Délvidék

Pétervárad

Jelačić horvát bán szülővárosa

Sokcsevics Dénes

Pétervárad a késő középkor óta a Szerémség, majd a Délvidék legfontosabb katonai központja, a déli végvárrendszer fontos eleme, majd a Habsburg Birodalom déli Határőrvidékének kulcserődítménye volt. A vár – és a város –, amelyet „a Duna Gibraltárjának” is szoktak nevezni, az 1848–49. évi szabadságharc végnapjaiban utolsó előttiként kapitulált a császári seregek előtt.

Pétervárad, szerbül Petrovaradin, város a Duna jobb partján, Újvidékkel szemben, ma a szerbiai Vajdaság tartomány része. A település a mohácsi csata előtt Magyarországhoz, Szerém vármegyéhez tartozott. Nevét első birtokosáról, Töre fia Péterről kapta, aki Katona József Bánk bán című drámájában Petur bán néven szerepel, s akit II. András király, mint a felesége, Gertrúd királyné elleni gyilkos összeesküvés egyik szervezőjét, 1213-ban kivégeztetett.

Pétervárad (ahogy a Szerémség és a mai Kelet-Szlavónia Duna és Dráva felé eső része) a mohácsi csata előtt magyar többségű volt. Horvát és szerb (katolikus és ortodox délszláv) lakossága az oszmán megszállás évszázadaiban, illetve a 17. század végi török elleni felszabadító háborúk idején költözött e vidékre.

„A DUNA GIBRALTÁRJA”

Nevének első írásos említése – Peturwarod – 1237-ből való (latin neve Varadinum Petri, németül Peterwardein). Mai vára helyén IV. Béla király ciszterci kolostort alapított, amelyet a tatárjárás után falakkal vettek körül. A török veszély miatt Várdai Péter kalocsai érsek megerősítette, de 1526 júliusában, kemény ostrom után Szulejmán szultán elfoglalta. Miksa Emánuel bajor választófejedelem szabadította fel a várat 1688-ban. Savoyai Jenő herceg 1716-ban a település közelében aratott fényes győzelmet a törökök felett. A 18. században a Katonai Határőrvidék részeként hatalmas várat építettek ki a Habsburgok a legkorszerűbb korabeli francia erődépítési tervek és technológia felhasználásával. Pétervárad a Duna fölé magasodó, impozáns erődítményei révén joggal viseli a Duna Gibraltárja nevet.

A vár 1848–1849 folyamán fontos szerepet játszott a magyar szabadságharcban, utolsó előtti magyar erődítményként adta meg magát a császári csapatoknak, nem sokkal Komárom kapitulációja előtt. A vár 1848 tavaszán Eszékhez és Komáromhoz hasonlóan megmaradt a magyar kormány hűségén. Feladata a fellázadt szerb határőrök féken tartása és a magyar kormánnyal szembeforduló horvát báni haderő akadályozása lett volna, de a vár parancsnoka ebben nem járt sikerrel, az ellenség az erődítményt körülzárta, s csak Perczel Mórnak sikerült feltörni az ostromgyűrűt 1849 áprilisában. Perczel Mór testvérét, Miklóst szerette volna kineveztetni a vár parancsnokának, de helyette Kiss Pál tábornok nyerte el a tisztséget 1849. június 5-én. A kátyi ütközet (1849. június 7.) után Jelačić horvát bán csapatai ismét körülzárták. A világosi fegyverletétel után több mint három héttel adta meg magát a vár, 5800 honvéd szabadon távozhatott, de a parancsnokot és 180 tisztet az osztrák katonai hatóságok őrizetbe vettek. Haynau halálos ítéletet eszközölt ki Kiss Pál ellen, de az uralkodó, Ferenc József 1849 decemberében egyéni kegyelemmel szabadon bocsáttatta.

Közel száz esztendő elteltével, 1946. november 4-én szomorú esemény színhelye volt Pétervárad: itt végezték ki koholt vádak alapján Szombathelyi Ferenc vezérezredest, a Honvéd Vezérkar főnökét. Azzal vádolták, hogy 1942 januárjában az ő parancsára követtek el magyar katonai alakulatok és csendőrök súlyos háborús bűncselekményeket Újvidéken és a Sajkás kerületben, noha éppen Szombathelyi rendelt el vizsgálatot és hadbírósági eljárást Feketehalmy Czeidner altábornagy és társai, a tényleges felelősök ellen.

