Kárpátalja
Verecke
A Kárpát-medence szívébe vezető „híres út”
Dr. Nánay Mihály
Kis túlzással nincs olyan magyar ember a földkerekségen, akinek a Verecke szó hallatán ne dobbanna meg az átlagosnál kissé erősebben a szíve. A Matl Péter munkácsi szobrászművész által tervezett honfoglalási emlékmű mellett állva, végigtekintve a tájon pedig talán tényleg nincs senki, aki ne érezné át a magyarságát. A legtöbben a nevezetes hágót Árpád vezérrel kötik össze – helyesen, ugyanakkor a hágónak ennél sokkal többször volt komoly szerepe a magyar történelemben. Így egy több mint ezeregyszáz éves kalandra hívjuk az érdeklődőket, a hágó történetének megismerésére. Akiben pedig sikerül felkelteni az érdeklődést, annak tényleg érdemes előbb vagy utóbb személyesen is ellátogatni Vereckére!
Elválaszt? Összeköt!
Ha a Kárpátokról felidézünk egy jól ismert képet, a többség bizonyára a Magas-Tátra vagy a Fogarasi-havasok bérceit képzeli el. Ehhez mérten szoktak gondolkodni a hágókról, így akár gondolhatnánk úgy is, hogy Árpád és magyarjai Hannibálhoz hasonló haditettet hajtottak végre a Kárpátokon való átkeléssel. De ne tegyünk így! A Vereckei-hágó ugyanis mindössze 839 méter magas – bár még így sem a legalacsonyabb a környéken, hiszen a Kárpátok vonulatai a Duklai-hágónál 502 méterre alacsonyodnak. A ma jórészt Ukrajnához tartozó (de Szlovákiába, Lengyelországba és Romániába is átnyúló) Északkeleti-Kárpátok ugyanis a hegységkoszorú legalacsonyabb tagja. A nagytájon belül a Máramarosi-havasok hegységsora az egyetlen, melynek csúcsrégiója meghaladja a 2000 métert, így 1939–40-ben (Észak-Erdély és így a Radnai-havasok visszacsatolásáig) Magyarország legmagasabb pontja volt – ma pedig Ukrajnáé.
A hegyvonulat fontos vízválasztót képez: itt ered a Tisza két forrásága befelé, míg a Prut és a Dnyeszter kifelé (keleti irányba). A környéken egyetlen komolyabb folyó sem tudja a vízválasztót áttörni, így ez lényeges domborzati vonal. Sőt, talán meglepő, de e környék a Kárpát-medence legcsapadékosabb területe (1500 mm/év), ugyanis a nyugatról érkező légtömegek felemelkedve itt válnak meg pártartalmuktól. Az Északkeleti-Kárpátok és a Máramarosi-havasok zömét puha, üledékes kőzetek alkotják, ez a magyarázat arra, hogy a büszke kristályos vonulatokkal (Tátra, Fogaras) szemben ez a táj lankásabb, alacsonyabb, lágyabb. Az 1000 méter fölötti vonulatok is erdősek, legfeljebb gyephavasok, jég által legyalult, vad magashegységi formákat alig-alig találunk. A Vereckei-hágó környéke ennek megfelelően egy szinte dombvidékre emlékeztető táj – nem csoda hát, hogy minden kelet felől érkező hódító nép számára elsőrangú belépési pont volt a Kárpát-medencébe. A Sztrij folyó völgye kényelmes feljutási lehetőséget kínál a hágóig, onnan lefelé pedig a Latorca mentén vezet a medencébe az út. Feszty Árpád híres körképén is ilyen jellegű táj jelenik meg – a helyszínt sikerült is azonosítani (Munkács közelében), hiszen a festő valóban itt készítette vázlatait.
