Nyelvhatárból államhatár – Az első bécsi döntés katonai, közigazgatási és politikai végrehajtása

2025.02.15.

Szarka László

1938. november 2-án a Magyar Királyság és a Cseh–Szlovák Köztársaság kormányainak felkérése alapján a bécsi Belvedere palotában Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter megegyeztek a két érintett fél közötti trianoni államhatár módosításáról. Ezzel megszületett a magyar revíziós külpolitika első látványos eredménye: Magyarország a dél-szlovákiai és dél-kárpátaljai magyar többségű határsáv 11 927 km²-es területét kapta vissza. Az 1910. évi utolsó magyarországi népszámlálás szerint ezen a területen 1 027 450 lakos élt. Az 1938. decemberi magyar összeírás szerint a visszatért lakosság 84,4%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek.

Hogyan ment végbe az első bécsi döntés katonai, közigazgatási és politikai végrehajtása? Milyen nehézségek merültek fel a kivitelezés során? Milyen közös bizottságok alakultak a felmerült problémák kezelése érdekében?

František Chvalkovský, Galeazzo Ciano, Joachim von Ribbentrop, illetve Kánya Kálmán az első bécsi döntés idején Forrás: Wikimedia Commons

Etnikai határrevízió

Jóllehet az első bécsi döntést követően Pozsony és Nyitra Szlovákiában maradt, Németország pedig Dévényt és a Pozsony túlpartján fekvő Ligetfalut megszállta, a német–olasz döntőbíróság által Magyarországnak ítélt terület többi városa – mindenekelőtt a sok vitára okot adó Kassa, s vele együtt Dunaszerdahely, Galánta, Érsekújvár, Verebély, Léva, Ipolyság, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, illetve a kárpátaljai Munkács és Ungvár – visszakerült. Az etnikai elvet így sem lehetett teljesen megvalósítani: a pozsonyi és nyitrai magyarsággal együtt jelentős számú magyar nemzetiségű egyén maradt Szlovákia területén.

Ugyanígy számottevő és folyamatosan konfliktusokra okot adó szlovák települések kerültek Magyarországhoz. Így Nagysurány esetében maga Esterházy János, a Szlovákiában maradt magyarok pártjának elnöke is hangot adott annak a véleményének, hogy magyar szempontból is jobb lett volna, ha a kisváros Szlovákiában maradt volna. Jolsvát és vidékét pedig a szlovák kormány 1940-ben Hitlernek átnyújtott jegyzékében követelte volna vissza. Ezek a vitás kérdések és a végleges új határvonalról született megállapodásba bekerült cseretelepülések is jelzik, hogy a harminc évvel korábbi, 1910. évi magyarországi népszámlálás alapján éppúgy nem lehetett mindkét fél számára elfogadható etnikai határt kijelölni, mint a csehszlovák hatalom betelepítésekkel, kolonizációval végrehajtott szlovákosító intézkedéseit rögzítő 1930. évi adatok alapján.

A revízió nagyhatalmi háttere

Mindenesetre az Imrédy-kormánynak és Kánya Kálmán külügyminiszternek az első bécsi döntéssel még sikerült elkerülnie a fegyveres határkonfliktus kockázatát, s a két tengelyhatalom döntőbíráskodásával, tehát diplomáciai úton korrigálták az északi országhatárt. Ezzel az aktuális magyar revíziós doktrína három alapfeltétele teljesült: a határmódosítások békés úton, olasz, német nagyhatalmi támogatással, illetve a britek és franciák tudomásulvételével történtek, és az új határ a kompakt magyar többségű területeken állította helyre a magyar állam fennhatóságát. Az is tény persze, hogy az úgynevezett kis háborúban a magyar kormány 1939. március 23–31. között fegyveres támadással „korrigálta” – a március 14-én önállósult és a magyar kormány által elsőként elismert – Szlovákia keleti, kárpátaljai határait. Heves határháború keretében a magyar alakulatok 78 ruszin és szlovák többségű települést, közel 1700 négyzetkilométer területet foglaltak el, ahol közel hetvenezer ember élt.

