Ma is tanultam valamit

Bem apó renegát lett?

Dr. Hahner Péter

Pár éve még a Wikipédia Bem-szócikkében is felbukkant egy jelző: renegát. Szerencsére azóta eltűnt belőle. Az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint ugyanis e szó jelentése nemcsak „hittagadó, hitehagyott”, hanem „áruló; hazáját, övéit, meggyőződését megtagadó, az ellenséghez csatlakozó személy” is. Márpedig Bemre ilyesmit nem mondhatunk. Még akkor sem, ha élete végén áttért az iszlám hitre.

Bem József. Forrás: Wikipédia

Osztrolenka véres csillaga

Józef Zachariasz Bem vagy magyar nevén Bem József Tarnówban született, 1794-ben, egy évvel hazája, Lengyelország harmadik felosztása előtt. Mivel hazáját Oroszország, Poroszország és a Habsburg Monarchia szétszabdalta, életét a lengyel függetlenség visszaszerzésének szentelte. Tizennyolc évesen tüzértisztként részt vett Napóleon oroszországi hadjáratában. Egyike volt annak a 98 000 lengyelnek, akik 1812-ben a Nagy Hadsereggel vonultak Moszkva felé, s akik közül mindössze 26 000 tért vissza. Tíz év múlva a cári hatóságok egy hazafias összeesküvés miatt egy év börtönre, majd büntetőszolgálatra ítélték.

Az 1830–31-es lengyel felkelés során vált híressé. Az ostrołękąi ütközetben, 1831. május 26-án az oroszokhoz rendkívül közel állította fel ütegét, és olyan komoly tűzharcot vívott az ellenséges tüzérséggel, hogy ezzel meg tudta akadályozni az oroszok végső rohamát és a lengyel haderő teljes felszámolását. Erre az eseményre utalt később Petőfi Sándor Az erdélyi hadsereg című versében:

„Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénnyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga!”

A lengyel felkelés leverése után Párizsban élt, majd Portugáliában próbált egy lengyel légiót felállítani a liberális erők támogatására. Ekkor már olyan híres volt, hogy egyes orosz ügynökök megpróbálták meggyilkolni.

A magyar szabadságharc hőse

1848-ban előbb a forradalmi Bécset védelmezte Windisch-Graetz hadseregével szemben, majd Pozsonyba ment, s felkínálta szolgálatait a magyar forradalmi kormánynak. Kossuth az erdélyi hadsereg parancsnokává nevezte ki. A szabadságharc legsikeresebb hadvezérének bizonyult: 1849 tavaszára már ki is űzte az ellenséges haderők túlnyomó többségét Erdélyből. A kormány altábornaggyá léptette elő, katonái lelkesedtek érte, s még a hivatásos katonatisztekkel állandóan összetűző Petőfi Sándor rokonszenvét is elnyerte.

Az orosz seregektől Segesvárnál elszenvedett veresége (július 31.) után Kossuth a Temesközben összegyűlt seregek élére állította. A temesvári csata (augusztus 9.) után azonban ő is menekülésre kényszerült.

Bem Erdélyben – egy panoráma töredéke, amelyet Jan Styka festett 1897-ben. Forrás: Wikipédia

1849. augusztus 23-án lépte át a magyar–oszmán határt, ahonnan Vidinbe szállították. Az oszmán hatóságok súlyos dilemma előtt álltak: az orosz kormány a lengyel, az osztrák kormány pedig a magyar menekültek kiadását követelte, a brit és francia diplomaták azonban arra ösztökélték Isztambult, hogy ne engedelmeskedjen. Az orosz diplomaták az 1774-es kücsük-kajnardzsi orosz–oszmán békeszerződésre hivatkoztak, amelyben megegyeztek, hogy a szökevényeket és menekülteket átadják egymásnak. Az oszmán kormány azonban úgy döntött, hogy a harcedzett, tapasztalt magyar és lengyel katonatisztek jó szolgálatot tehetnek egy újabb orosz–oszmán konfliktus esetén. Közzétette, hogyha a menekültek áttérnek a mohamedán vallásra, akkor az Oszmán Birodalomban maradhatnak.

