A népművészetéről, népviseletéről, táncairól és zenéjéről ismert Méra a közép-erdélyi Kalotaszeg egyik leghíresebb települése, mely az utóbbi időben még kultúrdiplomáciai botrányba is keveredett.

Méra Kolozs megyében, Kolozsvártól északnyugatra, 14 kilométerre fekszik, községközpontja Kisbács, és mára a kolozsvári agglomeráció része (bár Kisbáccsal ellentétben nem nőtt össze a várossal). Méra Kalotaszegen belül a Nádas-mentén fekszik, olyan, úgyszintén legendás falvak szomszédságában, mint Szucság, Magyarnádas, Magyarvista. A Nádas-mente azon szakaszát, amelyen Méra is fekszik, Cifra Kalotaszegnek is nevezik, utalva a nők a tájegység többi részén szokásosnál is díszesebb viseletére. Méra zsákfalu.

Mérai utcakép. Szilvay Gergely felvétele

1880-ban 1025-en éltek Mérában, 763 magyar, 83 román, 92 cigány s sokan mások. Az 1910-es népszámlálás 1383 lelket talált itt, akik közül 1284 volt magyar és 98 román. 1992-ig ezek a számok csak minimálisan változtak, mindkét nemzetiségnél néhány fős csökkenéssel. A 2011-es népszámlálás szerint 1387 lakosa közül 1055 magyar, a többiek túlnyomó többsége cigány, román alig akad.

Kalotaszegről röviden

Kalotaszeg a történelmi Magyarország viszonylagosan központi területén, az ország központi részeiből Erdélybe vezető fő kereskedelmi (és hadi) útvonal mentén feküdt. A vidék vásáros központja Bánffyhunyad. A 19. század óta a Nagyvárad–Kolozsvár országút mentén fut a vasút sínpárja is.

A Kalotaszeg elnevezés ugyanakkor nem mindig azt a vidéket jelentette, amelyet ma. A 16. században még a Nagyvárad és Bánffyhunyad közt elterülő vidéket tekintették Kalota-vidéknek, melynek egy kis altája volt a Nagy-Kalota, avagy a Sebes-Körös és a Kalota-patak szeglete – Kalota-szeg, „melynek jelentőségét a Bánffyhunyad évi nyolc vásárt tartó mezővárosa és a kereskedelmi út fölött őrködő Sebes vára adta”. A negyven települést magába foglaló tájegység nevét a Kalota nemzetségről kapta (akárcsak a patak).

A 19. századra azonban a tájegység úgymond keletre tolódik, és ekkor már nagyjából a mai Kalotaszeget értik alatta, bár határairól nincs egyezség. Martin György szerint „a ma Kalotaszegként számon tartott néprajzi táj Bánffyhunyad és Kolozsvár között mintegy 50 km hosszan elterülő, ovális terület, amit hegyvonulatok és völgyek szabdalnak kisebb egységekre”, mely (szerzőtől, meghatározástól függően) harminc-ötven faluból áll, 17 ezer magyar lakossal.

Altájai a legarchaikusabb Felszeg (a történeti Kalotaszeg sarka: Sebes-Körös mente és Havasalja); az Alszeg az Almás-patak vízgyűjtő területe; a Mérát is magába foglaló Nádas-mente a Cifra Kalotaszeg; a huszadik század közepe óta külön altájegységként tartják számon a Kapus-patak vidékét; s végül vita van a Kolozsvár körül fekvő átmeneti vidékről, mely részint kalotaszegi, részint mezőségi, részint egyedi jellegzetességeket mutat.

Egy mérai iparművésznő műhelye. Szilvay Gergely felvétele

Néhány katolikus települést leszámítva Kalotaszeg református. Néprajzilag a 19. század végén fedezték fel, s ettől kezdve a tájegység népessége átalakította, fejlesztette is saját népművészetét. Egyedi és markáns errefelé az építkezés, a tárgyi népművészet, különös tekintettel a varrottasokra és fejfákra, illetve a monumentális homlokzati faragványokra s persze a népviseletre. Méra is Kalotaszeg népművészetének általános jellegzetességeit viseli magán.

