Az 1939. augusztusi horvát–szerb kiegyezés

2025.09.12.

Hornyák Árpád

A királyi Jugoszlávia megalakulásától kezdve számos súlyos, nehezen megoldható problémával nézett szembe. A legnagyobb gondot a szerb–horvát ellentét jelentette, amelynek hátterében az államberendezkedésre vonatkozó eltérő elképzelések álltak. A föderatív álláspontot képviselő horvátokkal szemben a szerbek centralista, nyílt hegemóniára törekedtek. A súlyos ellentétek elsimítása érdekében kézzelfogható eredményt csak az 1939. augusztusi horvát–szerb kiegyezés megkötése során sikerült elérni. Ahelyett azonban, hogy a kedélyek lenyugodtak volna, csak még jobban felkorbácsolódtak.

Hogyan változott a jugoszláv belpolitikai élet az 1930-as években? Milyen út vezetett az 1939-es horvát–szerb kiegyezéshez? Miért nem voltak elégedettek az érdekelt felek a megegyezés ellenére?

Pál régensherceg és Stojadinović uralma

1928 júniusában a jugoszláv parlamentben lelőtték a Horvát Parasztpárt négy tagját. A súlyos incidens ellenére történt jelentősebb kísérlet a szerb–horvát ellentétek elsimítására, az erőszakos esemény, illetve a folyamatos parlamenti csatározások azonban arról győzték meg I. Sándort, hogy a demokratikus működés nem vezet eredményre, így királyi diktatúrát vezetett be. Az uralkodó megszüntette a vallási, nemzeti vagy – ahogy akkoriban nevezték – „törzsi” sajátosságokat hordozó pártokat, helyette pedig az egy nemzet, egy párt elv jegyében az országnak új nevet (Jugoszláv Királyság) és új pártot (Jugoszláv Nemzeti Párt) adott. Az országot a korábbi nemzeti, történelmi hagyományokat valamelyest tiszteletben tartó közigazgatási beosztás helyett 9 bánságra osztotta, amivel mindezen elveket figyelmen kívül hagyta.

Az ellentétek erővel történő felszámolása, ahogy várható volt, nem vezetett sikerre. Sándor király marseille-i meggyilkolása után, 1934-ben a kiskorú, mindössze 11 éves II. Péter került trónra, akinek nevében háromtagú helytartótanács kormányzott. Ennek meghatározó személye Karađorđević Pál volt, az elhunyt uralkodó unokaöccse. A régensherceg Oxfordban tanult, és csodálattal adózott az angol intézményrendszer és demokrácia vívmányainak, így nem meglepő módon nem kívánta folytatni elődje diktatórikus politikáját. Ráadásul nem is volt annyira autoriter személyiség, és nem rendelkezett olyan megfellebbezhetetlen tekintéllyel sem, mint az „országegyesítő” Sándor király. A horvát kérdés konszenzusos rendezésére azonban ő sem vállalkozott. Hallani sem akart az ország föderatív alapokon történő átszervezéséről, legfeljebb arra volt nyitott, hogy a délszláv királyság egyes részei nagyfokú autonómiát kapjanak.

Karađorđević Pál. A Jugoszláv Királyság régenshercege 1934 és 1941 között Forrás: Wikimedia Commons

Elképzelései valóra váltását a korszak erős emberére, Milan Stojadinovićra bízta, akinek kormányzása valójában a diktatúra folytatása volt, csak más alapokon és más módszerekkel. A Stojadinović-kormány politikai támaszát a régensherceg és a Jugoszláv Radikális Közösség nevű párt adta. Ez a tömörülés – amely a Stojadinovićot követő radikálisokból, a Szlovén Néppártból és a Jugoszláv Muzulmán Szervezetből állt – kiszorította a korábbi egyeduralkodó állampártot, a jugoszlávizmus nemzetekfelettiségén alapuló, legalábbis azt hangoztató Jugoszláv Nemzeti Pártot.