A péterváradi vár, 1942. Forrás: Fortepan

KI VOLT JOSIP JELAČIĆ, MIÉRT NEVEZTÉK KI ÉPPEN ŐT HORVÁT BÁNNÁ 1848 MÁRCIUSÁBAN?

Pétervárad legismertebb szülötte a magyar történelem jól ismert negatív szereplője, Josip Jelačić horvát bán (a korabeli magyar szövegekben Jellasics József), aki 1801. október 16-án született Péterváradon. Apja, báró Franjo Jelačić altábornagy, aki a napóleoni háborúkban tüntette ki magát, akkoriban Péterváradon szolgált hadosztályparancsnokként. Josip Jelačić 1809-ben, 8 évesen a bécsi Theresianum növendéke lett, ahol civil hivatalnokokat képeztek. A történelem és az idegen nyelvek vonzották, de verselni is megtanult. 1819-ben azonban a katonai szolgálat mellett döntött, alhadnagyként belépett a 3. dragonyosezredbe (anyai nagybátyja, Vinko Knežević ezredébe). A császári hadseregben több szolgálati helyen is megfordult (Galícia, Lombardia), de legtöbbet a horvátországi Katonai Határőrvidéken szolgált, 1848-ra ezredesi rendfokozatot ért el. Az 1840-es években itt ismerkedett meg a horvát nemzeti mozgalom, az illírizmus eszméivel, s lelkes horvát hazafivá lett. Noha fiatalkorában még németül verselt, az 1840-es években már horvát nyelvű költeményeket jelentetett meg az illír mozgalom lapja, az Ilirske narodne novine hasábjain. Kapcsolatban állt a mozgalom egyes tagjaival és támogatta őket, így nem véletlenül esett rá a magyar kormányzat gyengítésére törekvő bécsi körök választása 1848 tavaszán. Abban bíztak, hogy az új katonatisztből lett bán úgy tudja ellátni feladatát, hogy tevékenységét elfogadják a horvát nemzeti mozgalom köreiben, de egyben a birodalom egységének helyreállítására törekszik és hűséges marad az uralkodóházhoz.

JELAČIĆ ÉS A HORVÁT NEMZETI MOZGALOM VISZONYA MAGYARORSZÁGHOZ 1848 TAVASZÁN ÉS NYARÁN

A bécsi udvar, Franz Anton Kollowrat és köre a Horvát Nemzeti Pártot támogatta a magyar liberális ellenzékkel szemben. Az udvari körök és a horvátok között egy konzervatív horvát főúr, Franjo Kulmer báró tartotta a kapcsolatot. A bécsi és pesti forradalmak után magyar konzervatív arisztokratákkal együtt ő javasolta Franz Anton Kollowrat ideiglenesen kinevezett osztrák kormányfőnek, hogy a régóta megüresedett horvát báni székbe helyezzék Josip Jelačićot, ezt az illír érzelmű, de feltétlenül császárhű határőrezredest. A király március 23-án (nem véletlenül még a Batthyány-kormány megalakulása előtt) alá is írta a kinevezést. Ljudevit Gaj ekkor Bécsben szintén Jelačić érdekében lobbizott, de már nyitott kapukat döngetett, viszont értesült a kinevezésről, és a Zágrábban 1848. március 25-én összehívott népgyűlésen keresztülvitte, hogy az egybegyűltek az elfogadott követelésekbe első pontként vegyék be, hogy Jelačićot szeretnék bánnak. A követelések 30 pontja polgári demokratikus programot tükrözött, de egyben nagy hangsúlyt fektetett a történetileg a magyar korona részét képező Horvátország önállóságának megerősítésére.

