Hencidától Bonchidáig folyt a sárga lé – szól a népmesék egyik gyakori zárómondata. Mind Hencida, mind Bonchida létező település. Bonchida hírnevét lenyűgöző Bánffy-kastélyának, református templomának, népzenéjének és néptáncainak köszönheti.

A Kolozsvártól északkeletre, 30 kilométerre, a Kis-Szamos partján, a vasút mentén fekvő település Trianon előtt és után is, a mai napig Kolozs megyéhez tartozik. Nyugat felé Válaszút, kelet felé Szék a következő falu, észak felé Szamosújvár a legközelebbi város.

Bonchida a kastéllyal a válaszúti Kallós-birtokról nézve (fotó: Szilvay Gergely, 2014. nyár)

A települést 1263-ban említik először, Bonchhyda néven. Nevének eredetét egy Bonc nevű személy birtokán átvezető hídra vezetik vissza, azaz feltehetően a terület egy Bonc nevű személy birtoka volt valamikor, és a Kis-Szamoson itt vezetett át híd. Híd ma is visz itt át a folyón. A folyó túloldalán fekvő Válaszútról, a Kallós Zoltán Alapítvány szórványkollégiumának domboldaláról szépen ellátni Bonchidáig, látni a kastélyt és a Székre vezető dombot is. A falu a 14. századtól vásáros hely és hídvámot szed, majd Doboka vármegye gyűléseit is itt tartják. Kán László több levelét innen címzi 1307–1310 közt. Bonchida a sószállító útvonalak elágazásánál feküdt, ezért volt fontos település. Csák nembeli Máté fia Miklós 1315-ben ismerteti el birtokjogát Bonchidára, amit aztán el is veszít. 1320-ban Tamás vajda kezén tűnik fel, aki bérbe adja. Ezután a település már mezővárosként jelenik meg előttünk, 1366-ban pedig Nagy Lajos király személyesen intéz egy határpert Bonchida és Szék közt. 1385-ben Tamás fia Dénes kapja meg a települést adományként. A 15. századtól kezdve viszont Bonchida a Bánffy család tulajdona.

1703. november 10-én itt arattak nagy győzelmet Orosz Pál és Bóné András ezereskapitányok a császáriak felett, a csata után a székelyek is Rákóczi mellé álltak.

1910-ben 2357 lakosa volt, melynek 52,7 százaléka volt román, 45,2 százaléka magyar, 1,4 százaléka német, 0,2 százaléka szlovák és 0,7 százaléka egyéb. 2002-ben 2789-en laktak Bonchidán, ekkor azonban már a románok 60,5 százaléka erős többséget alkotott, a magyarok aránya pedig 21,5 százalékra változott, míg a cigányság lakosságaránya 18 százalékra nőtt. 2002 óta a magyarság arányszáma és lélekszáma tovább csökkent, a cigányságé pedig nőtt a faluban.

A református templom

A református templom a 13. században épült. Mint Karácsony István írja: „A település központjában álló kéthajós templom déli hajója egyenes záródású szentélyben folytatódik. A szentély északi, valamint az északi hajó keleti falához kriptát építettek. A szentélyzáródás előtt, a kőfallal határolt ovális cinterem keleti részén harangláb áll. A cinterem falától északra a parókia 18. századi, mára már átalakított épülete kapott helyet.” Érdekesség, hogy találhatóak benne a korai gyulafehérvári székesegyház díszítéseinek mintájára készült ornamentikák: „A gyulafehérvári ún. első székesegyházból származó, két sorban elhelyezett pálmalevelekkel díszített töredéket a 12. századra datálhatjuk.”

A templomot többször átépítették, bővítették, ami érdekes térszerkezetet eredményezett: „abból kiindulva, hogy e korai építkezés déli, illetve nyugati falát a jelenlegi templom déli hajója újrahasználja (ugyancsak déli, illetve nyugati falként), megállapíthatjuk, hogy az első épület a mai déli hajó helyén álló teremtemplom volt, mely csak utólagosan bővült a ma is látható kéthajós szerkezetté. Ezt tisztán mutatja az, hogy a két hajó bizonyos eltolódásokkal ízesül: az északi hajó nyugati fala nem esik egy vonalba a jelenleg a déli hajó zárófalát képező első fázisbeli fallal, jóval bennebb került ennél. Az ilyenszerű templomkiegészítéseket az illető település népességének jelentősebb növekedésével lehet kapcsolatba hozni. Ilyen demográfiai növekedésre Bonchidán az 1260-as években kerülhetett sor, amikor V. István 1263-ban Csák Miklós fiának, Máté comesnek szabad betelepítést engedélyez bonchidai birtokára. Az északi hajó felépítése így az 1260-as évek végén képzelhető el.”

