Könyvismertetés

Jókedvű könyv egy baljóslatú témáról

Recenzió John Lewis Gaddis könyvéről

Dr. Hahner Péter

John Lewis Gaddis: A hidegháború. Bp. 2020, Antall József Tudásközpont.

Bár minél több tudós követné a szerző példáját! A Yale Egyetem professzora ugyanis, akit a The New York Times hasábjain „a hidegháború történészei doyenjének” neveztek, több mint féltucat vaskos, tudományos könyv után úgy döntött, hogy teljesíti hallgatói kívánságát. Egyikük ugyanis udvariasan megkérdezte tőle: „Nem tudna esetleg több évet kevesebb szóval összefoglalni?” Mivel ügynöke is arra ösztökélte, hogy írjon egy „rövid, átfogó és közérthető könyvet a hidegháborúról” (ahogy a szerző megjegyzi, „tapintatosan sugallva, hogy korábbi műveim nem ilyenek voltak”), elhatározta, hogy engedelmeskedik.

Gaddis nem ismeretlen hazánkban, Most már tudjuk című könyvét 2001-ben adta ki (sajnos igen kis példányszámban) az Európa Kiadó. Ez az újabb kötete meglepően derűs, szórakoztató, olykor kifejezetten mulatságos epizódokat ismertető olvasmány – csak a húsz oldalas bibliográfia emlékezteti arra az olvasót, hogy több évtizedes kutatómunkán alapul. A szerző még kedvenc Marx-idézetemet is megemlítette (nem Karltól, Grouchótól!): „A kutyán kívül a könyv az ember legjobb barátja! A kutyán belül pedig túl sötét van az olvasáshoz.” Ezzel azonnal elnyerte mélységes rokonszenvemet: olyan történész ő, aki mer jókedvű és humoros lenni. Nagy ritkaság! Másik kedvenc idézetem a kötetből: „A puskaporos hordókkal… az a baj – még azokkal is, amelyek nem robbannak fel – hogy gyakran több is van belőlük egymáshoz közel.” (139. o.)

Van még egy meglepő sajátossága: az optimizmus. A szerző ugyanis úgy vélekedik, hogy „bolygónk… jobb hely lett azáltal, hogy a hidegháborút úgy harcoltuk meg, ahogy, és az a fél nyerte meg, amelyik. Ma már senki sem tart újabb világégéstől, sem zsarnokok totális térhódításától, vagy attól, hogy a civilizációnak vége szakadhat. Mikor a hidegháború elkezdődött, nem ez volt a helyzet… Minden veszélye… ellenére e konfliktus – akárcsak az amerikai polgárháború – szükségszerű harc volt, amely bizonyos alapvető kérdéseket egyszer s mindenkorra eldöntött. Nincs okunk rá, hogy visszasírjuk. De figyelembe véve az alternatívákat, kevés okunk van arra is, hogy sajnáljuk a megtörténtét.” (11—12. o.) A hidegháborúnak számtalan áldozata volt, mindazonáltal Gaddis felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy az atomháború kirobbanását mégis sikerült elkerülni, s ez önmagában rendkívüli eredmény. Először fejlesztettek ki a történelemben olyan fegyvert, amelyet nem használtak fel, mert mindkét nagyhatalom vezetői belátták, hogy az általa okozott pusztulás már ellentétes lenne háborús céljaikkal. Két, egymástól szinte mindenben különböző politikus, az orosz Malenkov és a brit Churchill egyaránt felismerte ezt. A szerző teljes joggal hangsúlyozza, hogy Truman elnök volt az első, aki levonta a megfelelő következtetéseket: „Visszájára fordított egy olyan mintát az emberi természetben, amely olyannyira ősi, hogy eredete az idők ködébe vész: ha feltalálunk egy fegyvert, azt használni is fogjuk.” (77. o.) Méltó elismerése ez az oly sokat gúnyolt, kritizált, majd elfelejtett amerikai elnök történelmi jelentőségének.

