Megszűnik a KGST

1991. június 28.

2024.06.28.

Kovács Örs

A második világháború pusztítását követően új világrend épült ki. Ebbe az új világrendbe illeszkedett be a mintegy 450 millió embert és 10 országot érintő Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST). Tény, hogy alapvetően a szovjet kényszer hozta létre és tartotta össze, a politikai és ideológiai hatásokon túl azonban egy gazdasági modell – tervgazdálkodás, importhelyettesítő iparosítás – működését is vizsgálhatjuk a szervezet kapcsán. Kezdetben sokan hittek ebben a gazdasági modellben, hosszabb távon azonban a világgazdaság kihívásainak ellenállni képtelen gazdasági együttműködés felbomlott. A KGST hivatalos megszűnését a szocialista országok mindennapokban érzékelhető gazdasági csődje egy bő évtizeddel megelőzte. A szervezet megszüntetését mégis csak az azt fenntartó diktatúrák összeomlása után mondhatták ki.

Mi vezetett a KGST csődjéhez? Milyen szerepet töltött be Magyarország a KGST felbontásában? Miért csak 1991-ben vált kimondhatóvá a szervezet megszűnése?

A gazdasági csőd okai

Az 1949-ben megalapított szervezet a nemzeti jövedelem, az ipari termelés növekedésére koncentrált. Azt gondolták, hogy a KGST alkalmas lesz arra, hogy a kis és a nagy országok egy egységes gazdasági rendszerben hatékonyan együttműködjenek. Kelet-Európát a világ legdinamikusabban fejlődő régiójává akarták tenni. Mindenből nem sok valósult meg, egyedül a világ ipari részesedéséből vette ki nagyobb arányban a részét a térség, mint korábban. Az Európa nyugati felén kialakult Európai Gazdasági Közösség (más néven Közös Piac) ellensúlyának szerepére a KGST a tervutasításos rendszer miatt eleve esélytelen volt. Az egyes országok közötti kereskedelem nem piaci alapon működött, ami érdektelenné tette a termelésben résztvevőket. A KGST biztos piacot garantált a megtermelt áruknak, azok minőségétől függetlenül, így innovációra sem kellett törekedni. Az egyes kommunista diktatúrák közötti kereskedelem lényegében cserekereskedelem szintjén állt, s ez egyáltalán nem változott a kommunista diktatúrák bukásáig.

A KGST is része volt a nemzetközi munkamegosztásnak. Tekinthető egy olyan kísérletnek is, amely az iparosításra épülő modernizáció következtében megkísérli saját történelmileg kialakult gazdasági szerepét megváltoztatni a világgazdaságban. Mindez azonban az első pillanattól kezdve egy óriási ellentmondást eredményezett: a fejlett technológiához és az azt finanszírozó pénzügyi forrásokhoz csak kívülről – értsd: KGST-n kívül – lehetett hozzájutni. Azaz a szocialista tömb országai folyamatosan külső finanszírozásra szorultak, mivel az előállított fogyasztási cikkek, illetve a legyártott termelési eszközök eladása nem fedezte a megvett technológiát vagy a meglévő tőkehiányt. A KGST így kezdettől fogva exportkényszerben volt, miközben saját 450 millió fős piaca lehetőséget adott volna egy új világgazdasági szerep betöltésére is. Ezt azonban sem a hidegháború – és az azt kísérő korlátozások (pl. COCOM-lista) –, sem a Közös Piac protekcionista vámrendszere nem segítette elő. 

A KGST-nek a modernizációs kísérlet részeként nem sikerült megváltoztatni a világrendszerben történetileg kialakult keretfeltételeket, amely nemcsak a világgazdasági rendszer hagyományaira vezethető vissza. A tervgazdálkodás elhibázott keretei jelentősen növelték a térség országainak versenyhátrányát, a nem megfelelő gazdasági szerkezet és a hatékonyságbeli lemaradás nyilvánvalóvá vált már az 1970-es évekre. A KGST domináns külső finanszírozási formája a konvertibilis devizában jegyzett nemzetközi hitelfelvétel volt. A hatvanas években fellendülő ipari termelés új piacokat igényelt, amelyhez jól jött az 1973-as olajárrobbanás hatására megnövekedett tőke, mert ez segítette a hitelezést, leszorítva a hitelek költségeit.  A hitelre alapozott ipari beruházások megtérülése azonban nem volt összhangban a felvett hitelek rövidebb futamidejével, amely így adósságspirálba taszította a KGST országait. 

Ez az 1980-as években már társadalmi és politikai hatásokkal járt. Lengyelországban a megszorítások sztrájkhullámot okoztak, mire a szükségállapot bevezetésével válaszoltak a diktatúra működtetői. Románia a teljes adósságállomány visszafizetése mellett döntött, amely a megtermelt javak exportjával járt. Mindez az élelmiszer és a fogyasztói iparcikkek hatalmas hiányán keresztül drasztikus életszínvonal-zuhanáshoz vezetett. A diktatúra fenntartása érdekében az elnyomás fokozódott. Magyarországon a beruházásokat vágták vissza, a csökkenő reálbéreket a második gazdaság engedélyezésével ellensúlyozták. Az államadósság a kezelhetetlenség határára került. A Magyar Nemzeti Bank a dollárhoz képest erősödő devizában – német márkában, japán jenben – vett fel hiteleket. Az ebből fakadó árfolyamveszteség szintén növelte az ország adósságát. Brezsnyev elzárkózott a magyar adósságok biztosításától, Kádár az ország a fizetésképtelenséget az IMF-hez való csatlakozással kerülte el 1982-ben. A legjobb helyzetben az NDK és Csehszlovákia volt. Az NDK-t segítette az NSZK-val folyó kereskedelem, míg Csehszlovákia az 1970-es években megkezdte adósságai törlesztését. A kommunizmus az 1980-as évekre azonban ezen országokban is válságba került, mivel maga a KGST sem volt versenyképes.

