Meggondolatlanul és megfontolatlanul: katasztrofális hadjárat a „kutya” Szerbia ellen

2024.12.13.

Margittai Gábor

1914 késő őszén kezdődött meg az Osztrák–Magyar Monarchia haláltánca a szerbiai hegyekben. A „disznópásztorok földje”, ahogy a korabeli propaganda emlegette, túl kemény diónak bizonyult a császári és királyi hadsereg számára. Nemhogy a háborúnak nem lett vége, mire a levelek lehullottak, de egyre kegyetlenebb és kétségbeesettebb harcok követték egymást a balkáni frontszakaszon. A szerb kézre került, főleg osztrák és magyar nemzetiségű katonákra pedig brutális kegyetlenségek vártak.

Miért járt hatalmas veszteségekkel a szerbek elleni hadjárat? Mit írt Csáth Géza a naplójába a harcok idején? Milyen atrocitásokat követtek el egymással szemben a háborúzó felek?

Osztrák-Magyar Monarchia első világháborús propagandakártya a szerbek ellen Forrás: Wikimedia Commons

Hadjárat Szerbia ellen

Katonai akadémiák tananyaga lehetne a „Hogyan ne kezdjünk világháborút?” című kurzuson az Osztrák–Magyar Monarchia 1914-es szerbiai hadjárata. Külön ki lehet emelni Oskar Potiorek tábornok tevékenységét, akinél alkalmatlanabb embert nehéz lett volna kijelölni e hadjárat levezénylésére. Ő egy személyben képes volt megtestesíteni a császári és királyi (k. u. k) hadsereg összes gyarlóságát, amihez sorscsapásszerű bizonyítási vágy is társult. Az általános balkáni politikai helyzet iránt tökéletesen közömbös Potiorek ugyanis 1914 nyarán a következő sértődött kérdést tette fel Ferenc Ferdinándnak: „Ön úgy hiszi, Szarajevóban nyüzsögnek az orvgyilkosok?” E kérdés nem sokkal az első, sikertelen merénylet után és a trónörökös meggyilkolása előtt hangzott el.

Oskar Potiorek Forrás: Wikimedia Commons

Mivel Potiorek táborszernagynak kellett volna szavatolni a trónörökös pár boszniai biztonságát, és ő ragaszkodott ahhoz is, hogy a szarajevói látogatás megtervezésekor figyelmen kívül hagyják a szerbek nemzeti gyászünnepét, a rigómezei vereség emléknapját, nem csoda, hogy a merénylet után mindenkinél harciasabban követelte Szerbia megleckéztetését. Arra, hogy mindezek után bölcs döntés volt-e Ferenc József császártól kinevezni a táborszernagyot a balkáni haderő főparancsnokává, a következő hónapok viharos gyorsasággal adtak választ.

A boldog békeidők biztonságában élő osztrák–magyar állampolgárok nem igazán tudhatták, hogy mi vár majd rájuk. Csáth Géza az alábbiakat írta világháborús naplójába: „Mit tudtunk mi még akkor lövészárokról, fedezékről, állóharcról, szuronytámadásról, kézi bombáról, dróthálóról és farkasvermekről. Úgy képzeltük, és csak így akartuk elképzelni a dolgot, hogy a modern háborúban lövöldözés folyik 500–1500 m távolságból. […] Jó ellátás, a vöröskereszt abszolút és kényes kímélése, steril sebesülések. […] A katona a harc után 8 órát alszik, kipiheni magát, levelet ír [a sátrában vagy a faluban], megfürdik, lábat mos, ruhát kefél.” A valóság kissé máshogy festett: „Azt hitték a magyarok […], hogy a szerbek flóberrel [kis kaliberű vadászpuska, amelynek tölténye nem tartalmaz lőport] és gumipuskával lőnek – most azután nyakra-főre szaladnak előlük” – idézi ugyancsak Csáth egy szláv származású k. u. k. tiszt kárörömmel teli megjegyzését.

