatta, hogy 1931-től a másikról alkotott kép pozitív irányba változott. A francia sajtó már jóval kevésbé fogalmazott kritikusan Sztálin rendszeréről, sőt kiemelte, hogy az ötéves terv elindította az iparosítás folyamatát. A szovjet politikában segítette a közeledést az a tény, hogy az ötéves tervhez a kapitalista világ támogatására is szükség volt. Ennek a közeledésnek lett az eredménye a két ország között megszülető megnemtámadási és semlegességi szerződés.

Miként jutott el a „cordon sanitaire” politikájától a semlegességi szerződésig Franciaország már Hitler hatalomra jutása előtt? Mit jelentett a „keleti Locarno” kifejezés? Milyen haszonnal kecsegtetett aláírói számára a szerződés?

A francia külpolitika fő irányai az 1920-as években

Az első világháború végére megszűnt a hármas antant. A francia politikusok és különösen a hadsereg számára a bolsevik hatalomátvételt követően Szovjet-Oroszország szimbolizálta az antant elárulását a breszt-litovszki békével (1918. március 3.), és a németekkel való összejátszással, amelyet az 1922-es rapallói szerződés támasztott alá. Így nemcsak a kommunizmus iránt érzett ellenszenv, hanem politikai és hatalmi érdek is volt a bolsevik hatalom megbuktatása. Ezért az első világháború győztes nagyhatalmai fegyveresen is beavatkoztak az oroszországi polgárháborúba a kommunisták ellen.

Az 1920-as években az európai kontinens gazdasági újjáépítésével és kollektív biztonságával kapcsolatos viták középpontjába a Szovjetunió lehetséges integrációja került. Mivel a polgárháborút a kommunisták nyerték, így a Szovjetunió kiesett a Németország ellensúlyozására alkalmas hatalmak sorából. Ennek következtében Franciaországnak egyszerre kellett egy olyan közép-európai szövetségi hálót létrehoznia, amely mind Berlin, mind Moszkva politikáját képes lenne kiegyenlíteni. Ez azonban hosszabb távon nem volt sikeres, és erre a franciák is rájöttek. Így egyre inkább változott a szovjetekhez való hozzáállásuk, mert a német–francia együttműködés lényegében lehetetlennek tűnt, ellenben egy német–szovjet szövetség a franciák rémálma volt.

A brit külpolitika sem szándékozta kizárni a vesztes németekkel és a bolsevik Szovjetunióval való együttműködést. Ez meghatározta a közép-európai országok politikáját is, hiszen a kisantant országai (még Lengyelország is az 1920-as évek végétől) inkább az együttműködést keresték a Szovjetunióval. Az 1920-as évek elején a francia vezetés – Raymond Poincaré jobboldali kormánya (1922–1924 között volt miniszterelnök) – elszigetelődött abban a kérdésben, hogy a Szovjetunióval nem szabad tárgyalni. 1924-ben a baloldal alakíthatott kormányt Párizsban Édouard Herriot vezetésével. A francia szocialista kormány hivatalosan is elismerte a Szovjetuniót. Ennek következtében megélénkültek a kereskedelmi kapcsolatok. Volt honnan javítani a gazdasági mutatókon, hiszen 1922-ben csak 5 százalék volt a francia import részesedése a Szovjetunióban, míg Németországé ekkor már a 32 százalékot is elérte. A francia jelenlét növelésére politikai értelemben is szükség volt, hiszen a párizsi vezetésnek továbbra is támaszkodnia kellett a Szovjetunióra Németország kordában tartása érdekében. A francia közvélemény azonban nem felejtette el a szovjetek bűneit, így a közhangulat erősen kommunista ellenes volt. Ez hatott a politikai vezetésre is, így a francia politika vékony jégen táncolt.