Továbbá „egy későbbi, 15. századi átalakítás eredménye a déli fal csúcsíves kapuja.” Ezzel együtt „fontosabb változtatást még a 18. század elején végeztek a templomon. Ekkor helyezték el az 1720-ban készített nyugati kaput.”

A Bánffy-kastély

„Erdély egyik legnagyobb, az évszázadokon keresztül megőrzött főúri kastélya a bonchidai Bánffy-kastély. Évszázadok alatt ötvöződött az erdélyi kastélyok jellegzetes típusaként egységgé, s őrizte meg mindazt, amit a történelem és a művelődéstörténet romboló-építő kedve rajta alakított” – írja a kastélyról szóló monográfiájában Gy. Dávid Gyula.

Bonchidán valószínűleg a 13. századtól volt erődítés, de erről nem sokat tudunk. Ami bizonyos, hogy a Bánffyak udvarházat tartottak fenn itt. Egyes források szerint volt itt egy vár, amely 1596-ban, Basta dúlásai idején lett semmivé. Az első, név szerint ismert várkastély-építtető Bánffy Dénes gróf volt (1630–1674), aki Rettegi György emlékiratai szerint a dobokai vár köveiből építkezett volna. Ez az épület már nemcsak védelmi, hanem kényelmi célokat is szolgált, az építtető luxuscikkeket rendelt berendezés gyanánt többek közt Bécsből. A várkastély négy sarokbástyás, kaputornyos erődítés volt, belső udvarral, a mai kastély helyén. Az első hiteles ábrázolás Visconti 1699-es térképe. Bánffy György gróf a 18. század elején reneszánsz stílusban szépítgette az épületegyütest, s „erre az időszakra tehető az erdélyi virágos reneszánsz kiemelkedő képviselőjének, a kőfaragó és építész Sipos Dávidnak bonchidai munkássága is”, akinek három ajtókeretet és a református templom szószékét tulajdonítják.

Az építkezést II. Bánffy György gróf és fia, II. Bánffy Dénes gróf folytatta. Fontos forrás a kastély helyzetéről az 1736-os nagy összeírás, melyből pontos képet kapunk annak állapotáról, mely ekkor reneszánsz jegyeket viselt magán.

A bonchidai Bánffy-kastély 1890-ben. Forrás: Wikipédia

1748–50 között Bánffy Dénes kolozsi főispán barokk kastéllyá építtette át. A 19. század első felében Bánffy József gróf építkezett Bonchidán. A kaputornyot elbontották, a csonkán maradt keleti szárnyépületek homlokzatai a harmincas-negyvenes években klasszicista stílusban épültek át, az ötvenes években pedig a kolozsvári Kagerbauer Antal „az erdélyi romantikus építészet egyik korai emlékét hozza létre”. A négyszögletű várkastély keleti oldalához ekkor patkó alakú épületrészt toldottak, melynek nagy része istállóként üzemelt. Az új épületrész tetejére a Johannes Nachtigall faragta barokk szobor- és urnagaléria került, amely 36, Ovidius Metamorphoses című műve alapján készült, mitológiai tárgyú szobrot foglalt magába. A korábbi várkastélynak viszont eltűnt két falrésze, és így két részről nyitottá vált, a konyhaépület pedig a megdőlt toronnyal különálló lett.

A kastély utolsó szépíttetője és lakója gróf Bánffy Miklós író-rajzoló-politikus-polihisztor, Horthy külügyminisztere, a háromkötetes Erdélyi történet szerzője. Az utolsó leírás 1935-ből, Biro Józseftől maradt ránk a használatban lévő, lakott kastélyról, melyet „az erdélyi kastélyépítészet legépebben megőrzött műemlékpéldányaként jellemzett”. Az „erdélyi Versailles” azonban 1944-ben a tűz martaléka lett a németek miatt, akik visszavonulás közben kirabolták és felgyújtották. Utána a kommunista-nacionalista időkben államosították, egy ideig termelőszövetkezet működött benne, majd egy filmforgatáson felgyújtották, hogy utána legelőnek használják a kastélykertet, az épületegyüttest pedig hagyják pusztulni egy-egy erőtlen megmentési kísérlet ellenére is.

