Kárpátalja

Aknaszlatina

A máramarosi sóbányászat fellegvára

Dr. Nánay Mihály

Bizonyára kevesen tudják, hogy ha like-vadász képet szeretnénk készíteni magunkról, amelyen a sós vízen mozdulatlanul fekve újságot olvasunk, nem kell a Holt-tengerig utaznunk több mint 2000 kilométert. Elég a Kárpát-medencében maradnunk, ugyanis itt is találhatunk hasonlóan sós tavakat – igaz, jelenleg egy időzónával ehhez is arrébb kell kirándulnunk, hiszen az ominózus állóvizek Kárpátalján, azon belül is Aknaszlatinán találhatók. Ez a turisztikai vonzerő már önmagában is indokolná, hogy kiemelten foglalkozzunk vele, de ha hozzátesszük, hogy a település annak ellenére, hogy Ukrajnában van, román-magyar többségű, valamint hogy egyes részeit épp a korábbi évszázadok sóbányászata miatt ökológiai katasztrófa (beszakadás) fenyegeti, ráadásul még a trianoni békediktátum torzító hatásait is közvetlenül tanulmányozhatjuk, nyugodtan nevezhetjük kihagyhatatlan helyszínnek. Szlatina esetében nem nagy csatákat, híres történelmi személyiségeket vagy komoly politikai eseményeket tekintünk át, hanem a sóbányászat sok évszázados hatásait, némi trianoni traumával súlyosbított, kevésbé ismert település mindennapjait.

Aknaszlatina 1941-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Ugyan bizonyosnak tűnik, hogy már az ókorban is fejtették az itteni – Közép-Európában a legnagyobb – sókészleteket, de a magyar történelem során először a 14. században találjuk meg a település okleveles említését, ami nem is csoda, hisz a központtól távoli, erdős Máramaros vármegyét utolsóként szervezték meg az országban. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a feudális állammodell kárvallottjainak utolsó menedéke volt a térség, mielőtt ide is megérkezett a királyi, egyházi és földesúri hatalom. A középkor óta nagy becsben tartott sóbányászat és sókereskedelem kezdettől fogva nagy jelentőséget adott a térségnek. Az értékes ásványkincset a Tiszán szállították lefelé, és királyi várak, valamint koronavárosok egész sora (Hosszúmező, Huszt, Máramarossziget, Técső, Visk) jött létre a stratégiai jelentőségű útvonal biztosítására. Érdekesség, hogy a helyi hagyomány szerint a koronavárosok közül messze legismertebb Huszt neve is társai kezdőbetűiből áll össze: H(osszúmező), U([V]isk), (Máramaros)Sz(iget), T(écső). Aknaszlatina a vele szemben, a Tisza bal partján fekvő Máramarossziget, a vármegye székhelye közvetlen közelségében érthető módon nem vált jelentős várossá, nevét jobbára az elégedetlen bányászok kapcsán a Dózsa-felkelés vagy a Rákóczi-szabadságharc idején említik.

A bányászat igazán a 18–19. században lendült föl, az óriási sótömzsbe egymás után mélyítették az aknákat. A bánya jelentőségéről tanúskodik, hogy nevezetes, 1852-es körútja alkalmával Ferenc József ide is ellátogatott, hogy „hadd lássa, úgymond mennyit ér (többek között) a kárpátaljai tartomány”. A dualizmus korában (1880) elérte Szlatinát a vasút is, így az addig szinte egyeduralkodó tiszai vízi szállítás mellett immár vasúton is útjára indították az itt kibányászott sót. Az első világháború kitörésekor tehát egy kifejezetten prosperáló és az 1910-es népszámlálás adatai szerint homogén, magyarlakta bányásztelepülést találunk a Tisza partján.

Az aknaszlatinai Kunigunda-bánya bejárata 1902-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Két ország határán

Aknaszlatina fejlődésében az első jelentős törést Trianon hozta։ 1920-tól a béke értelmében határtelepülés lett. Mivel az új csehszlovák–román határt a Tisza képezte, a Csehszlovákiához került máramarosi térség (benne Szlatina) nemcsak hagyományos városi központját (Máramarossziget) vesztette el, de a határ a vasútvonalat is szétdarabolta. Így fordulhat elő, hogy ma Lembergből az Uzsoki-hágón át egészen Aknaszlatináig közlekednek vasutak, illetve a másik irányban a Tatár-hágón át Rahóig, míg a két „végállomás” közötti mintegy 50 kilométeres – jórészt Romániához került – távon nincs vonatközlekedés, bár a sínek még részben megvannak. Mindennek megfelelően a határ itt is sok évszázad alatt szerves kapcsolatokkal összefonódott térséget vágott ketté. A Tiszán átívelő hidat a második világháború idején, 1944-ben robbantották föl, immár teljes mértékben garantálva a szétszakítottságot. Szerencsére az ezredforduló után – a Mária Valéria hídhoz hasonlóan – ezt is újjáépítették, és ma ismét működik határátkelő a két ország között.

