Jelek az őserdőben

A maja civilizáció és írásrendszerének felfedezése

2024.12.18.

Antalffy Péter

Az ősi majákat egy rejtélyes, ezoterikus és békés civilizáció létrehozójának tekintették egészen a 20. század végéig. Az erdő által benőtt egykori városaik, piramis-szerű épületeik, látványos domborműveik a 19. századtól foglalkoztatták a kutatókat és a rajongókat. Az amerikai kontinens egyetlen komplex, önállóan kifejlődött írásrendszerét is száz éven keresztül próbálták értelmezni.

Kik azok a maják, és hogyan fedezték fel erdővel benőtt romvárosaikat? Ki próbálta először megérteni a maja írásjeleket és miért nem sikerült egészen a 20. század közepéig megfejteni azokat?

Az ősi civilizáció története

Majáknak ma összefoglaló néven azokat a népeket nevezzük, amelyek Mexikó dél-keleti tartományait, illetve Guatemala, Belize, illetve részben Honduras és El Salvador erdeit és hegyeit lakják. Mind a mai napig a Yucatán-félszigettől a kontinens nyugati peremén emelkedő Cordillera vonulatáig nagyjából egységes területen laknak, így az amerikai őslakosok egyik legnagyobb egységes tömbjét képezik.

A maja civilizáció elhelyezkedése Forrás: Wikimedia Commons

A történetírás a majákat a 19. századig kizárólag spanyol gyarmatosítás során készült szövegekből ismerte, és az elfogult európai szemmel is monumentális mexikói Azték vagy dél-amerikai Inka birodalmakhoz képest nem túl sok figyelmet fordított rájuk. Ez részben érthető is, hiszen a klasszikus maja civilizáció ekkorra már túl volt a 9–10. századra tehető nagy összeomlásán, és a terület belsejében felépített városait elhagyva – „az utolsó oltsa le a villanyt” jelleggel – már inkább a Yucatán-félsziget alacsonyabban és északabbra fekvő városaiba települt át, közelebb a Mexikói-öböl partjaihoz. A 16. században érkező spanyolok 16 kisebb, egymással is háborúzó királyságot találtak a félszigeten, amelyek leigázását, szétzilálását már Hernán Cortés elkezdte a messze északon fekvő azték főváros, Tenochtitlán elfoglalását követően. Mivel a spanyol gyarmatosítók inkább a nagyobb birodalmakra, városias központokra települve építették ki hatalmukat, illetve az ásványkincsek kihasználását tekintették fő céljuknak, így számos kisebb őslakos régió ideig-óráig ellen tudott állni a koloniális terjeszkedésnek, köztük a Petén régió maja kisállamai is. Az utolsó, mai Guatemala területén fekvő Itza maja királyságot csak 1697-ben igázták le a spanyolok.

Kultúrájuk felfedezése

Az ősi civilizációk felé forduló kora újkori érdeklődés az aztékokat és inkákat leszámítva semmit sem tudott a közép- és dél-amerikai kultúrákról, ez előbbiekről is csak néhány koloniális spanyol beszámoló állt rendelkezésre. A majákat a modern tudomány számára egy egyesült államokbeli utazó fedezte fel a 19. század közepén. Az eredendően jogász végzettségű John Lloyd Stephens nem véletlenül érkezett a Yucatán-félszigetre. Ugyan mindig voltak üzleti érdekeltségei (például később az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő Panama-vasút vállalatának alelnöke is volt) de a letűnt kultúrák iránti szenvedélyének köszönhetően már bejárta a Földközi-tenger környékének legtöbb ókori emlékekben gazdag területét. Közép-Amerikába is úti beszámolók, például a német Alexander von Humboldt és az ír-hondurasi Juan Galindo leírásait olvasva jutott.

A maja romokat felfedező John Lloyd Stephens (1805 –1852) portréja Forrás: Wikimedia Commons

1839-ben helyi vezetők segítségével bejárta a romok egy részét, a legtöbbjükről európai nyelven még nem készült korábban beszámoló. Összesen 44 maja lelőhelyet látogatott meg, köztük Copánt, Palenquét, Uxmalt, Quirigát, Mayapánt, Labnát és Chichen Itzát is, amelyek ma már nemcsak régészeti lelőhelyek, hanem turisztikai úti célok is.