Stojadinović hatalomra juttatásával Pál herceg azt is kifejezésre juttatta, hogy szándékában áll megvalósítani a megegyezést a horvátokkal, azonban, mint kiderült, nem az általa kinevezett miniszterelnök volt a legmegfelelőbb személy erre a feladatra. Teljesen eltérő nézeteket vallott ugyanis Stojadinović az állam berendezkedésének átalakításáról, mint a Horvát Parasztpárt vezetője, Vlatko Maček. A kormányfő a centralista-unitarista Jugoszlávia szószólója volt, a szerb polgárság vezetésével, s a föderatív berendezkedés idegen volt tőle. A horvát–szerb viszonyokat is a klasszikus unitarista szemszögből figyelte: egy államot, egy nemzetet, egy királyt ismert el, legfeljebb néhány miniszteri széket volt hajlandó biztosítani a Horvát Parasztpártnak. Nem rejtette véka alá, hogy sem ő, sem a régens nem járul hozzá a föderalista alapokon történő átszervezéshez, mivel abban az állam egységére nézve veszélyes formációt lát, de készek széles körű autonómiát biztosítani az ország egyes részei számára. Ezzel szemben Maček az oktrojált alkotmány felülvizsgálatából indult ki.

Így aztán Stojadinović, aki politikájában támaszkodhatott a régens, a szerb nagypolgárság, a szlovén néppárti, illetve a boszniai muzulmán politikusok támogatására, semmit sem távolodott eredeti álláspontjától. Bár hangoztatta, hogy politikája a horvát–szerb feszültségek enyhítésére irányul, e feszültségek valójában az ő kormányzása alatt érték el a csúcspontjukat. A horvátság visszaszorítására irányuló politikáját – amely támogatásra talált a muzulmánok és szlovének körében is – kiegészítette a horvát emigráció féken tartásával. Németország barátságát és Olaszországgal a modus vivendit kereső külpolitikája nem kis részben arra is irányult, hogy ellehetetlenítse az Usztasa-emigrációt, illetve elejét vegye annak, hogy e nagyhatalmak a horvát kérdés ürügyén beavatkozhassanak az ország belügyeibe.

Újabb utak a megegyezés felé

Stojadinovićnak a horvát nemzeti törekvéseket „blokád” alatt tartó politikája azonban pont az ellenkező eredményeket érte el. Nagymértékben hozzájárult az egységes horvát nemzeti mozgalom kialakulásához. A horvátok elégedetlenségével párhozamosan nőtt a szerb ellenzék elégedetlensége is. A két tábor hamarosan találkozott, és a Horvát Paraszt–Demokrata koalíció, valamint az Egyesült Szerbiai Ellenzék a Zágráb melletti Farkašicán 1937. október 8-án egyezményben rögzítették együttműködésüket, amely koalíciós kormány alakítását és az oktrojált alkotmány felfüggesztését határozta meg célként. Lényegében elvekről szólt az egyezség, és nem gyakorlati programról. Kardinális pontjai voltak az együttműködésnek a királyságnak mint államformának és a Karađorđević dinasztia uralmának az elfogadása, a parlamentarizmus és a politikai, polgári szabadságjogok biztosítása. Az egyezmény értelmében a felállítandó kormánynak választásokat kell kiírnia, levezényelnie és a megalakuló képviselőháznak új alkotmányt kell elfogadnia, de nem a többség elve alapján, hanem a képviselőházba bekerült szlovének, horvátok és szerbek külön-külön többségének hozzájárulásával. Stojadinović azonban nem fogadta el a felhívást az alkotmány módosítását célzó tárgyalásokra, arra hivatkozva, hogy amíg II. Péter kiskorú, ezekről a kérdésekről nem folytathat tárgyalásokat.