A KGST-n belül ugyanis gyorsan emelkedtek az energiaárak, amelyet a tagállamok a Szovjetunióba irányuló exportjuk mennyiségi növelése révén igyekeztek fedezni. Ez elvonta a nyugati exportra szánt termékek egy részét, s ezzel hozzájárult a cserearány romlásához, illetve növelte az adósságokat. A szovjetekkel való kereskedés növekedése – a KGST befelé fordulása – a meglévő struktúra fenntartását ugyan erősítette, de közben növelte a lemaradást és tovább rontotta a fizetőképességet. Az egymás közötti áraknak nem volt kapcsolata a belső árakkal. Ez együtt hanyatlott a szovjet szállító- és fizetőképességgel, amely végül a politikai rendszer fenntartásának ellehetetlenülését okozta.

Politikai küzdelmek: mi legyen veled, KGST?

A Szovjetunió összeomlása volt a rendszerváltás alapja, ez nem kérdés. Ez vezetett a KGST felbomlásához, az új gazdasági rendszer, a piacgazdaság bevezetéséhez is. Magyarország – Lengyelországgal együtt – élen járt a nyugati országokkal való kapcsolatok kiépítésében és a világgazdaság felé történő nyitásban, de maga az útirány valamennyi hasonló helyzetű egykori szocialista országban ugyanaz volt. Moszkva azt szerette volna, ha az Európai Közösség és a KGST kölcsönösen elismerik egymást. Brüsszel viszont csak egyenként lett volna hajlandó tárgyalni. Magyarország abban volt úttörő, hogy már 1988-ban hivatalos kapcsolatot létesített az Európai Közösséggel. Mindez felgyorsította a gazdasági átalakulást is, a gyors privatizáció és liberalizálás révén, illetve a nemzetközi tőke térhódításával. Szükség volt a dollárra, így egyre csökkent a KGST-országok egymás közti kereskedelme. Szépen lassan a KGST atomjaira hullott, a tagországok kizárólag bilaterális kereskedelmet folytattak, és lassan áttértek a dollárelszámolásra. Gorbacsov reformjai mindezt nem tudták megakadályozni. 

Gorbacsov 1987-ben már beadta a derekát egy közös KGST-piac létrehozására, de ezt a gyakorlatban képtelenség volt kivitelezni a tervgazdálkodás keretei között. Pedig ekkor még erős igény mutatkozott a KGST fenntartására, hiszen a szocialista országok gazdasága a szovjet exportra épült. A sok, olykor feleslegesen legyártott és rossz minőségű terméket nyugatra lehetetlen lett volna értékesíteni. Így a KGST felszámolása esetén attól féltek a politikusok, hogy a nyakukon maradnak a termékek. Ha a szovjetek nem veszik meg, akkor az üzemek termelése feleslegessé válik, így esetleg azok tönkre mennek. Ez pedig munkanélküliséggel járna, amely a szocialista országokban hivatalosan nem létezhetett. 

1989-re a vállalatok nyakán maradt a megtermelt áru, mert a szovjetek a szerződések ellenére sem fizettek. A gazdasági visszaesés legfontosabb eleme a Szovjetunióval folytatott kereskedelem összeomlása volt, amely tulajdonképpen a KGST felbomlását eredményezte. A folyamat befejezése nem gazdasági, hanem a politikai kérdés volt. Ekkor már Gorbacsov is úgy jellemezte a KGST-t, mint egyfajta primitív árucsere színterét. Így látták ezt Magyarországon is. Németh Miklós miniszterelnök 1990 januárjában a szófiai KGST-csúcson már azzal számolt, hogy vagy piaci alapon fog működni a KGST, vagy megszűnik. Ez utóbbira volt csak reális esély, hiszen a különböző fejlettségű tagországok között egyszerre egy azonos fejlesztési terv kivitelezhetetlen lett volna. Ekkor már ledöntötték a berlini falat, 1990 tavaszán Magyarországon demokratikus választásokat tartottak. Az 1945 óta első szabadon választott miniszterelnök, Antall József rendkívül következetes és kemény politikai lépésekkel törekedett a szovjet szövetségi rendszerek – KGST, Varsói Szerződés – felbomlasztására. Ez azonban nehézségekbe ütközött, mert mindenki félt a társadalmi következményektől. A csehszlovákok vezetésével többen követelték egy utódszervezet létrehozását. A szervezetet azonban még radikális reformokkal sem lett volna értelme életben tartani.

A megszüntetésre végül a budapesti Gellért Szállóban tartott utolsó KGST-csúcson, 1991. június 28-án került sor. Az ülés igen rövidre sikeredett, hiszen Kádár Béla, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere felolvasta a szervezet megszüntetéséről szóló beszédét, majd a résztvevők ellenvélemény nélkül aláírták a szervezet feloszlatásáról szóló megállapodást. Antall az esemény után helyesen állapította meg, miért kellett ennek így történnie: „Ezt reánk kényszerítették, nem magunk választottuk, mint más népek Nyugat-Európában, az Európai Közös Piacot, vagy a szabadkereskedelmi övezetet. Ebben a formában érvényesült a Szovjetunió hegemóniája.” A szervezet szeptember 24-én végezte be tényleges tevékenységét.