A „keleti Locarno” terve

1921-től 1924-ig határkonfliktusok mérgezték a Varsó és Moszkva közötti kapcsolatokat, a Besszarábiával kapcsolatos területi vita pedig állandóvá tette a Szovjetunió és Románia közötti feszültséget. Az 1924. decemberi észtországi államcsínykísérlet továbbá fenntartotta azt a félelmet, hogy a Szovjetunió fenyegetést jelent a közép- és kelet-európai békére. A lengyelek és a balti államok a két háború között végig erősen szovjetellenes politikát folytattak, amelyben számítottak Franciaország támogatására. A szovjetek és nyugati szomszédaik közötti viták elmérgesedését a franciák csak a szovjetekkel történő együttműködéssel akadályozhatták meg. Ehhez szerencsés lett volna egy „keleti Locarnót” létrehozni – egy kollektív biztonsági rendszert kialakítani a Szovjetunió részvételével –, ami azonban ütközött számos közép-európai szövetséges érdekével. A lengyelekkel való jó viszony megőrzése, illetve a francia katonai vezetés permanens szovjetellenessége szintén lassította a közeledést Sztálin országához. A francia külügyi tárca egyik tisztviselője epésen jegyezte meg, hogy: „hosszú ideig nehéz lesz oroszbarát politikát folytatni anélkül, hogy azonnal lengyelellenes jelleget ne öltene.”

A francia baloldal azonban úgy látta, hogy a lengyelekkel, csehszlovákokkal és a románokkal való szövetség nem elég összetartó a német törekvések megakadályozására, nagyobb biztonságot jelentene, ha visszatérnének az első világháború előtt már jól működő francia–orosz (most szovjet) szövetséghez. Aristide Briand francia külügyminiszter (1924–1932-ig folyamatosan, miközben olykor miniszterelnök is volt ebben az időszakban) számára a Szovjetunió nélkülözhetetlen szereplője volt az európai biztonságnak, de politikai rendszere veszélyt jelentett. Ezért tartotta szükségesnek, hogy megvédje Európát a Szovjetuniótól, azáltal, hogy az utóbbit egy széles paktumba, egy „keleti Locarnóba” foglalja. A franciák úgy látták, hogy az 1922-es rapallói egyezmény óta Berlin politikailag állandósította a bolsevik veszélyt Lengyelország felé. A németek hozzájutottak a kimeríthetetlennek látszó orosz erőforrásokhoz, katonai téren pedig ki lehetett játszani a békeszerződés fegyverkezést tiltó rendelkezéseit. Ezen kívül a Vörös Hadsereg fenyegető eszköz lehetett egy európai konfliktus esetén. 

Briand a német–szovjet koalíció elkerülése érdekében ajánlatot tett kollégájának, Georgij Csicserinnek. A szovjet külügyminiszter egyik párizsi látogatásán Briand már jelezte neki azt a szándékát, hogy „Szeretném Önt a Népszövetségbe bevonni”. A látszólagos nyitottság, pozitív gesztusok ellenére mindkét ország bizalmatlan volt a másikkal szemben. Az esetleges „keleti Locarnót” jelentő szerződést a franciák kemény feltételekhez kötötték volna. Ilyen volt az a kitétel, hogya szovjetek  egyetlen olyan szerződéshez sem csatlakozhatnak, amelyek területi változásokat ismernének el. Ígéretet szerettek volna kicsikarni arra is, hogy egymás belügyeibe nem avatkoznak be, illetve rendezik a gazdasági kapcsolataikat. Fontos feltétel lett volna a Párizsban működő szovjet intézmények leépítése is. 

A francia feltételek nem igazán tetszettek Moszkvának. A szovjetek egyre nyíltabban arra törekedtek, hogy kétoldalú szövetségek létrehozásával ellensúlyt hozzanak létre a Népszövetséggel és a nyugati törekvésekkel szemben. Párizs külpolitikai játéka ekkor azt volt, hogy egyesíteni kívánta a keleti szövetségeseit a Szovjetunió ellen, garantálva biztonságukat, ugyanakkor arra akarta őket kényszeríteni, hogy tárgyaljanak a szovjetekkel. 1927-től a kapcsolatok ismét romlásnak indultak. Rakovszki – a párizsi szovjet követ – aláírt egy olyan felhívást, amelyben kérte a kapitalista országok munkásait, hogy kormányaik megdöntését segítsék elő, sőt fegyveres konfliktus esetén szorgalmazzák a katonák átállását a Vörös Hadseregbe.

