A királyi Jugoszlávia 1941. áprilisi veresége és felosztása

2025.09.19.

Hornyák Árpád

A Jugoszláv Királyság felbomlásához vezető, hosszúra nyúlt bel- és külpolitikai krízis 1941. március 1-én érkezett záró szakaszához. E napon a német csapatok megkezdték a bevonulást Bulgáriába, teljessé téve az országnak az anschlusszal elkezdődött bekerítését. Jugoszláviát immár majd minden irányból a tengelyhez tartozó államok vették körbe. A fokozódó német nyomásnak engedve Belgrád sem tehetett mást, mint beállt a sorba, és 1941. március 25-én Bécsben aláírta csatlakozását a háromhatalmi egyezményhez. Mégis kevesebb mint négy hét múlva az ország kapitulálni kényszerült, miután Németország és szövetségesei támadást intéztek a délszláv állam ellen.

Milyen belpolitikai események vezettek a német támadáshoz? Mi volt a jugoszlávok katonai terve? Hogyan osztották fel a tengelyhatalmak egymás között a legyőzött állam területeit?

Az út a Jugoszláv Királyság megtámadásához

Annak a hírnek a hallatára, hogy 1941. március 25-én Jugoszlávia csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, zavargások törtek ki a délszláv állam területén. Belgrádban tömegtüntetések törtek ki, a tömeg az „Inkább a háború, mint az egyezmény” jelszóval vonult az utcára. Március 27-én hatalomváltásra került sor. Katonatisztek egy csoportja Dušan Simović tábornok, a jugoszláv légierő főparancsnoka vezetésével átvette a hatalmat, lemondatta a kormányt, eltávolította a régenstanácsot, és nagykorúvá nyilváníttatta az ekkor 17 éves II. Péter királyt. A hatalomátvétel összességében villámgyorsan és vér nélkül történt, és 24 óra elteltével az élet visszatért a normális kerékvágásba a fővárosban és az országban.

Tüntetés Belgrádban 1941. március 27-én Forrás: Wikimedia Commons

A puccs vezetői furcsa módon nem érzékelték, hogy Németországot a legdurvább módon megsértették, s nem voltak tisztában azzal sem, hogy a nácik meg fogja torolni ezt. Pedig Hitler őrjöngött, és már a puccs napján kiadta a 25. számú direktíváját Jugoszlávia lerohanására. A Harmadik Birodalom ugyanis már javában készült a Szovjetunió elleni támadásra, így nem engedhette meg, hogy zavar keletkezzen a térben, és bizonytalanság legyen a Balkánon. Németországgal ellentétben a britek, akik egyébként komoly szerepet vállaltak a puccs megszervezésében, óriási lelkesedéssel fogadták a fejleményeket. „Jugoszlávia végre megtalálta lelkét” – ujjongott Churchill. Lelkesedésük azonban hamarosan lelohadt. A régi/új jugoszláv külügyminiszter, Momčilo Ninčić ugyanis kijelentette, hogy az új kormány tiszteletben tartja az elődje által kötött összes egyezményt, beleértve a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásról szólót is.

A jugoszlávoknak az a tévhite, hogy semmit sem szabad tenniük, amivel felbőszíthetik Németországot, azzal a súlyos következménnyel járt, hogy elmulasztották a hadsereg mobilizálását és koncentrációját. Abbéli igyekezetükben, hogy meggyőzzék a tengelyhatalmakat, hogy továbbra is rájuk kívánnak támaszkodni, csak lassan és „titokban” mozgósítottak – már amennyire titokban lehet mozgósítani. Ezért nem kívántak tájékoztatást nyújtani az angoloknak sem a terveikről. Március 31-én Simović mégis ráállt, hogy titokban fogadja Sir John Dillt, a Brit Birodalmi Fővezérkar főnökét Belgrádban. A megbeszéléseken szóbeli megegyezés született arra nézve, hogy amennyiben Németország megtámadja Jugoszláviát, Anglia mindent elkövet annak érdekében, hogy segítséget nyújtson Belgrádnak, illetve amennyiben Németország megtámadja Görögországot, Nagy-Britannia és Jugoszlávia mindent elkövet, hogy megsegítse Athént, még abban az esetben is, ha a német hadműveletek nem sértik Jugoszlávia területét. Másnap azonban Simović kijelentette, hogy nem áll módjában változtatás nélkül aláírni a tervezetet.