Csáth Géza Forrás: Wikimedia Commons

Ez a „nyakra-főre szaladás” – ahogy Csáth naplójában szerepel – gyakorlatilag már a szerbiai hadműveletek elején megkezdődött. Potiorek a fejébe vette, hogy az osztrák–magyar hadsereg a szerbnél kevésbé van alávetve a földrajz és a fizika törvényeinek, és a katonákat nekivezényelte a szerbiai hegyeknek. A preventív háború megszállottjának, Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnöknek és Oskar Potioreknek a büntető hadjárata – párhuzamosan a keleti front kudarcaival és az oroszok már-már rutinszerű alábecsülésével – sebesen és megmásíthatatlanul alakult át lavinaszerű vereségsorozattá. Pedig úgy tűnt, a kezdeti sikerek Szabács mellett valóra váltják a táborszernagy álmait, s a főtiszt tálcán nyújthatja császárának a legszebb születésnapi ajándékot, Szerbia bevételét. A 2. hadsereg részei a Szerémség irányából, a szabácsi hídfő felől, maga Potiorek a 6. hadsereg élén a Drina felső szakaszán támadott. Az 5. hadsereg a Drina alsó szakaszán tört át, illetve két hadteste a középső folyásnál, a Jadar völgyében nyomult előre.

Nem tartott sokáig a térnyerés. Augusztus 16. és 19. között Stepa Stepanović tábornok megverte az 5. osztrák–magyar hadsereget a Cer hegységnél, az antant első győzelmét vívva ki. A „disznópásztorok” gyorsan visszakergették a Monarchia katonáit a kiindulási pontra. Szabács is elesett. A második Drina menti csata is hasonló kudarcot vallott, ugyanis a Szarajevót fenyegető szerbek megzavarták az előretörést. Novemberben, szakadó esőben és nyakig érő sárban folytatódott ez a kísérlet, immár céltudatosabb rohamokkal. Radomir Putnik föladta Belgrádot, erőit hátrább vonta, hogy a Kolubara folyónál szilárdítsa meg a védelmet. December 2-án vonult be a császári és királyi ármádia a rommá lőtt szerb fővárosba, amelyet mindössze két hétig tudta megtartani. A fenti ütközetekben és a Belgrád környéki utóvédharcokban körülbelül 28 ezer osztrák–magyar katona esett el, és 85 ezer ember került az ellenség kezére. Rájuk a szerbiai fogolytáborok vártak.

Szerb katonák az I. világháborúban Forrás: Wikimedia Commons

A hadjárat teljes osztrák–magyar vesztesége meghaladta a 250 ezer főt, ami kétszerese volt a szerbekének. Ám mire a támadókat visszakergették a határokon túlra, 1914 végére a szerbeket is kivéreztették a honvédelmi hadműveletek, kifogytak a hadianyagból és az emberutánpótlásból. A temetetlenül heverő hullák, az ostrom alá vett szerb állam közigazgatási zűrzavara, a front hullámzásaival sodródó civilek fizikai és mentális megroppanása magával hozta 1914 decemberében a pusztító járványokat, amelyek sok tízezer helyi katona és polgár, valamint hadifogoly életét követelték. Egy év múlva, 1915 őszén, amikor hathatós német és bolgár közreműködéssel már sikeresen rohanta le a központi hatalmak hadereje Szerbiát, a betegségek és a kegyetlen bánásmód következtében 35 ezer főre apadt k. u. k. fogolysereg megkezdte kálváriáját a Balkán hegyein és mocsaras folyóvölgyein át a dél-albániai tengerpartig, majd ott behajózva a szardíniai Asinara, azaz Szamár-sziget lágereiig. Ide azonban már csak 23 ezer hadifogoly érkezett meg élve.

Hadifoglyok a halálmarsban valahol Albániában, Szász István fogoly festő alkotása Forrás: Rubicon archívum

Hogy a felvirágozott katonavonatok és a „kutya Szerbiát” fenyegető dalok örömünnepét mi változtatta szégyenteljes kudarccá és ennyire véres veszteséggé? Nyilvánvalóan az osztrák–magyar hadvezetés alkalmatlansága, amely az ellenség erejének és kitartásának alábecsülésében, valamint a leküzdendő terep nehézségei iránti közönyben mutatkozott meg, már az első puskalövéstől fogva. Ehhez társult még a támadó csapatok felvonulását és kiszállítását övező logisztikai káosz a déli és a keleti front között. Szerbia a Balkán-háborúk után harcedzett, de valójában erősen meggyengült hadsereggel és hiányos erőforrásokkal állt fel a határfolyókon átkelő k. u. k. alakulatokkal szemben, ami még szégyenteljesebbé tette a kudarcot.

