„A magyar haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni hős fiaira” – Recenzió Szakály Sándor „Múltunkról a mából” című kötetéről

2024.09.06.

Nánay Mihály

Múltunkról a mából. Tanulmányok, forrásközlések, életrajzok, esszék 2021–2023. Facultas Cognoscendi Akadémia Alapítvány – Magyar Napló. Budapest, 2023. 470 o.

Két évvel ezelőtt a Rubicon Intézet honlapján Szakály Sándor előző gyűjteményes kötetének ismertetését a következő mondattal fejeztük be: „…a szerzőnek csak azt kívánhatjuk, hogy még sok hasonló kötetet publikáljon”. Kívánságunkban nem is kellett csalatkoznunk, ugyanis nemrégiben került a könyvesboltok polcaira Szakály Sándor professzor legújabb kötete. A Széchenyi-díjjal kitüntetett szerző a két világháború korabeli magyar történelem, azon belül is a hadtörténeti kérdések egyik legkiválóbb ismerője hazánkban, így természetesen frissen megjelent könyvében is ilyen tárgyú írások találhatók.

A címben szereplő idézet Stomm Marcel vezérőrnagy 1943. február 1-jén a Don-kanyarban vívott harcok legsúlyosabb pillanatában kiadott megrendítő – a könyvben olvasható – hadtestparancsnoksági parancsából származik. Aki egyfelől ismeri Szakály Sándor munkásságát, másfelől végigolvassa az új kötetet, bizonyára egyet fog érteni jelen sorok írójával abban, hogy ez a szívhez szóló mondat jól kifejezi azt a szellemiséget, amely Szakály írásaiból átsugárzik. Ugyan Stomm Marcel e szavakat a korabeli konkrét helyzetben a tragikus állapotba került és a németek által lehetetlen feladat elé állított katonáinak címezte, mégis az itt bemutatott kötet talán legfontosabb célját is összefoglalja: méltóképpen megemlékezni a 20. századi magyar történelem igaztalanul elfeledett katonáiról és más szereplőiről.

Természetesen jelen kötetben is meghatározó a Szakály Sándor védjegyeként tekinthető precizitás, ami történészi ars poeticájának meghatározó eleme: a tényeket mindig pontosan és elfogulatlanul tárja az olvasó elé. Erre talán jó példa, hogy míg más történészeknél nagy eséllyel csak egyszerűen Kozma István tábornok szerepelne, addig Szakály ragaszkodik a legpontosabb névhez (vitéz primor felsőtorjai), valamint a mindig aktuális rendfokozat is akkurátusan szerepel, legyen akár szolgálaton kívüli viszonybeli vagy nyugállományú az éppen aktuálisan vizsgált katona. A bevezetőben Szakály röviden ki is fejti történészi álláspontját, mi szerint „harag és részrehajlás nélkül” nyilatkozik meg a történelemről, de egyúttal fontos látni, hogy előfordulhat, hogy „mások mást tartottak fontosnak kiemelni egy-egy kérdés kapcsán, más személyt véltek jelentősebbnek, másként értelmeztek egy-egy forrást”.

Ebből következően tehát a történelem értelemzése tagadhatatlanul szubjektív folyamat is, melyre a szerző által említett Lakatos Géza vezérezredes és miniszterelnök emlékiratának címe is jó példa: „Ahogyan én láttam”. Ennek kapcsán jegyzi meg Szakály, hogy „[…]valahogy oly módon kellene közelítenie a történésznek is a múlthoz, mint ahogyan azt a vezérezredes tette.” Mindezek mellett még egy fontos szempontra érdemes felhívni a figyelmet: ha a történész, vagy a múlt iránt érdeklődő olvasó valóban meg szeretné érteni a korabeli események mozgatórugóját, úgy elengedhetetlen egy bizonyos fokú történelmi empátia, melynek segítségével sokkal reálisabban lehet értékelni egy-egy döntést, mint a puszta utólagos bölcsességgel mérlegre téve a történéseket. A könyvben olvasható írásokban pedig pont ezzel a beleérző attitűddel találkozhatunk, valóban megértetve akár Bárdossy László miniszterelnök 1941-es dilemmáit, vagy éppen Jány Gusztáv szörnyű kényszerhelyzeteit 1943-ban.