Dušan Simović tábornok, Jugoszlávia miniszterelnöke Forrás: Wikimedia Commons

Ezek után nem véletlenül jegyezték meg az angolok, hogy velük még nehezebb együttműködni, mint a megbuktatott kormánnyal. Márpedig London számára kiemelt jelentőséggel bírtak a jugoszláviai események. A szigetország ugyanis egyedül állta a sarat a Harmadik Birodalommal szemben, így minden lehetséges segítség, ami enyhítette volna a rá nehezedő német nyomást, óriási jelentőséggel bírt.

Az áprilisi háború

A jugoszlávok nem akarták elhinni, hogy Németország ilyen hamar felkészül a támadásra. Így nem reagáltak az angolok figyelmeztetésére sem, akik április 5-én értesítették a jugoszláv kormányt a küszöbönálló támadásra. Nem mintha sokat tudtak volna tenni néhány óra leforgása alatt. Április 6. hajnalán Belgrád lakossága német bombázók zajára ébredt, egyidejűleg Olaszország is támadást indított az ország ellen. Kezdetét vette az úgynevezett áprilisi háború, amelyre a jugoszlávok olyannyira nem álltak készen, hogy az általános mozgósítás elrendelésére is csak a háború második napján, április 7-én került sor.

A jugoszláv haditerv arra irányult, hogy az olasz, a német, a magyar, a román és a bolgár határok mentén védelmi harcokat folytatnak, lassan visszavonulva a nyomás alatt, miközben Albániában támadást intéznek az olasz csapatok ellen. Abban bíztak, hogy amíg a németek északon és keleten legyőzik a jugoszláv erőket, addig lesz annyi ereje a délszláv csapatoknak, hogy megszerezzék az olasz támaszpontokat, és hadseregük számára lehetővé válik a visszavonulás. A terv nyilvánvalóan az első világháborús példán okulva született. Ez eredményezte azt, hogy mindenütt keskeny védelmi vonalak voltak, amit könnyű volt áttörni. Ennek hátterében ugyanakkor az a félelem állt, hogy amennyiben a Száva–Duna vonalától délre fekvő területek, lényegében Szerbia, Bosznia és Crna Gora megvédésére összpontosítanak, úgy Jugoszláviát a felbomlás irányába taszítják még az ellenségeskedések megkezdése előtt. Tisztában voltak e stratégia hátrányos következményeivel, azonban a vezérkar az ország egészének védelmében gondolkodott, és tekintettel a politikai helyzetre kénytelen volt emellett kiállni.

A németek haditerve elsősorban Dél-Szerbia mielőbbi elfoglalására irányult, hogy lehetővé váljon oldalba támadni a görög és brit erőket, ugyanakkor elvágják a vasúti összeköttetést Belgrád és Szaloniki között, lehetetlenné téve ily módon, hogy Belgrádnak esetleg dél felől segítség érkezzen. Ez a terv biztosította ugyanakkor azt is, hogy a német csapatok összeköttetésbe kerüljenek Albániában az olasz erőkkel, megakadályozva, hogy azok a jugoszláv csapatok esetleges támadása esetén összeomoljanak. Április 7-én német felkérésre három hadosztállyal a bolgár csapatok is megkezdték a benyomulásukat Makedóniába. Már 10-én megszakadt az állandó kapcsolat a főparancsnokság és különböző jugoszláv hadseregek között, így Belgrádban kiadták az utasítást, hogy az egyes csapatok saját belátásuk szerint harcoljanak. Ugyanezen a napon Zágrábban kikiáltották a Független Horvát Államot, és Budapesten Horthy Miklós kormányzó is kiadta híres parancsát – „Előre az ezeréves magyar határig” – a magyar haderő részére.