Annak is örültem, hogy Gaddis nem próbálta patikamérlegen elosztani a hidegháború kirobbantásának felelősségét az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Nyíltan kimondja, hogy a felek nem tudták összeegyeztetni eltérő politikai céljaikat és víziójukat – és e víziók nagyon is különböztek egymástól. „Az első egy multilaterális vízió volt, amely lehetségesnek tartotta összeegyeztethető érdekek létezését még összeegyeztethetetlen társadalmi rendszerek között is. A második semmi ilyesmit nem tételezett fel.” (44. o.) Vagyis akkor mi volt az alapvető, legfontosabb ok? „A Szovjetunió belülről fakadó ellenségessége a külvilággal szemben.” (49—50. o.)

A szerző még szépirodalmi eszközöket felhasznált céljai érdekében. A koreai háború ismertetése során egyszer csak arról írt, hogy MacArthur tábornok, az amerikai hadsereg parancsnoka atombombákat vetett be a dél felé nyomuló kínai hadseregek ellen. Bevallom, én itt megálltam az olvasásban, és döbbenten utánanéztem az adatoknak az interneten, valamint a történelemkönyvekben. Természetesen semmit sem találtam, majd olvastam tovább… s kiderült, hogy Gaddis csak azt érzékeltette, milyen könnyen alakulhattak volna így is az események. A szovjet bombázók válaszcsapásképpen elpusztítanak két koreai várost, mire a Japánban állomásozó amerikai repülők atombombát dobnak Vlagyivosztokra, s a következő napokban gombafelhők jelennek meg európai városok felett. „…Így mehetett volna ez. De nem ment” – közli velünk szerzőnk egy bekezdéssel később. (70—71. o.) Még az olvasó is megkönnyebbülten sóhajt fel, s megbocsátja szerzőnknek ezt a szándékos megtévesztést, amellyel a hidegháború lehetséges fordulatait érzékeltette velünk – történész részéről meglehetősen szokatlan módon ugyan, de tagadhatatlanul igen hatásosan. Nem árt figyelmeztetni néha a történelem iránt érdeklődőket, hogy minden történhetett volna másképp is.

Gaddis kiválóan jellemzi a kor vezető politikusait: Eisenhowert, aki azért ragaszkodott a totális atomháborúra való felkészüléshez, hogy egyáltalán ne törjön ki ilyen konfliktus, Hruscsovot, aki hagyta, hogy „ideológiai romanticizmusa felülkerekedjen a stratégiai elemzésre való képességén, ha egyáltalán volt ilyen” (104. o.), és de Gaulle-t, „aki az Egyesült Államokkal való szembeszállást alkalmasnak ítélte Franciaország nagyhatalmi identitásának visszaszerzéséhez.” (176. o.) Nagyszerű Lyndon B. Johnson és Richard M. Nixon amerikai elnökök egymást követő kudarcainak elemzése is.

A szerző szerint ugyanis – és ebben mélységesen egyetértek vele – az egyéniség nagyon is sokat számít a történelemben. Számára Lenin 1917-es puccsa „—mert az volt – továbbra is a legmeghökkentőbb példa arra, miként tudja egyetlen ember megváltoztatni a történelem menetét.” (114. o.) Ezt a tényt – a politikatörténet fontosságát – nem lehet elég gyakran hangsúlyozni a gazdaságtörténet és társadalomtörténet hosszas dominanciája után.

Ez a könyv különben sokkal többet nyújt, mint a hidegháború eseményeinek bemutatását. Gaddis remekül tömörít és a fiatalok számára is érthetően fogalmaz meg bonyolult elméleteket. Nem ártana tankönyveinkben is hasonló módon megközelíteni a XX. század történelmének alapkérdését, amely szerinte így hangzik: „Hogyan lehet a legjobban kormányozni az iparosodó társadalmakat úgy, hogy az minden bennük élő ember javát szolgálja?” (115. o.) Két víziót fogalmaztak meg erről az első világháború idején. Az egyiket Woodrow Wilson tette közzé, aki meg akarta őrizni a kapitalizmust, enyhítve annak kíméletlenségét, a másikat pedig Lenin, aki el akarta törölni. „A szocialista forradalom gondolata – hogy azok, akik alul vannak, a csúcsra kerülhetnek – széles körben vonzónak bizonyult…” (119. o.) Azt is elismeri, hogy a XX. század első felében kialakult körülmények tekintélyt biztosítottak a diktatórikus megoldásoknak. A második felében azonban megváltoztak a körülmények, s ez elsősorban az Egyesült Államok nemzetközi szerepvállalásának köszönhető. Gazdasági támogatással és a demokrácia terjesztésével bebizonyította, hogy Lenin két dologban (is) tévedett. Nem szükségszerű, hogy a kapitalizmuson belül a gazdagok és szegények világa élesen elkülönüljön, s az sem szükségszerű, hogy a kapitalista államok között háborúk törjenek ki. Marx törekvései és Lenin ambíciói viszont olyan rendszert hoztak létre, „amely megzavarja az értelmet, elfojtja a bizalmat, s amelyet a rettegés tart működésben.” (134. o.)

