Horvátország

Trau

IV. Béla „végső mentsvára”

Dr. Sokcsevits Dénes

Trau (mai horvát nevén: Trogir) neve napjainkban már elsősorban azoknak cseng ismerősen, akik a nyári vakáció során az Adriai-tenger partján keresnek üdülési lehetőséget. Azt már kevesebben tudják, hogy a dalmáciai település a középkor során évszázadokig a Magyar Királyság részét képezte, és az Árpád-ház életében sorsdöntő jelentőséggel bírt. IV. Béla király és családja a tatárjárás idején Trau várában talált végső menedéket a mongol hordák pusztítása alatt.

Traui látkép naplemente idején. Csontváry Kosztka Tivadar festménye

„A tengerbe nyúló Punta della Planca azután fordított a hajón, szigetek közé jutottunk, s csakhamar feltárult előttünk a dalmát part legszebb panorámája. Balra az ősrégi Trau az előtte fekvő Bua szigettel, jobbra a már kéklő távolban Alamissa, szemben éppen előttünk Spalato gyönyörű képe. Itt a part csakugyan leszáll a tenger színéig, s a dacosan ágaskodó sziklák szemlélésében kifárasztott szem, kedvteléssel nyugszik a szelíd képen.” – írja Herman Ottó Adriai képek című művében.

Trau (horvát nevén Trogir) 1918 előtt az osztrákok igazgatta Dalmácia tartomány, ma Horvátországban Split-Dalmát megye (županija Splitsko-dalmatinska) része. A kisváros a Kastel-öböl északnyugati részében (Kaštelanski zaljev, Baia, vagy Golfo dei Castelli, más forrásokban Canale dei Castelli), Splittől 25 kilométerre nyugatra található. A város hátterében a Dalmatinska Zagora meredek, kopár hegyei lankás dombokká szelídülnek, kelet felé keskeny part menti síkságba mennek át (ezért Split repülőtere, itt, Trogirtól mindössze 6 kilométerre található).

 A 15. században a mai Óváros lakossága kb. 2000 fő lehetett. A várost a kora középkorban újlatin nyelvet beszélő dalmaták lakták, de már a 11. században megindult a hátországból a horvát népesség beáramlása. A 18. században, amikor a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom között végleg megszűntek a háborús konfliktusok, több olasz költözött a városba. Az osztrák Dalmácia központi hivatalainak nyelve is az olasz lett. 1880-ban a város 3129 lakójából 1960 fő jelölte meg beszélt nyelvként az olaszt. Az osztrák összeírások nem anyanyelvre és nemzetiségre kérdeztek rá, hanem ún. beszélt nyelvre. Ez kissé megtévesztő lehet, mert a sok vegyes házassággal párhuzamosan az olasz nyelv nagyobb presztízse elfedi a tényleges nemzetiségi hovatartozást. Mindenesetre aligha győzhetett volna a dalmáciai Horvát Nemzeti Párt a traui helyhatósági választásokon 1881-ben, ha tényleg ekkora volt az olasz nemzetiségűek aránya. A tartomány központi hivatalainak nyelve 1909-től már a horvát.

Trau középkori története

A város a Magyar Királyság azon ritka települései közé tartozott, ahol a városi lét folyamatossága megszakítás nélkül 2300 évre nyúlik vissza. A Kr. e. 3. század végén Issa (Vis) városából érkezett görög gyarmatosok által alapított Tragurion (romanizált, újlatin dalmata nyelvet beszélő lakossággal) túlélte a népvándorlás viharait. A város újlatin (dalmata) elnevezése, Trau és középkori horvát neve, Trogir egyaránt az ógörög névből származnak (az olasz és magyar Trau név a dalmata elnevezés átvétele). A város a 11. század közepéig ténylegesen a konstantinápolyi császár uralma alatt volt, majd névleges bizánci és tényleges horvát fennhatóság, IV. Kresimir Péter és Zvonimir királyok uralkodása után, 1107-ben került az Árpád-házi magyar uralkodó, Könyves Kálmán király kezére, s vált évszázadokra a Magyar Királyság Szent Koronájának részévé.

Kálmán, miután 1102-ben Tengerfehérvárott (Biograd) a horvát előkelők horvát–dalmát királlyá koronázták, nem érte be a Dalmáciára vonatkozó puszta királyi címmel, hanem fokozatosan hozzálátott a dalmát városok bevételéhez: 1105-ben elfoglalta Zárát (Zadar). Bár haddal érkezett, végül megegyezett a város lakóival, és békésen, ünnepélyesen vonult be a városba.