A kötet két nagyobb egységre tagolódik. Az első, terjedelmesebb részben a különböző tanulmánykötetekben és folyóiratokban megjelent tudományos írások, tanulmányok és nem utolsó sorban forrásközlések szerepelnek, míg a második részben ismeretterjesztő esszék, publicisztikák jelennek meg. A tematikus spektrum igen széles: a dualizmus korában élt Lónyay Menyhért Magyar Tudományos Akadémia elnökeként játszott szerepétől az 1956-os forradalom emlékezetéig, sőt még a szerző által szeretettel ajánlott olvasmány, az Egri csillagok is egy esszé témáját adja. Mégis, Szakály Sándortól megszokott módon az írások zöme a két világháború közötti időszak, valamint a második világháború korának politikai, de főként katonai, hadtörténeti kérdéseivel foglalkozik.

A kötet első felében szereplő tudományos írások jellemzően hadtörténeti, hadszervezeti kérdéseket járnak alaposan körül, valamint számos, a korszakban jelentős karriert befutott honvédtiszt életpályáját mutatják be. Ezek mellett két, inkább politikatörténeti írással is találkozhatunk, melyek a Bethlen-kormány megalakulásának körülményeit, valamint Klebelsberg Kuno politikusi pályáját foglalják össze. Mindkét tanulmány számos elgondolkodtató információt, megállapítást tár elénk. Immár száz év távlatából szinte magától értetődőnek tarthatnánk a Bethlen-kormány megalakulását és tízéves regnálását. Ám a korabeli körülmények áttekintése során jól látható, hogy 1921-ben sem volt nyugodtabb a politikai élet, mint azóta, így Bethlen Istvánnak koránt sem volt könnyű dolga hatalmának megszilárdításával – nem véletlen, hogy a végül kormányzásának bázisát jelentő Egységes Párt is csak több mint fél évvel később jött létre.

Klebelsberg Kuno életpályája, kultuszminiszteri teljesítménye önmagában is igen érdekes, de Szakály tanulmányában – nagyon helyesen – szerepel, hogy még mielőtt a vallás- és közoktatásügyi tárcát átvette volna, a Bethlen-rendszer megalapozása során a belügyminiszteri tisztet látta el. A szerzőnél tovább is menve a recenzens úgy látja, hogy ez a rövid belügyminiszteri tevékenykedés tette lehetővé azt, hogy aztán Klebelsberg kifejthesse példátlan mértékű kultuszminiszteri teljesítményét. Ugyanis ez alatt a néhány hónap alatt jött létre az Egységes Párt és történt meg a sokat vitatott, ám a rendszer konszolidációját és ezáltal a talpra állást egyértelműen segítő választójogi szabályzás. Minthogy ezekben a sorsdöntő kérdésekben Klebelsberg ott állt Bethlen mellett, így nem csoda, hogy később „jutalomként” nekikezdhetett a magyar oktatás és kultúra csúcsra járatásához.

A Bethlennel és Klebelsberggel foglalkozó tanulmányok mellett tizenhárom kiemelkedő katonatiszt életútját foglalja össze egy-egy tanulmány. A 20. századi magyar történelem drámai életpályákról „gondoskodott” e tábornokok esetében. Sokuk már az első világháborúban is szolgált, az összeomlás után megjárták a Vörös Hadsereget és jónéhányukat személyesen is érintette a trianoni területveszteség, akár szülőföldjük elcsatolásával. A Horthy-korszakban befutott karrierjük a társadalmi hierarchia csúcsaira emelte őket, ám a második világháborút követő szovjet megszállás és a kiépülő kommunista diktatúra derékba törte pályájukat, sokuk szovjet fogságba, vagy éppen népbíróság elé került.

A címben szereplő gondolatot megfogalmazó Stomm Marcel altábornagy például elfagyott lábakkal került a Don-kanyarnál folytatott harcok végén szovjet hadifogságba, ahonnan csak 1951-ben (!) tért haza. Itthon azonban megpróbáltatásai nem értek véget: bíróság elé állították és súlyosan koholt vádak alapján, az ÁVH közreműködésével halálra ítélték, melyet csak kegyelemből változtattak életfogytiglani börtönbüntetésre. Később kegyelemmel szabadult, de a diktatúra kicsinyességére jellemző, hogy halála előtt néhány évvel, 1963-ban benyújtott nyugellátási kérelmét elutasították.

A kötetben szereplő egyik legizgalmasabb, legtanulságosabb életút Kéri Kálmáné. Bár a szerző itt sem teszi félre a „harag és részrehajlás nélkül” szemléletét, mégis, Kéri Kálmán tiszteletet parancsoló életpályája és a történeti kutatások során kialakult személyes kapcsolatuk okán is érezhető szimpátiával kezeli témáját – érthető módon. Kéri szepességi szász családban született 1901-ben Iglón, és kezdettől fogva elkötelezett magyar nevelésben részesült. A 20. századi magyar történelem az ő életét is meghatározta: az összeomlás során szülőföldjére cseh erők vonultak be, miközben ő maga részt vett az 1919. júniusi „ludovikás ellenforradalomban”.