Az etnikai helyzet is megváltozott a csehszlovák, majd a szovjet hatalom idején. 1944-ben a megszálló szovjet csapatok a 4. ukrán front hírhedt 0036-os parancsa alapján összegyűjtötték és munkatáborokba vitték Kárpátalja 18–50 év közötti magyar és német férfilakosságát. A deportálásokat Aknaszlatina sem kerülhette el. E tragikus események, valamint a térség 1947-es közigazgatási rendezése (a környező, román többségű Faluszlatinát Aknaszlatinához csatolták) miatt végleg megváltozott a település etnikai arculata is. Ennek ellenére még ma is számottevő lélekszámú magyar kisebbség él szórványban Aknaszlatinán, már jóval keletebbre a határ menti tömbmagyarság nyelvhatárától. A máig utolsó, 2001-es ukrajnai népszámlálás adatai szerint a 8956 fős lakosságú településen 2193-an (kb. 25%) vallották magukat magyarnak, a település lakosságának többsége pedig román volt! A népszámlálás óta eltelt lassan két évtized alatt becslések szerint jelentősen csökkent a település lakosságszáma, kérdés, hogy ezt meghaladó mértékben fogyott-e a helyi magyarság. Mindenesetre jelentős részaránya miatt még magyar nyelvű középiskola is működik a nagyközségben, valamint a helyi katolikus plébánia is fontos kulturális önazonosságot fenntartó intézmény.

A szlatinai sótermelés csúcsát a szovjet időszakban érte el, az 1970-es években mintegy évi 2 millió tonna sót fejtettek. A bányászat mellett egészségügyi funkciót is nyert a település, hiszen 1968 óta működött a bányában egy többek között légúti panaszokat is kezelő allergológiai szanatórium. Ebben az időszakban tehát az Ukrán SzSzK-ban szinte csak egy fekete-tengeri nyaralásra szóló lehetőség vetekedhetett a kevesek számára elérhető aknaszlatinai gyógykezelésre szóló beutalóval. A rendszerváltás és a Szovjetunió szétesése azonban nem kedvezett a szlatinai sóbányászatnak. Egyfelől megszűnt az óriási szovjet piac, másfelől a tervgazdasági kereteket felváltó piacgazdasági viszonyok is megtépázták a bánya működését. Az üzemelés felfüggesztéséhez, majd a végső bezáráshoz azonban nem csak ezek a tényezők vezettek…

Az aknaszlatinai Ferenc-bánya 1909-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A bányaomlások peremén

A karsztosodás folyamata a szó alapvető értelmében karbonátos kőzetekhez (pl. mészkő, dolomit) kötődik, és ennek során a szén-dioxiddal telített víz különböző felszínformákat létrehozva oldja az említett alapkőzeteket. Hasonló folyamat játszódik le, ha sórétegek a felszín közelébe érnek és ott édesvízzel találkoznak, ezért nevezik az ilyen módon kialakult felszínt sókarsztnak. A 2,4 kilométer hosszú, 1,3 kilométer széles és 0,6 kilométer mély aknaszlatinai sóösszlet a földtörténeti miocén korban egy lefűződő tengeröböl bepárlódásával jött létre, majd az üledékrétegek meggyűrődése miatt került a felszín közelébe. Ugyan a sóösszletet a Tisza által lerakott kavicstakaró fedi, mégis akár természetes úton is elérhette a felszíni víz. Nagyobb árvizek idején ugyanis a medréből kilépő Tisza vize a kavicstakarón át a sótömzs fölé ér, továbbá az összletet délről egy nagy kanyarral megkerülő Tisza normál középvízi vízállása is jóval magasabb a kanyar kezdetén, mint annak kijáratában. Ezáltal a felszín alatti vizek a vízszintkülönbségnek megfelelően is átszivárognak a kavicstakarón és a sótömzsöt is érintik. Mindezek értelmében tehát a sókarsztos folyamatok akár természetes úton is megindulhattak, ám kétségtelen, hogy a felgyorsulásukhoz a bányászat vezetett.