Szlovákia területi változásai Forrás: Wikimedia Commons

Azt is látni kell azonban, hogy 1938 őszén – a müncheni szerződéssel elkezdődött történeti folyamat részeként – megszűnt az első Csehszlovák Köztársaság, ami 1939 elején több tízezer szlovákiai cseh számára munkahelyük elvesztésével és lakóhelyük kényszerű elhagyásával járt. Mindez a csehszlovák állam mielőbbi felszámolását célul kitűző hitleri tervek módosításával járt együtt. November végére elkészült és véglegessé vált a német hadsereg Fall Grün néven ismert haditerve, amely a német, lengyel és magyar területeket elveszítő, a szlovák és kárpátaljai ruszin autonómiáknak helyt adó második Csehszlovák Köztársaság megszüntetését tűzte ki célul. A versailles-i békerendszer létrejötte után alig húsz évvel a térségről döntő nagyhatalmak ismét kényszerpályára állították és világháborús zsákutcába hajszolták bele Közép-Európa kis nemzeteit.

Az etnikai határ kijelölése

Horthy Miklós kormányzó november 6-án Komáromban elsősorban a trianoni ország és a kisebbségi magyarok egymásra találását, az első érdemi revíziós sikernek az örömét, és a felvidékiek húsz éven át kitartó hűségét emelte ki: „Hozom hazatérő testvéreinknek az egész magyarság szeretetét. […] Köszönöm e város falai közül a felvidék hűségét, szeretetét, kitartását és kiváló vezéreinek a feltámadásba vetett rendíthetetlen hitét.”

Öt nappal később, november 11-én, kassai beszédének szlovák nyelven elmondott részletében – a történeti hazába visszatérni vágyó hűséges szlovákok idealizált és persze hamis képét felvillantva – pozitív nemzetiségi politikát ígért: „Meleg szeretettel üdvözöllek benneteket, akik a mai napon visszatértek ezeréves hazátokba. Kenyeret adó földjét nemcsak együtt műveltétek, de együtt védtétek is. Legyetek meggyőződve, hogy az egész magyar nemzet megértő szeretete biztosítani fogja részetekre életszínvonalatok emelésén kívül a szlovák nyelv és kultúra teljes szabadságát is.”

Esterházy János kezdetben a magyar–szlovák megbékélés érdekében a bécsi döntéssel Magyarországhoz került szlovák többségű települések visszaadását szorgalmazta, valamint elkötelezte magát a reciprok nemzetiségi politika elve mellett, azt remélve, hogy a különösen Teleki Pál által szorgalmazott „szent istváni magyar állameszme” jegyében sikerül pozitív változásokat megvalósítani a magyar kormány kisebbségi politikájában. „Az etnográfiai elv szerint vont határok sohasem lehetnek teljesen igazságosak” – állította némiképp meglepően Esterházy november 7-i nyilatkozatában, amelyet teljes terjedelemben közölt több pesti napilap:  „Nem kerülhető el az, hogy a népcsoportok össze ne vegyüljenek. Így a magyar–szlovák határ kijelölésekor is nagyobb számban kerülnek szlovákok Magyarországhoz. De ezek sorsa miatt aggodalomra nem lehet oka senkinek, mert a magyar kormány teljes tiszteletben fogja tartani ezeknek a szlovákoknak minden nemzeti jogát és sohasem fog akadályt gördíteni nemzeti mivoltuknak szabad kifejlődése elé. Erősen bízom abban, hogy ennek viszonzásául az itteni szlovák kormánynak azt a természetes gesztusát fogjuk tapasztalhatni, hogy hasonló elbánásban részesíti a Szlovákiában megmaradt magyar népcsoportot” – fejezte ki reményét a kisebbségi magyar politikus.

Esterházy János Forrás: Wikimedia Commons

Nem volt tehát véletlen, hogy nyitraújlaki birtokához ragaszkodó Esterházy János a maradás mellett döntött, szemben Jaross Andorral vagy az Egyesült Magyar Párt országgyűlési és tartományi képviselőinek többségével. A szlovákiai Magyar Párt elnökeként azonban súlyosan csalódnia kellett fenti reményeiben. Mint ahogy az is tény, hogy „a visszatért Felvidéken” berendezkedő magyar katonai és civil közigazgatás szlovákellenes fellépéseivel szemben Esterházy gyakran tehetetlennek bizonyult.