A kollektív biztonság elérésére tett kísérletként született meg a Briand–Kellogg (amerikai külügyminiszter) paktum 1928 augusztusában. Ez kimondta, hogy az aláírók lemondanak a háborúról mint a konfliktusok rendezésének eszközéről. A szerződést 59 állam írta alá, köztük a Szovjetunió is. Ez azonban a gyakorlatban ugyanannyira eredménytelen lett, mint az 1929. februári Litvinov-jegyzőkönyv, amelyben Moszkva ígéretet tett arra, hogy ezeket az elveket alkalmazza majd a nyugati szomszédaival való kapcsolataiban is. Ezek az események legalább azt mutatták, hogy a viták ellenére zajlott valamiféle párbeszéd, illetve körvonalazták azt a francia/nyugati célt, hogy ne kelljen beavatkozni egy hírhedten instabil térségben – értsd: Közép-Kelet-Európában – kiprovokált konfliktusba. Másfelől, ezzel úgy tűnt, hogy a potenciális szovjet fenyegetést képesek beépíteni a kontinens biztonságába.

Az 1920-as évek francia politikusai számára általában a Szovjetunió nyugati határai Európa határait is jelölték. Ebből a megfontolásból következett, hogy egy kollektív biztonsági rendszer Közép-Európában ugyan elképzelhetetlen a Szovjetunió nélkül, de Európa azonban igenis elképzelhető nélküle. Így érthető, hogy Briand az 1930. májusi memorandumában megfogalmazott egyesült Európára vonatkozó projektjéből miért hagyta ki a Szovjetuniót. Ugyanakkor a terv hiába próbált gazdasági kapcsolatok erősítésével gátat szabni a közép-európai német befolyásnak, ez a német és olasz ellenállás miatt hamar elbukott. A kapcsolatokat tovább rontotta a gazdasági világválság alatt felerősödő protekcionizmus, amely a szovjet termékeket is sújtotta. Válaszul a szovjet kormány eltörölte a már megkötött szerződéseket, s a folyamatban levő tárgyalásokat felfüggesztette.

A francai–szovjet közeledés

Hivatalosan 1932. február 2.–1934. június 11-ig Genfben ülésezett a nemzetközi leszerelési konferencia, a világ szinte valamennyi szuverén államának részvételével. A konferencia valódi célja az volt, hogy rendezzék a Németország és Franciaország közötti erőviszonyokat. Természetesen a leszerelés egyben azt is jelentette volna, hogy Németország újrafelfegyverzését megakadályozzák. Ezt már a Hitler előtti német diplomácia sem akarta elfogadni, így a britek javaslata a versailles-i béke 100 000 fős német haderejének megduplázásról komoly gesztusként volt értékelhető. A franciák azonban a teljes fegyverkezési egyenjogúságot nem akarták megadni, kompromisszumként egy négyéves átmenetet javasoltak. Végül az elmérgesedő vitában Herriot francia miniszterelnök nem állt kötélnek: ígérete ellenére el sem ment az utolsó megbeszélésekre, amelyeket április 26. és 29. között tartottak. A németek pedig elhagyták Genfet, és azzal fenyegetőztek, hogy nem maradnak a Népszövetség soraiban, ha nem lesz érdemi előrelépés a kérdésben. Végül egy öthatalmi (brit, amerikai, francia, olasz, német) megállapodást terjesztettek a konferencia elé 1933 márciusában (azaz Hitler hatalomra kerülése után), ahol biztosították „Németországnak és más, szerződésben lefegyverzett hatalmaknak” a fegyverkezési „egyenjogúságot”.