Murad pasa

Ekkoriban több lengyel hazafi, mint például Adam Jerzy Czartoryski herceg, az 1830-as ideiglenes lengyel kormány egykori elnöke, abban reménykedett, hogy egy oszmán–orosz háború jó alkalmat kínálna a lengyel függetlenség visszaszerzésére. A katonatisztek úgy érezték, kötelességük megkísérelni az Oszmán Birodalomban egy ütőképes lengyel katonai bázist létrehozását. Bem is úgy látta, hogyha az oszmán kormány nem adja ki a menekülteket, akkor I. Miklós cár hadat fog üzenni, neki pedig természetesen vállalnia kell a harcot a hazáját elnyomó nagyhatalom ellen. Ezt írta Czartoryski herceg egyik ügynökének: „Innen jön az első ütés, amely maga után vonja Lengyelország függetlenségét!”

Annak azonban, hogy szerepet vállalhasson az Oroszország elleni hadműveletekben, és hogy beléphessen az oszmán hadseregbe, a mohamedán vallás felvétele volt a feltétele.

A magyar és lengyel menekültek körében komoly vita bontakozott ki erről. Mészáros Lázár és Kossuth Lajos ellenezte a kereszténység megtagadását, Bem azonban több lengyel tiszttel együtt hitt abban, hogy küszöbönáll az oszmán–orosz háború. Ha pedig csak egy vallási áttérés a feltétele annak, hogy ebben részt vegyenek, akkor meg kell hozniuk hazájukért ezt az áldozatot.

„Bem a legteljesebb mértékben gyakorlati-politikai szempontok alapján foglalt állást ebben a sok vitára alkalmat adó kérdésben” – állapította meg Kovács Endre történész. 1849 szeptemberében vagy októberében Guyon Richárddal, Kmety Györggyel és másokkal együtt Bem is áttért a mohamedán vallásra. A „Murad pasa” nevet kapta. Abban reménykedett, hogy szívélyesebb bánásmódban, nagyobb mozgásszabadságban és bőkezűbb ellátásban lesz része, s katonáiról is jobban gondoskodhat. Kovács Endre szerint október végéig 238 menekült tért át, 216 magyar, 7 lengyel és 15 itáliai.

Bem mint az erdélyi hadsereg parancsnoka – Tyroler József festménye. Forrás: Wikipédia

Az utolsó ütközet

Nem volt mindenki elragadtatva a történtektől. Czartoryski herceg kijelentette, hogy Bemnél „a jellem győzött a meggondolás felett”, a brit diplomaták pedig anyagi segítséget is felkínáltak Bemnek, ha visszatér a keresztény hitre.

Háborúra végül mégsem került sor, mert a brit kormány egyelőre el akarta ezt kerülni, s I. Miklós cár is megelégedett a menekültek internálásával, nem követelve tovább kiadatásukat.

Az oszmán kormány Vidinből Sumlába kísértette a menekülteket, majd a magyarokat Kütahyába, Bemet pedig Aleppóba internálta. Bem 1850 elején érkezett meg a szíriai városba. Előbb egy helyi arabokból felállítandó ezredről szőtt terveket, majd salétrom és lőpor gyártásával kísérletezett. Ez év októberében, amikor egy népes arab rablócsapat arra készült, hogy Aleppót kirabolja, a megrémült oszmán hatóságok Bemet bízták meg a védelem irányításával.

A sivatagi portyázáshoz szokott arab lovasok alaposan meglepődtek, amikor az európai tüzérség egyik legjobb szakembere által felállított lövegekből ágyútűz zúdult rájuk. A gyalogosok és lovasok támadását már meg sem várták, hanem elmenekültek. Ez volt Bem tábornok utolsó csatája – ki tudja, hány embert mentett meg vele Aleppó lakói közül. Egészsége viszont rohamosan hanyatlott, s 1850. december 10-e hajnalán végzett vele egy maláriás láz.

Nem volt renegát, mert az élete értelmét adó küzdelemhez, a lengyel szabadságért és a cári elnyomás elleni harchoz élete végéig hű maradt. A vallási áttérés csak eszköz volt ahhoz, hogy ezt a küzdelmet folytathassa. Reményei kis híján valóra váltak: ha megéri hatvanas éveit, a krími háborúban (1853–56) minden bizonnyal hatékonyan részt vehetett volna az Orosz Birodalom elleni küzdelemben.