A bécsi döntés katonai végrehajtásáról a két kormány közt folyó egyeztetések részeként Andorka Rudolf ezredes és Rudolf Viest tábornok 1938. november 4-én egyeztek meg. Ennek a megállapodásnak az értelmében a magyar honvédség 1938. november 4. és 11. között foglalta el a Magyarországnak ítélt területet. A katonai közös bizottság tagjai megállapodtak a szeptemberi cseh–szlovák mozgósításkor a lakosságtól kisajátított lovak, járművek, rádiók visszaszolgáltatásáról, a területen maradt cseh–szlovák tisztek, hivatalnokok és a közalkalmazottak hazatelepüléséről. Az új határok kijelölése mellett államközi megállapodások születtek a határátkelőhelyek kijelöléséről, a határátlépés feltételeiről, a vasúti és közúti közlekedésről. Ezzel együtt mindkét oldalon megpróbálták kihasználni a határ módosítást a két állam számára nem kívánatos személyek, családok eltávolítására.

Katonai közigazgatás

A honvédség bevonulásával egy időben katonai közigazgatást vezettek be, amely másfél hónapon keresztül, december 22-éig volt érvényben. Az ezt követően bevezetett polgári közigazgatással együtt életbe léptek az országos jogszabályok, kivéve a társadalombiztosítás területét. A visszacsatolt területeken bevezették a pengőt: a kezdeti helyi ingadozások és szigorú ellenőrzések mellett 1 pengőért 7 csehszlovák koronát kellett adni a beváltásnál, ami érezhetően csökkentette a visszacsatolt részek lakosságának vásárlóerejét.

A kormány megbízottak kirendelésével igyekezett biztosítani befolyását a katonai közigazgatás heteiben, ez azonban igen korlátozott maradt. Werth Henrik vezérkari főnök utasítása alapján a szlovák nyelv használata a hivatali életben megszűnt. Ezzel együtt elkezdték eltávolítani a szlovák nyelvű feliratokat, s azonnal elkezdődött az 1918 után betelepült személyek kiutasítása, illetve a megbízhatatlan szlovák, zsidó és magyar személyek kiszűrése. Közvetlenül a bécsi döntés napján a pozsonyi székhelyű Tartományi Hivatal elrendelte a szlovákiai vándorcigányok átszállítását a Magyarországnak ítélt területekre. Ugyanakkor utasította az új határ biztosításáért felelős csehszlovák határőrséget, hogy a csehszlovák állampolgárságú zsidókat ne engedjék áttelepülni Szlovákiába.

Két nappal később Jozef Tiso, az autonóm szlovák kormány vezetője és belügyminisztere rendeletben kötelezte a határmenti szlovák járási hivatalokat a vagyontalan zsidóknak magyar területre való deportálására. Ugyanakkor a csehszlovák állampolgárságú vagyonos zsidó családfőket „ideiglenes őrizetbe kellett venni”, hogy megakadályozzák értékeik Magyarországra történő kivitelét. A rendelet végül kötelezte a hatóságokat arra, hogy a lengyel, német, magyar és román állampolgárságú, illetve nem állandó lakhelyükön élő zsidókat, valamint a hajléktalanokat az új határtól legalább 20 kilométerrel délebbi területre kell a területátadásra kijelölt határidőig átszállítani.

A tömeges kiutasítások, vagyonelkobzások, egyéb jogkorlátozások és sérelmek miatt a panaszok kölcsönössé váltak. A magyarországi szlovákellenes és a szlovákiai magyarellenes fellépések, retorziók jelezték, a határmódosítások nem a megbékélés, hanem az új konfliktusok kezdetét jelentették. November végén kiutasították Pozsonyból azokat a magyar nemzetiségű személyeket, akiknek illetősége a visszacsatolt területeken volt, azzal érvelve, hogy ők is magyar állampolgárok lettek. A bécsi döntés végrehajtására létrehozott vegyes bizottságok közül az állampolgársági kérdéseket a kisebbségi bizottság folyamatosan tárgyalta.

A szlovák szakirodalom százezret meghaladó, erőszakkal elűzött személyről számol be. Máig nem sikerült tisztázni, hogy a magyar karhatalmi és civil erőszakoskodások hány emberéletet követeltek. A szlovák és a magyar források tüzetes összehasonlítása még nem történt meg, de az esetek száma jelentős mértékben különbözik. A cseh és szlovák hivatalnokok nagyobbik részének az eltávozása még a bécsi döntés előtt, szervezett evakuálás keretében az ingó és ingatlan vagyon elszállításával megtörtént. A szlovák tannyelvű iskolák tanítói, tanárai közül szintén kevesen maradtak. A helyben maradó cseh–szlovák hivatalnokokra legtöbb esetben kiutasítás várt.