A bonchidai Bánffy-kastély napjainkban. Szilvay Gergely felvétele

A rendszerváltás után a román restitúciós törvények adta lehetőséggel élve Bánffy Katalin, Bánffy Miklós lánya, aki az 1950-es évektől Marokkóban él, visszaperelte a kastélyt, melynek helyreállítására 2001-ben nemzetközi program indult. A Transylvania Trust Alapítvány 2007-ben 49 évre koncesszionálta a birtokot, és vezeti a kastély felújítási munkálatait. Aki gyakran látogat Bonchidára, és megfizeti az egylejes belépti díjat, mindig láthat valami előrehaladást a felújításban. 2015 óta nyaranta a kastélykertben tartják az Eletric Castle fesztivált.

Gy. Dávid Gyula szerint „kevés olyan kastély van, amelynek története ennyire folyamatos, és amelyet ugyanakkor a társadalom, a politika sorskereke az idők folyamán ennyiszer megtaposott volna, pusztítva mindazt az értéket, amit építtetői, a korábbi értékeket felhasználva, újból és újból létrehoztak.”

A néphagyományok

A bonchidai táncokat lényegében egy pár perces 1968-as, fekete-fehér filmről ismerjük. Ez nem túl sok ahhoz, hogy rekonstruálni lehessen a táncrend és a lépések egész repertoárját. A gyűjtők Kallós Zoltán és Martin György voltak, a táncosok: Losonci István, Szakács József, Székely János, Tamás György. A dologban az az izgalmas, hogy a kilencvenes évek elején néhány néptánctanár beterelte a kocsmába az 1968-as felvétel néhány résztvevőjét, és több órán keresztül vette, ahogy táncolnak. A videó megható, ám egyben szomorú is, hiszen az idő megtépázta az résztvevőket, akiknek egyike ekkor baseballsapkában ropta, s a táncukon is meglátta az avatott szem, hogy itt-ott már töredékes az emlékezet. Azóta pedig a bonchidai táncokat a nyári válaszúti néptánctábor, illetve néhány lelkes szamosújvári avatott szakember adja tovább. A bonchidai zenét mindenesetre bármikor élvezhetjük.

A magyar táncpárban a férfitáncok a ritka és a sűrű magyarból; a páros táncok a lassú csárdásból és gyors csárdásból (sűrű csárdás) álltak; a román táncpárban a bărbunc (verbunk) és fecioreste des (sűrű magyar) a férfitánc, a páros táncok pedig a tiganeste rar (lassú csárdás), Învârtita (forgatós, invertita) és tiganeste iute (sűrű csárdás). A páros táncok csárdástételei belesimulnak a mezőségi csárdások világába, ám a bonchidai csárdászene vidámabb, pattogósabb. Az aszimmetrikus forgatós az egyik legnehezebben elsajátítható, de leglírikusabb erdélyi tánctétel, mely igen népszerű a táncházmozgalomban. Az invertitákat ma már román táncként tartják számon, pedig valójában a Kárpát-medencei néptáncok csárdásdivat előtti, reneszánsz eredetű rétegéről van szó.

A legismertebb zenészcsalád a Bonc család, a Pusztaiak, valamint Kolbász Béla és családja voltak. A bonchidai zenéhez hasonlót játszottak Kendilónán és Nagyiklódon is. A bonchidaiak főleg az úgynevezett jobbágyfalvakban: Bonchidán, Válaszúton, Kendilónán, Kolozsborsán, valamint a kisnemesi falvakban: többek közt Alsótökön, Nagyiklódon, Kérőben, Esztényben, Szarvaskenden muzsikáltak. A zenekar összetétele általában a következő volt: hegedű, brácsa, bőgő, melyekhez alkalmanként cimbalom csatlakozott. A legendák szerint a bonchidai falusi zenészeket az urak Pestre küldték zenélni tanulni, azaz játszottak a kastély báljain és a falusi mulatságokon is, ami legalább részben magyarázná a bonchidai népzene kötöttebb, komponáltabb mivoltát. A legenda valószínűleg ebben a formában nem igaz, de hogy a környékbeli cigányzenészeket az „urak” időnként kitaníttatták, az Ocskay Rita kutatásai szerint igaz lehet.

A Kalamajka zenekar 1987-es, Bonchidától-Bonchidáig című lemezének forgatós tétele, melyen Fábián Éva (akit azóta inkább mesemondóként ismerünk) énekel, legendás felvétel; ahogy az Ökrös együttes Bonchida háromszora csodálatos borítójáról is híres; a Méta Bonchidája pedig a táncoktatások bevett segédeszköze. 2018-ban Ocskay Rita prímás adott ki Bonchidától Bonchidáig címmel füzetes albumot a környék muzsikájával.

* Az 1941. évi magyarországi népszámlálás eredménye.
** A 2011. évi népszámláláson 100 fő nem nyilatkozott az etnikai hovatartozásáról.