Ma is tanultam valamit

Miért utasították vissza a magyarok Napóleon függetlenségi ajánlatát?

Tarján M. Tamás

„Magyarok! Eljött az a szempillantás, melyben visszanyerhetitek régi függetlenségeteket. Fogadjátok el a békességet, melyet ajánlok: maradjon egész épségében országotok és szabadságotok […] Semmit sem kívánok én titőletek: egyedül csak azt akarom látni, hogy szabad és valósággal független nemzetté legyetek.” Az 1809. május 15-én kiadott schönbrunni kiáltványban Napóleon ezekkel a szavakkal szólította fel a magyar nemzetet a Habsburg Birodalomtól való elszakadásra. Tekintettel arra, hogy a korábbi évszázadok során a magyar társadalom egyes csoportjai számos alkalommal felkeltek az uralkodóházzal szemben, a császár joggal bízhatott a kiáltvány pozitív fogadtatásában, ám az események nem várt fordulatot vettek. A nemesek ahelyett, hogy – Napóleon kérésének megfelelően – „ősi szokás szerint” királyt választottak volna Rákos mezején, inkább Habsburg József nádor győri táborába vonultak, hogy a franciák ellen harcoljanak. De mi lehetett az oka annak, hogy a magyar nemesség elutasító választ adott Napóleon felhívására? A császár elleni fellépéssel valóban a függetlenség lehetőségét szalasztották el 1809-ben? A schönbrunni kiáltvány kiadásának évfordulóján ezekre a kérdésekre igyekszünk választ adni.

Schönbrunn a 18. század második felében, Bernardo Bellotto festményén. Forrás: Wikipédia

Világhódító a szomszédban

1809 áprilisában I. Ferenc osztrák császár és magyar király elérkezettnek látta az időt, hogy visszavágjon Napóleonnak az 1805-ben elszenvedett vereségért, ezért a Habsburg Birodalom háborút provokált Franciaországgal szemben. A napóleoni birodalom minden eresztékében meglazult. Spanyolországban háború tombolt, Portugália után immár Hollandiában is brit csapatok jelentek meg, több porosz tiszt próbált felkelést kirobbantani, a pápa pedig kiközösítette Napóleont, aki az aspern-esslingi csatában, Bécs mellett még vereséget is szenvedett. Ebben a helyzetben született meg a május 15-i kiáltvány, amelyben a császár felszólította a magyarokat az osztrák uralkodóháztól való elszakadásra. Bár erre nem került sor, a wagrami francia győzelem újra megszilárdította a császárságot.

Napóleon a wagrami csatában. Forrás: Wikipédia

A proklamáció kiadását nem érzelmi szempontok, hanem a katonai zseni politikai érdekei motiválták. Napóleon abban bízott, hogy a magyar nemesség élni fog a felkínált lehetőséggel, és Magyarország elszakadásával végzetes csapást tud mérni a megrendült Habsburg Birodalomra. Tekintettel arra, hogy időközben a francia császár lengyel szövetségesei is a birodalomra támadtak, 1809 tavaszán a Habsburg uralkodóház válságos helyzetbe került. Az összeomlásra, részben a magyarok hűsége miatt, végül nem került sor, de a háború végén I. Ferenc így is súlyos feltételek mellett tudott csak békét szerezni.

Egy visszautasíthatatlannak tűnő ajánlat

A schönbrunni kiáltvánnyal Napóleon mindent megtett annak érdekében, hogy elnyerje a magyarországi közvélemény szimpátiáját. A felhívásban „ismerős hangon” szólt a magyar nemességhez, és igyekezett azokra a sérelmekre apellálni, amelyeket a korábbi évszázadokban a rendi országgyűlések résztvevői is gyakran felpanaszoltak a Habsburg uralkodóknak. Ez természetesen nem a császár tájékozottságának, hanem a szöveg megfogalmazásában közreműködő magyar értelmiségieknek – például Batsányi János költőnek – volt köszönhető.

A proklamáció megállapította, hogy az „Ausztriával való egyesíttetés” volt az ország „szerencsétlenségeinek” legfőbb oka. Felidézte azt a korábban sokat hangoztatott kritikát, hogy Magyarország erőforrásait a Habsburgok nagyhatalmi célokra pazarolták el („Ausztriáért folyt a ti véretek a messze országokban; és legbecsesebb javaitok szüntelenül annak örökös tartományai miatt voltak feláldozva.”) Napóleon kiáltványa a nemzeti büszkeségre is igyekezett hatni azzal, hogy megállapította, a Magyar Királyság „tette az Ausztriai Birodalomnak legszebb részét.” Ennek ellenére a dinasztia meghódított tartományként kezelte az országot, és az ősi alkotmány elpusztítására törekedett.