Felvidéki minisztérium

Ami a magyar közigazgatás berendezkedését illeti, megjelentek az „anyaországi” hivatalnokok, azaz a „trianoni országterületről” kinevezett tisztségviselők. A járási és városi igazoltató bizottságok gyakran elfogult feljelentések alapján minősítették a felvidéki magyarokat. Csak azok tarthatták meg állásukat, akiknek a magyar nemzethez való hűségét, lojalitását és politikai megbízhatóságát ezek a bizottságok igazolták. Ugyanígy az igazolási eljárás eredményén múlt az is, ki kaphatott nyugdíjat, iparengedélyt, szociális támogatást vagy földet. Igazolási eljárásban kellett részt vennie minden közalkalmazottnak és köztisztviselőnek, amennyiben meg akarta tartani állását, vagy bármilyen ellátásban vagy nyugdíjban részesült az államtól.

Az Egyesült Magyar Párt vezetői, azt követően, hogy a prágai és a tartományi képviselőket – a Szlovákiában maradó Esterházy kivételével – behívták a magyar országgyűlésbe, megpróbálták irányítani vagy legalább befolyásolni a felvidéki területek nemzetiségi politikáját és integrációs folyamatait. Jaross Andor tárca nélküli miniszter vezetésével 1938. november 15-étől 1940. április 1-éig működött hivatal, amelyet felvidéki minisztériumként szokás emlegetni.  Teleki Pál miniszterelnök egy darabig tűrte Jarossnak és a felvidéki földbirtokreform ügyét kezelő Szilassy Béla államtitkárnak gyakran önkényes döntéseit, végül azonban felszámolta a Jaross-féle minisztériumot.

Jaross Andor 1938-ban Forrás: Wikimedia Commons

Közös kormánybizottságok

Az 1938. decemberi szalánci és komjáti konfliktusok, illetve az 1938. karácsonyi nagysurányi tüntetés csendőrségi felszámolása során halálosan megsebesült Mária Kokosková esetét a cseh–szlovák hatóságok igyekeztek maximális mértékben magyarellenes propagandára felhasználni, amivel az államközi viszonyok 1938 végén újabb mélypontra jutottak. Ennek következtében az eredetileg ígéretesen és fegyelmezetten elkezdődött bizottsági tárgyalások a bécsi döntés végrehajtásáról megszakadtak, és 1939 elején csak vontatottan kezdődtek újra.

A határmódosítással kapcsolatos kérdések megoldására a két fél cseh–szlovák–magyar vegyes bizottságokat hozott létre. A két delegáció összetételét a magyar és a cseh–szlovák kormány hagyta jóvá. A magyar kormánydelegációt Teleki Pál, a cseh–szlovák delegációt pedig Miloš Kobr, budapesti cseh–szlovák követ vezette. A delegációk megbeszélései négy főbizottságban és számos albizottságban folytak. A katonai, határmegállapító, jogi és gazdasági főbizottságokba delegált politikusok az alapkérdéseket és a megoldás alapelveit tisztázták, a részletkérdések elintézése pedig az albizottságokra hárult. A bizottsági és albizottsági ülések a szakértők és az egyes nemzeti delegációk szintjén is folytak.

A katonai bizottság azonnal megkezdte működését. 1938. november 8-án, délután 5 órakor Andorka Rudolf ezredes és Rudolf Viest tábornok vezetésével a két delegáció plénuma megtartotta nyitóülését a Magyar Királyi Külügyminisztérium tanácstermében. A határmegállapító bizottságot magyar részről Teleki Pál, majd februári miniszterelnöki kinevezése után Andorka Rudolf, a cseh–szlovák részről pedig az ismert statisztikus szakember Štefan Jansák vezette. A gazdasági, pénz- és közlekedésügyi bizottság rengeteg pragmatikus kérdésről hozott közös határozatokat, így például a vasutak működéséről, a területhez tartozó mozdonyok, vagonok felosztásáról, az úgynevezett peázsvonalakról – azaz a másik ország területén is áthaladó vasútvonalakról – a határállomásokról, a vámhivatalok felállításáról, a postai forgalomról stb.