A kapitalisták „jobban tudtak okulni a világtörténelemből, mint a kommunisták, mert ők sosem ragadtak le egyetlen, szent és sérthetetlen, tehát megkérdőjelezhetetlen elméletnél. Helyette… pragmatikusan alkalmazkodók voltak, s az igazságot inkább az elért eredményekben keresték, semmint a kitűzött dogmákban.” (150. o.) Ezt sem árt hangsúlyozni a mai világban, amelyben oly divatossá vált a kapitalizmus radikális kritikája. Gaddis nem vitatja a kommunizmus megalapítóinak jó szándékait, de felhívja a figyelmet arra, hogy „ritkán fordulhatott elő a történelem során, hogy ilyen fokú jó szándék ekkora nyomorúságot eredményezzen.” (Ugyanott)

Gaddis azt is bemutatja, hogyan korlátozták mindkét nagyhatalom kisebb szövetségesei pártfogóik mozgásszabadságát, hogyan érvényesíthették akaratukat és érdekeiket szövetségesük ellenében. Remek az enyhülés folyamata ellentmondásainak feltárása: a geopolitikai állandóságra való törekvésével némelyik amerikai kormányzat már a Szovjetunió belső stabilitását kezdte támogatni. Az enyhülés tulajdonképpen annak elfogadását jelentette, hogy bizonyos nemzetek továbbra is önkényuralom alatt fognak élni. Gaddis találó megfogalmazása szerint „mivel az enyhülés állandósította a hidegháborút… kizárólag az enyhülés megszüntetése vethetett véget a hidegháborúnak.” (267. o.) Ebben pedig „a színészek” játszhattak vezető szerepet: Ronald Reagan és II. János Pál pápa, aki fiatal korában maga is játszott a színpadon. Az amerikai elnök szerepe ebben különösen nagy volt – ezt sem lehet elégszer hangsúlyozni, hiszen oly sok tájékozatlan értelmiségi tagadja meg tőle a politikusi tehetséget és az államférfihoz illő céltudatosságot. Ugyanilyen történelmi szerepet játszott Mihail Gorbacsov is, aki „inkább lemondott egy ideológiáról, egy birodalomról és tulajdon országáról, csak hogy ne kelljen erőszakot alkalmaznia…” Gaddisnak igaza van: „Mihail Szergejevics Gorbacsov érdemelte ki leginkább a Nobel-békedíjat.” (314. o.)

A kötet összefoglaló fejezetét is tanítani kellene az iskolákban. A hidegháború fő sajátossága az volt, hogy „a történelem során először senki sem lehetett biztos a győzelemben – vagy akár a túlélésben – egy kiterjedt konfliktus esetén… A katonai erő, amely öt évszázadon keresztül a »hatalom« meghatározó jellemzője volt, megszűnt annak lenni.” (320—521. o.) A kommunizmus pedig nem csak gazdasági téren vesztette el hitelét, ahogy azt a híres baloldali történész, Eric Hobsbawm állította, „hanem azért is, mert nem hozta el a politikai és társadalmi igazságosságot.” (323. o.)

Kiváló könyv, fordítása is gördülékeny, olvasmányos. Egyetlen hibát találtam benne: a 31—32. oldalon még Nemzetek Ligájának nevezik azt a szervezetet, amelyet a 117. és 197. oldalon már Népszövetségnek.