Könyvismertetés

Ragyogó könyv egy sötét korról

Dr. Hahner Péter

Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945–1956. 3. javított kiadás. Budapest, 2021, Rubicon Intézet. 525 oldal. 5990 Ft.

Kevés tudományos összefoglaló munkát nevezhetünk egyszerre olyannyira mélyenszántónak, alaposnak és ugyanakkor rendkívül látványosnak, olvasmányosnak, mint e kötetet, amelyet hazánknak a második világháború vége és az 1956-os forradalom leverése közötti történetét ismerteti. A szerző, Gyarmati György, az akadémia doktora és a szerkesztő, Rácz Árpád, a Rubicon Intézet társelnöke úgy vélekedtek, hogy a táblázatok, a korabeli karikatúrák, a fényképek, a színes festmények és szöveges dokumentumok néha többet árulnak el egy korról, mint az elbeszélő és elemző fejezetek. Igazuk van: én például alig tudtam levenni a szememet a 200. oldal illusztrációjáról. E fényképen ugyanis a Ganz-gyár acélöntödéje munkásainak az ebédszünetben felolvasnak Popov szovjet író Acél és salak című könyvéből. (A minden bizonnyal nagyszerű regény három kiadást ért meg hazánkban 1950 és 1953 között…) Egy munkás olvas – tíz másik érdeklődve figyel, még a kezükben tartott csajkáról is megfeledkezve. Hogy magukban mit gondoltak erről a hazug, hamis, beállított jelenetről, azt csak elképzelni tudjuk. A fénykép címe: „Az élenjáró szovjet népirodalom segít a termelésben.” Hogyan lehet ennyi hazugságot belesűríteni egyetlen mondatba? Az olvasó néha nem tudja, hogy nevessen vagy borzongjon. A 319. oldalon látható festmény alkotója például mindent elkövetett, hogy a képen látható úttörőfiúk és kislányok ne csak meghatottan hallgassák a Nagy Vezért, de valamennyien hasonlítsanak is kissé a kerekfejű, zömök, jól táplált Rákosi elvtársra.

A kötet első kiadása idején komoly vita bontakozott ki a történészek között arról, hogy nevezhetjük-e az egész tizenkét éves időszakot Rákosi-korszaknak. Hiszen egyesek különböző megszépítő elnevezésekkel illették az 1945-öt követő három évet, polgári demokráciára és koalíciós kormányzatra utalva. Gyarmati György azonban meggyőzően bizonyítja be e kötetben, hogy mind a tizenkét évre Sztálin „legjobb magyar tanítványa”, Rákosi Mátyás személyisége nyomta rá bélyegét, aki 1945-ben érkezett és 1956-ban hagyta el hazánkat.

Kezdettől a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet tagjai határozták meg, mi fog történni Magyarországon. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés szinte csak virtuálisan létezett, a földet osztó kormányzat pedig „a másik kezével szinte azonnal” meg is sarcolta a parasztságot. A többségi elvet már 1945-től mellőzték a parlamentben, nem az a párt alakított kormányt, amelyik megnyerte a választásokat, hanem azok a politikusok, akiket a szovjet vezetők erre kijelöltek. Holott a szerző teljes joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy „a Szovjetunió által dominált közép- és keleteurópai régióban […] egyedül Magyarország volt az, ahol a polgári parlamentarizmust reprezentáló párt aratott abszolút győzelmet.” Ezután pedig a vezető magyar politikusok letartóztatásával, sőt, a „kékcédulás” vagy inkább „többszörösen elcsalt választásokkal” sem sikerült meggátolni, hogy a magyar választók másodszor is elutasítsák a szovjet rendszert.

A kötet egyik fő érdeme, hogy tudományos precizitással bebizonyítja: a rendszernek és irányítóinak nincs semmilyen mentségük. Volt-e a világtörténelemben olyan kormányzat, amely két éven belül az egyik belügyminiszterét (Rajk Lászlót) kivégeztette, a másikat (Kádár Jánost) bebörtönöztette, a harmadikat (Zöld Sándort) pedig családirtásba és öngyilkosságba kergette? Ahol az Államvédelmi Hatóság vezetőjének helyettese (Szűcs Ernő) előbb mesés vagyont halmozhatott fel nemesfémből, majd a testvérével együtt a saját emberei verték halálra, anélkül, hogy ezt bárki számon kérte volna tőlük? Ahol a legfelsőbb vezetés tagjaira ilyen sors várt, ott persze az egyszerű állampolgárok sem számíthattak jobb bánásmódra. A terror nem csak az „osztályellenséget” sújtotta: a legtöbb meghurcolt bizonyíthatóan „a rendszer saját bázisához számítottak köréből kerül ki”, vagyis a „rituális gyilkossági szertartásokká” váló politikai perek után százával végezték ki és százezrével ítélték el a munkásokat és a parasztokat. A könyvből megtudhatjuk, hogy az 1950 és 1953 közötti időszakban átlagosan napi négyszáz elmarasztaló ítélet született, a belügyminisztériumban egymillió-kétszázezer személyről vezettek megfigyelési kartonokat, s átlagosan minden második családra jutott egy „megfigyelt személy”.

Talán az a leginkább elkeserítő tény, hogy a terrornak, a „sanyargatásnak”, a „magánjavak mértéktelen elkonfiskálásának” semmi értelme, semmi eredménye sem volt. Az én nemzedékem még úgy tanulta az iskolában, hogy „hazánk agrár-ipari országból ipari-agrár országgá fejlődött.” Ebből azonban egy szó sem igaz. A nemzeti vagyont kontraproduktív módon működtették, s eltékozolták, a társadalom pedig tartós nélkülözésre kényszerült. A kolhozosítás után az ország ellátásához szükséges élelem több mint kétharmadát továbbra is a magángazdaságok biztosították, s 1952–53 fordulóján az átlagos bérszint nem érte el a „munkásnyúzónak” kikiáltott Horthy-korszak átlagbérének kétharmadát sem. Gyarmati György nem kertel, nyíltan megírja, hogy ez a pár év alatt működésképtelenné váló, az összeomlás szélén ingadozó rendszer tökéletesen csődöt mondott.

Jó lenne, ha tankönyveink szerzői végleg megfeledkeznének azokról a megszépítő elnevezésekről, amelyekkel e korszak mentegetői illették az 1945 és 1956 közötti időszakot. Népi demokrácia, proletárdiktatúra, modernizációs diktatúra? Használjuk inkább Gyarmati György találó elnevezését, aki szerint a Rákosi-korszak egyszerűen „despotikus rémuralom” volt, amely nem modernizálta, hanem tönkretette az országot, s következményeit máig érezhetjük.