Tomáš Garrigue Masaryk és a magyarok

2024.12.18.

Szarka László

Masaryk 1850-ben, a történeti magyar–cseh határon fekvő Hodonín városában született. Tanulmányai befejezése után előbb az egyetemi katedrán, majd később a politikai életben is kiemelkedő tevékenységet fejtett ki. Szoros kapcsolatot ápolt a szlováksággal, s mindig kiállt a Monarchia szláv népei mellett, amikor valamilyen sérelem érte őket. Az I. világháború kezdetén emigrációba vonult, és minden erejével azon kezdett el dolgozni, hogy megszerezze az antanthatalmak támogatását az önálló cseh(szlovák) állam létrehozásához. A háború után többször próbálta a csehszlovák állam erőteljes asszimilációs lépéseit kisebbségbarát gesztusokkal enyhíteni, ugyanakkor legtöbb államfői megszólalásában maga is a csehszlovák nemzetállam kiépítését tartotta a legfontosabbnak.

Mit érdemes még tudni Csehszlovákia első köztársasági elnökéről? Milyen szerepe volt pontosan az új állam létrejöttében? Mit gondolt magyarságról, és milyen gesztusokat tett feléjük?

A Csehszlovák Köztársaság bélyege. (1937) Rajta Tomáš Garrigue Masaryk Forrás: Wikimedia Commons

Professzor-politikus

Masaryk magyar újságírókkal beszélgetve többször említette, hogy apja a Morva túlpartján fekvő, Nyitra megyei Kopcsány (Kopčany) községből származott. „Apám magyar állampolgár volt, kopcsányi születésű, és így én is magyar állampolgárnak születtem. Jóllehet Hodonínban, Morvaország legdélibb részén jöttem a világra, de ez közel van a magyar határhoz. Szüleim nem beszéltek magyarul, de én gyakran pihentem a Balaton tavánál, sok kellemes órát töltöttem el ott, többször átutaztam Magyarországon és a szlovák nép érdekében figyelemmel kísértem Magyarország kultúráját, politikáját, s jól beszéltem magyarul” – mondta például a Hírek című lap újságírójának.

Lipcsei egyetemi tanulmányai után Amerikába utazott. 1878-ban ott kötött házasságot az unitárius brooklyni családból származó Charlotte Garrigue-kal, akinek vezetéknevét – sajátjával együtt – élete végéig használta. 1914 előtt még két alkalommal járt tengerentúli előadókörúton, és jelentős kapcsolati tőkére tett szert. Oroszországba is elutazott, ahol többször találkozott Tolsztojjal. Tanulmányai után előbb a bécsi egyetemen, majd 1882-től, amikor császári rendelettel a prágai Károly-Ferdinánd Egyetemet két önálló – német és cseh – részre osztották, a cseh egyetem bölcsészkarán oktatott. Még Bécsben írta nemzetközi visszhangot kiváltó könyvét az öngyilkosságról mint a modern társadalom szociális tömegjelenségéről. Prágában előbb az Oroszország és Európa viszonyát elemző könyvével, majd a korabeli cseh társadalom történetéről, valamint a zsidókérdésről és az antiszemitizmusról szóló munkáival írta be magát a közép-európai tudományos életbe.

Professzorként Masaryk szoros és tartós kapcsolatot épített ki a Prágában tanuló szlovák hallgatókkal. Családjával nyári szabadságát rendszeresen a tiszta szlovák Turóc megye Bisztricska községében töltötte, ahol megismerkedett a Szlovák Nemzeti Párt Turócszentmártonban működő elnökségének tagjaival. Prágai szlovák diákjai 1898-ban Hlas (Hang) címmel folyóiratot indítottak, ami egy új, a csehszlovák egységtörekvések szellemiségét hirdető mozgalmat alapozott meg a szlovákok körében. Rövid másfél évtized alatt a Csehszlovák Egység néven működő szervezet jelentős tagságra és támogatói háttérre tett szert – Csehországban és Magyarországon egyaránt.

