Kurdisztán és a Kurdisztáni Munkáspárt

2024.12.17.

Dudlák Tamás

A kurdokat a világ legnagyobb, önálló ország nélküli nemzetének szokás tekinteni. A Közel-Keleten, összesen négy állam, Törökország, Irak, Szíria és Irán területén élnek. A más etnikumokkal való keveredés és pontos népszámlálási adatok híján a kurdok létszámát csak becsülni lehet: Irakban 5 millióra, Iránban 5-8 millió közé, Szíriában 2-2,5 millió közé, Törökországban pedig 12-22,5 millió közé teszik számukat. A kurdok nyelvi (nyelvjárási), földrajzi, politikai és vallási szempontból egyaránt megosztottak. A széttöredezettségükhöz jelentősen hozzájárult, hogy történetük során a kurdok katonailag erősebb és politikailag egységesebb szomszédok uralma alatt álltak, birodalmak határvidékén éltek. Az 1978 óta létező Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) a törökországi kurd nemzeti mozgalom katonai ágát képviseli, amelyet Törökország mellett még az Egyesült Államok és az Európai Unió is terrorszervezetnek tekint.

Mit érdemes tudni még a kurdokról és a PKK-ról? Milyen politikai erők uralták és uralják a kurd közéletet? Hogyan próbálja visszaszorítani Törökország a PKK-át?

Női PKK harcos Forrás Forrás: Wikimedia Commons

A kurdok nemzeti identitása a közel-keleti térségben élő többi más népéhez képest később alakult ki. Nemzettudatuk alapeleme Kurdisztán (kurd-ország), amely egy olyan elképzelt politikai entitás, amely a kurdok által többségében lakott közel-keleti területeket foglalja magában. Mivel Törökország, Szíria és Irán területéről nem rendelkezünk hivatalos népszámlálással a kurdok számát illetően, ezért Kurdisztán határai ezen országokban többféle változatban léteznek. Irakban a kurdok által többségben lakott területek pontos határainak megállapítása szintén problémás, de – a vitatott területek ellenére – Irakon belül a Kurdisztáni Regionális Kormányzat (KRK) közigazgatási határai mérvadóak lehetnek Kurdisztán térképen való helyének meghatározásához.

A „megkésett” kurd „nemzeti ébredés” miatt a kurdok az első világháborút követő közel-keleti átalakulások idejére még nem tudtak markáns nemzeti érdekeket felvonultatni és azokat következetesen képviseltetni a nagyhatalmak és a szomszédos nemzetek osztozkodásai közepette. Minthogy a Közel-Keleten azóta sem történtek jelentős határmódosítások, így az Oszmán Birodalom felbomlása után kialakuló nemzetközi viszonyok mai napig meghatározzák a kurd nemzet életének kereteit.

Kurdok lakta terület a CIA által készített 1991-es térképen Forrás: Wikimedia Commons

A kurd nemzeti mozgalmak aktivizálódása nem csupán az anyaországi többségi nemzettel és annak politikai képviseletével élezte ki a viszonyokat, hanem a kurdokon belüli versengést is erősítette. A 20. századi kurd történelem fejleményeinek eredményeképp összességében a kurdok által lakott négy közel-keleti országban két politikai irányvonalhoz (baloldali nemzeti mozgalom, illetve egy „ideológiamentes” politikai konzervativizmus) tartozó szereplők dominálják a kurd politikai képviseletet. Északkelet-Irakban a Barzáni-család vezetésével a törzsi alapokon szerveződő konzervatív irányvonal szerzett politikai hatalmat az 1990-es években. Törökországban a PKK (Partija Karkerén Kurdisztán, Kurdisztáni Munkáspárt), illetve az ahhoz kötődő, a törökországi választásokban részt vevő politikai pártok, Szíriában a PYD (Partija Jekitija Demokrat; Demokratikus Egység Pártja), Iránban pedig a PJAK (Partija Dzsijána Azad a Kurdisztáne; Kurdisztáni Szabad Élet Pártja) képviseli a kurd nemzeti mozgalom baloldali ideológiákhoz köthető szárnyát. Ezek a baloldali mozgalmak az adott országban többnyire illegalitásban működtek.