Uxmal romjai Frederick Catherwood litográfiáján Forrás: Wikimedia Commons

Stephens sikeresen ráhibázott számos olyan megállapításra, amelyet a modern kutatás később igazolni tudott. Az egyik ilyen a civilizáció jellegére vonatkozott, amennyiben azt egy ókori keleti párhuzamokhoz hasonló magaskultúrának látta. Az írásjeleket már hieroglifáknak nevezi, és anélkül, hogy az olvasási módszerrel vagy a maja nyelvvel tisztában lett volna, a feliratokat a mellettük látható faragott alak neveiként, önmagukról való közlésként valószínűsíti. Ma már tudjuk, hogy mindkettőben teljesen igaza volt, csak a kutatásnak kellett történelmi vargabetűket bejárnia, hogy ez kiderüljön.

John Lloyd Stephens hozzájárulása egy új tudományág létrehozásához nem merült ki néhány kirándulásban Közép-Amerika erdei romjai között. Az általa írt beszámoló, az Incidents of Travel in Central America, Chiapas and Yucatan valódi bestsellerré vált 1841-ben, és 1843-ban újabb kötetet adott ki a második útjának felfedezéseivel. A könyvek népszerűségének egyik eleme azonban nemcsak az új dolgok izgalmát ígérő szöveg volt, hanem a Frederick Catherwood által készített illusztrációk, amelyek mind a mai napig visszaadják az erdővel benőtt romok esztétikáját és a felfedezés hangulatát.

Tulum romjai Frederick Catherwood litográfiáján Forrás: Wikimedia Commons

Stephens munkája felhívta a figyelmet egy olyan jelenségre, amelyről addig a történettudomány berkeiben sem tudtak: hogy a spanyol gyarmatosítók által leírt Azték és Inka birodalom előtt eddig ismeretlen, magas civilizációs fokon álló államok, hagyományok létezhettek. A területen elindult korai régészeti feltárások a 20. századra egyre komolyabb mértéket öltöttek, így létre is jött egy olyan kronológia, amelyben el lehetett már helyezni az eddig ismeretlen múlt emlékeit. Az általunk érintett területen így ma beszélünk a Kr. e. 2. évezred előtti időszakot jelentő Archaikus korról, a maja civilizáció kialakulásához vezető és több fázisra osztható Preklasszikus korról nagyjából Kr. e. 2000 és Kr. u. 250 között, majd a három szakaszra osztható Klasszikus korról 250 és 950 között. Ennek a végén figyelhető meg a maja történelem legnagyobb összeomlása, amely háborúkkal, éghajlatváltozással és számos város teljes elhagyásával járt.

Az ezredforduló és a spanyolok 16. század eleji megérkezése közötti időszakot hívják Posztklasszikus kornak. Az érdeklődők és a turisták ma leginkább a klasszikus kori lelőhelyeket ismerik, például Tikalt vagy Calakmult, vagy a tengerparthoz közelebb eső posztklasszikus Chichen Itzát. Az igazán komplex írásrendszerként működő maja hieroglif írás egyszerűbb előzményeket követően a Klasszikus korra alakul ki, és szinte az összes fontos lelőhelyen megtalálhatók az épületek falain, felállított uralkodói kősztéléken, vagy az ásatásokon előkerülő festett maja kerámiaedények oldalán. Az írást nem feledték el a Klasszikus kor végének nagy társadalmi összeomlása után sem, a fennmaradt maja kódexek a spanyol hódítást megelőző időkben készültek.

Majául ma is beszélnek, legalább 4-5 millióan, azonban nem egyetlen nyelvről van szó, hanem hét nagyobb ágon belül megkülönböztethető 30-40 kisebb dialektusról, amelyek egy része napjainkban már kihaltnak számít. A térben is elkülönülő változatok között néha olyan kevés a közös elem, hogy a modern nyelvészeti kutatás számára nehéz feladat volt a rokonságok és ágak feltárása.

A maják írásának titka és az első források

Mielőtt még az első komolyabb régészeti feltárások elindultak volna, már Stephens megfigyelte, hogy európai szemmel furcsának tűnő, tömörített képszerű faragványok kísérik a nagyobb domborművek ábrázolásait. Anélkül, hogy akár egyet is be tudott volna azonosítani, már hangot adott gyanújának, miszerint a régi királyok neveit és tetteit véshették fel az emlékművekre az egyiptomi hieroglifákhoz hasonlóan. Kicsit több, mint száz évnek kellett eltelnie, hogy sejtését a kutatás igazolja, azonban addig számos kanyart vett a majákról alkotott tudományos és populáris kép alakulása.