A politikai életbe előbb az Ifjúcseh Párt (1891–1893), majd a hívei által alapított Cseh Haladó (Realista) Párt (1907–1914) parlamenti képviselőjeként a bécsi birodalmi gyűlésben fellépett a Monarchia szláv népei és a kis nemzetek emancipációs törekvései mellett. Bírálta Bosznia-Hercegovina 1908. októberi annexióját, s általában a Monarchia délszláv nemzetiségi és külpolitikáját. Fellépett az 1909. évi zágrábi perben megvádolt horvátországi szerb politikusok védelmében. S persze az sem volt véletlen, hogy elsők közt ismerte fel a cseh–szlovák egységmozgalom jelentőségét.

1911-ben az osztrák–magyar delegációk budapesti ülése idején előadást tartott a budapesti Tót Körben az európai kis nemzetek jogairól és politikai szerepéről. A pesti sajtó az akkor már nemzetközi hírű cseh professzor-politikusról és előadásáról szűkszavúan és lekicsinylően számolt be. A magyar országgyűlésből éppen kibuktatott szlovák Milan Hodža pesti szlovák hetilapja viszont az előadás teljes szövegét lehozta. Tizennégy év múlva Masaryk köztársasági elnökként Hodžát kormányalakításra kérte fel, hogy azután az első Csehszlovák Köztársaság első és utolsó szlovák nemzetiségű miniszterelnökeként 1938 őszén belebukjon a Hitler által generált csehszlovák válságba.
Államalapítás emigrációban

Az I. világháború kirobbantását követő hetekben Masaryk eldöntötte, hogy emigrációba vonul és megnyeri az antanthatalmak támogatását az önálló cseh(szlovák) állam létrehozásához. 1914 szeptemberében és októberében két alkalommal is Hollandiába utazott, ahol kapcsolatba lépett a brit külügynek dolgozó ismerőseivel. Személyesen is találkozott a Monarchia belső viszonyait bécsi tudósítóként jól ismerő Seton Watsonnal, aki „Masaryk terve a Szlovákiával egyesített cseh állam megteremtésére” címmel a találkozóról feljegyzést készített a Foreign Office részére, benne Masaryk cseh–délszláv korridorra vonatkozó tervével. Ezt Edward Grey brit külügyminiszter tájékoztatásul partnereinek Párizsba és Pétervárra is elküldte.

Tényleges emigrációs politikai tevékenységét Genfben, majd Párizsban 1915 tavaszán kezdte el. Július 6-án Husz János máglyahalálának 500. évfordulója alkalmából tartott genfi előadásában a cseh huszitizmus és a cseh államiság európai jelentőségét hangsúlyozta. Ugyanekkor készült el az Independent Bohemia című röpirata, amelyben a világháború céljaként Európa nemzetiségi alapokon való újraszervezését, Közép-Európában a kis nemzetek önállóságának biztosítását jelölte meg. Mint írta:

„A cseh államnak az úgynevezett cseh tartományokat – Cseh- és Morvaországot, illetve Sziléziát – kell magában foglalnia; hozzájuk csatolnák az észak-magyarországi szlovák területeket, Ungvártól Kassán keresztül a néprajzi határ mentén az Ipoly folyása mentén a Dunáig, beleértve Pozsonyt és az egész északi szlovák vidéket egészen Magyarország határvonaláig.” Ebben a memorandumban is megjelent a Pozsony, Sopron, Moson és Vas megyéket magába foglaló német, horvát, szlovén lakosságú csehszlovák–jugoszláv korridor terve.