A Horthy-korszakban fokozatosan haladt előre a ranglétrán és vált kiválóan képzett vezérkari tisztté. Minthogy a második világháború során három honvédelmi miniszter szárnysegédje, valamint 1944-ben a Kárpátokban védekező 1. honvéd hadsereg vezérkari főnökeke volt, így a korszak egyik legtájékozottabb, leghitelesebb szemtanújává vált. 1944 októberében parancsnokával, Miklós Bélával a kiugrás érdekében átment a szovjet csapatokhoz, ahol – a kiugrás kudarca nyomán – fogolyként kezelték őket.

A világháború után, hiába igazolták, többször is letartóztatták és vádat emeltek ellene, 1949-ben pedig internálták és hamarosan a hírhedt recski táborba került, ahonnan 1953-ban szabadult, de ismét bebörtönözték. Újabb büntetése letelte után más katonatársaihoz hasonlóan nyugdíjazásáig éjjeliőrként, portásként, pincemesterként vagy éppen raktárosként kereste kenyerét. Nyugdíjba vonulása után elévülhetetlen hadtörténészi érdemeket szerzett, a második világháborús magyar hadtörtént felbecsülhetetlen jelentőségű forrásait gyűjtötte össze. Élete végén a sors bizonyos mértékig igazságot szolgáltatott neki, ugyanis 1990-ben rehabilitálták és vezérőrnaggyá, majd 1991-ben vezérezredessé nevezték ki. 1990-ben az MDF listájáról tagja, illetve korelnöke lett az első szabadon választott országgyűlésnek is. Magas kora ellen haláláig óriási közéleti aktivitást fejtett ki.

A könyv második felében történelmi esszék és publicisztikák szerepelnek, sok esetben évfordulókhoz kötődve. Recenziónk terjedelmi kereteit meghaladja, hogy mindegyikről szót ejtsünk, ám illusztrációként különösen is érdemes megemlíteni a szerző azon írását, mely Magyarország 1939–1941 közötti semlegességi politikáját, valamint annak egyre szűkülő lehetőségeit mutatja be. A korabeli helyzetet kellő beleérző képességgel szemlélő olvasó csak egyetérthet Szakály Sándor megállapításaival a magyar vezetők döntési helyzeteit illetően.

Itt csak egy dilemmát emelnénk ki: 1941 áprilisában Teleki Pált minden bizonnyal a brit hadüzenet fenyegetése hajszolta öngyilkosságba. Ennek kapcsán érdemes felvetni a kérdést, hogy túl azon – amit a szerző is hangsúlyoz –, hogy miként mondhatott volna nemet a korabeli magyar kormány egy két évtizede vágyott revíziós lehetőségre, azt is látni kell, hogy az utókor kényelmes viszonyai közül elvárt, németekkel való szembefordulás esetén vajon mi lett volna a brit hála? Nos, nem ismerünk semmilyen korabeli brit ígéretet akár az ellenálláshoz nyújtandó segítségről, akár az addigi területgyarapodások elismeréséről.

Nem járunk el helyesen tehát, ha a magyar politikai döntéseket kizárólag saját felelősségi körben elemezzük, joggal lehet föltenni a kérdést, hogy valójában a nagyhatalmak (akár a tengely, akár a nyugatiak) mennyiben teremtettek valóban reális lehetőségeket a magyar kormány számára? A kérdés költői, a hála nem politikai kategória, így a legtöbb, amit e példa felemlítésével tehetünk, hogy belátjuk: a Bárdossy-kormány felelősségének megállapítása mellett legalább ekkora figyelmet kell szentelni a nagyhatalmak Magyarországgal szembeni többnyire álságos politikájának. Semmi sem támasztja ezt alá jobban, mint hogy a Bárdossy ellen lefolytatott népbírósági eljárás egyik vádpontja volt a délvidéki magyar katonai akció, míg az annak tökéletesen megfeleltethető lengyelországi szovjet bevonulás a háború után nem képezte vita vagy bármely eljárás tárgyát.

Rövid recenziónk végén tehát csak biztatni tudjuk az olvasót, hogy vállalkozzék e kérdések alaposabb felderítésére Szakály Sándor könyvének elolvasásával.

Dr. Nánay Mihály