A négy irányból zajló támadással szemben a támadó erőknél számbelileg és felszerelését tekintve is gyengébb jugoszláv haderő képtelen volt az összehangolt védekezésre. Nem csoda ezért, ha a jugoszláv főparancsnokság már 14-én a harcok beszüntetését kérte és fegyverszüneti ajánlattal kereste meg a németeket. A király és a kormány április 15-én elhagyta az országot, és végül 17-én aláírták a feltétel nélküli békét. Fontos azonban megjegyezni, hogy azt nem a kormány, hanem a katonaság nevében írták alá.

II. Péter király (középen) két miniszterével, Jugoszlávia miniszterelnökével, Simović tábornokkal (balra) és M. Knezevic igazságügyi miniszterrel (jobbra) Angliába érkezik Forrás: Wikimedia Commons

Nem sokkal később Londonban megalakították az emigráns jugoszláv kormányt, amelyet a szövetségesek a Szovjetuniót is beleértve elismertek. Az emigráns kormány továbbra is mint Jugoszlávia képviselője funkcionált a szövetséges és semleges országokban meglévő külképviseletein keresztül. Ehhez az anyagi fedezetet a Jugoszláv Nemzeti Bank aranytartalékai biztosították – amelyeket közvetlenül a háború előtt juttattak ki az országból –, illetve a meneküléskor elvitt arany. Az emigráció tagjai egyébként eltérő nézeteket képviseltek az ország jövőjét illetően, s napirenden voltak a különböző csoportok közötti viták; a legtöbb természetesen a horvátok és szerbek között volt.

Az ország gyors háborús vereségéhez természetesen jelentős mértékben hozzájárult a belső instabilitás is, aminek legfontosabb eleme a három államalkotó nemzet közötti ellentétek, amit az 1939 augusztusában megkötött szerb–horvát kiegyezés, a Sporazum sem orvosolt kellőképpen. A szlovének már az áprilisi háború első hetében felajánlották a megszálló német erőknek, hogy készek kilépni Jugoszláviából, amennyiben létrehozhatnak egy önálló államot. A kormány miniszterelnök-helyettese, Valtko Maček – aki a Horvát Parasztpárt elnöke is volt – április 8-án elhagyta Belgrádot, és Zágrábban fegyelmezettségre és a rend fenntartására szólította fel pártja tagjait. Majd a Független Horvát Állam kikiáltása után az új horvát rezsim támogatására buzdította híveit. Mindez nagymértékben hozzájárult a szerb tőrdöféslegenda kialakulásához, mely szerint a vereség oka a horvátok és kisebb részben a szlovének árulása volt.

Jugoszláv hadifoglyok Mariborban Forrás: Wikimedia Commons

Feldarabolva

Az országot a tengelyhatalmak az 1941 áprilisában Bécsben megrendezett konferencián felosztották egymás között. Május közepére a két legjelentősebb hatalom, Németország és Olaszország megegyezett az érdekszférák felosztásáról. Elismerték a Független Horvát Államot, amelybe beletartozott Bosznia és Hercegovina is. A tengerpart olasz fennhatóság alá került, de ezeket a területeket 1943-ban, Róma kapitulációja után megkapták, létrehozva így Nagy-Horvátországot, amely Rijeka és Isztria kivételével mindazon területeket magában foglalta, amelyekre valaha is igényt tartottak a horvát nacionalisták.

Az új állam, amelyet észak–déli választóvonal mentén német és olasz befolyási övezetre osztottak fel, jelentős kisebbségekkel rendelkezett. A 6,5 milliós népesség közel egyharmada, 1,9 millió volt szerb nemzetiségű. A társadalom széles körű támogatását nélkülöző, egyben a legradikálisabb politikai csoportosulás, az Usztasa alakított kormányt, miután a Horvát Parasztpárt vezetője, Maček, akit a németek igyekeztek megnyerni, elutasította, hogy kormányt alakítson. 1941 májusában kikiáltották a királyságot, az uralkodó az olasz Savoyai Aimone, Spoleto hercege lett II. Tomislav néven, aki azonban soha nem látogatta meg országát. Kezdetben mind a Horvát Parasztpárt, mind a katolikus egyház az új kormány támogatására hívta fel a horvátokat, de a későbbiekben passzívan figyelték az eseményeket, amelyek mind kaotikusabb polgárháborúba torkollottak a vegyes lakosságú területeken.

