Román katonai megszállás Magyarországon – A bosszú, az elnyomás és a vérontás időszaka: 1918–1920

2025.05.26.

Perczel Olivér

Az első világháborút lezáró padovai fegyverszünet az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését, egyúttal a Kárpát-medencében több mint 1000 éve fennálló történelmi Magyarország szétdarabolását is eredményezte. Az országba benyomuló idegen csapatok közül a románok térhódítása bizonyult a legnagyobb mértékűnek, akik Erdély és a Tiszántúl megszállása után a dél-dunántúli területeken kívül szinte az ország egészét elfoglalták. Magyarország 1918 és 1920 közötti román megszállása a magyar társadalom számára brutális tömeggyilkosságokat, megalázó botozásokat, valamint az ország és a lakosság kifosztását jelentette. De hogyan, és legfőképpen miért került sor minderre? Mennyi áldozatot szedett a román megszállás? Milyen anyagi veszteségek érték az országot?

Háború a Nagy Háborút követően

Magyarország román megszállásának közvetlen előzménye az 1916-ban történt erdélyi román betörés, és annak kiváltó pontja, a titkos bukaresti szerződés volt. A románok területi igényei Erdélyre, a románok által csak szórványosan lakott Partiumra, sőt még egyes tiszántúli földek megszerzésére is kiterjedtek, aminek érdekében 1916. augusztus 17-én csatlakoztak az antanthoz. A szerződésben az antant részben Romániának ígérte Bukovinát, az egész Bánságot, Erdélyt és a Partiumot, sőt, a határ Vásárosnaménynál és Szegednél elérte volna a Tisza vonalát is. Magyarországnál maradt volna Debrecen, de Békéscsaba és Gyula már nem. Az erdélyi betörés – tulajdonképpen az első román megszállás – pusztító következményekkel járt. „Az 1916. okt. 1-én bekövetkezett román betörés úgy híveinknek, mint egyházközségünknek nagyon sok életveszteséget és vagyoni kárt okozott.” írta például a szovátai lelkész.

A román támadás azonban gyors kudarccal végződött, mivel a Mackensen tábornagy vezette német hadsereg szeptember 26–28 között Nagyszebennél, majd október 7–9 között Brassónál is megverte a román hadsereget. Rövid idő alatt Mackensen katonái elfoglalták Románia területének kétharmadát, (december 6-án Bukarest is elesett) és a térségben katonai közigazgatást vezettek be, ahol egy jól működő hadigazdálkodást hoztak létre. Ugyanakkor a román társadalom számára a megszállás nemzeti büszkeségük megsértése volt, a német–osztrák–magyar megszállást és a végrehajtott rekvirálásokat a lakosság megalázónak tartotta.

August von Mackensen vezette katonai parádé Bukarestben. Forrás: Wikimedia Commons

Oroszország háborúból történő kilépése után Románia békét kért, melyet 1918. május 7-én Bukarestben írtak alá. A béke aláírásával Románia kivált az antant szövetségi rendszeréből, de a román politika továbbra is bírta Franciaország támogatását, mivel fontos gazdasági befektetési helyszínként tekintettek rá. Céljaik elérésére a román politika számára hamarosan új esély adódott…

Az Osztrák–Magyar Monarchia küldöttsége 1918. november 3-án Padovában fegyverszüneti megállapodást írt alá. A magyar Károlyi–kormány november 13-án egy különbékét írt alá az antanttal – az ún. belgrádi katonai konvenciót – amelynek rendelkezései szerint a magyar haderő köteles volt a Szamos felső folyása–Beszterce–Maros–Baja–Pécs–Dráva vonalra visszavonulni. A szerződés lehetővé tette a román hadsereg számára az erdélyi behatolást a kijelölt demarkációs vonalig. Ezzel Erdély sorsa megpecsételődött, területének fele – benne Székelyföld – elveszett. A konvenciónak eleget téve a román csapatok fokozatosan elfoglalták a városokat, és 1919 tavaszára egész Erdély a birtokukba került.