A király zárai bevonulása után alighanem két évvel, 1107-ben Trau (Trogir) és Spalato (Split) városa is békés úton jutott az uralkodó kezére (bár lehet, hogy Trauval együtt már korábban elismerte Kálmán uralmát). Könyves Kálmán megígérte, hogy tiszteletben tartja a dalmát városok autonómiáját és kiváltságait, kereskedelmi érdekeiket pedig egyáltalán nem sértette. Leginkább ez volt az oka annak, hogy a dalmát városok a későbbi századokban is Velencével szemben a magyar–horvát királysághoz húztak. Ugyan későbbi, de hitelesnek tartott átiratban ránk maradt Kálmán király Traunak adott kiváltságlevele, amely igazolja Árpád-házi uralkodónk körültekintő, bölcs politikáját, amellyel sikerült maga mellé állítani az önállóságukra oly kényes városokat:

 „Az Úr megtestesülésének 1107. esztendejében, az ötödik hónap 25. napján, uralkodásom tizenkettedik évében. Én, Kálmán, Magyarország, Horvátország és Dalmácia királya, a szent keresztre tett esküvel ígérek nektek, trogiriaknak, hűséges polgáraimnak erős békét: nekem és fiamnak, vagy utódaimnak adót fizetni nem lesztek kötelesek. A püspököt, vagy kenézt (comes), akit a klérus és a nép megválaszt, megerősítem; megengedem, hogy régi törvényeitek szerint éljetek, kivéve, hogy az idegenektől származó kikötői bevételekből a királynak két rész járjon, a harmadik a kenézé, a tizede a püspöké. A városban nem fogom megengedni, hogy bármilyen magyar vagy idegen letelepedjék, kivéve az, akit ti szeretnétek.”

Kálmán valószínűleg más városoknak is adhatott hasonló kiváltságokat, bár a fennmaradt hasonló zárai és spalatói oklevelek hitelességét a legtöbb történész megkérdőjelezi. Az biztos, hogy a dalmát kommunák mind az Árpád-, mind az Anjou-korban nagyfokú önállósággal rendelkeztek, s királyaink általában tiszteletben tartották e nagy hagyományú települések autonóm jogállását. Ezzel magyarázhatjuk, hogy Trau, rövid, inkább csak epizódszerű bizánci, majd velencei uralmat leszámítva, több mint háromszáz évig a magyar királyok uralmát ismerte el, s 1420-ban a dalmát városok közt utolsóként fogadta el Velence fennhatóságát, de egyes traui arisztokrata családok később is vállalták a magyar király szolgálatát, legnevesebb köztük a törökellenes harcok hőse, Beriszló Péter veszprémi püspök és horvát bán (1475–1520).

A magyar–traui kapcsolatok legnevezetesebb eseménye: IV. Béla és családja menedékre lel a tatárok elől a dalmát városban

Amikor 1242 januárjában a mongol had a Dunán átkelt, és a dunántúli részeket kezdte pusztítani, IV. Béla király és kísérete (s vele számos magyar nemes és családja, alighanem több száz, de lehet, hogy több ezer ember) a tatárok elől előbb Zágrábba ment, majd értesülvén arról, hogy Batu Kadán kán vezetésével sereget küldött a Dráván túlra, hogy a magyar uralkodót elfogja, Dalmáciába, Spalatóba és Klissza várába menekült. IV. Béla előbb ebben a sziklavárban helyezte el a családját, a királyi kincstárat és a Szent Koronát is. A tatár sereg közeledtének hírére azonban továbbment Splitbe, majd végül a szigeten fekvő, biztonságosabbnak látszó Trau városában lelt menedékre. Szinte bizonyos, hogy a király és kísérete a Zágrábtól Dalmáciába vezető legrövidebb útvonalon, az Una folyó völgyén keresztül haladhatott, bár a későbbi horvát hagyomány szerint Veglia (Krk) és Rab (Rab) szigetén át, hajón menekült. Ez azonban nem valószínű, hiszen akkor később nem kért volna hajókat Spalato városától (majd miután ott nem kapott, Trautól bérelt hajókat).

A mongol sereg pusztítva, dúlva vonult végig Szlavónián, mivel azonban sietniük kellett, a pusztítás mértéke a szlavón síkságon kisebb lehetett a dunántúlinál, így a halottak száma és a károk nagysága bizonyosan meg se közelítette a kelet-magyarországi területekét, ahol a mongol hadak egy évig tartózkodtak.

