Hunyadi János, a törökverő

2025.05.06.
Varga Dániel

2025. március 25-én a Premier Kultcaféban egy telt házas Rubicon est keretében emlékeztünk meg – Pálosfalvi Tamás segítségével – Hunyadi János életéről és koráról. A jeles eseményen be lett mutatva, hogy mit is tudunk bizonyosan a volt kormányzó életéről, hadjáratainak hátteréről, illetve kik voltak azok a személyek – esetleg szövetségesek vagy riválisok – akik jelentős hatással voltak a törökverő életútjára.

(Varga Dániel beszámolója a március 25-én tartott Rubicon estről)

A korai, forrásszegény évek

Hunyadi János kapcsán megkerülhetetlen a származás kérdése. Ez azonban Pálosfalvi szerint nem egy történeti, hanem politikai és érzelmi kérdés, mivel éppenséggel a 19–20. századi ellentétek rávetítése zajlik állandóan a középkorra. (Egyébként míg a magyarok azt állítják, hogy Hunyadi minden lehetett, csak román nem, addig román részről az a mondás, hogy minden lehetett, csak magyar nem). Mivel a korszakban rengeteg külföldi személy épült be a magyar arisztokráciába, a nemzetiség pedig egyáltalán nem számított, így ez a kérdés nagyon félrevisz.

Annyit lehet tudni, hogy a család Luxemburgi Zsigmond idejében érkezett Havasalföldről Erdélybe. Ezen kívül arról vannak forrásaink, hogy nem egy alacsony származású famíliáról van szó, illetve arról, hogy Hunyadi János apja udvari lovag volt a király kíséretében. Ezeket lehet bizonyosan tudni, minden más „mesebeszéd”, ahogy az előadó fogalmazott. Sajnos Hunyadi János fiatalkoráról szintén kevés információink van. Születési dátuma is kérdéses, 1390 és 1410 közé szokták helyezni. A forrásokban először 1432–1433-ban tűnik fel, mikor is Zsigmond mellett volt Itáliában.  A Viscontiak udvarában szolgált, de hogy mit csinált ott pontosan, azt nem tudni (tehát csak feltételezni lehet, hogy például itt ismerkedett meg az itáliai zsoldos harcászattal), illetve 1436–1437-ben már Csehországban volt Zsigmond oldalán (ahol pedig vélhetőleg a huszita harcmodort tanulmányozhatta).

Hunyadi, a hadvezér

Bár királyaink közül időarányosan (a legtöbb évet) Zsigmond küzdött a török ellen, azáltal, hogy jelentős időt töltött nyugaton, sokan úgy vélekedtek, hogy nem azzal foglalkozik, amivel valóban kéne (azaz megvédeni a hazát a törökök ellen). Ez azonban nem volt igaz, hiszen rengeteg intézkedést hozott a hatékony védekezés érdekében. Mindezzel együtt Hunyadi János sokkal több időt töltött Magyarországon, így benne kezdték meglátni azt, aki valóban képes megvédi az országot az Oszmán Birodalomtól.

Luxemburgi Zsigmondot Habsburg Albert követte a magyar trónon. Neki már volt úgymond előélete: sikeres osztrák hercegként tartottak számon, azonban mégis rossz kép alakult ki Magyarországon. Ennek oka, hogy a magyar urak amiatt aggódtak, kevés időt fog tölteni az országban, és Zsigmondhoz hasonlóan sokat lesz külföldön, keveset törődve az ország védelmével. Budán mindösszesen csak két hónapot töltött, végül pedig Szendrő ostroma idején vérhasjárványban hunyt el a királyi táborban. Az elkövetkező évben, 1440-ben két embert is Magyarország királyává választottak: V. (utószülött) Lászlót (Albert fiát), illetve I. Ulászló lengyel uralkodót. A hatalmi küzdelmekből az utóbbi került ki győztesen.

Hunyadi elgondolása az 1440-es években az volt, hogy a törököt magyar földön kívül kell legyőzni, a háborút pedig máshova kell vinni, hogy az ország így ne pusztuljon. (A sok-sok korábbi török betörés pusztításainak láttán születhetett meg benne ez az elhatározás). Első külföldi győzelmeit 1442 táján szerezte, amikor Szerbiában és Havasalföldön is sikerült megvernie a törököt. Ezek a kezdeti sikerek sarkalták arra Hunyadit, hogy egy nagyobb szabású hadjáratot vezessen a törökök ellen. 1443–1444 telén komoly keresztes indult hadra, Hunyadi több győzelmet is aratott a törökök felett. A jeles hadvezér ezen sikeres hadjárata is azt erősítette meg sokakban, hogy „van keresnivaló”, akár ki is lehet szorítani a törököket Európából.

Az 1444-es várnai csata azonban hatalmas vereség volt, Ulászló is az életét vesztette. Hunyadi szerint a király felelőtlen rohama vezetett a tragikus végkifejletthez. Elképzelhető, hogy ez tényleg így volt, azonban más források mást állítanak a történteket illetően. Az 1448-as rigómezei ütközet volt a „visszavágó”, azonban ez is katasztrofális vereséggel járt, (momentán a mohácsi csata után itt esett el a legtöbb magyar.) Az ország közvéleménye ekkor jött rá, hogy a támadóhadjáratok nem vezetnek eredményre, a törökök ellen védekezésre kell berendezkedni. Hunyadi a legnagyobb diadalát a törökök felett végül 1456-ban, Nándorfehérvár ostrománál aratta. A csata után kitörő pestisjárvány azonban neki sem kegyelmezett.