A világháborút lezáró béketárgyalások 1919. január 18-án kezdődtek Párizsban, ahol az erdélyi román térfoglalást tudomásul vették, sőt, február 19-én újabb demarkációs vonalat is meghatároztak. A széles demilitarizált zóna nyugati kiterjedése már a Vásárosnamény–Debrecen–Gyoma–Hódmezővásárhely–Szeged vonalig terjedt. A magyar hadseregnek köteles volt elhagynia az utasítás szerint a kijelölt területeket. Az erről rendelkező jegyzéket Fernand Vix francia alezredes közölte a magyar kormánnyal 1919. március 20-án. Az újabb legális román térfoglalás lehetősége Károlyi Mihály bukását okozta, aki másnap átadta az ország vezetését a kommunista Kun Béla kezébe. A Tanácsköztársaság is visszautasította a Vix-jegyzék aláírását, ami kiváló ürügyet szolgáltatott a román hadsereg számára az újabb magyarországi hadjárat indítására. A bolsevizmus elleni harcra hivatkozva a román királyi hadsereg alakulatai április 16-án átlépték a demarkációs vonalat.

Valójában a román politikának Magyarország megszállásával kettős célja volt: az 1916-os titkos bukaresti szerződésben meghatározott határvonal elérése és biztosítása, valamint az ország leszerelése, vagyis kifosztása. Mivel háromszoros túlerőt képviseltek a magyar (a székely és a vörös) hadsereggel szemben, csapataik megállíthatatlannak bizonyultak. Hiába voltak védekező harcok Kocsordnál, Létavértesnél, Nagykállónál, Kabánál, Békésnél, április végére a román csapatok a Tiszáig hatoltak előre. A harci tevékenység jelentős károkat okozott, ugyanis a román ágyúk becsapódó lövedékei sok templomot, köz-és magánépületeket megrongáltak és több száz lakos életét oltották ki. A harcok a bevonulást követően sem csillapodtak, mivel a folyó parti városok (Csongrád, Szolnok, Tokaj) ezután több hónapon át frontvárossá változtak.

A románok által rommá lőtt szolnoki vártemplom Forrás: Rubicon archívum

A román csapatok vezetői kijelentették, hogy az antant parancsára jöttek, civilizáltan viselkednek és egyetlen ellenségük a bolsevizmus. Azonban az elfogott kommunistákat vagy a vöröskatonákat, sőt vétlen lakosok tömegeit is nyilvánosan megvertek, sokukat kivégezték, és tettüket a bolsevizmus elleni fellépésük jogos megtorlásaként könyvelték el. Csak néhány esetet említve: a bevonulás után a baktai erdőben 9, őr községben 13, Nyírmeggyesnél pedig 29 embert végeztek ki. Gyulán 4 korábbi tanácsköztársasági ügyvivőt lőtték agyon, míg Békésen a lakosok közül – a harcok utáni megtorlásként – 11 személyt végeztek ki.

A háború okozta tragédiák sora az 1919. július 20-án, a Vörös Hadsereg által indított tiszai offenzívát követően megismétlődtek. A kiújuló harcoktól a civil lakosság sokat szenvedett, mivel a visszatérő román katonaság ismét az ártatlan polgári lakosokon állt bosszút. Kunhegyes határában 17 arató földművest végeztek ki, míg Fegyverneken 49 helybélit lőttek agyon. Mindszentnél a harcok során sok vöröskatona és 19 lakos hunyt el. Hódmezővásárhelyen a román katonák – egy a városban tartózkodó csaló kollaboráns, Berényi Imre közreműködése által – 56 személyt végeztek ki.

Miután a tiszai offenzíva 1919. július 26-án összeomlott, Gheorghe Mărdărescu román tábornok elrendelte Budapest elfoglalását. A kilátástalan helyzetben a Tanácskormány lemondott, ezzel augusztus 1-én véget ért a 133 napos proletárdiktatúra. A megszállók fő erői augusztus 2-án reggel Szolnoktól északra átkeltek a Tiszán és a Duna–Tisza köze elfoglalása után, 3-án bevonultak Budapestre.

Román csapatok a Parlament előtt, Budapest, 1919. augusztusa. Forrás: Rubicon archívum

Majd az észak-dunántúli térséget is megszállták, egészen Győrig nyomultak előre. Időközben a Vörös Hadsereg parancsot kapott a harcok beszüntetésére, így csak kisebb-nagyobb visszavonuló/védekező összetűzések fordultak elő. Az ellenállásokat a megszállók akkor is megtorolták: augusztus 3-án Hatvannál 49 sebesült vöröskatonát, Monornál pedig 53 elfogott vöröskatonát végeztek ki. A megszállók bűnlajstroma hosszú és jelentős: bizonyítottan több mint hatszáz embert végeztek ki, több százra tehető a háború áldozatainak száma, összesen a megszállás bizonyíthatóan több mint 1700 halálos áldozatot követelt. A gyilkosságokon kívül pedig több tízezer személyt raboltak ki, és nők százait vagy ezreit becstelenítették meg, súlyosan traumatizálva ezáltal az egész magyar társadalmat.