Vadászok a Vereckei-szorosban egy 1912-es képeslapon. Forrás: kepeslapok.wordpress.com
Árpád vezér
A honfoglalás menetéről viszonylag keveset tudunk. Egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a magyarok Kárpát-medencébe való betelepülése előre tervezett módon és időben elosztva, hosszabb idő alatt történt, mint azt a 19. század végén kialakult „hagyományos” történeti közgondolkodásunk tartja. Az első dokumentálható magyar hadjárat 862-ben zajlott a Kárpát-medencében, így a hagyományos 895-ös dátumot inkább a folyamat betetőzéseként, semmint a kezdeteként lehet értékelni. Az viszont továbbra is egyértelműnek tűnik, hogy Árpád főseregével együtt 895 körül érkezett meg a Kárpát-medencébe. Éppen ezért, ha szimbolikus értelemben beszélünk a honfoglalásról, a dátumának továbbra is 895-öt tekinthetjük. De mi legyen a szimbolikus helyszín? Nos, a korabeli források erről hallgatnak. Az egyetlen használható információt Anonymus közli, aki szerint Árpád és népe elsőként Munkácsnál állt meg (ezért is itt tanulmányozta a tájat Feszty Árpád). Ha pedig így történt – szól a történészi okfejtés –, akkor a Latorca völgyében kellett leereszkedniük a Kárpátokból, hiszen Munkács a Latorca alföldi kijáratát őrzi. A Latorca-völgy kezdetén pedig a Vereckei-hágót találjuk. Ilyen okfejtés eredményeként határozták meg a 19. század végén a történészek a honfoglalás helyszínét, ami azután a millenniumi ünnepségek okán rögzült is a történeti gondolkodásunkban. Ma már persze úgy tartjuk, hogy a magyar nép nemcsak hogy nem egy időpontban, hanem nem is egy helyen lépett be a Kárpát-medencébe, hiszen viszonylag kis távolságra több más hágó is elérhető volt (például Tatár-hágó, Borsai-hágó stb.). Mégis a Vereckei-hágót Anonymusnak köszönhetően joggal emelhetjük a ki a többi közül.
A 19. századi magyar történelmi gondolat is kitüntetett figyelmet szentelt a hágónak, így a millenniumkor (1896) obeliszket állítottak a honfoglalás emlékére. Az obeliszket a szovjet időszakban eltávolították, és csak 1996-ban sikerült újra méltó emlékművet állítani a honfoglalás szimbolikus helyszínére. Matl Péter szobrászművész alkotása egy Kárpát-medencére nyíló kaput szimbolizál, a hét osztat pedig a hét honfoglaló törzsre utal. Bár az emlékmű máig durva indulatokat vált ki a lembergi ukrán nacionalistákból, viharos története ellenére (például előfordult, hogy lerombolták) ma is áll, és szinte zarándokhellyé vált a Kárpátaljára látogató magyarok körében. Bár megtalálni nem könnyű, hiszen az ukrán 2. világháborús emlékmű mellett semmilyen tábla nem jelzi, hogy merre kell keresni.
Dénes nádor
A hágó a honfoglalás után is használatban maradt, gyakorta magyar királyok (például II. András) törtek rajta keresztül a keleti szláv fejedelemségek irányába, vagy térhettek éppenséggel vissza Kijev irányából (mint I. András). Sajnos azonban 1240 végén ellenkező irányú mozgásokról érkezett hír: a mongolok elfoglalták Kijevet, és keresetlen szavakkal adták a király értésére, hogy Magyarországra is hasonló sors vár. IV. Béla hű emberét, Tomaj nembéli Dénes nádort küldte néhány ezer katona élén az északkeleti hágókhoz, hogy még mielőtt betörnének, tartóztassa föl a támadókat. A nádor hatalmas faakadályokkal torlaszoltatta el a folyóvölgyeket – szinte déjà vu-nk van a második világháborús Árpád-vonal kapcsán. Az akadályok azonban nem váltották be a reményeket. A mongolok nagyszámú (Spalatói Tamás krónikája szerint negyvenezer – bár ez bizonyára túlzás) orosz favágót hajtottak maguk előtt, akiknek segítségével rövid időn belül felaprították a nagy gonddal emelt akadályokat. A további részletekről hallgatnak a krónikák, ami viszont bizonyos: 1241. március 12-én a betörő mongolok Munkács környékén megsemmisítették Dénes nádor seregét, maga az országnagy is súlyos sérüléseket szenvedett és alig tudott elmenekülni. Három nap után ért Budára és jelentette a királynak, hogy a mongolok főerőikkel a Vereckei-hágón keresztül betörtek Magyarországra. Ezek után a muhi csata már ismert történet, Tomaj nembéli Dénes nádor is a Sajó menti csatatéren áldozta az életét.
A nagyságos fejedelem
Újabb egy évszázad múltán, a 14. század végétől kezdve megváltozott az országot leginkább fenyegető geopolitikai irány. A török előretöréssel párhuzamosan az Északkeleti-Kárpátok hágói helyett a déli folyamátkelőhelyek váltak a legkitettebb helyszínekké, így a Vereckei-hágón sokkal inkább a békés magyar–lengyel kapcsolatok bonyolódtak, semmint nagyobb haderők jártak volna. Ha viszont rápillantunk a mai hágó környéki településnevekre, több falu is (például Rákócziszállás, Vezérszállás) felhívja a figyelmet arra, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején kitüntetett jelentőséget élvezett a térség.