Fejezetek a falu történetéből a középkorban

A falu határában vezetett át a Napoca–Sargentum közötti római út, melynek darabjai és nyomvonala ma is látható. A honfoglalás előtt, 450–600 körül virágzó gepida település feküdt itt.

Méra nevét az Árpád-házi oklevelek 1299-ben említetik először Mera alakban írva, a templom felszentelése kapcsán. A település a Mérai nemesek birtoka volt, akik mint megbízottak szerepeltek az erdélyi közéletben.

1310-ben per tárgya volt a határához tartozó nádas-menti rész, a későbbi Andrásháza felett. Ekkor a Mikola fiak (Mikola fia Miklós és Illés fia László), Mérai Miklós és Féltő fia András – Andrásháza névadója – úgy egyeztek meg, hogy a Nádason levő malom Andrásé lesz, a hozzá tartozó halastón pedig András engedélye nélkül senki sem halászhat.

1314-ben Nádasmelléki Lovas András megölte Mérai János szerviensét, ezért nádas-melléki malma tartozékaival bírság fejében a kolozsi ispánra szállt, aki egy bizonyos Felteu fia Andrásnak eladta.

1320 körül András ispán panaszára az alvajda tiltotta Jánost és Miklóst, valamint jobbágyait földje használatától, és eltiltotta erdejének kivágásától.

1334-ben Miklós kolozsi ispán megvette a falu Kóród nevű negyedét.

A templom

A kalotaszegi templomokról azt írja Magyar Zoltán: „A túlnyomórészt református templomok belső díszítése ugyancsak több évszázados tradícióra megy vissza: a festett kazettás mennyezetek, padok és karzatok főként növényi ornamentikát szerepeltető motívumkincse a 17–18. századi erdélyi késő reneszánsz jegyeit viseli, és zömében kolozsvári mesterekhez (például az Umlingok) köthető.”

A mérai templom a 13. században épült, 1299-ben szentelték fel. Szentélye egyenes záródású. Kapuzata 15. századi, gótikus stílusú, a templom egészéhez képest – írja Horváth Zoltán György és Gondos Béla – monumentális hatású. A források szerint a déli bejáró egy 19. századi restaurálás eredménye. A restaurálásra azért lehetett szükség, mert a templomot 1847-ben felgyújtották. A felújítás azonban a régi falak és kapuzatok megmentésével történt.

A templomban középkori freskótöredékek találhatóak. Az egykori szentélyben – Méra reformált falu, így a templom évszázadok óta a református egyházé – „nemesen egyszerű, három kereszttel díszített, csúcsos szentségtartó fülke található. További középkori részlet a karzat alatt látható, attól részben takart freskótöredék, amelyen két alak színes ruházata látszik. A templom harangja 1560-ból származik.”

A mérai juhmérés

A Csík Zenekar egyik népszerű számának címe: Juhmérés Mérában. Az általában Szent György-naphoz köthető ünnepen kihajtják a „turma” (állattartó közösség) juhait a legelőre, majd másnap megfejik azokat. A tejmennyiség alapján határozzák meg, hogy melyik gazda milyen arányban kapja a tejet, illetve a sajtot, valamint milyen arányban kell hozzájárulnia a nyáj fenntartásának költségeihez.

Az állatok, a juhászok és a gazdák végigvonulva a falun (a Szász utcán) hangos énekelnek és muzsikaszóval kísérik az állatokat a fejésre. Az utca lakói a népszokás részeként vízzel locsolják a juhokat, hogy több tejet adjanak, azonban ennek néha az állatokkal „kinn háló” juhászok is részesei lesznek. A mérai juhmérés mára a népi kultúra iránt érdeklődők (főleg a táncházmozgalom) által gyakran látogatott esemény, turistalátványosság, már csak azért is, mert a kalotaszegi népzenészek ilyenkor hagyományos közegükben muzsikálnak.

A juhmérés (juhbemérés, tejbemérés) „termékenységi szokásmozzanatokkal” teli népszokás (tűzgyújtás, tüzes szalmakerék gurítása, juhok vízzel való megöntözése, obszcén csujogatások a nők részéről stb.), és hagyományosan duhaj táncmulatság kíséri, mely időnként összekapcsolódott a „juhait sirató pásztor” történetének előadásával.

