Cápavihar a Colosseumban – A Gladiátor II történészszemmel

2025.02.13.

Réfi Oszkó Dániel

Sir Ridley Scott legendás angol filmrendezőt valószínűleg senkinek sem kell bemutatni, aki szereti a mozifilmeket. Sokszínű munkássága kiterjed a hollywoodi kasszasikerek teljes spektrumára. Karrierje során többször is készített történelmi környezetbe helyezett, „kosztümös” filmet, amelynek mozitörténeti szempontból legjelentősebb példája a 2000-ben bemutatott Gladiátor. Sokakat meglepett, amikor Scott több mint két évtizeddel az első film után bejelentette: elkészíti a folytatást, amely végül tavaly novemberben került a mozikba.

Vajon a Gladiátor II képes volt felnőni az első részhez? Milyen egy jó folytatás? Mennyire tekinthetjük történelmileg hitelesnek a filmet – egyáltalán, mit értünk „történelmi hitelesség” alatt egy hollywoodi közönségfilm esetében?

Forrás: Paramount

„Ott voltál? Ó, szóval nem. Akkor meg honnan tudod?” Ezzel a riposzttal reagált Ridley Scott azokra a történelmi hitelességet hiányoló kritikákra, amelyeket legutóbbi kosztümös filmje, a 2023-as Napóleon kapott. Érthető módon a rendező reakciója nem aratott nagy sikert a történelem-rajongók, illetve a történészszakma képviselőinek körében. Különös tekintettel arra, hogy mindezt egy életrajzi film kapcsán mondta, amely már csak definíció szerint is egy valós személy valós tetteit igyekszik bemutatni. A Gladiátor II bár nem életrajzi film, ezzel együtt joggal merül fel a kérdés: van-e bármiféle relevanciája a „történelmi hitelesség” fogalmának Ridley Scott legújabb, angol műfaji megnevezéssel „kardos-szandálos” (sword & sandal) mozija esetében?

Szabadítsátok fel Numidiát!

Miről szól a Gladiátor II? Röviden elég lenne rávágni, hogy ugyanarról, mint az első rész. Ahogy a felvezetés során megtudjuk, „tizenhat évvel Marcus Aurelius halála” után járunk. Romában a „korrupt és dekadens” Geta (Joseph Quinn) és Caracalla (Fred Hechinger) társcsászárok uralkodnak. Főhősünk Hanno (Paul Mescal) Numidiában, az utolsó független észak-afrikai királyságban él, amelyet éppen akkor támadnak meg a római seregek Acacius tábornok (Pedro Pascal) vezetése alatt. A tengerparti várost a rómaiak egy elég látványos –leginkább a normandiai partaszállást idéző – vízi roham keretében beveszik: Jugurtha király (Peter Mensah) és Hanno rabszolgák lesznek, míg utóbbi felesége, Arishat (Yuval Gonen) elesik a csatában. Hanno, akit immár csak a bosszú éltet, Ostiába, majd Rómába kerül, ahol gladiátor lesz. Belebonyolódik a római elit, vagyis Lucilla (Connie Nielsen), valamint Macrinus (Denzel Washington) politikai cselszövéseibe, amelyeknek egyre fontosabb szereplőjévé válik, ahogy valódi identitására fény derül…

Ahelyett, hogy belebonyolódnánk a fordulatos és drámai cselekmény elemzésébe, vizsgáljuk csak meg a fentebb leírtakat! Marcus Aurelius császár Kr. u. 180-ban halt meg, tehát az események a halála után tizenhat évvel, 196-ban játszódnak. Ekkoriban még nem Geta és Caracalla, hanem édesapjuk, Septimius Severus uralkodott Rómában. (Nyugaton Clodius Albinus ellencsászárral.) Ha esetleg Scotték úgy értették, tizenhat évvel az első film cselekménye, vagyis Commodus halála (192) után járunk, az még mindig csak 208, szintén Septimius Severus uralkodása, igaz, formálisan Caracalla 198 óta társcsászár volt. Azonban úgy tűnik, a „gladiátorverzumban” Commodus hozzávetőlegesen egyetlen évet uralkodott, hiszen a Gladiátor cselekménye nagyjából ennyi időt ölel fel. Caracalla és Geta valójában csupán kevesebb mint egy évig, édesapjuk halála (211. február 4.) és – spoiler-veszély! – Geta meggyilkolása (211. december 26.) között uralkodtak együtt. Miért nem lehetett tehát 211 a film cselekményének dátuma? Talán mert akkor „Hanno”-t, vagyis az első filmben gyerekként megismert Lucius Verust nem játszhatta volna egy olyan fiatal, sármos és kellőképpen fitt színész, mint Paul Mescal.