A Vereckei-szoros Vezérszállás mellett egy dualizmuskori képeslapon. Forrás: Hungaricana
Rákóczi a bécsújhelyi börtönből való szerencsés szökése után Lengyelországban, Brezán várában húzta meg magát, Bercsényi Miklós társaságában itt érte a spanyol örökösödési háború kirobbanásának híre. Amikor pedig megtudta, hogy az Udvari Haditanács szorongatott helyzetében döntést hozott a Montecuccoli kürasszir ezred Magyarországról való kivonásáról – ezáltal egyetlen ilyen nagy harcértéket képviselő seregtest sem maradt az országban –, eldöntötte, hogy enged a tiszaháti parasztok hívásának, és átadta küldötteiknek a „Cum deo, pro patria et libertate” feliratú zászlót (Rákóczi számítása annyiban nem valósult meg, hogy a felkelés megindulása miatt végül mégis Magyarországon maradt a Montecuccoli-ezred). A tiszaháti parasztfelkelés meg is indult, ám a gyülevész paraszthadat Károlyi Sándor szatmári főispán, a későbbi kuruc generális még Dolhánál szétverte. Ezért Rákóczi úgy döntött, hogy nem vár tovább a francia és lengyel támogatás érkezésére, hanem visszatér Magyarországra, hogy ne hagyja kihunyni az ellenállás tüzét. Rákóczi a Vereckei-hágón keresztül kívánt Magyarország területére lépni, hiszen itt munkácsi birtokai a határig értek. 1703. június 14-én érkezett az utolsó, határ menti lengyel faluba, Klimiecbe. Itt találkozott Esze Tamás maradék parasztkatonájával, akik eleinte nem is hitték el, hogy valóban Rákóczit látják. Buzdító beszédével azonban erőt öntött beléjük és meggyőzte őket. Két nap múltán, 1703. június 16-án a Vereckei-hágón keresztül lépett ismét Magyarország területére a későbbi fejedelem, délidőben Závadka (ma: Rákócziszállás) falu közelében pihent meg. Pár nap múltán a Latorca mentén leereszkedett birtokközpontjába, Munkácsra, ám innen még egyszer vissza kellett térnie a hágóra, ugyanis a jobban képzett császári csapatok megszalasztották Munkácsról, így Rákóczi június 30-án ismét Závadkán volt. Itt csatlakoztak hozzá Ocskay László és Borbély Balázs jól képzett katonái, akik később a kuruc lovasság magját alkották, valamint Bercsényi is a Lengyelországban gyűjtött haderővel. Ezek után már sikeresen indult meg Rákóczi második támadása a szabadságharc győzelme érdekében.
Nyolc évvel később, 1711. február 22-én Rákóczi ugyanerre hagyta el Magyarországot. A fejedelem bízott Nagy Péter cár segítségében, ezért döntött úgy, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokat Károlyi Sándorra bízza – időhúzó céllal –, míg ő maga személyesen utazik a cárhoz az együttműködés részleteit tisztázni. Ekkor még Rákóczi sem tudhatta, hogy utolsó alkalommal ezen a napon volt magyar földön, és később sosem tért már haza.
Nagy háborúk
A Rákóczi-szabadságharc utáni évtizedekben a hágó ismét békésebb időket élt meg, sőt 1772 óta, Galícia megszerzésével immár nem is volt határnak tekinthető, hiszen a Kárpátok külső oldalán is Habsburg-birtokok terültek el. A keletről jövő támadások esetében kivételesnek tekinthető az 1849-es cári intervenció, ugyanis ekkor Paszkievics herceg főerői a Duklai-hágón keresztül törtek be, tehát nem érintették Vereckét. A dualizmus korában azután a vasút is elérte a térséget Munkács felől a Latorca völgyében, bár a sínpár magát a Vereckei-hágót nem érintette. A millenniumi ünnepségek – ahogy arról fentebb szó esett – sem kerülték el az 1896-ban a honfoglalás helyszíneként megjelölt hágót (ekkor épült föl az első emlékmű a Vereckei-hágón). Az első világháború kezdetén azután ismét érvényesült a geopolitika: 1914 őszén és 1915. év elején elkeseredett harcok dúltak az Északkeleti-Kárpátokban. Ezek közül az Uzsoki-hágó tett szert különös hírnévre, de a harcok Vereckét sem kerülték el, sőt az oroszok, ha nem is túl mélyen, de itt is betörtek Magyarország területére. A fenyegető helyzetet végül 1915 tavaszán a gorlicei áttörés és ezáltal az orosz csapatok visszaszorítása oldotta meg.