Jelačić 1848. tavaszi tevékenysége részben meg is felelt a Nemzeti Párt elvárásainak, mert nem volt hajlandó végrehajtani a horvát érdekeket több ponton is sértő áprilisi törvények talaján álló magyar kormány intézkedéseit. A magyarokkal „bátran” szembeszálló bán népszerűsége a horvát közvéleményben folyamatosan nőtt (bátorságát Kulmer báró levelei révén a Zsófia főhercegnő – Ferenc József anyja – körül csoportosuló bécsi konzervatív köröktől kapta). A bán támogatásával az illírek a Horvát–Magyar Párthoz kötődőket háttérbe szorították, annak vezetői hamarosan elhagyták Horvátországot. Az emigránsok vagyonát elkobozták, s a párt híveit a hatalomra jutott egykori illír ellenfeleik rövidesen üldözni kezdték. Az 1848. április 25-én — mintegy a magyar törvényektől függetlenül (a valóságban azonban a pozsonyi országgyűlésen elfogadott törvénnyel összhangban) — kiadott báni manifesztum a jobbágyfelszabadításról a horvát parasztság körében Jelačićnak biztosított népszerűséget, akit a földműves nép mindenütt éltetett, a „haza atyjának és megmentőjének” nevezve. A horvát közvéleményben 1848 tavaszán–nyarán Jelačić nemzeti hőssé vált.

A bán megtagadta az engedelmességet a magyar kormánynak, megszervezte a horvát tartománygyűlési választásokat, s a pesti kormány tiltakozása ellenére 1848. június 5-én Zágrábban összeült az első népképviseleti országgyűlés. Ugyanakkor a horvátok nem voltak hajlandók képviselőket választani a magyar országgyűlésbe. A magyar koronától való elszakadást ekkor még nem deklarálták, de a pesti kormánytól mindenképpen függetlenedni akartak, s előbb politikai, majd katonai támogatást nyújtottak a magyar kormánnyal szemben harcoló szerb felkelőknek. Az illír mozgalom egykori tagjai a szláv kölcsönösség eszméje jegyében a Habsburg Monarchia államszövetséggé formálását szerették volna elérni, amiben a szláv nemzetek (ha az olaszok kiválnának a birodalomból) többségbe kerülnének. Egy horvát politikus, Ognjeslav Utješinović Ostrožinski tervezetet is készített a Monarchia autonóm tagállamokból álló föderációvá alakítására. E tervezet a történelmi Magyarországot is feldarabolta volna, az egyes nemzetiségek szállásterületeinek megfelelően. Ezt a tervet szinte mindenki támogatta a horvát nemzeti mozgalomban, de a Jelačićot pártoló bécsi, konzervatív udvari körök a magyar különállás uralkodói elismerését is csak a forradalmi helyzet által kikényszerített (visszacsinálandó) engedménynek tekintették, és egy központosított, egységes birodalom létrehozását támogatták. Emiatt fulladtak kudarcba 1848 nyarán Jelačić és Batthyány tárgyalásai, s augusztus végén, a Magyarország elleni horvát támadás küszöbén felajánlott nagy magyar engedmény, Horvátország teljes különállóságának elismerése sem volt elegendő a hadjárat megakadályozásához.

MIÉRT TÁMADOTT JELAČIĆ, ÉS MIÉRT TÁMOGATTA A 800 ÉVES MAGYAR–HORVÁT EGYÜTTÉLÉS EGYETLEN HÁBORÚJÁT A HORVÁT NEMZETI MOZGALOM TÖBBSÉGE?

Jelačić 1848 őszén az egységes Habsburg Birodalom helyreállítása érdekében indított támadást Magyarország ellen. Erre azonban a horvát nemzeti mozgalom tagjai csak fokozatosan jöttek rá, 1848 augusztusában–szeptemberében még a horvát mozgalom radikálisabb, forradalmi gondolatokkal rokonszenvező szárnya és sajtója is támogatta a „nemzetiségeket elnyomni, megsemmisíteni akaró magyarok” elleni háborút. Szeptemberben, miután a bán serege átkelt a Dráván, a Slavenski Jug című lap azt írta: „Magyarországnak, mint önálló királyságnak, az alávetett és elnyomott nemzetiségek e konglomerátumának fennállnia nem szabad.” A cikk szerzője szerint a horvát sereg célja legyen, hogy „Magyarország szétessen nemzeti lakóira, amelyekből összetevődik”. Vagyis szűnjön meg, a területén sok kis autonóm egység alakuljon, amely csatlakozna az osztrák birodalomrész hasonló tartományaihoz, s együtt alkosson egy föderatív Habsburg Birodalmat. A gondolat támogatásra lelt a szerbek, csehek és szlovákok körében is (bár utóbbiak esetében inkább csak a szlovák nemzetiségi mozgalom viszonylag kisszámú értelmiségi képviselői szereztek róla tudomást).