A baloldaliság a kurdok körében is – természetes módon – a szekularizmussal járt együtt, amely egy ellenállási forma volt azzal a vallásossággal szemben, amelyet a nagyhatalmak a kurdok megosztása érdekében gyakorta kihasználtak (a vallásos kurdok könnyebben kapcsolódnak a többségi identitáshoz, mivel a vallásos identitás révén háttérbe szorítják nemzettudatukat). Emellett a baloldali ideológia alapanyagot szolgáltatott a tradicionális társadalmi berendezkedés (gyakran törzsi viszonyok) felszámolásához is. Ez a két szempontból is forradalmi felfogás egyrészt az államhatalommal, másrészt a saját, társadalmon belüli vezetéssel („a hagyományos elittel”) szembeni fellépésre buzdított. Nem mellesleg a hidegháború idején a baloldaliság az ellenállás legtipikusabb ideológiája volt, amely megfelelő politikai konstelláció esetén a Szovjetunió anyagi támogatásával is kiegészülhetett.

Az 1978 óta létező PKK a törökországi kurd nemzeti mozgalom katonai ágát képviseli, amelynek ideológiai bázisa eleinte a nacionalizmussal kevert kommunizmusra épült, amelyből a hidegháború végét követően egyre jelentősebb szerep jutott a nacionalizmusnak. (Időközben az erejét vesztett kommunista ideológia háttérbe szorult). A Törökországban élő kurdok 1984-től, a közvetlen katonai konfrontáció megindításától kezdve a PKK szeparatista tevékenysége révén folyamatos kihívást jelentenek a mindenkori török kormány számára, főképpen az ország délkeleti területein, ahol a kurdok a lakosság többségét alkotják. Bár a PKK a teljes törökországi kurd népesség képviselőjeként igyekszik a török-kurd diskurzust irányítani, a szervezet erőszakos módszereivel a kurdok többsége nem azonosul. Törökország – akárcsak az Egyesült Államok és az Európai Unió – a PKK-t terrorszervezetnek tekinti.

A PKK zászlaja 1978 és 1995 között Forrás: Wikimedia Commons

Az 1980-as évek PKK-ja, amely inkább gerillamozgalomnak tekinthető, az 1990-es évek elejére tömegmozgalommá vált. Az 1990-es évektől a török belpolitikai színtéren több, alapvetően kurd szavazókat megmozgató, ám hivatalos ideológiájában nem kurd politikai párt is létrejött. Ezeknek a pártoknak a hatékony érdekképviseleti lehetőségeit korlátozta a török politikai rendszer sajátossága, miszerint meglehetősen magas, 10%-os szavazati arány szükséges ahhoz, hogy egy párt bejusson a török nemzetgyűlésbe.

A PKK ellen az 1990-es években a török hadsereg intenzív ellencsapásokkal lépett fel, amely Délkelet-Törökország egyes területein magas intenzitású konfliktust eredményezett. A PKK már megalakulása kezdetén Irak északi részén, valamint Szíriában és Libanonban a harcosai számára kiképzőtáborokat, illetve a törökországi harcokhoz utánpótlási vonalakat épített ki. 1998-ban azonban Törökországnak sikerült a szíriai kormányt rákényszerítenie arra, hogy Szíriából távozásra bírja a PKK-t, amely miatt a szervezet számára beszűkültek a lehetőségek. Ennek is köszönhető, hogy a PKK menekülő vezetőjét, Abdullah Öcalant 1999 elején török kommandósok Kenyában kézre tudták keríteni. Öcalant, aki a PKK-nak legendás alakja és a kurd nemzeti mozgalom egyik eszmei vezetője, azóta a Márvány-tengeren található Imrali szigetén tartják török állami börtönben. Öcalan azóta a börtönből eszmei iránymutatásokkal szolgál a kurdok és a PKK számára; informális befolyását a kurd vezetésen belül sokan továbbra is elismerik.

Abdullah Öcalan Forrás: Wikimedia Commons

A 2000-es évek elején a PKK Szíriában, Irakban és Iránban is a mozgalomhoz kötődő testvérpártokat hozott létre (lásd a fent említett PYD-t és PJAK-ot), amelyek a helyi struktúrákba ágyazva a mozgalom baloldali ideológiai irányvonala mentén szervezte meg a helyi kurdokat. A PKK és testvérpártjainak története természetesen nem jelenti a kurdok politikai és katonai szerveződésének kizárólagos útját. Irakban ugyanis a kurdok helyzete a PKK fejlődésétől eltérően alakult.