„Nem lenne abban se igazság, se erkölcs, ha tagadnánk, hogy a szerbek igen vitézül verekednek és tragikus bizonyságait adják hazaszeretetüknek. A hős tiszteletreméltó akkor is, ha ellenünk forgatja a kardját és igen szép mentségei vannak a túlzásnak, a mely szinte mérték nélkül méri az elismerést annak, a ki vele szemben is jó harczosnak bizonyult. Barátai, a kikért verekszik és a kikért meghal, nem méltányolhatják készségesebben a szerb vitézséget, mint a milyen elismerő méltánylással mi szólunk róla, a kik pedig mint ellenségünket se nemesnek, se lovagiasnak nem tisztelhetjük” – elmélkedik „legvitézebb ellenségeinkről” Szőllősi Zsigmond a Vasárnapi Ujság egy 1915-ös lapszámában.

Kölcsönös kegyetlenségek

Lovagiassággal nem volt vádolható egyik fél sem az 1914-es hadműveletek során. Ahogy a nyugati fronton, úgy Szerbia csataterein és megszállt zónáiban is megalapozta a háborús bűncselekményeket a több évtizedes propaganda és dehumanizáló „nemzetkarakterológia”. Ferenc Ferdinánd nemes egyszerűséggel csak tolvajok, gyilkosok, banditák, meg egy-két szilvafa földjének, Andrássy Gyula külügyminiszter pedig vad indiánok birodalmának nevezte Szerbiát, akiknek a lakóit egyfelől búzával kell csalogatni, másfelől ostorral fenyegetni, mint a lovakat. A szerbek pedig a „svábákat” – e szó eredeti szláv jelentése svábbogár, de nincs feltétlenül jelentésátvitel –, különösen az osztrák és a magyar nemzetiségű katonákat a tűzzel-vassal irtandó megszállók sorában helyezték el.

„Miklós cár fekete lovon jár,
Ferenc József császár öszvéren.
Ám a kantárt a fej helyett a farokra tette,
Így lett vége Ausztriának!”

– énekelték azok a szerbek a gúnydalt, akik már anyatejjel szívták magukba, hogy a Bácska és a Bánság is szerb föld.

Ez a hatékonyan megalapozott, kölcsönös gyűlölet hatotta át a szemben álló feleket a szerbiai fronton. Szabács augusztusi elfoglalása mint az osztrák–magyar hadsereg állatias kegyetlenségének mintapéldája került be a nyugati sajtóba (és háborús propagandába). A támadás első napjaiban olyasmivel találkoztak a katonák, amire nem készítette fel őket a kiképzés. Asszonyok, gyerekek, parasztruhába bújtatott komitácsik, azaz parasztgerillák lőttek a falusi házak ablakaiból, palackbombákat hajigáltak rájuk a balkáni irreguláris harcmodor szellemében.

Szerb mozgósított tartalékosok, 1914. Forrás: Wikimedia Commons

A Monarchia bakáinak még időre (és nem kevés áldozatra) volt szükségük ahhoz, hogy elsajátítsák, miképpen védekezzenek a fák koronájába, kukoricások mélyére rejtett géppuskák, a menetoszlop mellett ártatlan képpel elhaladó, majd hátukba lövöldöző parasztok ellen. Szabács elfoglalásakor nem sokat tépelődtek a k. u. k katonák: a templom kertjébe zárták az elfogott embereket, nőket és öregeket is, majd amikor ki akartak törni onnan a szerb ellentámadás alatt, egy szakasz katona megölte őket, és holttestüket a következő napon a templom mögött ásott tömegsírba hányták.