Áruló szerbek?

A korabeli hintapolitika miatt – a szerbek és a románok hol a magyarokkal együtt, hol pedig a törökkel összefogva, a magyarok ellen küzdöttek – gyakran felmerül az árulás vádja. Hunyadi is hivatkozott arra nemegyszer, hogy csatát vesztett amiatt (például Rigómezőnél), mert a szövetségesei elárulták. A korszakban jellemző volt, hogy sokak csak azért segítettek a töröknek, hogy mentsék a saját életüket, így kénytelenek voltak kettős játékot űzni. Ahogy Pálosfalvi fogalmazott: ami árulásnak tűnik, az valójában egyfajta túlélési ösztön, stratégia volt a korszakban. Érdemes megjegyezni, hogy a román és szerb vezetők igazából úgy viselkedtek, ahogy egy évszázaddal később az erdélyi fejedelmek is politizálni kényszerültek.

A szerb történetírásnál Brankovics György despota abszolút pozitív hősként szerepel, míg ezt Hunyadiról nem igazán lehet elmondani. A két fél valóban sokszor került konfliktusba egymással, kapcsolatuk rendkívül hullámzó volt. Az 1444-es váradi béke értelmében Brankovics György átadta magyarországi földjeit – amelyekre Hunyadinak nagy szüksége volt – a szerb despota pedig visszakapta a birtokait a töröktől. Rá négy évre, a rigómezei vereséget Hunyadi Brankovicsra fogta, aki állítólag végig tájékoztatta a török szultánt, hogy merre jár a magyar sereg. (Pálosfalvi szerint erre nem is volt szükség, mivel elég egyértelmű volt a törökök számára Brankovics nélkül is, hogy milyen úton halad Hunyadi serege). 1456-ban, a nándorfehérvári csatában viszont a magyarok oldalán találjuk a szerb despotát. Ami bizonyos, hogy Hunyadi életének a végén tehát helyreállt a kapcsolata Brankoviccsal.

Cilleiek – Szilágyiak

Thallóczy Lajos (1857–1916), híres történész fogalmazott úgy Cillei Ulrik kapcsán, hogy ő egy délszlávba oltott germán volt. Minden rosszat írtak a Cilleiekről, és mivel a család hamar kihalt, nem volt senki, aki védelmükbe vette volna őket. Olyan ideális bűnbakokká váltak, akik nem tudtak visszaszólni. Igaz, egy helyen van kultuszuk, Szlovéniában, gyakorlatilag a Cilleieken keresztül fel lett húzva egyfajta szlovén történelem. Fontos azonban kiemelni, hogy Cillei Ulrik magyarországi birtokai révén magyar báró is volt, továbbá Luxemburgi Erzsébet és V. László rokona is egyben, így joggal szólhatott bele a magyar belpolitikába.

Érdekesség, hogy az „öncélú és gonosz” Cillei Ulriknak valójában sokkal több konfliktusa volt III. Frigyessel mint Hunyadival, míg az utóbbi két fél kiváló kapcsolatban állt egymással. Például 1446-ben megegyeztek abban, hogy – V. László uralkodói címeitől függetlenül – Ausztria Frigyesé, míg Magyarország Hunyadié, és Cillei volt az később, aki „kipréselte” Frigyestől V. László kiadatását. A Hunyadiak és a Cilleiek kapcsolata olyan volt, mint a Brankovicsoké és a Hunyadiaké – hol együtt, hol egymás ellen. Cillei Erzsébetet (Ulrik lányát) eljegyeztették hol Mátyással, hol Lászlóval, végül 1455 telén halt meg fiatalon az utóbbi feleségeként. Pálosfalvi szerint amennyiben életben marad, és később gyereket szül Lászlónak, akkor a magyar történelem is máshogy alakul.

Szilágyi Mihályról azt lehet tudni, hogy sokkal fiatalabb lehetett, mint a nővére, Erzsébet. Nándorfehérvár védelménél lép fel a történelem „színpadára”, és László halála után veszi át a Hunyadi „impérium” irányítását. Első szándékból cselekvő, temperamentumosabb személy lehetett, és Szilágyi Erzsébet volt az, aki féken tartotta őt, amennyire csak lehetett. Személyiségét jól leírja az alábbi történet: Hunyadi László lefejezése után V. László elvitte magával Mátyást túszként, és Szilágyi Erzsébet megpróbálta visszaszerezni az egyetlen életben maradt fiát. Felajánlotta, hogy minden olyan földet odaad, amit a király kér tőle, csak adják vissza neki Mátyást. Végül ezt a megegyezést Szilágyi Mihály fúrta meg. Minden bizonnyal Erzsébet volt Mihály, illetve Mátyás esetében is a nyugodtabb erő. Erre jó példa az 1471-es Vitéz-féle összeesküvés: Mátyás ki akarta végezni Vitéz Jánost (aki többekkel összefogva meghívta a magyar trónra Kázmér lengyel herceget), Erzsébet azonban lebeszélte erről a fiát. Elképzelhető, hogy az egyetlen ember, akire hallgatott Mátyás, az édesanyja volt.