Élet a megszállás idején…

A román politika vezetői úgy tudták, hogy az erdélyi és a partiumi területeket a békekonferencia biztosan nekik fogja juttatni, ezért ott azonnal véglegesen rendezkedett be, és megkezdték a közigazgatás átalakítását. Azonban – mivel a román vezetők országuk nyugati határának az 1916-os bukaresti békében meghatározott vonalát tekintették – a meghódított tiszántúli területeknek a megkapni remélt területsávjában szintén megkezdték a közigazgatás átállítását. Így jártak el például a határmenti Szatmár vármegye fehérgyarmati, csengeri és mátészalkai járásaiban, annak ellenére, hogy ezeket a területeket Párizsban 1919. március 18-án Magyarországnak ítélték.

A román politika azzal számolt, hogy a döntés talán még nem végleges, a párizsi döntéshozók álláspontja változhat, amit ők a végleges berendezkedés tényével igyekeztek befolyásolni. Ennek megfelelően a meghódított tiszántúli területen úgynevezett zónákat hoztak létre. Az 1916-os bukaresti békében meghatározott határvonalig húzódó területet a polgári közigazgatási zónába sorolták, amelyet a Nagyszebenben székelő Erdélyi Kormányzótanács irányított. Itt a térség helyi irányítására új román prefektusokat neveztek ki. Az 1916-os határvonal és a Tisza közötti terület katonai megszállási zóna irányítása alá tartozott, amelynek Debrecen volt a székhelye és az itteni vármegyék élére új, magyar főispánokat neveztek ki.

A kétféle zónát egymástól eltérően kezelték. A polgári zóna térségét igyekeztek Romániába integrálni, ezzel szemben a katonai zónát alaposan kirabolták. A katonai zónákban a bevonulások után a városok közvetlen román katonai irányítás alá kerültek és a város polgári igazgatását a korábbi – 1918. október 30. előtti – Városi Tanácsok vették át. Az egyik első intézkedésük volt a városházákra vagy a templomokra a magyar zászlók helyére a román zászlók kitűzése. Továbbá azonnal összegyűjtötték a fegyvereket. Megtiltották az egyenruha viselését, sajtócenzúrát és éjszakai kijárási tilalmat vezettek be, szabályozták az emberek gyülekezését. A közbiztonság védelme érdekében a rendőrséget és a csendőrséget a helyén hagyták, de szolgálatukat csak fegyverük leadása után kezdhették meg, melléjük kihelyezett román járőr csatlakozásával. Intézkedéseiket hirdetményeken, falragaszokon és a cenzúrázott sajtón keresztül tudatták a néppel. Megtiltották az utazást Erdély felé, továbbá elmenni – kizárólag engedéllyel – csak a szomszéd településekre lehetett.

A román katonai irányítás ellenségei – ahogy azt hangoztatták is – a volt Tanácsköztársaság rendszerének politikusai, katonái és szimpatizánsai voltak. Ezért azonnal elfogták a direktórium helyben maradt tagjait és a vöröskatonákat, akik közül többeket nyilvánosan megbotoztak, sokukat kivégezték. A megszállók – hatalmuk demonstrálásaként – gyakran alkalmazták a nyilvános, megalázó 25 botütést.

Büntető-megszégyenítő botozás a falu lakossága előtt Forrás: Rubicon archívum

Egy dokumentált esetben, Gyulán kocsisokat botoztak meg, mivel a berendelt fuvarozók pár percet késve jelentek meg a városházán. Rövid idő alatt kiderült, hogy céljuk nem csak a kommunizmus legyőzése, mivel megkezdték a rekvirálásokat, valójában az ország kifosztását. Erre központi utasítást kaptak a főhadiszállásuktól május 9-én. Minden hadizsákmányt (mindenféle anyagot és lőszert) a front mögötti területen található raktárakba szállítottak. Ezt meg is indokolták: Ion I. C. Brătianu miniszterelnök szerint nem követnek el bűnt Magyarország ellen, miután az ő országát 1917–18-ban a német–osztrák–magyar csapatok kifosztották, így joguk van arra, hogy az itt talált készleteket elszállítsák.