A franciák számára tehát egyre fenyegetőbbé vált a német újrafelfegyverzés, ráadásul a jóvátételek elengedése sem tett jót a világválságtól sújtott francia gazdaságnak. Ezen kudarcok kompenzálására indult meg egy erőteljesebb közeledés Sztálin felé. A Szovjetunió 1931-től nyitottabbá vált a franciákkal való együttműködésre, mert Moszkva már nem tudott könnyen hitelhez jutni Berlinben. Ráadásul Hitler erősödésével a német kommunisták és a zsidók elleni kampány sem tetszett a szovjeteknek. A keleti szövetséges lengyelek 1932 nyarán megnemtámadási szerződést kötöttek a szovjetekkel, ami a franciák számára is jelzés volt. A Szovjetunió és Franciaország így rövid előkészítés után egymásra talált, és 1932. november 29-én Párizsban aláírták a francia–szovjet megnemtámadási szerződést, amely amellett, hogy nagy sajtóvisszhangot kapott, megmutatta, hogy a francia politikában ismét előtérbe került a „keleti Locarno” létrehozásának terve. A közép-európai szövetségesek megnyugtatása miatt mondta Herriot, hogy a szovjet semlegesség biztosítása egy esetleges Németországgal kapcsolatos konfliktus esetén öncél volt: „nem lehet többet kérni tőlük [a szovjetektől]”.

A szerződés utóélete

A lengyel–szovjet és a francia–szovjet megnemtámadási egyezmények ugyan nem biztosították a békét a kontinensen, de lehetővé tették a katonai együttműködés kialakítását a Szovjetunióval. A szovjet semlegesség biztosítása egy német–francia konfliktus esetén nagy biztonságot adott Párizsnak, hiszen ekkor a leszerelt Németországgal szembeni katonai fölénye megkérdőjelezhetetlenül fennállt. A szerződés ratifikációját Hitler 1933. január 30-ai hatalomra kerülése felgyorsította. Hamarosan megtörtént a katonai attasék cseréje, és az első megbeszélések a katonai felszerelések Szovjetunióba történő szállításáról. A francia vezérkar felismerte, hogy Franciaország nem tudja biztosítani a katonai felszerelések szállítását Közép-Európába, így a Szovjetunió alapvető stratégiai partnerré vált. Ráadásul a szovjet kormány lemondott az 1919–1920-as szerződések felülvizsgálatára vonatkozó követeléséről, miként ezt hírül adta a hivatalos kommunista pártlap, a Pravda, 1933 májusában. Sőt, 1933 szeptemberében Moszkva kezdeményezte, hogy megszünteti a katonai együttműködését Berlinnel.

A francia–szovjet szövetségnek azonban számtalan ellenzője akadt. A francia közvélemény számára ez a háború előtti francia–orosz szövetség felélesztése volt, amelyről ekkoriban úgy tartották, hogy ez rángatta bele Franciaországot a világháborúba. A kisantant országai sem nyugodtak meg. A francia külügy ismét egy kettős játékba kezdett. Miközben a gazdasági és ipari együttműködés erősítésén túl Franciaország elősegítette a Szovjetunió csatlakozását a Nemzetek Szövetségéhez, próbálta elkerülni egy kétoldalú kölcsönös segítségnyújtási egyezmény aláírását. Ezzel akarták elkerülni a Németország ellen irányuló klasszikus szövetségi rendszerhez való visszatérés látszatát. Ugyanakkor az volt a tervük, hogy egy esetleges német agresszió esetén történő szovjet akciót összehangolják Lengyelország, Csehszlovákia és Románia lépéseivel. A kör viszont itt bezárult, mert Varsó hevesen tiltakozott a „keleti Locarno” projekt ellen. Szerintük kizárólag német fenyegetésre készülni óriási hiba, a szovjet csapatok bármilyen okból történő beengedését Lengyelország terültére pedig a leghatározottabban visszautasították.

Összegezve tehát azt látjuk, hogy ahogy csökkent a franciák katonai fölénye Németországgal szemben, úgy csökkent a Szovjetunió iránti közömbösség is. A közeledés csúcspontja az 1935. májusi francia–szovjet kölcsönös segítségnyújtási paktum volt, amely nem tartalmazott katonai záradékot. Ennek elhúzódó ratifikációs eljárása végül ürügyként szolgált Hitlernek 1936. március 7-én a Rajna-vidék remilitarizálásához, amely egyben megmutatta a francia külpolitika végzetes korlátait is.