A 18. század végétől megnyitott aknákban folyamatos küzdelmet kellett vívni a vízzel, és már korábban is nemegyszer beszakadtak (például a Lajos-bánya 1809-ben vagy a Kunigunda-bánya 1906-ban). A bányákat általában a száraz só fizikai jellemzőinek megfelelő statikával tervezték meg, ugyanakkor ha bármilyen okból édesvíz tört be, akkor az megnedvesítette, illetve oldani kezdte a felsőbb kőzetrétegeket tartó sóoszlopokat, melyek eltűnésével alakult ki a beszakadáshoz vezető réteghiány. Éppen az édesvíz jelentette fenyegető veszély miatt a 19. században és a 20. század elején különös gondot fordítottak egy vízelvezető csatornarendszer kialakítására, mely ha nem is teljesen, de kielégítő mértékben segített kezelni a problémát. A szovjet időszakban azonban nem fordítottak kellő figyelmet a csatornarendszer karbantartására, így fokozatosan növekedett a bányába bejutó víz mennyisége. A folyamathoz hozzájárult, hogy az ekkor mélyített új bányákat (9-es és 10-es számú bánya) a kelleténél nagyobb mennyiségű dinamit felhasználásával alakították ki, ami még repedezettebbé tette a sótömzsöt, nem beszélve arról, hogy a már összesen tíz bánya jelentősen megbolygatta a sóösszletet fedő réteget, amely még inkább átjárhatóvá vált a csapadékvíz számára. 2007-ben már csak a 9-es számú bányába bejutó víz mennyisége meghaladta az 500 m³/órát, amekkora mennyiséget reménytelen volt kiszivattyúzni. Az utolsó két bánya befulladását és végső bezárását végül a Tisza ismétlődő árvizei okozták, melyek során a víz betört az aknákba. Ugyanerre a sorsa jutott a 9-es számú bányában működő, Szovjetunió-szerte ismert allergológiai szanatórium is. Mindennek következtében a települést teljes mértékben meghatározó sóbányászat három évszázados története véget ért.

Az aknaszlatinai Ferenc-bánya belseje 1910-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A bezárt bányák környékén sétálva szinte holdbéli táj tárul a látogatók szeme elé. Több óriási beszakadásos mélyedés (ún. szakadékdolina) alakult ki, melyek méretei meghaladják a római Colosseumot, is és mélységük is tekintélyt parancsoló. A beszakadások általában pár hét alatt zajlottak le, de az egyik dolina 2006-ban – egy helyi bányász közlése szerint – néhány óra alatt alakult ki és nyelte el a környező házakat, erdőt és utat is. A dolinák (töbrök) mellett víznyelőket, sőt még karrokat is meg lehet figyelni a nyíltan felszínre kerülő sórétegeken.

A bizonytalan jövő

A város a sóbányászat megszűnte után nem tekint biztató jövő elé. Az évszázadokon keresztül domináló iparág minden tekintetben meghatározta a település életét és a legfőbb foglalkoztató volt. Az utcákon sétálva még az ukrajnai viszonyokhoz képest is különösen lehangoló kép tárul a szemünk elé. A helyzetet azonban tovább súlyosbítja a beszakadó bányajáratok miatt fenyegető katasztrófa. A 8-as számú (Új-Lajos) bánya részben a település délkeleti részét alkotó Faluszlatina alá ér és járatai jelenleg is folyamatosan szakadnak be, ezzel a település egy részét azzal fenyegetve, hogy a bánya egyszerűen elnyeli. Az itt kialakult egyik szakadékdolina peremén három kilencemeletes ház, valamint egy óvoda és iskola is található, melyeket már közvetlenül fenyeget a beszakadás (ettől függetlenül a szennyvizüket egy csövön keresztül a dolinába engedik, ezzel tovább fokozva a vízutánpótlást…). Nem kevésbé veszélyes a helyzet a szovjet időszakban mélyített 9-es és – a később üzembe nem helyezett – 10-es bányával, amelyek a település aknaszlatinai részét fenyegetik a mélybe süllyedéssel.

A beszakadáson kívül reális veszélye van, hogy egy újabb komoly csapadékos időszak vagy tiszai árvíz után a bányákban összegyűlt egyre nagyobb mennyiségű víz a felszínre törve vezet katasztrófához, illetve jut be sűrű, sós oldatként a Tiszába, ami a folyó élővilágára nézve tragikus következményekkel járna. A legnegatívabb forgatókönyv szerint a felszíni rétegek berogyása nyomná a felszínre a bányajáratokat kitöltő sós vizet, így tehát a két említett katasztrófa egyszerre következne be.