A független Numidia szintén valamilyen kronológiai anomália lehet csak: hiszen ekkor már évszázadok óta római provincia volt. A filmbéli Jugurtha királyt Kr. e. 105-ben, jó háromszáz évvel korábban győzték le a rómaiak. Habár Sallustius a Jugurtha háborúja című munkájában részletesen bemutatta az eseményeket, arra sajnos nem tért ki, hogy a rómaiak modern desszant-hadműveletet hajtottak volna végre, a védők pedig középkori trébuchet-jellegű kőhajítógépekkel lőtték a hajókat…

A Colosseum és a cápák

A fentiek alapján jól látható: a Gladiátor II műfaja alapvetően fantasy. Jogos az a felháborodás, hogy a forgatókönyvírók legalább a Wikipédiát használhatták volna, ám valószínűleg nem is állt szándékukban hitelesebbé tenni a sztorit vagy a cselekmény hátterét. A második rész olyan kortárs történet, amely – az első részhez hasonlóan – a Római Birodalomnak egy, a fantasztikum világába hajló, modern lencsén keresztül láttatott verziójába van helyezve. Hogyan lehetséges viszont az, hogy az első film – minden égbekiáltó pontatlansága és fiktív eleme ellenére is – sokkal hitelesebbnek hat a közönség számára, mint a második rész? Miért lehet máig etalon a történelmi fikciós mozifilmek között?

A Gladiátor sikeréhez sok tényező hozzájárult. Egy kellően tapasztalt rendező remek forgatókönyvből, a megfelelő időben, a szükséges anyagi háttérrel és pazar szereposztással készítette el a filmet. Ugyanakkor mindezek jelentős része a folytatás esetében is adott volt. Elvonatkoztatva attól, hogy az utóbbi negyed évszázad folyamán a zsáner reneszánsza véget ért, két olyan területet találni, ahol a Gladiátor II elvérzik: ezek pedig egyrészt a lélektelenség, másrészt az aránytévesztés. Mindkettő esetében bűnbakként lehet megjelölni azt a hatalmas nyomást, amit a Gladiátor egykori sikere jelentett. Az eredeti film kerek egész, nem kiáltott folytatásért. Egyszerűen muszáj volt, hogy a Gladiátor II legalább olyan jó legyen, mint az első rész – különben mi értelme lett volna elkészíteni?! Ha pedig jobb nem lehet, legalább legyen benne mindenből több! Több és látványosabb akció, intrika, halál… Mindeközben a forgatókönyvvel biztonsági játékot játszottak: kövesse annyira az eredetit, amennyire lehet, hiszen ez egyszer már bejött.

Vegyük példaként a film talán leglátványosabb jeleneteit: a Colosseumban rendezett naumachiát, vagyis tengeri csatát! Naumachiáról elég sok beszámolót találunk az ókori auktorok műveiben. Eleinte külön medencéket alakítottak ki számukra, bevezetett folyó- vagy tengervízzel. Tudjuk, hogy amfiteátrumokban is rendeztek ilyet, sőt, Cassius Dio, illetve Suetonius beszámoltak róla, hogy Titus, majd Domitianus császár is tartott hasonló vízi ütközetet az Amphitheatrum Flavium néven is ismert Colosseumban, mielőtt a Kr. u. 85–90 körül elkészült küzdőtér alatti alagút- és szobarendszer (hypogeum) ellehetetlenítette volna az efféle látványosságokat. A filmben a görög-perzsa háborúk salamisi ütközetének (Kr. e. 480) felelevenítését láthatjuk, méghozzá az aréna méreteinek ismeretében hiteles léptékben, korabeli haditechnikával. Ilyet, ennyire lenyűgöző formában még valóban nem mutattak be a mozivásznon.