T. G. Masaryk 1915. évi vázlata a csehszlovák állam határairól, köztük a Duna- és Ipoly-határról, illetve a csehszlovák-jugoszláv korridor tervezett területéről. Forrás: Cseh Tudományos Akadémia Masaryk Intézete és Levéltára, Fond T. G. Masaryk

1916 februárjában egykori prágai tanítványával, az egyetemen megismert szlovák Milan Rastislav Štefánikkal, az ugyancsak Franciaországba emigrált Edvard Benešsel, valamint az oroszországi cseh–szlovák mozgalmat vezető Josef Dürichhel közösen létrehozta a párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. Ennek elnökeként lépett Masaryk kapcsolatba az antant államok vezetőivel. Így például már 1917 elején a londoni King’s College Szláv Kutatóközpontjának tagjaként memorandumban fordult Wilson amerikai elnökhöz. Közel egy éven át, 1917 májusától 1918 áprilisáig Oroszországba helyezte át tevékenységét, ahol a Kerenszkij-kormánytól engedélyt kapott arra, hogy cseh és szlovák hadifoglyokból csehszlovák légiókat szervezzenek a háborús orosz pozíciók megerősítése érdekében. 1917 novemberében, a bolsevik forradalom napjaiban is Szentpéterváron tartózkodott.

Ott kezdte el és egy évvel később Washingtonban fejezte be Az új Európa című programadó és propagandisztikus munkáját. Ebben a világháború után a Németország és Oroszország közti kisnemzeti „viharzóna” radikális, nemzetállami átalakítását tartotta szükségesnek:

„Az lenne kívánatos, hogy az országok és a nemzetek területileg egybeessenek. A nemzetek az emberiség természetes szervezetei; a nemzeti lét a legjobb biztosítéka a nemzetköziségnek, és mindkettő célja az európai fejlődésnek. […] Az államokat nemzetivé kell tenni. A dolgok jelenlegi állása szerint számolni kell avval, hogy egyelőre még nem lesznek tiszta nemzeti államok: gazdasági és forgalmi okokból továbbra is nagy számban lesznek nemzeti kisebbségek.”

Szentpétervárról Tokión keresztül 1918 tavaszán az Egyesült Államokba utazott. Régi amerikai ismerősei közvetítésével 1918 júniusa és októbere között három alkalommal folytatott megbeszélést Washingtonban Wilson elnökkel a csehszlovák állam amerikai elismerése érdekében. Emellett a transzszibériai vasútvonalat ellenőrzésük alá vont csehszlovák légiók szovjetek elleni intervenciós hadjáratban betöltött szerepéről, és a tervezett amerikai beavatkozást pótolni hivatott fellépésükről tárgyalt.

A párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanács három vezetője: T. G. Masaryk, M. R. Štefánik és E. Beneš Forrás: Wikimedia Commons

Amerikai emigrációból a prágai Hradzsinba

1918. november 14-én a prágai forradalmi nemzetgyűlés által köztársasági elnökké választott Masaryk november közepén indult vissza Európába, illetve London és Párizs érintésével december 21-én érkezett meg Prágába. Mindeközben Beneš külügyminiszterként Párizsban maradt, s intenzíven bekapcsolódott a békekonferencia előkészítésébe, majd annak munkájába. Milan Rastislav Štefánik pedig előbb a Csehszlovák Nemzeti Tanács alelnökeként Rómában, majd 1919 tavaszán Vlagyivosztokban, utána pedig újra az olasz fővárosban a csehszlovák kormány hadügyminisztereként minden követ megmozgatott, hogy az olaszországi, franciaországi és oroszországi csehszlovák légiókat a lehető leggyorsabban a születő félben lévő csehszlovák állam területére szállítsák.

Prágában, a forradalmi csehszlovák nemzetgyűlésben 1918. december 22-én mondta el első elnöki beszédét. Ebben a világháború, valamint a csehszlovák államalapítás történeti értékelése mellett Kelet-Európa – „a világháború tulajdonképpeni céljának” mondott – nemzetállami átszervezéséről, az új közép-európai államrendről, s azon belül Csehszlovákia helyéről ismertette véleményét a kizárólag cseh és szlovák képviselőkből álló nemzetgyűléssel.