A folyamatot a legfelsőbb román politika rendelte el és professzionálisan hajtották végre. A román pénzügyminisztérium határozata szerint a rekvirált javakért fizetni a zsákmányolt, 1918. november 1. után nyomott magyar pénzzel kellett, azon felül pedig elismervényt (valójában értéktelen bonokat) kellett kiállítani a tulajdonos számára. A rekvirálások előtt minden megyében felmérték a térségben található javakat, majd a központban eldöntöttek, hogy a területekről mit és hogyan kellett elszállítani. Kitűzték a begyűjtések időpontját, amelyet ha a helyi hatóság megtagadott, akkor büntető adókivetést alkalmaztak. A rekvirált javakat vonattal szállították a meghatározott elosztási helyszínekre, majd a zsákmány elosztását a román állami vagyonügyi minisztérium intézte. A rekvirálások végrehajtására – magyar nyelvű tolmácsok alkalmazásával – bizottságokat állítottak fel, amelyeknek intézkedési területeit a vármegyék szerint osztották fel.

Az ország kifosztásánál a románok figyelembe vették az egyes tájegységek természeti adottságait. Az északi hegyvidéken, Diósgyőrnél a helyi vasgyár, Tokajnál a bor, míg a Tiszántúlon és a Duna-Tisza köze síkvidéki területein a mezőgazdaság adta gépek, termények és állatok képezték az elszállítandó hadizsákmányt. Először összeszedték a takarmányt, begyűjtötték a gabonát és lisztet. Aztán a gazdasági eszközöket, a gépeket, szíjakat hordták össze és leszerelték a malmok többségét. Összeszedték a fémeszközöket, például a kórházakból a vaságyakat, elhajtották az ökrök, szarvasmarhák, lovak és juhok jelentős részét. A tiszántúli térség elveszítette lóállományának több mint 60%-át. Ahol tehették a kulturális vagyonra is rátették a kezüket. Az Orosházi Kaszinó helyiségeiből a bútorok, képek, könyvek többsége, az összes írógép és telefonkészülék eltűnt. Elvonulásukkor a szállásaikként szolgáló laktanyákat vagy iskolákat is kifosztották és tönkretették. De a hivatalos rekvirálások mellett katonáik – elöljáróik jóváhagyásával, sőt gyakran közreműködésével – önállóan is fosztogatták a lakosságot. A megdöbbentő jelenségről a legtöbb megszállt település beszámolt. A rablások főleg a tanyákon élőket érték, de a városiak is sokat szenvedtek tőlük.

A kivonulás és a károk

A megszálló csapatok október 1-től kezdték meg Magyarország területéről való kivonulásukat. Miután elhagyták a Dunántúlt és a fővárost, a Duna–Tisza köze területének katonai kiürítése következett. A kivonulás katonai művelet volt, amelyet jól szervezetten hajtottak végre. A román csapatokat – öt-tíz kilométeres semleges zónát hagyva – követték a magyar Nemzeti Hadsereg alakulatai. A térségből november 13. és 23. között vonult ki a román hadsereg. Egy-egy terület kiürítése után egy nappal érkeztek a magyar Nemzeti Hadsereg katonái, akik átvették a terület igazgatását. Azonban a román hadsereg kivonulására csak az ország leszerelése után került sor, ennek érdekében a megszálló csapatok addig maradtak, amíg a rekvirálási munkát elvégezték.

„Az erdélyi megszálló csapatok még nem kezdték meg a kivonulást, de az anyagkiszállítás folyamatban van és ezt a lehetőség szerint a csapatok is követni fogják.” írta a nagyváradi lap. E cél elérése miatt politikusaik húzták az időt, és a Tiszántúl térségére még több hónapos megszállás várt. A maradásukat a télen történő csapatkivonás nehézségével, a nagy hideggel, a szén- és vonathiánnyal, illetve a kivonulást követően bizonyára megtörténő magyar bosszúval magyarázták. Végül a végleges kivonulásra 1920. február 25. után fokozatosan került sor. Debrecenből március 11-én, Hajdúböszörményből 13-án, Berettyóújfaluból 24-én vonultak ki. A megszállás legtovább Békés megyét érintette, utoljára Békéscsabáról és Gyuláról március 31-én távoztak.

A román katonaság kivonulása után megkezdődtek a veszteségek felmérése. A károkozások legsúlyosabb eseteit az emberéletek kioltása, a különféle atrocitások, és a lakosság kirablása jelentették. A kár országos szinten több mint 25 milliárd koronát tett ki. „Búcsút intettünk és keblünkből a fölszabadulásnak ugyanolyan sóhaja tört elő, mint amikor a vörös brigantik eltávoztak. Búcsút intettünk a keserűségnek, kiábrándultságnak, és a haragnak olyan érzésével, mely telve volt elfolytott indulattal. Úgy emlékezünk vissza a román világra, mint egy második borzalmas álomra.” írta jelentésében Bencs Kálmán, Nyíregyháza polgármestere.