A tudományos megismerés számára két fontos forrást nem is az amerikai kontinensen, hanem Európában fedeztek fel. Az egyik Diego de Landa, a Yucatán-félsziget elhivatott térítőjének 16. századi kézirata, a másik az egykori szász hercegi könyvtárban fennmaradt úgynevezett Drezdai kódex.

Diego de Landa püspök 16. századi portréja az izamali kolostorban Forrás: Wikimedia Commons

Diego de Landa Calderón 1524-ben született spanyol ferences szerzetes volt, akit rendje az akkor már hat éve felállított Yucatáni Római Katolikus Egyházkerület élére nevezett ki püspöknek. 1549-es kinevezésétől folyamatosan járta a vidéket, igyekezett eljutni a kisebb falvakba, európaiak által addig nem, vagy csak épphogy érintett településekre. Az elhivatott püspök számára a térítés nemcsak az ige jámbor hirdetését jelentette. Számos kortársához hasonlóan ő is az Újvilág vallásos szokásait, hitvilágát nem pusztán ártalmatlan babonaságnak tartotta, hanem egyenesen ördögi csalásnak, amellyel a Sátán a teremtést parodizálja. Arra hivatkozva, hogy emberáldozat nyomait fedezte fel, és hogy a tiszteletet és feladatot vesztett őslakos papok és kuruzslók szándékosan eltévelyítik a népet, Diego de Landa az erőszaktól sem riadt vissza, hogy felszámolja a helyi vallásokat. Inkvizíciós eljárást rendelt el és 1562-ben Maní városában felgyújttatta a maja vallás tárgyi és szöveges emlékeinek sokaságát, mivel azok a bálványimádás kellékei voltak. Előtte azonban, számos, gondosabb kortárs térítőhöz hasonlóan tulajdonképpen kulturális nyomozást folytatott, hogy a kiirtandó jelenségeket jobban ismerje. A régi írásokat, például a fakéregre készült leporelló-szerűen hajtogatható könyveket különösen veszélyesnek ítélte, mivel úgy látta, hogy azok az igaz hívőkre veszélyt jelentő ördögi csalárdság közvetítői. Végül 27 ilyen kódexet és legalább 5000 kultikus tárgyat semmisített meg a tűzben.

Mivel De Landa a vizsgálódásai és térítései során sem riadt vissza az erőszakos módszerektől, ezért beszámoltatás céljából hazarendelték Spanyolországba. Annak érdekében, hogy magát megvédje, és feladatvégzésének alaposságát bizonyítsa, átfogó kéziratot szerkesztett az általa megtérített majákról. Az 1566 körül készült Beszámoló a yucatáni dolgok állásáról (Relación de las cosas de Yucatán) című munkáját – nyilvánvaló részrehajlásait figyelembe véve is – mind a mai napig fontos forrásnak tartják a történészek. Az írás megfejtése szempontjából Diego de Landa két fontos információt is rögzített írásaiban: egyrészt megadta, hogy milyen maja dátumjelekkel rögzítették a keresztény időszámítás szerinti 1539. november 13-át. Ennek segítségével később a kutatók ki tudták számolni a maja naptár kezdetét (Kr. e. 3114. augusztus 11. vagy szeptember 28.), amely az ásatásokon a 20. század második felében alkalmazott radiokarbon kormeghatározási eljárással kiegészülve végül egy önálló maja kronológia felállítását tette lehetővé. Másrészt közölt egy ábécét is, amelyben maja hieroglif jeleknek már egy-egy hangot feleltet meg. Igaz, következetlenül, mert némely hangra több jelet is hoz, illetve a teljes spanyol betű/hangkészlet számos elemét ki is hagyja. Nem érezte a különbséget egyes mássalhangzók kétféle képzése között (például torokban vagy a gégénél), továbbá – erőszakossága miatt – őslakos maja adatközlői sem voltak mindig készségesek. Egy alkalommal, amikor sokáig vallatott egy őslakost, hogy írjon még neki további írásmagyarázatokat, mindössze egy öt jelből álló választ kapott, ami maja nyelven kiolvasva mainkati, és annyit tesz: „nem akarok”.