Az elnöki beszéd leghosszabb része Csehszlovákiának a szomszéd államokkal való viszonyáról, illetve az új állam ötmilliónyi kisebbségéről szólt. Masaryk a csehszlovák államalapítást a cseh és a szlovák nemzet önrendelkezésének beteljesüléseként értékelte, és a 3,3 millió csehországi németeket migránsoknak minősítette: „mi alapítottuk meg államunkat, s ez meghatározza németjeink államjogi helyzetét, akik az országba eredetileg mint emigránsok és telepesek érkeztek.” Ezzel a középkorban megtelepedett csehországi németek körében hatalmas felháborodást keltett.

Magyarországot illetően az elnök előbb az osztrák–magyar kiegyezés révén megerősödő magyar államiságot minősítette elfogadhatatlannak az ország területén élő nem magyar nemzetiségek szempontjából. Szerinte a történeti magyar állam a világháborús vereség nyomán „éppúgy összeomlott, mint a Habsburgok mesterséges építménye.” Ezt követően utalt a magyarországi nemzetiségek elnyomására, az 1848. évi forradalom nemzetközi presztízsére, és a békekonferencia döntését mintegy megelőlegezendő, Masaryk szerint a győztes nagyhatalmak a háború végén azt a véleményt képviselték, hogy „a magyaroknak csak saját nemzeti államukra van joguk.”

Tomáš Garrigue Masaryk 1919-ben Forrás: Wikimedia Commons

1919. újévi üzenetében Masaryk elnök a csehszlovák kisebbségi és területfoglaló politikát imperializmusként minősítő német, lengyel, magyar és a szaporodó nyugat-európai megnyilatkozások cáfolatára összpontosított. Hangoztatta a cseh történeti közjog és – a Szlovákia, illetve Kárpátalja esetében érvényesített – természeti jog kombinációjának jogosultságát:

„Hiszen mi semmit sem kívánunk meghódítani, ami nem a miénk. Imperializmusról tehát szó sem lehet. A szövetségesek elismerték a csehszlovák államot, mégpedig magától értetődően az adott történeti határok között; a cseh országrészek határait senki sem vitathatja, mert ezek az országok olyanok, mint amilyenek mindig is voltak, történeti individualitások. Vita egyedül Szlovákia délkeleti határairól lehetett. Ezért ezeket a szövetségesek jelölték ki; más határokat éppen azért nem határoztak meg, mert történetileg adottak voltak.”

Ez a – ma is meglehetősen felemásnak tűnő érvelésre alapozott – nyilatkozat jól jelezte a Monarchia felbomlása után kialakult helyzet nemzeti olvasatainak ellentmondásait, és persze azt is, miért volt lehetetlen a képlékeny és konfliktusos közép-európai közegben racionális és méltányos döntéseket hozni a győztesek és vesztesek szembenállásában.

Napi kapcsolatban Benešsel

Miután négyévi emigráció után visszatért Prágába, Masaryk köztársasági elnökként közel két éven át maximális mértékben igyekezett meghatározni az új állam bel- és külpolitikai rendszerének kialakítását. Szoros és sűrű kapcsolatban állt a Karel Kramář miniszterelnök és Edward Beneš vezette párizsi csehszlovák békedelegációval. Hozzájuk hasonlóan személyesen instruálta a prágai kormány Szlovákia ügyeivel foglalkozó miniszterét, Vavro Šrobárt is, aki előbb a keleti országrészek katonai megszállását és pacifikálását, majd a Magyar Tanácsköztársaság elleni háborút tartotta legfontosabb feladatának. Korai elnöki megnyilatkozásai a csehszlovák kül- és belpolitika mértékadó dokumentumainak számítottak, s ennek megfelelően nagy visszhangra találtak. Csehszlovákiában éppúgy, mint külföldön, elsősorban természetesen a szomszéd országokban, köztük Magyarországon is. A békekonferencia idején napi szinten távirati és levélkapcsolatban állt a csehszlovák békedelegációt ténylegesen vezető Benešsel, akit folyamatosan instrukciókkal látott el. Fontos alapelve volt Masaryknak, hogy a békekonferenciának szakítania kellett a be nem avatkozás „elavult és őszintétlen diplomáciai elvével.” Ugyanakkor szükségesnek tartotta volna valamennyi érintett nemzet számára biztosítani a részvétel jogát.