„Szuronnyal mészárolták le őket, hogy takarékoskodjanak a lőszerrel. A kivégzésben részt vevő katonák nyolcan voltak. A tanú nem bírta elviselni a látványt. A testek két napig hevertek temetetlenül a téren. A nyolc katona magyar volt. Egy tábornok és egy tiszt adott parancsot a mészárlásra. Az áldozatok között sok öreg és gyerek volt” – írta Archibald Rudolph Reiss, kora híres svájci kriminológusa és jogásza, aki nyugati lapokban közölte, majd külön kötetbe gyűjtötte a k. u. k. haderő visszaéléseit az első szerbiai invázió során. Célja nem volt más, mint, úgymond, megmutatni az elbűvölő osztrákok és a gáláns magyarok igazi, vadállati arcát. Tanúira hivatkozva lajstromozta a robbanó lövedékeknek, a békés városok bombázásának, a hadifogoly-mészárlásoknak, a gyerekgyilkosságoknak, a nemi erőszaknak, és a „félelemből táplálkozó népirtásnak” az áldozatait. Kutyástul kiirtott családról, szisztematikus fosztogatásról és öldöklésről számolt be Reiss doktor Szabácson is. Munkája vonatkoztatási pont lett a nyugati sajtó számára, mely lelkesen számolt be az atrocitásokról.

Szerbek kivégzése 1917-ben Forrás: Wikimedia Commons

Természetesen a leginkább propagandisztikus céllal készített háborús jelentések nem használhatók elsődleges forrásként. Ám a magyar katonák harctéri és később papírra vetett naplói nem tagadják, hogy történtek véres visszaélések. Olyan helyeken történtek ilyen esetek, ahol például sebesülteket csonkítottak és gyilkoltak meg, vagy osztrák–magyar egyenruhába öltözött szerbek rontottak rájuk, vagy visszaéltek a vöröskeresztes zászlókkal, vagy éppen megmérgezték a kutakat.

További súlyos atrocitások

A szerbiai fronton sem a k. u. k haderőt, sem a szerbeket nem zavarták különösebben a hadijogra vonatkozó nemzetközi egyezmények. Amikor vegyes nemzetiségű csapatrészek adták meg magukat a szerbeknek, az osztrák és magyar bakáknak hamar rá kellett ébredniük arra, hogy ők képviselik a rabok legmegvetettebb rétegét. A cseheket és a délvidéki szerbeket, a horvátokat és a szlovákokat, a dalmátokat és a szlovénokat azonnal kiválogatták közülük. Aki beszélt szerbül, azt nem fosztották ki, sőt, kíséret nélkül engedték útjára a gyűjtőtáborok felé, ahol aztán kiváltságos hadifogoly lehetett, akár afféle kápó is. Aki azonban szláv létére nem állt át, azt megkülönböztetett undorral kezelték.

A kegyetlen megtorlást az osztrákoknak és a magyaroknak tartogatták – legalábbis a magyar nyelvű, ugyancsak propagandával mélyen áthatott háborús források tükrében. E szerint 1914 nyárutóján például Obrež községnél, a szerbek szerémségi betörésekor kétszáz magyar és román katonát szorítottak a mocsárba, akik az iszapba süppedve moccanni sem tudtak, fegyverüket elhajítva kértek kegyelmet. A szerb százados csupán azt kérdezte tőlük, milyen nemzetiségűek. Megtudva, hogy főként magyarok, azonmód sortüzet vezényelt.

Előfordult, hogy a magát megadó katonáról lehúzták egyenruháját, szerb rongyokba öltöztették, majd nagylelkűen elengedték. A következő őrjárat pedig kivégezte mint kémet. Akinél szerb tulajdont találtak, azt helyben felkoncolták. (De hogy másik térségből és időszakból is hozzunk példát: 1916-ban az erdélyi fronton, a román betörés alatt magyar géppuskást bíztak meg egy egész román hadifogolyszázad lemészárlásával.)

Szerbia 1914-es lerohanása és az osztrák–magyar hadvezetés hübrisze, gondolkodásmódjának elavultsága miatt bekövetkező vereség jól mutatta, mi várhat egy soknemzetiségű, etnikai, kulturális és ambícióbeli törésvonalakkal szabdalt, meghasonlott birodalomra egy totális háborúban. Továbbá mi várhat e birodalom katonáira, ha egyszer szerencsésen hazaérnek a fogolytáborokból, ahogy ez mindössze 6 ezer embernek sikerült a szerbiai 85 ezerből. Illetve ahogy egy felvidéki származású fogoly, a harmaci Kánya Béla fogalmazott, amikor szabadulását követően a csehszlovák konzulátuson kiállították az útlevelét: „Hát ezért szenvedtem én oly hosszú ideig, ezért a nyomorúságos írásért vergődtem én keresztül a fél világon? Hogy mikorra hazaérek, már nekem hazám se legyen?!”