Forrás: Paramount

Ám ez nem volt elég a készítőknek: a hajók között cápák úszkálnak, hogy látványosan széttépjenek mindenkit, aki a vízbe pottyan. Tekintsünk el egy pillanatra attól, mekkora a valószínűsége annak, hogy valaha is cápák úszkáltak volna a Colosseumban, vagy attól, hogy miért nem lehetett mondjuk nílusi krokodilokat használni helyettük, ha már muszáj. Maga a tény, hogy a cápák ott vannak, mutatja a Gladiátor II aránytévesztését. Ugyanerre hozhatjuk fel példaként a rabszolgákat széttépő páviánokat, vagy éppen a rinocéroszlovas gladiátort. A rómaiak ismerték a páviánt és az orrszarvút; az amfiteátrumban is feltűnhettek például egy venatio, vagyis egzotikus vadállatok levadászását bemutató látványosság keretében. Ám így, abban a formában, ahogy a film prezentálja mindezt, az már a történetiség minden látszatát elhagyja a fantasztikum javára.

Nem szórakozunk jól?!

A fentebb leírtak alapján úgy tűnhet, hogy a Gladiátor II egy szörnyű film, de ez egyáltalán nem igaz. Kifejezetten szórakoztató mozi, ha az ember tudja, mit várjon tőle. A legnagyobb probléma nem a történelmi tények teljes figyelmen kívül hagyása. Hanem az, hogy – ellentétben az első résszel –, a folytatás a történetiség, a történelmi beágyazottság érzését is sutba vágja a látványos, ám túlzó és lélektelen prezentáció kedvéért. Érdemes feleleveníteni a Gladiátor nyitójelenetét: a germánokkal vívott csatáról sok hadtörténész, többek között Adrian Goldsworthy is elmondta már, mennyire nem tükrözi a valóságot. Mégis, egy olyan ütközetet láthatunk, amely mind arányaiban, mind hangulatában képes az autentikusság érzését kelteni. Most hasonlítsuk össze az említett csatajelenetet a Gladiátor II numidiai ostromával és tegyük fel magunknak a kérdést: érezzük-e ugyanezt az utóbbi esetében is…?

Végső soron azt kell eldönteni, lehet-e a történelmi hitelességet számonkérni egy olyan filmalkotáson, ami láthatóan nem törekszik semmiféle autentikusságra. (Még akkor sem, ha az időnként felbukkanó Tacitus- és Vergilius-idézetek, az obszcén graffitik, illetve a díszletek, jelmezek egyik-másik ismerős, képi ábrázolásokon és régészeti leleteken alapuló eleme még egy ókortörténész kőszívét is képes meglágyítani.) Maguk az akciójelenetek valóban látványosak, a színészi alakításokra sem lehet panasz. Külön érdemes kiemelni Denzel Washingtont a mesterien ármánykodó, tökéletesen gátlástalan Macrinus szerepében, akinek ugyan nincs sok köze a történelmi személyiséghez, viszont talán a legjobban megírt és eljátszott karakter az egész filmben. Nem lenne meglepő, ha a két Oscar-díjas színészt nem jelölnék érte egy újabbra. Harry Gregson-Williams filmzenéje kellően epikus, ha nem is annyira emlékezetes, mint Hans Zimmer munkája volt az első részben.

El kell ismerni, nehéz folytatni egy lezárt történetet. A Gladiátor katartikus befejezése után lehetett hinni abban, hogy Maximus példája nyomán a túlélők valóban egy jobb világot építenek majd. Ezt a reményt rombolja le a Gladiátor II, építeni viszont nem igazán épít helyette semmit. Egy jó folytatás hozzátesz valamit az eredetihez: ad egyfajta lezárást, vagy másmilyen nézőpontból láttatja az elődben bemutatott eseményeket. Scott a legújabb filmjével azonban csak ismétli önmagát: újra elmeséli ugyanazt a történetet, ugyanazzal a mondanivalóval és ugyanazokkal az értékekkel. Nem meglepő, hogy a rendező már dolgozik a harmadik részen – hiszen ezt a történetet ezek szerint akárhányszor el lehet mondani.