Edvard Beneš 1919-ben Forrás: Wikimedia Commons

A csehszlovák kormány – Masaryk politikai felügyelete mellett – 1919. január 2-án tárgyalta azt a négy tervet a cseh–szlovák területi követelésekről, amelyek világháború befejezését követően alakultak ki. Ezek gyakorlatilag csak a lengyel és magyar államhatárok vonatkozásában, valamint végül a győztes nagyhatalmak által elutasított csehszlovák–jugoszláv korridor ügyében különböztek egymástól. A minimális változat, amely többé-kevésbé megvalósult, a 8 milliónyi cseh és szlovák mellett 5,6 milliónyi kisebbségi – német, magyar, lengyel és rutén – népességgel számolt. Ez a változat Csallóköz egy részét ugyan Magyarországnál hagyta, mégis 1,2 milliónyi magyar népesség került volna csehszlovák fennhatóság alá. A második, harmadik, illetve negyedig forgatókönyv egyaránt kiterjedt volna a Pilis hegységben lévő szlovák enklávéra, és Váctól Salgótarjánig, illetve még délebbre, Gyöngyöstől Miskolcig terjedő magyar sávban jelölte meg a csehszlovák állam délkeleti határait, ami 1,4–1,6 milliónyi magyar anyanyelvű népesség kisebbségi helyzetbe kerülését jelentette volna.

Miután az amerikai, brit és részben az olasz békedelegáció többször kifogásolta Csehszlovákia német, magyar, ruszin, lengyel, zsidó kisebbségeinek nagy számát, Masaryk 1919. április 7–8-án felajánlotta az őt Prágában felkereső Smuts tábornoknak, hogy a nagyobb kiterjedésű pozsonyi hídfőért cserében Csehszlovákia lemond a Csallóközről. Jóllehet erről Benešt is tájékoztatta, ő azonban téves értelmezésnek minősítette és cáfolta Smuts Masaryk engedményéről készített feljegyzését. Fontos itt megjegyezni, hogy a Tanácsköztársaság által indított északi hadjárat idején Masaryk valóban szakított saját mérsékelt álláspontjával. 1919 júniusában Budapest csehszlovák megtámadása mellett a komáromi és az esztergomi hídfőnek, továbbá a Vác és az Ipolytól délre eső újabb magyar területeknek a megszállását szorgalmazta.

Ezzel együtt támogatta a csehszlovák állam soknemzetiségű szerkezetének konszolidálására alkalmasnak tartott csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés – a Saint Germain-i osztrák békeszerződéssel egy időben történt – aláírását. Beneš beszámolói alapján Masaryk megnyugvással regisztrálta, hogy a cseh történeti közjog, valamint – közvetett formában, a csehszlovák államhoz való csatolással – a szlovák és ruszin önrendelkezési jog alapján Csehszlovákia határait a békekonferencia döntéshozó szervei rendre támogatták.