Andorka Rudolf Forrás: Wikimedia Commons

A csehszlovák telepesek helyzete

A jogi ügyeket tárgyaló bizottságban az optáns és állampolgársági, a kisebbségi bizottságban pedig a telepesek ügyével foglalkozó albizottságok is létrejöttek. A visszakerült területekkel együtt a csehszlovák telepes falvak, az úgynevezett kolóniák nagy többsége is magyar fennhatóság alá került. Lakóinak számáról, helyzetéről különböző adatok állnak rendelkezésünkre. Mintegy 700 telepes család a magyar bevonulás előtt vagy közvetlenül azt követően elmenekült, s visszatelepült Cseh–Szlovákiába. Több száz család viszont helyben maradt. Voltak olyan telepek is, ahol a magyar hatóságok vagy a helyi magyar lakosság erőszakos fellépése miatt a lakóknak el kellett menekülniük – esetleg a katonai közigazgatás heteiben utasították ki őket – mert egy részük korábban határőrizeti funkciókat is ellátott.

A bécsi döntés utáni viszonyokat rendező vegyes bizottságok közül a jogi bizottságban viszonylag gyorsan megszületett a telepesekről szóló egyezmény. Ez többé-kevésbé rendezte ezt a konfliktusos ügyet, s vele együtt az érintettek állampolgársági és opciós jogait, valamint a döntőbírói területről elköltöző magánszemélyek, katonatisztek és közalkalmazottak státusát is. A „kolonista egyezményt” 1939. február 18-án Budapesten írták alá. Cseh–Szlovákia vállalta, hogy az 1939. október 31-ig átköltöző szlovák és ruszin telepeseket és hozzátartozóikat befogadja, Magyarország pedig lehetővé tette, hogy rövid időre, hivatalos kísérettel visszatérjenek és ingóságaikat, állatállományukat elszállíthassák vagy értékesíthessék.

A cseh és morva nemzetiségű telepesek ügyében a protektorátust képviselő német birodalmi kormánnyal 1940. október 16-án született megállapodás, amelynek értelmében a 36 ezer hold kisajátított ingatlanért 135 millió korona kártérítést fizetett a magyar kormány. A szlovák telepesek földjeit a magyar kormány „megbízható magyar birtokosok”, a kolonisták megüresedett házait részben a helyi magyar lakosság kapta, esetenként pedig az 1940-ben a sokgyermekes, szegény családok támogatására létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) felvidéki akciójának keretében helyi nagycsaládosoknak adták.

Végül 1939. február 8-án három egyezményt parafáltak: az első a telepesek és a kolóniák helyzetét, a második a Magyarországnak átadott területekről elköltözött szlovák magánszemélyek, katonatisztek és közalkalmazottak ügyeit, a harmadik pedig az állampolgársági és opciós ügyeket rendezte. A három egyezmény ünnepélyes aláírására 1939. február 18-án került sor.

Kisebbségi és gazdasági bizottság

A kisebbségvédelemmel és Pozsony különleges státuszával foglalkozó bizottság vezetője magyar részről Pataky Tibor miniszterelnökségi államtitkár, a társelnök pedig Daniel Rapant, az ismert szlovák történész volt. A bizottság 1938. november 9-én tartotta alakuló ülését, de a kisebbségi kérdés rendezésére alakult szakértői (al)bizottság csak 1939 elején kezdte meg a munkát. A kisebbségi jogok, a nyelvhasználat, a kisebbségi pártok, politikai jogok szabályozásában a fő vezérelv a kölcsönösség, azaz a reciprocitás elve volt. A megegyezés márciusban jött létre, ámde a szlovákoknak nem sikerült az érvényességét az egész magyarországi szlovákságra kiterjeszteni, annak hatálya csakis a visszacsatolt területre terjedt ki. A „pozsonyi magyar népcsoport” számára biztosított jogok esetében Pataky Tiboréknak sikerült elérniük, hogy a pozsonyi magyarok esetében nem kötötték a jogalkalmazást a 20%-os határhoz. Ezzel együtt az önálló Szlovákia fővárosává vált Pozsonyban a megállapodás érvénye egyre inkább írott malaszttá vált.

A gazdasági bizottság – a visszakerült területek magtáraiban összegyűjtött mezőgazdasági termékek tulajdonviszonyainak tisztázása mellett – a kereskedelmi kapcsolatok szabályozását oldotta meg például viszonylag sikeresen. Március elejére a komáromi és a párkányi kikötőkkel kapcsolatos kétoldalú ügyeket is le tudták zárni. Összességében elmondhatjuk, hogy a bécsi döntés katonai, állampolgársági, kisebbségi és gazdasági ügyeinek többségét a rövid megszakításokkal folyamatosan működő magyar–szlovák bizottságoknak és albizottságoknak 1939. március 14. – azaz a második Cseh–Szlovák Köztársaság teljes felszámolása és az önálló szlovák állam kikiáltása – előtt sikerült megoldaniuk.