A németeket Jugoszlávia szétdarabolásánál katonai-gazdasági érdekeik vezérelték. Bár meglehetősen nagyvonalúan igyekeztek kielégíteni szövetségeseik étvágyát, mindenkor és mindenütt biztosították maguk számára a területek gazdasági kiaknázásának előjogait. Szerbia esetében ez azt jelentette, hogy a német politika elsődleges célja a terület biztosítása volt, ami az összeköttetést volt hivatott biztosítani Németország és Bulgária, illetve Görögország és az Égei-tenger térsége között. Gazdasági téren mindenekelőtt a bori színesfémbányák megszerzése és a dunai hajózás biztonságának szavatolása volt fontos, utóbbi mint a romániai olaj legfontosabb szállítási útvonala bírt nagy jelentőséggel.

Ezeknek a céloknak az érdekében Szerbia határait gyakorlatilag a balkáni háborúk előtti területekre korlátozták. Bulgária megkapta Macedóniát, Bácskát és Baranyát meg Magyarország szerezte vissza (a Muravidékkel és a Muraközzel együtt), míg a Szerémséget 1941 októberében a Független Horvát Állam kapta meg. Bánátot némi töprengés után a németek megtartották maguknak, noha eredetileg Magyarországnak ígérték. A németek úgy érveltek, hogy a tartományra mind Magyarország, mind Románia igényt tartott, ugyanakkor a nagyszámú németség indokolttá tette a német döntést. Egy időben szó volt egy esetleges „Donauland” nevet viselő államalakulat megalakításáról is, ami a Duna menti svábság állama lett volna.

Jugoszlávia felosztása 1941-ben Forrás: Wikimedia Commons

Bulgária a vardári Macedónia mellett bekebelezte Délkelet-Szerbia egyes részeit is (a vranjei és a piroti kerületeket), és Boris király fellépésének hála megkapta Ohridot, amely a múltban betöltött kulturális/vallási szerepe miatt volt jelentős bolgár szempontból. Nem kapták meg azonban Macedónia nyugati részét, mert az olaszok azt a befolyásuk alatt álló Nagy-Albániához akarták csatolni, amely magában foglalta Koszovót és Metohiát is, Montenegró (Crna Gora) egyes részeivel. Egyébiránt Crna Gora szintén olasz megszállás alá került, elkeserítve azokat a montenegrói politikai köröket, akik arra számítottak, hogy a családi köteléknek hála – Viktor Emanuel felesége az elűzött Nikola király lánya volt – majd ismét helyreáll a független „nagy Crna Gora”. Ehelyett az olaszok, bár kétségtelenül viszonylag enyhének tekinthető megszállást alkalmazva, saját protektorátusukká tették a területet, 1941. július 12-én összehívatták a Crna Gora-i szábort és kikiáltatták a független Montenegró megalakulását az Olasz Királyságon belül.

Mivel az olaszok elsődleges politikai célja Nagy-Albánia létrehozására és annak megerősítésére irányult, Montenegró a szandzsákból mindössze két járást kapott. A németek a megszállt Szerbia részeként megtartották maguknak Novi Pazart, hogy közvetlen ellenőrzésük legyen az Ibar völgyére, míg Koszovó területén igényt tartottak a trepčai bányákra és további három járásra. Szlovéniát három részre osztották, a Ljubljanától délre fekvő területeket Olaszország szerezte meg, illetve formális annexió után úgynevezett Ljubljanai tartományt hozott létre, amelynek élén főbiztos állt. A fővárostól északra húzódó területeket a Harmadik Birodalomba olvasztották. A harmadik, legkisebb részt, Muravidéket Magyarország kapta meg.

A Jugoszláv Királyságot, szinte példátlan módon a modern kori európai történelemben, röpke 11 nap alatt katonailag legyőzték és felszámolták. Területén jórészt szomszédos államok osztoztak, míg magterületein bábállamok jöttek létre. A délszláv népek azonban négyesztendőnyi véres ellenállás és polgárháborús küzdelem után, a második világháborút követően kaptak még egy esélyt a történelemtől, hogy létrehozzák az immár szocialista és szövetségi alapokon nyugvó közös államukat. Négy évtized után azonban kiderült, hogy ezzel a második lehetőséggel sem tudtak élni.