Stojadinović és a gyermek uralkodó, II. Péter Forrás: Wikimedia Commons

Az 1938. december 11-i utolsó általános választásokon a kormány által elkövetett hamisítások és nyomás ellenére a kormánypárt csak 300 ezer szavazattal kapott többet az egyesült ellenzéknél, a választójogi törvénynek köszönhetően azonban 370 parlamenti helyből 300-at szerzett meg. Stojadinović leváltásának okait éppen ezért nem a választási „vereségben” kell keresnünk, sokkal inkább a személyiségében beállt változásokban. Stojadinović ugyanis 1937 végi római és 1938 elejei berlini látogatásáról a kortársak szóhasználata szerint a „totalitarizmus vírusával megfertőzve tért vissza”. Az egyébként is autoriter jellemvonásokkal bíró miniszterelnök ezt követően egyre diktatórikusabb módszereket alkalmazott. Szürke inges osztagokat állított fel, elvárta a vezér megszólítást a párttagoktól. Ez nem csupán a párttagok szemét bántotta, de a régensherceg tetszését sem nyerte el. Ráadásul Pál számára az is világos volt, hogy muszáj tető alá hozni a horvát–szerb megegyezést és ezzel együtt elérni az ország demokratizációját, amit nem mellékesen az ország nyugati szövetségesei, Anglia és Franciaország is melegen javasoltak Belgrádnak.

A Horvát Parasztpárt a választásokat követően bojkottálta a képviselőházi munkát, helyette Olaszországnál tapogatózott, ahol volt is fogadókészség a horvát megkeresésre. Róma kész volt támogatni Horvátország kiválását, és szövetségre, illetve a későbbiek során perszonálunióra lépni vele. Ez utóbbi pont azonban teljességgel ellenkezett a horvát elképzelésekkel, így a tárgyalások megszakadtak. A történészek többségének véleménye szerint azonban nem komoly szándékról volt szó a horvátok részéről, sokkal inkább taktikai lépésről, hogy növeljék a másik fél, azaz a szerbek hajlandóságát a tárgyalásokra.

Stojadinović távozásával elhárult az akadály a szerb–horvát párbeszéd elől. Helyébe Dragiša Cvetković lépett, akit a korábbi kormány egyik legszürkébb tagjának tartottak, és akinek fő feladata a megegyezés nyélbe ütése lett. Mint a régensherceg embere feladata jószerint abból állt, hogy végrehajtsa a régens utasításait, ezért a kortársak a „herceg futárja” kevéssé megtisztelő címmel illették. Az új kormányfő hitet tett a megegyezés létrehozása mellett, aminek a teljes egyenjogúság és egyenlőség alapján a korábbi taktikázgatás és módszerek elvetésével kell megvalósulnia.

A kiegyezés megkötése

Horvát részről Maček volt a tárgyaló fél, akit 1939. május 8-án a Parasztpárt és a horvát képviselőkből álló Horvát Nemzeti Képviselő-testület a horvát nemzet legitim képviselőjének nevezett meg, s felhatalmazott, hogy a „horvát nemzet fennmaradása és szabadsága mindenekfelett” elv szem előtt tartásával a továbbiakban is folytassa belpolitikai és külpolitikai tevékenységét. A tárgyalások kisebb-nagyobb megszakításokkal folytatódtak és 1939. augusztus 26-ára eredménnyel jártak. Megszületett a horvát–szerb megegyezés, a Sporazum, amelyet megkötőiről Cvetković–Maček-egyezménynek neveztek el.

Az egyezmény alapján a két korábbi bánság (a Szávai és a Tengermelléki) összevonásából és néhány kiegészítő járás hozzáadásából, illetve a Szerémség nyugati részéből megalakult a Horvát bánság, amelyhez hozzácsatoltak 13 körzetet a Bosznia-hercegovinai bánságból is. Ezeknek a lépéseknek köszönhetően egy közigazgatási egységben egyesült az ország horvát lakossága. A Horvát Parasztpárt a boszniai területek megszerzését követően támogatta a muzulmánok törekvését, hogy a megmaradt térséget önálló egységbe szervezzék. Ezt a szerbek azonban nem támogatták, így nekik kellett a muzulmánok haragjával szembenézni.

A Horvát Bánság vallási összetétele az 1931-es jugoszláv népszámlálás alapján Forrás: Wikimedia Commons

Megegyezés született továbbá egy közös kormány megalakításáról, amely törvénybe iktatja a szerbek, horvátok és szlovének, illetve a felekezetek egyenjogúságát, továbbá kiterjedt jogkörökkel ruházza fel a horvát báni kormányzatot a mezőgazdaság, a kereskedelem és ipar, az erdészet és bányaművelés, illetve a szociális politika, az igazságügy, a kultúra és oktatás, valamint a közegészségügy területén. A bánság területén a helyi kormányzat saját csendőrséget és rendőrséget állíthatott fel. Nagy vitát kavart azonban a jugoszláv katonaság mellett felállítani szándékozott horvát katonaság kérdése is, illetve az a törekvés, hogy a horvát katonák Horvátországban teljesítsék katonai szolgálatukat, saját tisztjeik alatt.