A mongol had Horvátországban rövid ideig volt jelen, és emiatt viszonylag kis kárt okozott. Valószínűleg ellenállásba is ütközött a nehéz hegyi terepen, bár a kései horvát krónikás hagyomány által közvetített, tatárok felett aratott győzelmekről szóló hírek (csata a grobniki mezőn, Pag és Arbe szigetek melletti tengeri ütközet) nem állták ki a történészi forráskritika próbáját. Kadán kán előbb Klisszát ostromolta, de miután megtudta, hogy a király Trauban van, seregével a város alá vonult. A szárazföldtől egy keskeny tengerárokkal elválasztott város védelmét a brebiri kenézek (Subicsok) családjából származó Stjepko irányította. Spalatói Tamás főesperes krónikája örökítette meg számunkra a Trau vára előtt történt eseményeket.

 „Kajdanus vezér, miután kikémlelte annak a helynek minden zegét-zugát, megkísérelte, hogy a falak tövében nem lehetne-e lóháton átkelni, de amikor azt tapasztalta, hogy a víz, amely a várost elválasztja a szárazföldtől, az iszap mélysége miatt átgázolhatatlan, visszavonult onnan és visszatérvén övéihez, hírvivőt küldött a városba, meghagyván neki, hogy miket kell mondania. Mikor a hírnök közel ért a hídhoz, fennhangon és szláv nyelven ezeket kiáltotta: Ezt üzeni Kajdanus úr, a győzhetetlen sereg hadvezére: ne akarjátok az idegen vér bűnösségét magatokra vállalni, hanem adjátok kezeinkbe ellenségeinket, nehogy belekeveredve az ő meglakoltatásukba, feleslegesen elvesszetek.”

 Valószínűleg a tatárok azért szólították fel a védőket a király kiadására szláv nyelven, mert a város egyszerű népe ekkor már bizonnyal horvátokból állt, bár az arisztokráciában még lehettek dalmata eredetűek (a város ura azonban a Subics nemzetség tagja volt).

A trauiak a mongolok követelését megtagadták, ehelyett hajókat bocsátottak az uralkodó és kísérete rendelkezésére. IV. Béla családját átmenetileg előbb a közeli szigetekre menekítette, először a közeli Bua (Čiovo), majd a mellette fekvő, kicsiny Kraljevac szigetére, amely egyébként a király tartózkodása emlékéül viseli máig a Király-sziget nevet. Spalatói Tamás így ír erről:

„Amikor a király látta, hogy a tatár sereg az ő bujdosásának menedékhelye előtt szállt meg, nem tartotta elég biztonságosnak a közel fekvő szigeteken tartózkodni, ezért a királynét fiával és minden kincsével együtt bérelt hajókra szállíttatta, ő maga pedig beült egy csónakba, s miközben ide-oda eveztetett, figyelte az ellenség csapatait, és várta a dolog kimenetelét.”

Az uralkodó, ha a város elesett volna, nyilván továbbmenekül Itáliába, ugyanis amikor a tatárok megjelentek a város falai alatt, IV. Béla a családjával tengerre szállt, bár ő maga egy csónakkal a part közelében maradt. Azonban a tatárok 1242 márciusában váratlanul (a magyarországi mongol fősereggel egy időben), elhagyták Horvátországot, és Bosznián, majd Szerbián áthaladva Bulgária területén egyesültek Batu kán hadával.

A horvát előkelők közül a vegliai (Krk) és a brebiri (Bribir) zsupánok, a Frangepánok, valamint a Subicsok hűségesen kitartottak a király mellett, amiért nem maradt el a jutalmuk. A király amúgy nemcsak katonai segítséget kapott tőlük (több horvát előkelő vitézeivel együtt csatlakozott a hazatérő uralkodó kíséretéhez, midőn visszatért Magyarországra), hanem a Frangepánoktól még nagy összegű kölcsönt is elnyert. Az uralkodónak nyújtott segítség jelentősen elősegítette e két família felemelkedését, különösen a Subicsokét. A király még tavasszal hazaindult, de családját, tekintettel az otthoni zűrzavaros állapotokra, szeptemberig Klissza várában hagyta, és itt született leánya, a leendő Szent Margit, aki nevét nemrég elhunyt nővére után kapta (Béla király és Laszkarisz Mária királyné két lánya halt meg dalmáciai tartózkodásuk idején, és a spalatói székesegyház homlokzatán áll szarkofágjuk, míg egyik leányuk szintén ekkortájt elhunyt jegyese, Vilmos herceg a traui katedrálisban van eltemetve).