Az iraki Kurdisztáni Regionális Kormányzat (KRK) 2005-ben, Irak amerikai megszállása idején szerzett félig autonóm státuszt a Szaddám Husszein iraki elnök 2003-as bukását követően felálló új, síita vezetésű bagdadi kormányzattól. Míg a 2005-ös iraki alkotmány a kurd „államépítést” külső tényezők hatására valósította meg, addig a kurdoknak már korábban is, a nemzetközi koalíció 1991-es beavatkozása óta lehetőségük nyílt önmaguk kormányzására. Ekkor az iraki hadseregre vereséget mérő szövetség ugyan nem maradt Irakban, de a nemzetközi közösség a Szaddám-rezsim ellen az 1990-es években több területen is szankciókat foganatosított. Így például az észak-iraki repüléstilalmi övezet kialakítása kedvezett az iraki kurdok önálló igazgatásának, ám az ekkor tapasztalható súlyos gazdasági krízis az állami struktúra kiépítésére negatívan hatott, de ez a korszak mindenképpen hozzájárult a mai KRK alapjainak lefektetéséhez.

A KRK jelenleg az egyetlen hivatalosan is elismert kurd önigazgatási forma a világon, amely az államiság legtöbb jegyével (saját kormány, parlament, hadsereg, zászló) rendelkezik. A KRK a 2010-es években – az etnikai szempontokat háttérbe szorítva – elmélyítette a kapcsolatát török kormánnyal, és utat nyitott Törökország gazdasági befolyásának Iraknak a kurdok által igazgatott részén. Az Iszlám Állam 2014 nyarán történő iraki előrenyomulásának megállítása során az iraki kurd vezetés oroszlánrészt vállalt. Ezen sikereken felbuzdulva 2017-ben függetlenségi népszavazást tartottak, amelyen a KRK alatt élők (kurdok, arabok és turkománok is) a függetlenség mellett szavaztak elsöprő arányban. A döntést azonban a nemzetközi közösség – és mindenekelőtt az iraki központi kormányzat – ellenállása miatt kikényszeríteni nem lehetett, sőt a népszavazást követően az iraki kormány a nemzetközi közösség részleges támogatásával vitatott területeket foglalt vissza a KRK-tól.

Kurdisztán zászlaja Forrás: Wikimedia Commons

Mind a KRK, mind pedig a PKK környezetük (főleg a nyugati) hatásaira reagálva ideológiai átalakuláson is keresztülmentek. Így például az iraki kurdok korábban törzsi identitása mellett Irak amerikai megszállásával párhuzamosan megjelent a demokratikus kormányzás igénye, amely azonban korlátozottan, a meglévő klientúrákra támaszkodva esetlegesen érvényesíti a hatását. A PKK és a hozzá köthető törökországi, szíriai, iraki és iráni szervezetek ideológiai eszköztárában a korábban jellemző marxista narratívát egy alapvetően modern baloldali nacionalista eszmeiség váltotta fel, amely a helyben megszervezett demokratikus közösségek hálózatára támaszkodva kíván autonóm döntéshozatalt megvalósítani, valamint kiemelten kezeli a nemek közötti egyenlőség kérdését is. Ezen elvek gyakorlati megvalósítása Észak-Szíriában a PYD vezetésével elkezdődött, miközben Törökország délkeleti részén a török államhatalom, illetve a PKK hagyományos katonai struktúrája nem teszi lehetővé ezen alternatív igazgatási struktúra fennmaradását.

Eddig mindegyik tárgyalási kísérlet, amely a török kormány és a PKK vezetése között zajlott, sikertelennek bizonyult, és csak átmenetileg volt képes a fegyvernyugvást elérni. Törökországban a kurd kérdés kapcsán felmerülő alapvető probléma az, hogy a Török Köztársaság 1982-es alkotmánya az ország minden állampolgárát töröknek tekinti, és nem vesz tudomást más nyelvű vagy vallású kisebbségekről, amelyek Törökország területén élnek. A harcok intenzív és kevésbé intenzív szakaszain túl azonban a török kormány tett bizonyos engedményeket a kurdok számára (például kurd nyelvű TV és rádió), azonban a kurd nyelv és etnikum állami szintű elismeréséhez alkotmányozó többség és átfogó politikai akarat lenne szükséges, amely egyik politikai tömbnek sem áll rendelkezésére. A részben kurdokkal szemben meghatározott török nacionalizmus ugyanis mind a kormánykoalíció, mind pedig az ellenzéki tömb sajátja, s időről időre ezt az etnikai ellentétet több politikai párt is kihasználja; ez pedig jelentős akadályát képezi a kurdok jogi helyzete rendezésének. Egy ennyire összetett szociokulturális közegben élő etnikum természetesen nem lehet egységes a politikai preferenciáit illetően. Így például konzervatív kurd választók körében népszerű a török kormánypárt, az AKP, illetve Erdogan, aki a törökök és kurdok közös muszlim identitásának hívószavát alkalmazza.