Az egyezmény értelmében a törvényhozói hatalom közösen illette meg a horvát parlamentet, a Szábort és a királyt, a végrehajtó hatalmat az uralkodó gyakorolta a bánon keresztül, akit ő nevezett ki és függesztett fel, s aki neki és a Szábornak egyaránt felelős volt. A bíróságok pedig a király nevében hirdették ki ítéleteiket. Az egyezmény az alkotmány 116-os paragrafusa alapján nyert megerősítést, amely lehetővé tette a korona számára, hogy olyan esetekben, amikor a közrend, a belső béke megrendül, például felkelések veszélyeztetik az ország biztonságát, az alkotmány rendelkezéseivel ellentétes módon is cselekedhessen. Azonban az oktrojált alkotmány azt is előírta, hogy az ilyen intézkedéseket a parlamentnek utólag szentesítenie kell. Miután azonban a képviselőházat felfüggesztették, és az áprilisi háborúig nem tartottak új választásokat, a megegyezés de jure soha nem lett megerősítve.

A Jutarnji list horvát napilap 1939. augusztus 30-i száma a megállapodás ünneplésével Forrás: Wikimedia Commons

Az átalakulás útján

Az autonóm Horvát bánság megalakítása megváltoztatta az oktrojált alkotmányon alapuló állam berendezkedését. Létrejöttével Jugoszlávia az átalakulás fázisába került. Az autonómia megsértette a centralizmus elvét, amelyen az állam egész felépítménye alapult. Egy új, minden korábbi egységtől minőségileg és méretében is nagymértékben különböző, ráadásul nemzeti alapokon szerveződő egység létrehozása felvetette a kérdést, hogy milyen irányba fog haladni a királyság átszervezése. Jugoszláviában elindult egy folyamat, amely az állam átrendeződését nemzeti alapok mentén kívánta megvalósítani. Igény támadt a szlovén és boszniai, nem utolsósorban pedig a szerb autonóm terület kialakítására. Egy tervezet szerint a Verbászi, Dunai, Drinai, Moravai, Zetai és Vardari bánságok Szerb Földek néven egyesülnek Szkopje központtal, ami már Nagy-Szerbia lett volna.

A horvát–szerb egyezmény nem elégítette ki egyik fél igényeit sem. Ahelyett, hogy lenyugodtak volna, a kedélyek még jobban felkorbácsolódtak. Túl későn kötötték, túl sok kompromisszumos elemet tartalmazott, és következetlen volt. Maček egy nappal a megkötése után úgy jellemezte, hogy csak részleges egyezményről van szó. Maga a pártvezér sem volt biztos afelől, hogy mekkora lesz a bánság végleges területi kiterjedése, illetve autonómiájának mértéke. Még kevésbé elégítette ki a parasztpárton belül jelentkező radikálisabb irányzat híveit, akik úgy vélekedtek, hogy nem kaptak annyi engedményt, amennyi járt volna a horvátságnak. Az usztasák pedig egyenesen árulónak kiáltották ki Mačekot. 

A szerbek viszont azzal voltak elégedetlenek, hogy meg kell osztaniuk a hatalmat a horvátokkal, veszítve ezzel hatalmi pozícióikból. A katonaság értelemszerűen ellenezte az egyezményt. Ellene voltak a nagyszerb koncepció hívei is, akik úgy vélték, az egyezmény veszélyezteti az állam egységét, és pont akkor töri meg nemzeti – egyébként nem létező – egységét, amikor a legnagyobb szükség van rá. A történelem azonban nem hagyott időt az egyezmény gyakorlati érvényesítésére. Alig egy héttel az aláírását követően kitört a második világháború, aminek szele olyan erővel érte el a Jugoszláv Királyságot 1941 tavaszán, hogy pillanatokon belül elsodorta a délszlávok első nagy, közös államát.