Trau vezetése jól kamatoztatta a királynak tett gesztust, a tatárok elől menekülő IV. Béla befogadását. IV. Béla az őt megsegítő Traut gazdagon megjutalmazta, de a városnak még olyan birtokot is adott, amely előtte a spalatóiak kezén volt, ezért 1242-ben Spalato és Trau között háború tört ki. A trauiak egy tengeri csatában, Bua (Čiovo) szigete mellett legyőzték a splitieket. A spalatóiak külső segítséghez folyamodtak (Matej Ninoslav bosnyák bánhoz és a humi fejedelemhez fordultak). A háborúskodásnak 1244-ben a király vetett véget, és persze a trauiaknak adott igazat. Dénes horvát–dalmát bán seregének megjelenése végleg a trauiak javára döntötte el a harcot. IV. Béla hűségeskü letételére kötelezte a spalatói polgárokat, ráadásul a spalatói érseki székbe saját emberét ültette, és egyben őt tette meg a város comesének is. Ez azon ritka esetek egyike, amikor az Árpádok közvetlenül érvényesítették hatalmi befolyásukat egy dalmát városban, ugyanis általában ritkán avatkoztak be a kommunák belügyeibe.

Trau legismertebb műemléke

A város műemlékei révén 1997 óta az UNESCO épített világörökségi helyszíneinek egyike. Legismertebb műemléke, a Szent Lőrinc-katedrális több szálon is kötődik a magyar történelemhez.

Mind Trau, mind egész Horvátország történetében a 12. század végén és a 13. században jelentős szerepet játszottak az Árpád-ház trónörökös hercegei, akik szinte az egész Horvátországot a Drávától az Adriáig kormányozták a szlavón hercegi cím birtokában (dux totiusque Slavoniae). A székesegyház építéséhez hozzájárult András herceg, a későbbi II. András király: 1200-ban adományozott birtokot a traui kommunának a székesegyház építése céljaira. Ekkor kezdték el a trauiak impozáns, román stílusú székesegyházuk építését. IV. Béla király öccse, Kálmán szlavón herceg (1226–1241) pedig szintén sokat tett a városért: valószínűleg Kálmán herceg nagylelkű adományának köszönhető Radovan mester híres portáljának elkészítése is: 1226-ban jelentős adományt tett Treguán traui püspök javára. E firenzei születésű főpap korábban klerikusként Imre király udvarában élt, s püspöksége idejére esik a székesegyház kapuzatának építése és szobrászati munkálatainak megkezdése. Jelentős összegbe került a híres, domborműves nyugati kapuzat, amelyet egy Itáliában iskolázott helyi horvát mester, Radovan és társai 1240-ben kezdtek el kifaragni. A portálban, legalábbis a domborművek egy részében alighanem már IV. Béla király is gyönyörködhetett. Hamarosan állt a fő- és a két mellékhajó falazata is, igaz, a főhajó beboltozására csak a 15. században került sor.

Noha 1420 után Trau már Velence uralma alá tartozott, kapcsolatai Magyarországgal nem szakadtak meg. A katedrális gyönyörű, reneszánsz szobrászati műremekekkel díszített Ursini Szent János-kápolnája már a 15–16. század fordulóján Niccolo Fiorentino (Donatello tanítványa) tervei alapján épült, és domborművei, szobrai is javarészt a firenzei, kisebb részben egy durazzói albán származású szobrász Andrea Alessio alkotásai. Két apostol (Szent János és Szent Tamás) szobrát azonban helyi művész, a János apostol szobor hátoldalán levő felirat szerint Johannes Dalmata készítette. A dalmát szobrászművész legkiválóbb fennmaradt alkotásai ma Rómában találhatók, de a művészettörténészek több magyarországi reneszánsz töredéket, így a Diósgyőri Madonnát is a nevéhez kötik (egyes vélemények szerint a visegrádi palota Herkules-kútja is az ő műve). A Mátyás-kori művészet jeles kutatója, Balogh Jolán szerint ő készíthette Mátyás király székesfehérvári síremlékét. Hunyadi Mátyás király igen elégedett volt udvari szobrásza alkotásaival: 1488-ban nemességet és a szlavóniai Majkovec várát adományozta neki. A király okleveléből szerzett tudomást a 19. századi tudomány Giovanni Dalmata horvát nevéről: az irat Johannes Duknovich de Tragurióként emlegeti a művészt.