Határok kőbe vésve – Trianon a térképeken

2025.10.16.

Varga Dániel

A 30. Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából október 5-én a Bálna Honvédelmi Központban Szarka László, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa, Timár Gábor geofizikus, az ELTE TTK oktatója, valamint Sebők László nyugalmazott térképész mutatta be legújabb könyvünket, mely a trianoni határok kialakításának folyamatáról, a szigorú döntések hátteréről, illetve a határmegállapító bizottságok munkájáról szól.

(Varga Dániel beszámolója a 30. Nemzetközi Könyvfesztiválhoz kapcsolódó Rubicon-rendezvényről)

Hiánypótló alkotás

Szarka László először a könyv szerzőit dicsérte: Sebők Lászlót, aki a térképeket kartografálta, illetve Timár Gábort, aki geofizikusként végzett el nagyon komoly történészi elemzést. A könyv megjelenéséhez kellett a trianoni békeszerződés megkötésének 100. évfordulója, de furcsa módon kellett a Covid is, hiszen másképpen – ahogy Timár visszaemlékezett – nem lett volna elég szabadideje elkészíteni a művet. A könyv azért hiánypótló alkotás, mert bár Trianonnal sok történész foglalkozott a múltban, a téma egy rendkívül fontos részletére, a különböző bizottságok munkájára már jóval kevesebb figyelmet fordítottak korábban.

Az előadók elmondták, hogy két bizottsági szint létezett. A legfontosabb a területi bizottságok rendszere volt, amely a párizsi békekonferencián működött 1919 februárja és márciusa között. A legfontosabb területi kérdések itt dőltek el. Ez azt jelenti, hogy mire például a Tanácsköztársaságot kikiáltották, már eldőlt, hogy településszinten hol lesznek a határok. (Ahogy a végső döntésben sem a Vix-jegyzék, sem a demarkációs vonalak betartása vagy be nem tartása nem számított.) Két dolgot érdemes még az itteni munkáról tudni: a magyarokat nem hallgatták meg, illetve születtek sokkal rosszabb, szigorúbb területváltoztatási javaslatok is, mint amit végül a békeszerződés rögzített.

1921-ben kezdték meg munkájukat a határmegállapító bizottságok, ez volt a második kör. Akik ezekben dolgoztak, nem is ismerték azokat a személyeket, akik az első körben döntöttek. A munkát olyan katonatisztek végezték el, akik felülről azt az utasítást kapták, hogy oldják meg helyben a felmerülő problémákat. Ezekben a bizottságokban is nagy viták folytak, de a tét már sokkal kisebb volt: kb. egy-három, legfeljebb öt kilométernyi ráhatásuk volt arra, hol is húzódjon pontosan az új határ. A könyv egyik különlegessége a bizottsági munkákhoz kapcsolódó térképek bemutatása: a korabeli eredetiek, amelyek ekkor és itt születtek, publikálhatatlanok – a papír megfakult, a kontrasztok elvesztek –, így szükség volt a régiek szakszerű reprodukálására.

Néhány érdekes és egyben szomorú történet

Az új határok egyik szomorú következménye, hogy kettévágott települések is létrejöttek. A legismertebb példa Komárom esete: a terület és a lakosság döntő része Csehszlovákiához került, amire válaszul a magyar fél elkezdte a magyar Komárom kiépítését. Az összes új határszakasz közül egyértelműen az északi lett a legigazságtalanabb, mivel itt a magyar–szlovák nyelvhatárnak és a bizottság által meghúzott végső határvonalnak semmi köze sem volt egymáshoz (ennek a legjobb példája a színmagyar Csallóköz elcsatolása). A magyar–román, illetve a magyar–délszláv határok megállapítása során itt-ott igyekeztek úgy meghúzni a vonalakat, hogy figyelembe vették a nyelvhatárokat is. Északon azonban erre még kísérlet sem történt.

Délen Szabadka egészét követelték a szerbek: a magyar fél annyit tudott „ügyeskedni”, hogy két, eredetileg a városhoz tartozó területet önálló községnek nyilvánított a magyar törvényhozás, ahol még látszólag önkormányzati munka is folyt. Ezzel a lépéssel sikerült elérni, hogy a határmegállapító bizottság ne az egész akkori Szabadkát csatolja a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz. Még egy, a déli határhoz kapcsolódó történet is szóba került: az 1920-as években a Dráva mentén voltak olyan apró szigetek, amelyek elvileg a délszláv királysághoz kerültek, azonban ezeket csak a magyar határ felől lehetett megközelíteni. A problémát apró területcserékkel oldották meg.

A román–magyar határ megállapítása során a bizottsági tagok a térségben található városok és vasútvonalak elhelyezkedését kiemelten vizsgálták. Egy napig felmerült, hogy Nagyvárad esetleg Magyarországnál maradhatna, illetve szintén rövid ideig Szatmárnémeti és Nagykároly hovatartozásán is ment a vita. Felvetődött még a Szatmári-síkság elcsatolása is – hogy így vasúti összeköttetés jöhessen létre Csehszlovákia és Románia között –, ezt a javaslatot azonban az amerikai Charles Seymour közbeavatkozásának hála végül elvetették. Hogy rosszabbul is járhatott volna Magyarország, arra jó példa, hogy Békéscsaba elcsatolása is felmerült.

A tanulságok

A határmegállapítások során a legfontosabb döntési szempont a közlekedési vonalak elhelyezkedése volt (mindenekelőtt a vasútvonalaké), ezt követően vették figyelembe a természeti viszonyokat (például a folyók elhelyezkedését), majd következtek a birtokviszonyok. Az előadók a könyvbemutató végén újra nyomatékosították, hogy a nagy dolgok – például Erdély sorsa – a párizsi békekonferencia bizottságaiban dőltek el még 1919 elején. Utána már a trianoni határok minimális ide-oda tologatása jöhetett csak szóba. Hangsúlyozták azt is, bármennyire jogosan berzenkedünk Trianon ellen még 100 év múltán is, a párizsi és a későbbi határbizottsági jegyzőkönyveket olvasva kijelenthető, hogy járhattunk volna sokkal rosszabbul. Timár szerint a trianoni határok megállapításának a menete bizonyítja, hogy ha a jövőben bármilyen okból esetleg elkezdik a határokat tologatni, ne higgyük azt, hogy abból csak jól tudnánk kijönni.

Sebők arra hívta fel a figyelmet, hogy a vidéki népesség könnyebben elfogadta az új határokat, mint a városiak, illetve a politikai elit. Az osztrák–magyar határ mentén ekkor nem voltak szögesdrótok és aknamezők: a kartográfus szakember nagyapja például Szentgotthárdról ment át minden probléma nélkül Nagyfalvába kocsmázni. Ő azt a tanulságot vonta le a könyvbemutató végén, hogy először gondolkozni kell, és csak azután cselekedni, mivel „minden cselekedetünknek lehetnek borzalmas következményei”.

Szarka azzal a pozitív gondolattal zárta a könyvbemutatót, hogy valami mégis elindult már afelé, hogy a trianoni határok egyre inkább csak spirituális, illetve virtuális határokká váljanak. Például ha egy párkányi asszony szülni készül, akkor sürgős esetben nem kell egészen Érsekújvárig elvinni, hanem már a jóval közelebbi Esztergomba is lehet szállítani.