Bányabeomlás Aknaszlatinán 1908-ban. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A probléma nyilvánvalóan sokkal súlyosabb annál, mint amit egy az átlagosabbnál is szegényebb ukrán település maga meg tudna oldani. Kijev részéről hangzatos nyilatkozatok hangzottak el, sőt 2011-ben a katasztrófavédelmi miniszter személyesen is meggyőződött a veszély mértékéről, ám a problémát megoldó lépések nem történtek. Inkább a katasztrófa által leginkább fenyegetett házak lakóit költöztették át a település más részeire. Aknaszlatinán sétálva többek között ezért sem láthatunk óvárost, történelmi emlékeket, ugyanis azokat már az 1970-es években lerombolták, míg a település központját egyszerűen csak arrébb telepítették. Kijevből szemlélve az egész település elköltöztetése tűnik a legolcsóbb megoldásnak. Erre a célra már ki is jelölték a Szlatinától 50 kilométerre Fekvő Talaborfalut, ahol szintén található kősó, így talán a bánya és az allergológiai kórház is újra kialakítható lenne. Ukrajnában példátlan gyorsasággal megépült a jókora állami pénzből megrendelt új településrész (iskolával, óvodával), ám elszámolási és jogi problémák miatt azóta is elkerítve, üresen áll. Persze az aknaszlatinaiakat nem kérdezték meg a rendezési tervről, hiszen ők nem az elköltözésben látnák a probléma megoldását. Mindeközben Magyarország közbenjárására az Európai Unió hajlandó lenne 3 millió eurót adni a katasztrófahelyzet megoldását előkészítő hatástanulmányra, ám az ukrán agrárminisztérium nem adta ki a vizsgálat elvégzéséhez szükséges hivatalos engedélyeket.

Az egyetlen biztató, kitörési pontot jelentő lehetőséget a sókarsztos berogyások következtében létrejött sós tavak jelentik, melyeknek az utóbbi időkben már országos híre lett, és Ukrajna távolabbi szegleteiből, sőt külföldről is érkeznek üdülni vagy akár gyógyulni is vágyó turisták. A nyári főszezonban végigsétálva a tavak között kanyargó földutakon leginkább a „Macskajaj” című klasszikus film hangulata keríti hatalmába a látogatót. A mindenfajta településrendezési tervet és szabályozást áthágó vadkapitalizmus nyomán gombamód jönnek létre a különböző színvonalú (bódétól egészen a kulturált panzióig) vendéglátóhelyek és külön-külön kis lekerített tóparti szakaszok. Pár hrivnyáért (ukrajnai viszonyok között viszonylag drágán) a legnagyobb tóhoz mindenki bejuthat, és a sós fürdő után még a zuhanyzás is adott! Az utcákat szegélyező boltokban minden kapható: a tartályos kocsiból mért elengedhetetlen kvász, az amerikai mintához megszólalásig hasonlító whiskey-utánzat, szárított halak minden mennyiségben és persze minden eszköz, amire a fürdésnél szükség lehet, vagy szuvenírként gondolni lehet rá. Ennek megfelelően ma már, szemben a sok évszázados bányásztradíciókkal, a turizmus adja a legtöbb munkalehetőséget (persze a határ közelsége miatt a csempészetről sem szabad megfelejtkezni).

Hogy mit hoz a jövő, arra tehát nem tudunk teljes bizonyossággal választ adni. Jelenleg úgy tűnik, hogy a bánya már menthetetlen, így a még ki nem bányászott 3,5 milliárd tonna kősó továbbra is a föld alatt marad (hacsak a víz ki nem oldja). Ha komolyabb külső beavatkozás nem történik, akkor a lakóházak egy jelentős része is a sókarszt fejlődésének fog áldozatul esni, míg lakosaikat kitelepítik. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a település megmaradó része a jövőben sokkal inkább üdülni és gyógyulni vágyó látogatók, illetve katasztrófaturisták célpontja lesz, az évszázadokig meghatározó sóbányászat pedig a beszakadó bányakamrákkal együtt a múltba süllyed.

Felhasznált irodalom

Balázs Emil: A szlatinai sóaknák. In: Magyarország és Erdély képekben, 3. köt. Pest, 1853. 36-38.

Móga János et al.: Az Aknaszlatinai-sókarszt felszínalaktani vizsgálata. Karsztfejlődés (2015), 20. kötet. [online elérhető tanulmánykötet] 185–213.

[N.n.] Az aknaszlatinai sóbányák. Bányászati és Kohászati Lapok (1940), 13. sz. 216–219.

Réthy Károly: Aknaszlatina, az európai sóbányászat egyik fellegvára. Bányászati Közlemények (2010), 1. sz. 42–48.

Szilágyi István: Máramarosmegye általános történelméből. Századok (1889), 8. sz. 10–26.

* Az 1941-es magyarországi népszámlálás eredményei.
** Az egyéb nemzetiséghez besorolt népességen belül 2160 fő a jiddis/héber személyek lélekszáma.