Az új állam stabilizálódása szempontjából az is rendkívül fontos volt, hogy a hónapok alatt ütőképes hadsereggé formált csehszlovák alakulatok előbb olasz, majd francia tábornokok vezetéssel képesek voltak elfoglalni az új államnak ítélt területeket. Masaryk a békekonferencia idején támogatta ezeket a francia–csehszlovák katonai szerződéssel biztosított katonai akciókat, amelyek a csehországi német határrégiók és az észak-magyarországi területek 1919. január végén befejezett katonai elfoglalását eredményezték. Így sikerült a békekonferencia első heteiben az olasz majd francia tábornok főparancsnoksága alatt a légiókból megszervezett és toborzással kiegészített csehszlovák hadseregnek elfoglalnia és ellenőrzése alá vonnia a köztársaság német többségű területeit. Mint ahogy az 1918. december eleji gyenge és szervezetlen Vág-völgyi, Pozsony környéki magyar fegyveres ellenállást is leszerelték, majd rövid két hónap alatt katonailag az egész felső-magyarországi területet megszállták.

Már az év utolsó napjaiban elfoglalták Kassát, 1919. január 1-jén Pozsonyt, majd a hónap folyamán Érsekújvárt, Komáromot, Losoncot, Rozsnyót, Munkácsot és Ungvárt. Beneš már ezekre a gyorsan végrehajtott katonai műveletekre hivatkozhatott, amikor a csehszlovák területi bizottság 1919. február-márciusi ülésein a testület francia, brit, amerikai és olasz tagjainak a támogatását kérte a csehszlovák követelések jóváhagyásához.

„Emberarcú nacionalizmus”

A német, osztrák, majd a trianoni magyar békeszerződésekben rögzített döntések rendkívül kedvező startpozíciókat biztosítottak Csehszlovákia számára. Jóllehet Masaryk híve volt a nagyvonalú nemzetiségi politikai kurzus kialakításának, mégis egyetértett azzal, hogy a német, magyar, ruszin képviselők nélkül működő csehszlovák forradalmi nemzetgyűlés – a kisebbségek részvétele és meghallgatása nélkül – döntsön az ország alkotmányáról és nyelvtörvényéről.

Végig egyfajta kettősség volt jellemző nemzetiségi politikájára. Masaryk óvta a pozsonyi Erzsébet Egyetem működését felfüggesztő és a helyi magyarok ellen keményen fellépő Šrobárt a város gyors ütemű elszlovákosításától. Ehelyett szerinte a városi közterek, intézmények német és magyar nevét csak fokozatosan szabad szlovákra cserélni, nehogy túlzottan nagy feszültségek és konfliktusok keletkezzenek a város többségi lakosságában. Félelmei sajnos beigazolódtak, amikor 1919. február 12-én a csehszlovák legionáriusok a pozsonyi vásártéren az új csehszlovák hatalom ellen tüntető német és magyar munkások tömegébe lőttek. Az esetnek 9 halálos áldozata, 24 súlyos sebesültje és 100-nál több sérültje volt.

Masaryk a csehszlovák állam erőteljes asszimilációs lépéseit többször próbálta kisebbségbarát gesztusokkal enyhíteni, ami miatt amerikai biográfusa, Roman Szporluk joggal nevezte közéleti tevékenységét emberarcú nacionalizmusnak. Ugyanakkor legtöbb államfői megszólalásában maga is a csehszlovák nemzetállam kiépítését tartotta a legfontosabbnak. 1918 és 1934 között négyszer választották őt köztársasági elnökké. 1935-ben idős kora és betegsége miatt lemondott, s helyére tanítványát, Edvard Benešt választották.

T. G. Masaryk és Edvard Beneš – Forrás: Cseh Távirati Iroda

Magyarország helyzetére és kilátásaira vonatkozóan a budapesti Déli Hírlap Margitai Leó által készített interjújában fejtette ki nézeteit. Nyomatékosan elítélte az 1914 előtti magyar kormányzati nemzetiségpolitika szlovákokkal szembeni gyakorlatát, s vele együtt a kiegyezés utáni magyar nemzetállameszmét. A Csehszlovákiához csatolt magyar kisebbségre való jogosultságot Masaryk – a csehszlovák területi hódítások imperialista jellegére utaló kérdésre válaszolva – a Magyarországon maradt szlovák kisebbséggel, valamint a Duna-vonal gazdasági jelentőségével indokolta. Ezt követően utalt a határkijelölés problémáira, a kisebbségvédelem fontosságára. Ugyanakkor egyértelműen elutasította a népszavazás alkalmazását a vitás területi kérdések megoldásában. Interjúja végén annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az államjogi változások történetileg indokoltak voltak és visszafordíthatatlanok.