Ezen az alapon nyilván lehetetlen volt a megegyezés a magyarokkal. A magyar politikusok közül egyedül Teleki László írt úgy egy levelében 1849-ben, hogy meghalt Szent István Magyarországa, és hajlandónak mutatkozott az ország föderalizálására. Teleki ekkor már külföldön tartózkodott, és megismerkedett Párizsban a Czartoryski herceg vezette lengyel emigrációval, amely megpróbált közvetíteni a magyarok és az ellenük fellázadt nemzetiségek között. Azonban ezt az ötletet egy magyar politikus sem fogadta el, Kossuth Lajos emigrációban írt tervezete a Dunai Konföderációról is csak Horvátország különállását ismerte el az államszövetségen belül, a magyar területek feldarabolását elutasította.

Jelačić azonban e merész államjogi tervezetekkel nem azonosult. A magyarokkal szembeni horvát önállóság ügyét támogatta, de a Habsburg Birodalom egységének helyreállítását fontosabbnak tartotta, mint a szlávok közös ügyét. A Dráván átkelve a horvát zászlókat fekete-sárga császári lobogókra cserélte, és az uralkodó nevében indult meg a lázadónak tartott pesti kormány megdöntésére. Hadjárata Pákozdnál kudarcba fulladt, s ez a birodalom ausztroszláv föderációvá alakítását is végleg meghiúsította. Biztosan persze nem tudhatjuk, hogyan alakultak volna a Monarchia belső viszonyai, ha a Habsburgok horvát segítséggel kerekednek felül a magyarokon. Vajon a nemzetiségek tényleg autonóm nemzetiségi területekre szabdalták volna fel Magyarországot, mintegy 80 évvel korábban megvalósítva Trianont?

Tekintettel arra, hogy 1848 októberétől kezdve Jelačić és horvát csapatai az osztrák hadsereg kötelékében, az osztrák hadvezetésnek alárendelve harcoltak, befolyásuk a birodalom legfőbb döntéshozóira nem volt. A konzervatív birodalmi központ a magyarok ellen elért első sikerek után, 1849 márciusában megalkotta az ún. oktrojált alkotmányt, amely a tartományoknak csak igen szűkös jogokat hagyott, s annál több jogot biztosított a központi kormányzatnak. A tavaszi hadjárat magyar sikerei nyomán a horvát nemzeti mozgalom balszárnya titokban kapcsolatba lépett a magyarokkal, de túl gyenge volt ahhoz, hogy Horvátországban a báni kormányzattal szemben érdemben fellépjen. Az új alkotmány elfogadhatatlan volt a horvát nemzeti mozgalom többsége számára, de érdemi ellenállást nem tudtak kifejteni. Miután a Habsburgok orosz segítséggel legyőzték a magyarokat, rövidesen horvát földön is felszámolták 1848 demokratikus vívmányait. A Slavenski Jug című lapot 1850 februárjában betiltották. A sors fintora, hogy az 1848 folyamán a magyarokat és Kossuthot folyamatosan támadó lap utolsó számának egyik cikkében már ezt írta: „Éljen Kossuth! Éljenek a magyarok!”

Jelačić, bár az új uralkodó, Ferenc József elhalmozta kegyeivel, és haláláig, 1859-ig meghagyta a báni székben, nagyot csalódott az új rendszerben, mert a horvát nemzeti követelések nem teljesültek, a horvátoknak jóval kevesebb joga maradt, mint amennyit a rendi alkotmány szerint 1848 előtt birtokoltak. A törvényhozó testület, a szábor nem ülésezhetett, a horvát zászló használatát betiltották, hiába tiltakozott a bán, és a német lett a hivatalok nyelve. A horvát nemzeti ügyet magáénak érző Jelačić csalódott, megkeseredett emberként halt meg. Nem sokkal halála előtt barátjának, egykori szárnysegédjének, Neustädter tábornoknak így panaszkodott: „Az osztrák kormány ölt meg engem. Nincs semmi szervi bajom… Ausztria, amelynek hittem, ölt meg engem.”