Mérai faragott homlokzat. Szilvay Gergely felvétele

A huszadik század elején épült tejcsarnokot Kós Károly tervezte. Jelentős épület még a tájház és a bivalymúzeum. Az előző évtizedekig Mérában jelentős ágazat volt a bivalytartás, s a bivalyok jármait gyönyörűen díszítették. Van egy-két eldugott cifraszoba is a faluban, illetve aktívan tevékenykedő népművész.

Népzene és néptánc

A kalotaszegi néptánc kutatása a negyvenes években indult meg, azóta körülbelül 20 falut tártak fel gazdagon. Martin György szerint „Kalotaszeg a régi közép-erdélyi tánckultúra magas fokra fejlesztésével, valamint az új tánc- és zenestílus viszonylag korai, szerves beolvasztásával tűnik ki környezetéből; a régi és új stílus ötvözetének egyik eleme sem jellemzi ennyire feltűnően s arányosan a többi erdélyi táncdialektust.”

A legényes itt éri el fejlődésének csúcsát, s nagy teret ad a táncbéli individualizmusnak. Kimagasló táncegyéniségei vannak. A lassú és sebes csárdás (avagy szapora) Mérán motívumgazdagabb, s mérai jellemző a „leány emelve ugratása”, akárcsak az, hogy a lakodalmi kísérő, a hérészés verbunkzenéjére időnként legényeseznek. Úgyszintén gyönyörű tánca a rendnek a forgatós.

Kalotaszeg jelentős és híres cigány zenészdinasztiák szülőföldje. Méra híres prímása volt Gyuri Laci (1849–1919), és a mai napig aktív, híres zenészdinasztiája az Árus család, melynek ma élő és zenélő tagjai közt ott van Árus Béla (1968), Tóni Rudi (1983), Berki Károly (1975), Árpi Pipi Berki (1982). Kalotaszegen nincsenek állandó zenészbandák, a prímások maguk toborozzák a zenészeket alkalmanként, bár vannak, akikkel szívesen és rendszeresen muzsikálnak együtt.

Ugyanakkor ott is voltak olyan kötelezettségek, amelyek a megfogadott prímást kötötték. Például Mérába illett a helyi zenészeket vinnie. Kelemen László egyszer így emlékezett: „Ha meghívták az öreg Netit (Fodor Sándor Neti édesapját) Mérába muzsikálni – én is voltam vele így –, akkor kötelező volt felfogadnia az öreg Árus Ferit. Ez íratlan szabály volt, de megtörtént, hogy Neti ezt megszegte. Ezt aztán Árus Feri nehezményezte is: bejött a lakodalomba éjfél körül tányérozni, azaz kéregetni. Körbement egy tányérral, hogy akkor adjanak neki pénzt. Merthogy ő neki itt joga lett volna zenélni. A történet úgy folytatódott, hogy a részeg közönség megfogta az Árus Ferit, felvágta egy asztalra, és azt mondta, hogy verbunk! Azaz táncolnia kellett, hogy tányérozhasson. Ő viszont győztesként került ki ebből az abszolút megalázó helyzetből, mert a táncért hatalmas ovációt kapott.”

A kalotaszegi táncélet a karácsonyi ünnepkörben a legsűrűbb, ma pedig a rendszerváltás óta minden nyáron megrendezett kalotaszegi néptánctábor az egyik központi eseménye, melyben a haladó csoportot rendszerint egy Győrben élő mérai házaspár, Muszka György és Muszka Ilona vezeti, akik saját és felmenőik figuráit is tanítják az érdeklődőknek.

2016 óta ad otthont a falu a Bethlendi András barátai által rendezett világzenei és népzenei Csűrfesztiválnak.

A Felszállott a Páván indult Kalotaszegi Legénytársulat a Kalotaszeg Néptáncegyüttes férfikarából állt össze, s az öttagú társulat két tagja, Varga Zoltán és Mezei László méraiak voltak.