A csehszlovák köztársasági elnök megnyilatkozásairól – a nemzetiségi miniszteri megbízásáról éppen lemondani készülő – Jászi Oszkár két hírlapi nyilatkozatban mondott bírálatot. Az újévi elnöki üzenetnek a kárpátaljai ruszinok Csehszlovákiához csatlakozását bejelentő része Jászit különösen kellemetlenül érintette, hiszen a magyar kormány december 23-án elfogadta a Ruszka-Krajna autonómiájáról szóló 1918. évi X. számú néptörvényt. A Károlyi-kormány ruszin miniszterének, Szabó Oresztnek a vezetésével pedig megkezdődött Ruténföld autonóm közigazgatásának a kiépítése. A népkormány napról napra erősebb jobboldali ellenzéki bírálatának és a – katonai megszállással kész tényeket teremtő – szomszéd országok politikájának kettős nyomása alatt Jászi így reagált a prágai üzenetre:

„Szeretném rábírni Masaryk elnököt arra, hogy ne a haldoklóra figyeljen, hanem az élő magyar demokráciára. Legfőképpen pedig azt szeretném megmagyarázni neki, hogy egyetlen mód van csupán, amellyel ezt a haldokló magyar reakciót esetleg mégis életre lehet támasztani, most vagy tíz–húsz esztendő múlva; ha az antant ahelyett, hogy figyelmére méltatná, megértené és támogatná a mi őszintén demokratikus törekvéseinket, ahelyett a maga hódító szólamaival napról-napra szítja az elkeseredést egy tízmilliós nemzet szívében.”

Január 5-én megjelent vitacikkében Jászi demokratához méltatlannak minősítette Masaryknak azt az álláspontját is, amely szerint a feszült viszonyok közt a vitás határkérdésekben megengedhetetlennek tartotta a népszavazásos megoldást.

Masaryk szobra a prágai vár bejáratánál – Szarka László fényképe

A magyar kisebbség az 1920-as években

A Csehszlovák Köztársaság első évtizedében többször is szorgalmazta az etnikailag semleges állami közigazgatás kialakításának, a német és a magyar kisebbségi közvélemény államhűségre való áthangolásának szükségességét. Államalapító elnökként – ez a megnevezés egyfajta eposzi állandó jelzőjévé vált – Masaryk maga is megpróbálta felmutatni a méltányos és kiegyensúlyozott multikulturális modell eszményét. Egyik titkos feljegyzésében például az erősen nemzeti hangszerelésű állami himnusz cseh és szlovák versszakai helyett olyan népi himnusz bevezetését szorgalmazta, amelyet a csehszlovákiai németek és magyarok is lelkesen énekelhettek volna. A csehszlovák papír- és fémpénz felirati nyelveként pedig az univerzális latin feliratot támasztotta volna fel.

A történeti előzmények persze eleve nem kedveztek az ilyen engedményekben gondolkodó kisebbségpolitikának. Az államalapítás domináns cseh forgatókönyvében a „csehszlovák” politikai nemzet alapvetően a cseh, szlovák és esetenként a ruszin nemzet szláv közösségét jelentette. Ugyanakkor a „csehszlovákok” 65 százalékos demográfiai többsége végig fikció maradt számos csehországi német és lengyel régióban, valamint a szlovákiai magyar többségű területeken, amit a masszív cseh kolonizálással és statisztikai asszimilációval sem sikerült megoldani. Masaryk ezért többször is hangoztatta, hogy a nemzetiségi kérdést nem jogilag és politikailag, hanem közigazgatásilag kell kezelni. Szerinte ugyanis nem az autonómiák biztosítása, nem is a föderáció kínálhatott volna optimális megoldást, hanem olyan közigazgatási gyakorlat, amely a járások, választási körzetek nemzetiségi határait lehetőség szerint mindig a csehszlovák állami többség számára kedvezően alakítja ki. Ebben a kettős politikai szerepvállalásban Masaryk gesztusok szintjén megmaradt, jó szándékú kisebbségpolitikai ajánlásai az adott bel- és külpolitikai körülmények között, a multietnikus Első Csehszlovák Köztársaságban nem jelentettek reális alkotmányos alternatívát.