Recep Tayyip Erdoğan – a Török Köztársaság vezetője Forrás: Wikimedia Commons

A törökországi kurdok politikai képviseletét az 1990-es évektől kezdve számos párt kísérelte meg (egy időben jellemzően egy formáció tett szert nagyobb népszerűségre). Ezek a pártok hivatalosan – a török alkotmány értelmében – etnikai alapon nem politizálhatnak, ugyanakkor kurdok iránti elkötelezettségük (képviselőik többségének kurd és/vagy délkelet-törökországi származása, illetve ideológiai álláspontjuk) egyértelműen felismerhető. Ezekkel a pártokkal szemben a török állam számos eljárást kezdeményezett az alkotmány megsértésére hivatkozva, amely végül az adott párt betiltásával járt, viszont a szervezetet fenntartó politikusok gyakran új párt megalapításával folytathatták politikai pályafutásukat.

2023-ban, a legutóbbi törökországi parlamenti és elnökválasztáson például, sokan a kurdokra (illetve a HDP néven működő kurd pártra) úgy tekintettek, mint amely a mérleg nyelve lehet a kormánypárti és az ellenzéki koalíció küzdelmében. Ugyanakkor a választások fő hajtóereje a török nacionalizmus volt. Mindkét koalícióban képviseltette magát török nacionalista párt, és ez jelentősen korlátozta a felek lehetőségét arra, hogy kurd szavazók felé etnikai alapon nyissanak. Ezt a tendenciát jelezte, hogy Erdogan elnök a finn, de kimondottan a svéd NATO-csatlakozás elé éppen a kurdokra, kimondottan pedig a PKK-ra vonatkozóan akadályokat gördített. A török kormány ugyanis a svéd kormánytól a PKK Svédországban élő tagjainak kiadatását követelte az ország NATO-csatlakozása jóváhagyásának fejében.

Törökország közel-keleti ambíciót jelentősen korlátozza a kurdok rendezetlen helyzete. Egyrészt jelentős anyagi és emberi áldozattal járt és jár a PKK elleni harc Törökországon belül (terrortámadások, rajtaütések, katonai beavatkozások, biztonság fenntartása). Másrészt Törökország dél és kelet felé ugyanis szinte minden irányban a kurd többségű területekkel határos, amelyeknek a különféle ideológiai beállítottságú és gazdasági orientációjú szereplői felé a török állam változatos külpolitikai lépésekkel közelít. Észak-Szíriában a 2011 óta tartó szíriai konfliktus közepette, valamint az Iszlám Állam elleni harc eredményeként a PKK-val szoros kapcsolatban álló PYD vette át az irányítást a kurd többségű területek felett (Rojava).

A PYD logója Forrás: Wikimedia Commons

A PYD katonai szárnya fontos szerepet játszott az Iszlám Állam szíriai visszaszorításában, így bizonyos, az Iszlám Államtól visszafoglalt arab többségű területekre is kiterjesztette befolyását. A szervezet amerikai katonai támogatásban részesült, s továbbra is az Egyesült Államok részleges védelme alatt áll. Mindezek ellenére a török kormánynak sikerült több katonai beavatkozás (2016, 2018, 2019) keretében visszaszorítania a PYD-t egyes észak-szíriai területekről. A szervezetet azóta is időszakosan légitámadások érik, valamint Trump elnök újraválasztásával megnőtt annak az esélye, hogy Törökország újabb szárazföldi beavatkozással korlátozza a szervezet észak-szíriai befolyását. A török álláspont abból indul ki, hogy a PYD szeparatista törekvéseket kíván megvalósítani, illetve bázisként szolgál a Törökország ellen harcoló PKK-milíciáknak. Ebből kiindulva a török állam a biztonsága elleni fenyegetésként érzékeli a PKK-hoz közeli észak-szíriai szervezet létét.