Méra a kultúrdiplomácia kereszttüzében

2017-ben a mérai legényes kapcsán kitört egy kisebbfajta kultúrháború: a Világörökségbe felvett romániai férfitáncokat bemutató videón a táncok túlnyomó többsége ugyan román tánc, ám román dallamoknak titulálják a magyarok lakta kalotaszegi Méra legényes táncának muzsikáját is. Igaz, a videó, amely az UNESCO világörökségi listájának honlapján is megtalálható, 2015-ben készült, de közéleti ügy 2017-ben lett belőle.

„Amikor a videót megláttam, meghökkentem, hogy mi történt. Egyik az, hogy mik a feliratok, a másik, hogy kevés táncos szerepelt a videón a gyűjtésből. Pedig úgy volt: lényeges, hogy több generáción át hagyományozódik a tánckultúra” – mondta Varga Zoltán, a videón látható mérai táncos, egyben a mérai Csűrfesztivál egyik szervezője. Hozzátette: Tötszegi Tekla néprajztudós és Zamfir Dejeu román folklorista voltak náluk gyűjteni, felvenni a legényest a videóhoz. Később elmondása szerint Tötszegi Tekla jelezte, hogy vacakolnak az elbírálással Bukarestben. Mire az érdemi döntés megszületett, Tötszegi már nem volt tagja az illetékes testületnek.

„Ismerem ezt a kérdést, annál is inkább, mert erdélyi vagyok és közelről láttam az egész kínlódást, ami ekörül volt. Zamfir Dejeu román folklorista azt ígérte, hogy ez egy közös magyar–román–cigány előterjesztés lesz a szellemi kulturális örökség listáján. Ennek jegyében a méraiak is segítettek abban, hogy elkészíthessék ott a videofelvételt” – fejtette ki Kelemen László népzenész, a Hagyományok Háza főigazgatója. Szerinte a méraiak döbbenettel tapasztalták, hogy a videóban a legényesük zenéjét románnak titulálták, de „személy szerint zenészként, folkoristaként is szakmaiatlan kijelentésnek érzem.”

Kelemen László elmondta: valóban vannak olyan legényes dallamok, amelyek román eredetűek; vannak olyanok, amelyek magyar eredetűek; és vannak olyanok, amelyek műzenei, akár reneszánsz eredetűek is lehetnek. Sőt, van olyan dallam a kalotaszegi legényesben, amely magyarországi ugrós dallamokból származik; ezek a dallamok aztán forgatós táncokká mutálódnak Székelyföldön. Az Utolsó Óra gyűjtésnek köszönhetően szépen kirajzolódik az átmenet, a budatelki ungurime („magyarság”, vagyis magyar tánc) például egy fontos láncszem ebben. „Bartók a támadások miatt egyszer megmérgelődött ez ügyben, fogta magát és egy tanulmányban összefoglalta, mi az, ami román és mi az, ami magyar eredetű az erdélyi népzenében. A százalékos szám erősen a magyarok javára billent – mondja Kelemen. – De ma ilyen vizsgálatnak sok értelme nincs. Örüljünk inkább annak, hogy a két nép békés egymás mellett élése ilyen virágzó kultúrát teremtett, amit mindannyian egymást kiegészítve a közös lelki egészségükre használnak.”

Az egész kérdéskör pedig nemcsak azért problémás, mert a dallamátvétel az együtt élő népcsoportok között szinte kibogozhatatlanul szövevényes és kölcsönös volt; hanem azért is, mert a hagyományos népi kultúra nem nemzeti, hanem regionális és helyi kultúra, ahol a sokféle eredetű dallamból, táncból mégiscsak összeállt egy egységes, csak az adott helyre jellemző, sajátos zenei és táncos összkép.

Bethlendi András bánnfyhunyadi kultúraszervező, a mérai Csűrfesztivál másik szervezője leszögezte: „Bennünk, kalotaszegi magyarokban visszatetszést keltett ez a videó. Képzeljük csak el, cigányzenészek húznak egy dallamot, amire magyarok táncolnak, és valaki erre azt mondja, hogy román zene. Mérában romák és magyarok laknak, románok csak néhányan.”

* Az 1941. évi magyarországi népszámlálás eredménye.
** A 2011. évi népszámláláson 31 fő nem nyilatkozott az etnikai hovatartozásáról.