Ráadásul Masaryk is tartott a magyar revíziós politikának az első években még elképzelhetőnek tartott katonai megoldásaitól. Ezért is szorgalmazta a békedelegációt vezető Benešnél, hogy a csehszlovák területi bizottságban igyekezzen a Duna vonalán a pozsonyi hídfőn kívül Komáromban és Esztergomban is jobb parti hídfőket szerezni, a határt pedig a Kisoroszi szigetig délebbre tolni. (Így kívánva az Ipolyság és Szob között Kun Béláék északi hadjárata idején „sebezhetőnek bizonyult” kiszögellést felszámolni.)

Mindenesetre szlovákiai körútjain a Pozsonyban, Kassán, Érsekújváron és Losoncon magyarul is elmondott üdvözlő beszédei, az alsósztregovai Madách-síron elhelyezett koszorúja, a magyar sajtónak adott nyilatkozatai, könyveinek magyar fordításai mind hozzájárultak ahhoz, hogy Masaryk körül egyfajta kisebbségi magyar kultusz is kialakult. Ennek létrejöttéhez olyan politikai tettek járulhattak még hozzá, mint például a csehszlovákiai magyar tanítókat és a jászói premontrei rendet ért sérelmek ügyében való közvetítés vagy a Sarlós mozgalom vezetőinek a fogadása Prágában. (Az erősen baloldali orientációt és a közép-európai gondolatot képviselő csehszlovákiai magyar szervezettel való kapcsolatba lépéssel Masaryk igyekezett a két állam közti konfliktusokra távlati megoldásokat találni) Ezen kívül támogatta a pozsonyi Comenius Egyetemnek a magyar tanszék alapítási kezdeményezését. Elnöki alapítványának egymillió koronás adományából pedig 1931-ben életre hívták a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaságot, közkeletű nevén a Masaryk Akadémiát. Ennek tagságát és vezetését azonban úgy állították össze, hogy nem a szakmai előmenetel, nem a tudományos eredmények, hanem a kormánypárti „aktivizmus“ vagy éppen a szociáldemokrata pártban játszott szerepvállalás bizonyult meghatározónak.

Ennek megfelelően a Masaryk Akadémia fölöttébb szerény szakmai színvonalon működött, tevékenységét korrupciós ügyek is beárnyékolták. Az pedig már a csehszlovák nemzetállami történelem bizarr fordulatainak egyike, hogy utódja, az elnöki poszton 1935 decemberében a 85 éves Masarykot felváltó Edvard Beneš – aki a második világháború után a német és magyar kisebbség felszámolását tűzte ki célul – dekrétumaival megteremtette a lehetőségét annak, hogy a szlovák Nemzeti Tanács rendelete alapján a Masaryk Akadémia pozsonyi épületét 1945-ben elkobozták.

Masaryk elnöki gesztusai olyan identitás- és lojalitáspolitikai üzenetek voltak, amelyek a megbékélés irányába mutattak. Mindez valószínűleg közrejátszhatott abban, hogy amikor 87 éves korában, 1937. szeptember 14-én elhunyt, a magyarországi mozikban vetített Magyar Világhíradó 709. száma egyperces szép film-összeállítással emlékezett meg „a Csehszlovák Köztársaság megteremtőjéről”.