Batsányi János. Forrás: Nemzeti Örökség Intézete

A régi sérelmekre alapozva a kiáltványban Napóleon arra szólította fel a magyarokat, hogy – a hagyománynak megfelelően – gyűljenek össze Rákos mezején, és válasszanak új uralkodót. (A jelek szerint nem tudta, hogy Rákos mezején három évszázada nem gyűlt össze senki…) „Válasszatok […] olyan királyt, aki tiérettetek országoljon, aki hazátoknak kebelében tiközöttetek lakjék, és akit a ti polgártársaitok és katonáitok vegyenek körül!” A császár proklamációját bizakodó sorokkal zárta: „Nem fogjátok ti ezen jó szándékból eredő és a ti saját javatokra tárgyazó ajánlásaimat megvetni; nem fogjátok tovább haszontalanul ontani véreteket oly gyenge fejedelmekért, kiket szüntelenül megvesztegetett miniszterek igazgattak…” A katonai géniusz várakozásai végül nem igazolódtak be. A kiáltvány nem akasztotta meg a nemesi felkelők gyülekezését, akik József nádor felhívására Győrbe vonultak. Mint ismeretes, a rendi bandériumok 1809 júniusában a dunántúli város mellett megküzdöttek Napóleon hadaival, de vereséget szenvedtek a túlerővel szemben.

Az ellenállás oka

A Napóleonnal szembeni ellenszenv elsősorban abból fakadt, hogy a katonai géniusz „a forradalom gyermekéből” az évek során kíméletlen önkényúrrá vált, akit a szabadság eszméje helyett már a birodalomépítés és dinasztiaalapítás vágya vezérelt. Így aztán a francia katonákat, akik a koalíciós háborúk során újra és újra térdre kényszerítették az európai uralkodókat, az elfoglalt területeken nem felszabadítóként, hanem közönséges hódítóként fogadták. Ebben döntő szerepet játszott, hogy Napóleon szinte szuvenírként osztogatta családtagjai és bizalmasai körében a különböző koronákat. Közömbös volt nemcsak a nemzeti igények, hanem alattvalói anyagi érdekei iránt is. A britek megtörésére felállított kontinentális zárlattal például súlyos gazdasági károkat okozott Nyugat-Európában. Folyamatos háborúival pedig felélte azoknak a területeknek az erőforrásait, amelyek Franciaország befolyása alá kerültek. Ezekkel az okokkal magyarázható, hogy az 1809-es év során nem csupán a spanyolok és a portugálok vívtak elkeseredett gerillaháborút Napóleon ellen, hanem az ellenállás tűzfészkei német területen is felparázslottak.

A közvetett tapasztalatok arra sarkallták a magyar nemesek többségét, hogy 1809 tavaszán I. Ferenc és a Habsburgok oldalán sorakozzanak fel. Bár akadtak olyan, a francia forradalom eszméi mellett kitartó értelmiségiek – pl. Berzeviczy Gergely vagy Virág Benedek –, akik illúzióktól telve várták Napóleon bevonulását, az ország közhangulatát nem ők határozták meg.

Az intő lengyel példa

Persze joggal vetődik fel a kérdés, hogy miként befolyásolta volna Magyarország jövőjét, ha 1809-ben a megszólított nemesség él a lehetőséggel, és új királyt választ. Tekintettel arra, hogy az 1812-es katasztrofális oroszországi hadjárat után Napóleon csillaga leáldozott, a független Magyarország kérészéletűnek bizonyult volna. A lengyelek szomorú példáján keresztül pedig az is megállapítható, hogy a császár ajánlatának elfogadása rövid távon milyen következményekkel fenyegetett volna.

1807-ben, Poroszország és Oroszország legyőzése után Napóleon úgy döntött, hogy feltámasztja a lengyel államot, amelyet a 18. század végén a térség nagyhatalmai felosztottak egymás között. Így született meg a Varsói Hercegség, amely az egykori Lengyel Királyság területeinek csak egy részét kapta meg, de azért cserébe mégis súlyos árat fizetett Franciaországnak. Napóleon ugyanis a következő években valósággal kiszipolyozta szövetségesét. Lengyel katonák tízezrei estek el a napóleoni háborúk különböző hadszínterein – pl. spanyol és orosz földön –, az otthon maradottak pedig megfeszített munkával szolgálták a birodalmat. Volt olyan időszak, amikor a hercegség – saját költségen – közel egymillió császári katonát látott el! A Napóleon által biztosított „francia szabadság” a lengyel parasztok számára olyan magas adókat hozott, amelyek mellett a korábbi „orosz rabság” terhei is eltörpültek.

Bár a korabeli Magyarország helyzete részben eltért a Varsói Hercegségétől, joggal feltételezhetjük, hogy a Napóleon bábáskodása mellett kikiáltott nemzeti függetlenségért hasonló árat kellett volna fizetnünk.