Diego de Landa kéziratának egyik lapja a maja „ábécé” jeleivel Forrás: Wikimedia Commons

A kéziratban foglalt tudás azért sem válhatott korábban történelmi vizsgálódás tárgyává, mivel lappangott. A francia katolikus pap, szépíró, illetve self-made történész és régész Charles-Étienne Brasseur de Bourbourg fedezte fel 1862-ben Madridban, amikor a mexikói közép-amerikai történelmet kutatta, és az érintett országokat bejárta. Szintén ő azonosította a ma Madridi kódex néven ismert maja emléket, a fennmaradt négy darab eredeti ilyen szöveg egyikét. Brasseur de Bourbourg azonnal felismerte Diego de Landa szövegének értékét, és az első nyomtatott kiadását is ő készítette el. A korábban említett „ábécé” neki is szemet szúrt, és elkezdett kísérletezni a maja hieroglifák kiolvasásával, de nem jutott semmilyen kézzelfogható eredményre, így inkább feladta.

A megfejtési kísérlet teljes elakadása

A maja civilizáció megszólaltatásának másik kulcsforrása egy, a drezdai könyvtárból előkerült késői maja kódex volt, egyike annak az összesen négy hasonlónak, amelyek túlélték a spanyol hódítást és Diego de Landa pusztítását. A hajtogatható lapokon istenek, mitológiai alakok rajzai ismerhetők fel, körülöttük pedig fekete tintával festve olyan jelek sorozatai, amelyek a maja városok domborművein és szobrászati alkotásain voltak láthatók. A hieroglifák és az ülő alakok mellett a legtöbb lapon rövid, vörös vagy fekete vonalakat és pontokat helyezett el az egykori írnok, egyértelműen valamilyen rendszer szerint.

A Drezdai kódex egy részlete Forrás: Wikimedia Commons

Ernst W. Förstemann, a kódexet először vizsgáló könyvtáros-nyelvész-matematikus már a 19. század végén be tudta azonosítani pontok és vonalak alapján a maja számokat, felismerve, hogy nem tízes, hanem húszas rendszert használtak (0-tól 19-ig). Így tette meg az első lépéseket, hogy megfejtse a bonyolult maja rituális naptárat.

Maja kódexből jelenlegi tudásunk szerint összesen négy darab maradt, ezek közül hármat ismertek egészen 1965-ig. A 19. század második felében – a jelenlegi őrzési helyük alapján Párizsi és Madridi kódexeknek nevezett szövegeket vizsgálva – többen is megpróbálkoztak már a jelek megfejtésével. Előbb az orientalista Léon de Rosny volt képes 1876-ban azonosítani azokat a szimbólumokat, amelyek a főbb égtájakat jelölik. Cyrus Thomas, pedig a hieroglifák olvasási irányát ismerte fel, miszerint a jelcsoportokat fentről lefelé és balról jobbra haladva kell értelmezni, ráadásul a hasábokba szedett nyomtatott oldalakhoz hasonlóan itt is columnákon, jelcsoport-oszloppárokon belül érvényesek ezek a szabályok.

Maja hieroglifák olvasási iránya Forrás: Wikimedia Commons

A megfejtési kísérletek azonban egy ponton elakadtak, mégpedig éppen a források adottságai miatt. A maja kódexek – és a késői maja mitológiai elképzeléseket már a gyarmati korban latin betűkkel leíró Popol Vuh is – a vallással, illetve ahhoz köthetően a csillagok előrejelző szerepével foglalkoznak. Ennek megfelelően a 20. első felének kutatói annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy a maja feliratok is elsősorban elvont jellegű témákhoz kötődnek, hiba is lenne köztük tényleges neveket és eseményeket keresni. Pedig a feliratokra kifejezetten vadásztak. A terepen kutató Sylvanus Morley még jutalmat is ajánlott minden olyan helyi embernek, aki új hieroglif szöveget talál a régészeknek. Ám hiába jelentették meg az új feliratok többkötetes kiadásait, ha a korabeli tudományos konszenzus szerint a pusztán kép-alapú jeleket nem lehet hangokra váltva kiolvasni. Tartalmuk úgyis személytelen, hiszen az írások az idővel, a csillagokkal és egy ezoterikus vallásos hittel kapcsolatosak. A korszak legnagyobb szakértője, J. Eric S. Thompson szerint egyetlen személyt sem lehet a hieroglifákból kiolvasni és azonosítani. Ezt a legtöbben el is fogadták, amíg egy elég öntörvényű szentpétervári tudós úgy nem gondolta, hogy „minden emberek által alkotott írásrendszer emberek által megfejthető”.

A történet folytatása hamarosan olvasható „Hidegháború és hieroglifák” címen.