A világháborús vereség, majd Magyarország szétesése után a térséget a cseh csapatok szállták meg, így a hágó Csehszlovákiához került – de csodával határos módon az emlékművet nem rombolták le. A következő fordulatot 1939 hozta, amikor Magyarország ismét megszerezte Kárpátalját. Ünnepélyes pillanat volt, amikor március 16-án délután negyed 3-kor megérkeztek az első magyar honvédek a hágóra, ahol a lengyel katonák a millenniumi emlékmű mellett felállított diadalkapuval várták őket, és megtörtént az ünnepélyes kézfogás az ismét létrejövő magyar–lengyel határon. Miután Lengyelországot a németek és a szovjetek 1939 szeptemberében elfoglalták, Magyarország a Szovjetunióval vált határossá, így a kommunista birodalommal szembeni védelem érdekében szinte azonnal megkezdték az Árpád-vonal építését, ami a Vereckei-hágót is érintette. A második bécsi döntéssel igen hosszúvá vált a megvédendő szovjet–román határ, így nem folytonos akadályt hoztak létre, hanem völgyzárakat. Ilyen kitüntetett völgyzár volt a Latorca völgyében is, egyfelől tankakasztó akadályokkal, másfelől a völgyet kereszttűz alatt tartani képes tüzelőállásokkal. Az 1944-es harcok során az Árpád-vonal ugyan sikeresen tartóztatta föl a szovjet támadást, de Románia kiugrása miatt a Dél-Erdélyen keresztül betörő szovjet csapatok bekerítéssel fenyegették az Árpád-vonalban védekező 1. magyar hadsereget, melyet így onnan ki kellett vonni.
A Vereckei-hágón felállított emlékobeliszk és győzelmi kapu.
A fénykép 1939-ben készült, amikor Kárpátalja ismét Magyarország részét képezte, és a hágó a lengyel–magyar határon állt.
Forrás: Fortepan
Szovjet–ukrán birtokban
Miután a szovjet hadsereg megszállta Kárpátalját, a Vereckei-hágó ismét szomorú helyszínné vált: nem sokkal azután, hogy sokadjára is keleti hódítók (ezúttal a szovjetek) törtek be rajta keresztül Magyarországra, az Árpád-házi királyok halicsi hadjáratai után ismét nagy tömegben haladtak rajta kifelé (kelet felé) is magyarok. A hágó nyugati kijáratában, Szolyván összegyűjtött foglyokat tízezrével deportálták keletre, hogy a szovjet lágervilág nyelje el őket. Ekkor már a millenniumi emlékmű sem kerülte el az új hatalom figyelmét, az emlékoszlopot szinte nyom nélkül lerombolták.
A hágót érintő utolsó nagyobb fejlesztés új út építése volt a moszkvai olimpia miatt, mely 1980-ra el is készült – a forgalom ma is erre halad, azonban az út magát a hágót már elkerüli. A régi, Vereckére fölkanyargó út fokozatosan romlott le, így ma már szinte egy bátorságpróbával felérő kihívás fölmenni rajta.
A Szovjetunió felbomlása után az új, nacionalista Ukrajna is szükségét látta a hágó szimbolikus elfoglalásának. Bár az út felújítása nem került napirendre, egy óriási Szics-gárdista emlékmű kialakítása nem maradt el. Így ma a hágóra felérő látogatót ez az emlékmű fogadja, míg a magyar honfoglalási emlékhelyre jószerivel semmilyen utalás sincs. Ha az érkező turista nem ismeri pontosan a helyét, nem könnyű megtalálni.
Minden nehézség ellenére Verecke mégis az egyik olyan hely, ahol egy pontba sűrűsödik 1100 év magyar történelme, és a bevezetőben említett „szívdobogás” óhatatlanul felerősödik, ha a magyar látogató arra jár.
Felhasznált irodalom
Dupka György: A nagy háború emlékezete Kárpátalján 1914–2018. Ungvár–Budapest, 2018.
Markó Árpád: II. Rákóczi Ferenc háborújának kezdete. Hadtörténelmi Közlemények 36 (1935), 1. sz. 214–233.
Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc (1676–1735). I–III. kötet. Budapest, 1907, 1910.
Mihályi Balázs: Az Árpád-vonal története 1938–1944. Kápolnásnyék–Kőröstárkány, 2020.
Nemerkényi Antal – Móga János: A Kárpát-medence. In: Európa regionális földrajza I.
Természetföldrajz. Szerk.: Gábris Gyula. Budapest, 2014.
Sudár Balázs: A Keleti-Kárpátok hágói. In: „Hadak útján” – A népvándorláskor fiatal kutatóinak XXVII. konferenciája – tanulmánykötet. Szerk.: Forisek Péter – Szabó Ádám – Szakács János. Debrecen, 2018. 195–209.
